2016. február 8., hétfő

Jégszilánkok - 1.

Sziasztok! Itt is az első rész, remélem, szeretni fogjátok :) Jó olvasást!
****************************************************************************

BELLA

        Az eső hangosan kopogott a taxi tetején, mikor bekanyarodtunk abba az utcába, ahol lakom. Beletúrtam a táskámba az esernyőm után kutatva, hogy amint megállunk és kifizetem a fuvart, azonnal kiszállhassak, megfelelően felkészülve az időjárás viszontagságaira. De arra nem számítottam, hogy a szél azonnal belekap az esernyőmbe, és kifordítja azt. Hiába rázogattam, és markoltam bele a vászon szélébe, mit sem értem vele. A frizurám elázott, a sminkem szétfolyt, mire kinyitottam a bejárati ajtót. A sötétkék Tamaris bokacsizmámban tocsogott a víz, és reszkettem a hidegtől, mégis, lift helyett inkább gyalog másztam fel a harmadik emeletig, hátha kissé átmelegszem. A portás kedvesen üdvözölt, és az esős télre panaszkodott, mintha ezzel enyhíteni tudná a bosszúságomat.
        A kocsim még a szerelőnél volt, mert pár napja egy őrült belehajtott a pirosnál. Reméltem, hogy a kikalapálás után jobb lesz, mint új korában. Apa persze azonnal felajánlotta, hogy vesz egy másikat, de nehezen váltam meg a régi, kedves tárgyaimtól. Hiába volt legalább ötven pár cipőm, akkor sem dobtam ki a régieket, sőt, néhányat még alkalomadtán hordtam is, ha megfelelőnek éreztem. A kocsim is ilyen volt. Egyfajta kedvenc tárgy, melyet addig nem akartam kiselejtezni, míg teljesen tönkre nem megy. Ez lehetett az oka, hogy a lakásomban ízléstelenül keveredtek a modern dolgok a régiekkel.
        Beléptem az ajtón, és egy fáradt sóhaj kíséretében konstatáltam, hogy járt nálam a takarítónő. Minden a helyén volt, ami azt jelentette, hogy semmit sem fogok megtalálni. Még szerencse, hogy hetente csak egyszer jön. A kreatív káoszomban legalább tudtam, hogy mit hová raktam, de mire újra szétpakolok, ő megint eljön, hogy rendet rakjon. