2015. november 15., vasárnap

Összeforrt Szilánkok - Törés I/3.


Idegesen szorítottam magamhoz az apró táskámat, és a tömeg egyre csak növekedett. Valami behatárolhatatlan rossz érzés kerített hatalmába. Elmúlt kilenc, és az elől állók a zenekar nevét kezdték skandálni követelőzően. Liz is ott volt közöttük. Én kissé hátrébb álltam arra hivatkozva, hogy túl rövid a szoknyám ahhoz, hogy közeli kapcsolatba kerüljek a körülöttem állókkal. Itt valamivel szellősebb volt a terület, és senki nem állt elég közel, hogy észrevétlenül tapizhasson. Persze az igazi okom arra, hogy nem mentem előre tombolni az volt, hogy láthatatlan akartam lenni. Lehetőleg az egész koncert alatt. Egy fél korsónyi sör landolt a cipőmön, éppen akkor, mikor a zenekar megjelent a színpadon, és rövid bemutatkozás után elkezdtek zenélni.
- Ne haragudj, kislány – próbált a középiskolás korú srác enyhíteni a helyzeten. Közel hajolt hozzám, és túl kellett kiabálnia a dobpergést, hogy halljak valamit.
Csak megráztam a fejem, és leráztam az italt a lábamról. Újra odahajolt, és az alkoholos leheletét éreztem az arcomon.
- Amúgy Dan vagyok. Kárpótlásul hozzak neked valamit?
Újra nemet intettem, és szívből azt kívántam, hogy kopjon végre le. Szerencsére még nem volt annyira részeg, hogy ne vegye az adást. Rántott egyet a vállán és bevetette magát a tomboló tömegbe a maradék sörével. Vannak, akik már délután elkezdték a piálást, mintha nem lett volna jobb dolguk, és ő valószínűleg egész nap unatkozott. Amikor újra a színpadra tudtam figyelni, a szemem kétségtelenül nagyon gyorsan megakadt Oliveren. Te jó ég, ő aztán felnőtt. Még magasabb lett, mint amire emlékszem, izmosodott is, de a legnagyobb változás a hajával történt. Most oldalt felnyírva hordta, középen viszont a szőke fürtök hosszan lelógtak, pontosabban szinte repkedtek az arca körül, miközben rázta a fejét a zene ütemére. A bal keze, amivel az akkordokat fogta le, végig volt tetoválva, - legalábbis az a rész biztosan, ami kilógott a pólója alól -, a szeme pedig kihúzva fekete tussal. A zenekar valami saját, klasszikus számot játszott, már hallottam régebben, de most nem a zenére figyeltem. Oliver gyermekarcát próbáltam összehasonlítani a mostani rocksztáros imidzs-el, és mikor felfedeztem a hasonlóságokat, - a szeme színét, amit kiemelt a fekete festék, az ajkai ívét, a hosszú ujjait – elkezdtem újra abban hinni, hogy régen ismertem őt.

Nem akartam, hogy észrevegyen, azonban már az első szám közepén összetalálkozott a pillantásunk. A szemöldöke felszaladt a haja alá, majd mosolygott, amikor felismert, és hiába sandítottam körbe, tudtam, hogy engem néz. A tömeg a zene ütemére vonaglott, csak én álltam mozdulatlanul, ez lehetett a lebukásom oka. És bár félhomály volt a színpad előtt, mégis úgy éreztem, hogy megláthatja, amikor elpirulok. A tenyerem izzadt, mire véget ért a szám, és a következő daloknál próbáltam a zenekar többi tagját szemügyre venni, de semmi nem vonzotta úgy a pillantásom, mint a tetoválások a karján, és a reflektorok fényében csillogó haja. A Rolling Stones címlapfotójáról is lemászhatott volna. Elismerően pillantottam Liz irányába, aki egy másik rajongóval nevetgélt közvetlenül a színpad előtt. A barátnőmnek mindig is kitűnő volt az ízlése.
Oliver tökéletes géneket örökölt a szüleitől - futott át az agyamon, mikor meghallottam a hangját egy líraibb számban.
Az első sorokban a lányok vele együtt énekeltek, és ha elérték volna, megpróbálták volna leszedni a színpadról. Önkéntelenül is egy apró mosoly futott át az arcomon. Oliver erre vágyott. Mindig is híres akart lenni, és most elérte a célját. Újra az arcát kerestem a fények villódzásában. Mosolygott. Imádta, hogy a csajok oda vannak érte. Hogy minden egyes hanggal a hatása alatt tartja a közönséget.
Véletlenül vettem csak észre, hogy rezeg a telefonom a táskámban. SMS-t kaptam, és mikor végre sikerült megtalálnom a készüléket, láttam, hogy Aarontól jött. Izgatottam érintettem meg az olvas gombot.
„ Katasztrófa. Mindent elrontottam.”
Nem - nyögtem ki, és éreztem, hogy remegek a tehetetlen dühtől. Kell, hogy legyen megoldás, ez így nem érhet véget. Legszívesebben azonnal rohantam volna a kijárat felé, hogy hazainduljak, de akkor eszembe jutott Liz. Nem léphetek le szó nélkül. Így hát átverekedtem magam a tömegen, és megérintettem a barátnőm vállát.
- Haza kell mennem – kiabáltam túl a gitárszólót.
Liz értetlenül nézett rám, majd bólintott.
- Rendben leszel?
- Persze – hadartam, és már indultam is kifelé.
Amint kiderült, a sietségem hiábavaló volt. Az éjszakai járatra majdnem fél órát kellett várnom, és a lehető leghosszabb utat tettük meg hazafelé. A buszon eleredtek a könnyeim, hiába győzködtem magam, hogy ez nem a világvége. Aztán amikor már a járdán rohantam hazafelé, eszembe jutott, hogy ötletem sincs, mit tehetnék.
Vannak dolgok, amiket jobb békén hagyni, még akkor is ha az az egész életünkre gyökeres befolyással lesz. Néha hagyni kell mindent folyni a maga medrében, habár a tehetetlenség megfojthat. Akkor azt hittem, ez a gyávák beszéde. És hogy én bátrak közé tartozom.
***

Amikor hazaértem túl nagy volt a csönd. Meg kellett volna néznem a kocsikat a garázsban, de úgy döntöttem, először lemosom a szétkenődött sminkemet. Nem akartam így találkozni egyikükkel sem, nem akartam, hogy lássák, széttörtem. A mosdó felé hajoltam, és megnyitottam a csapot. Éppen a törölközőbe töröltem az arcom, mikor hallottam, hogy kinyílt Aaronék hálószobájának ajtaja. Megdermedtem egy pillanatra, és azon töprengtem, ki lehet az, és hogy mit fogok mondani, vagy csinálni. Próbáltam a lépteket beazonosítani. Aaron vagy Jared? Mindketten úgy tudták, hogy éjjel kettő körül fogok hazaérni, és még csak most múlt éjfél. Mikor elszántam magam, hogy kilépek a folyosóra, egy kéz kapta ki a kezemből a kilincset a túloldalról.
A hangom elhagyott, csak hápogtam, mint egy beteg kacsa. Az ismeretlen fiú is őszintén meglepődött, úgy tűnt, ő sem találja a szavakat. Zavartan összehúzta a szemöldökét, és próbált rájönni, ki a fene lehetek. Aztán észrevettem, hogy egy bokszeren kívül semmit nem visel. Nekem nem kellett túl sokat gondolkodnom a kilétén. Ahogy elkezdett bennem összeállni a kép, a kézfejemet a számhoz szorítottam, nehogy elhányjam magam.
- Bocsánat, nem tudtam, hogy itt vagy – szólalt meg kissé idegesen. - Jól vagy?
A hangja aggodalmasan csengett, és eszembe jutott, hogy talán elfehéredtem. Igen, tényleg nem nézhettem ki valami jól kisírt, pirosra dörzsölt szemekkel, és elég szarul éreztem magam. A mosdó szélébe kapaszkodtam, mert a martini kikívánkozott belőlem.
- Le kéne hajolnod, nagyon fehér vagy – és már ott is termett mellettem, hogy támogasson.
- Nemsokára orvos leszek, tudom, mi a teendő ilyenkor – tört ki belőlem őrült nevetés közepette, ami gyorsan átváltott sírásba. - És én még azt hittem, hogy rendbe hozhatok mindent...
Ahogy a tenyere a derekamra siklott, hogy megtartson újra a hányinger kerülgetett.
- Engedj el – szólítottam fel hisztérikusan. - Ne nyúlj hozzám!
Úgy nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy segítsen, vagy hagyjon magamra. Végül a szája gúnyos mosolyra húzódott, és úgy eresztett el, hogy majdnem lefejeltem a csempét.
- Jól van, ha nem kérsz a segítségemből… - mondta, azzal eltűnt a folyosón.
 Nem maradtam sokáig egyedül, mert Jared jelent meg az ajtóban, szemöldökét gondterhelten összehúzta, amikor meglátott.
- Lou, ilyen korán hazaértél?
A hangjából kicsengő döbbenet, melyben nyoma sem volt a megbánásnak, felszította a haragomat és a hangomat is.
- Képes voltál egy kurvát fektetni az ágyatokba? - a szavak megállíthatatlanul tolódtak az ajkaimra. - Nagykorú egyáltalán? Te jó ég... neked egy csinos testre meg arcra van szükséged csupán?
- Lou, kicsim, nyugodj meg – kérte Jared az idegesítően tárgyilagos, és nyugodt hangján, ami sokkal kioktatóbb volt, mint amennyire azt a helyzet engedte. A pácienseivel is így közli ha gyógyíthatatlan betegek.
- Ne hívj Lou-nak. Csak a barátaim hívhatnak így. Hol van Aaron?
- Nem tudom. Veszekedtünk, beült a kocsiba és elhajtott.
- Megbántottad – suttogtam a könnyeimen keresztül. - Szeret téged, és te kirúgtad őt. Felhoztál egy fiatal fiút, és jól szórakoztál, miközben ő szenved.
Ellöktem magam a mosdótól és kirohantam a fürdőből a lépcső felé. Rezgett a telefonom, egy újabb SMS érkezett Aarontól: „Felmegyek a hegyekbe, most egyedül kell lennem. Ne aggódj miattam, menj haza és légy kedves Jareddel” - az arcom grimaszba rándult – Aaron pontosan tudta, hogy most mennyire gyűlölöm Jareddet. „Lehet, hogy nem lesz térerő” - folytattam tovább az olvasást, majd mikor befejeztem, gyorsan le is zártam a telefont. Nem tudom, miket hajigáltam be a táskámba, a könnyeimen keresztül nem is láttam a ruháimat, de amikor már nem fért több, összecipzároztam, és lerohantam vele a földszintre. Jared ott állt a bejárat előtt összefont karokkal, és éppen arról próbálta győzködni a fiút, hogy maradjon még. Amikor meglátott, a tartása megmerevedett.
- Nem kell elmenned – vetette nekem oda. - Ez a te otthonod is.
- Dugd fel magadnak az otthont – hadartam, és megpróbáltam áttörni mellette.
- Itt maradsz, rendben?
Mielőtt elkapta a kezemet, és jól megrázott, eszembe sem jutott, hogy esetleg meg fogom ütni. Soha, senkit nem ütöttem meg, de most valahogy megtörtént. Őt, akit mindenkinél jobban tiszteltem, felnéztem rá, és még ugyan azt a hivatást is választottam, amit ő. Most nem volt több a szememben egy undorító féregnél, aki az utamban áll. Biztos voltam benne, hogy az ujjaim nyomai ott maradnak az arcán, és tetszett a gondolat.
Akkor sem felejtettem el a csodálkozó arcát, mikor a metrólejárat felé rohantam, és reménykedtem, hogy még elkapom az utolsó szerelvényt. Az alsó néhány lépcsőfokot zuhanva tettem meg. A táskám átbucskázott a fejemen, és aztán érkeztem mellé én is. Éreztem, hogy a térdembe hasít a fájdalom, a fejem előre hanyatlott, és zokogva bújtam a kócos hajam mögé. Senki nem állt meg segíteni. Egy fiatal pár sietős léptekkel haladt el mellettem, valószínűleg azt hitték, részeg vagyok. Egy pillanatra rám néztek, majd gyorsan elkapták a tekintetüket, mintha fertőző lennék. Két vihogó középiskolás lány is elment mellettem, miközben zokogtam, ők nevetve mutogattam rám. A következő arra járó viszont megállt előttem.
- Nocsak, nocsak – röhögött akadozó nyelvvel. - Itt a bájos lány a koncertről.
Abbahagytam a sírást és felnéztem. Hogy is hívták? Azt hiszem, Dan volt a neve, aki leöntötte a cipőmet. A kezében egy félig üres borosüveget lóbált, miközben a dekoltázsomat bámulta fentről.
- Hagyj békén – mondtam kimerült hangon, majd felálltam, hogy ne magasodjon fölém. Még így is legalább tíz centivel magasabbról nézett le rám.
- Nem vagy ma valami kedves – vihogta. - De elárulok egy titkot – váltott titokzatos hangnemre. - Engem csak egyszer lehet visszautasítani.
Kirázott a hideg, amikor a furcsán csillogó sötét szemeibe néztem. Az arcáról eltűnt minden komolytalanság, miközben a földre ejtette a borosüveget és közelebb lépett hozzám. Az üveg csörömpölése, és a lábaim elé folyó sötétvörös patak miatt reszketni kezdtem. Alig éreztem, hogy erősen megragadta a karom, csak amikor már ott állt egészen hozzám simulva, akkor tört ki belőlem a sikítás. Túl erős volt ahhoz, hogy ki tudjam magam tépni a karjai közül, de azért eltökélten próbálkoztam. Hátulról átkarolta a derekamat és utáltam, hogy ennyire nyilvánvalóan éreztem, hogy felizgult rám. Oldalra fordítottam a fejem, és erősen beleharaptam a felkarjába. Nem csoda, hogy nem tudtam magam kitépni a karjai közül, hiszen a fogaim színtiszta izomba mélyedtek.
- Hülye kurva! - visított fel, én pedig örültem neki, hogy sikerült fájdalmat okoznom. Azonban a boldogságom nem tartott sokáig. Továbbra sem enyhült a szorítása, és ráadásul kicsavarta a csuklómat. Felszisszentem az éles fájdalomtól, éreztem, hogy a szemem újra könnyes lesz, de akkor sem akartam feladni. Tekeregtem a karjai között, megnehezítettem a dolgát, mikor le akarta húzni a ruhám pántját a vállamról.
- Engedd el! - hallottam magunk mögül egy dühös hangot. - Velem van.
Hálát adtam az Istennek, hogy végre már nem csak kettesben vagyunk, de mikor Dan velem együtt megfordult, hogy szembe kerüljünk a hang tulajdonosával, nem tudtam száz százalékos megkönnyebbülést érezni.
Jared fiúja a lépcsőn állt és megvetően szemlélte fogva tartómat, de mikor rám villant a pillantása, akkor sem láttam benne semmi kedvességet. Ezek szerint nem vágódtam be nála, mikor néhány perce kurvának neveztem. Dan idegesen kapkodta a fejét jobbra-balra, próbálta kitalálni, hogyan szabadulhat ebből a helyzetből. Kétségbeesésében még egyet csavart a kezemen, és én felordítottam a fájdalomtól. Végre valami érzelem suhant át a lépcsőn álló fiú arcán, úgy tűnt, kezd nagyon dühös lenni. Lassan odalépkedett hozzánk, és én a nyakamba éreztem, hogy Dan egyre gyorsabban veszi a levegőt. Egyáltalán nem volt már felizgulva, attól tartottam, hogy összevizeli magát félelmében.
- Eressz el, akkor nem lesz bántódásod – suttogtam neki meggyőzően. - Fuss el most, és megúszod az egészet.
Dan elgondolkodott az ajánlaton. A szorítása enyhült, és végre kaptam levegőt is, a karja nem mélyedt a bordáim közé. Nem lehetett valami okos, mert túl késő volt, mikor úgy döntött, hogy nem érem meg, hogy összeverjék. Erősen eltaszított magától, de a fiú túl közel volt, hogy csak úgy hagyja elfutni. Az egyik kezével elkapott engem, és a másikkal Dan karja után nyúlt, aki ráadásul orra esett a kifolyt borban, amit nemrég ejtett el. Hatalmas nyögéssel terült el a pocsolyában, a szilánkok biztosan áthatoltak a ruhája anyagán. Aztán a fiú elengedte a karomat, hogy odalépjen a földön vergődő Danhez. Megfordította, ráült a csípőjére, hogy ne tudjon mozdulni, aztán keményen belebokszolt az arcába. Vér fröccsent mindkettőjük ruhájára, és bár orvosnak tanultam, egy pillanatra el kellett fordulnom, mert nem akartam ezt látni.
- Baszd meg, eltörted az orrom! - fakadt ki Dan szájából bugyborékoló vérrel, ami a földre lefolyva összekeveredett a vörösborral.
- Ha még egyszer meglátlak, nem csak az orrod töröm el. Húzz innen! – adta ki a végszót, és a szavaiból kicsengett a színtiszta fenyegetés. Felállt a földről, lesöpörte a nadrágjába ragadt üvegdarabokat, és felém fordult. Dan azonnal engedelmeskedett, és néhány pillanat múlva végre eltűnt a szemem elől.
- Jól vagy?
Összerezzentem a hangjára, pedig most végre kedvesebben szólt hozzám.
- Igen. Köszi – tettem hozzá halkan, és átkaroltam magamat, mert hirtelen nagyon elkezdtem fázni.
- Tudsz adni egy papírzsepit? - kérdezte, és közelebb lépett hozzám. Az ökle csupa vér volt, úgyhogy gyorsan elkezdtem kutakodni a táskámban. Végül sminklemosó kendőket találtam, és máris kiszedtem neki kettőt a műanyag csomagolásból.
- Tessék, ez le fogja szedni a vért – nyújtottam felé a nedves törlőket, és azonnal elkezdte letörölgetni a kezét.
- Köszönöm. Elárulod, hogy hová tartasz? - nézett rám, és mikor végzett, összegyűrte a kendőket.
- Fogalmam sincs – vallottam be vonakodva, és odaléptem a nagyobb táskámhoz, hogy a vállamra akasszam. - Nem döntöttem el, csak nem akartam otthon maradni.
- Mielőtt folytatod a cél nélküli utadat, át kéne öltöznöd – mikor kérdőn néztem rá, folytatta. – Ez a ruha beindítja a férfiak fantáziáját. Nem kéne egyedül mászkálnod benne.
A kezem ökölbe szorult, éreztem, ahogy a körmöm beleváj a tenyerembe. Gúnyosan elmosolyodott, mikor észrevette a reakciómat, és legszívesebben behúztam volna neki egyet, hogy hagyja abba.
- Semmi közöd hozzá – vetettem oda neki kifakadva, csakhogy mondjak valamit, holott éreztem, hogy neki van igaza. Attól még szerettem volna letörölni a mosolyt az arcáról.
- Tényleg semmi, csupán azért mondom mert jól tudom, mire indulnak be a pasik, és talán legközelebb nem leszek ott, hogy segítsek – kimért szavait átitatta az önbizalom, és újra emlékeztetett rá, hogy mennyire nem bírom azokat az embereket, akiknek ennyire nagy az egójuk.
Vettem egy mély lélegzetet és elindultam az ellenkező irányba, mert nem akartam előtte kifakadni. A fájdalom a szívemet mardosta, és utáltam, hogy nem tudom igazán gyűlölni Jaredet azért, amit tett.
- Akárhová is mész, elvihetlek kocsival – mikor nem álltam meg, hozzátette: - Ilyen későn elég szívás a tömegközlekedés.
Megtorpantam és visszafordultam felé.
- Oké.
Végre tudtam, hová akarok menni. Aaront nem követhettem, hiszen azért lépett le, mert magányra vágyott. Arra nem álltam készen, hogy hazamenjek és szembenézek Jareddel.
- Elvinnél a RedWine-ba?
Csodálkozva nézett rám, végül bólintott.
- Rendben, de ugye nem akarod magad leinni?
Mikor nagyon ellenséges fejet vágtam, végre elindult utánam és nem kérdezett többet.
- Tudom, semmi közöm hozzá – suttogta, inkább csak magának.

Nincsenek megjegyzések: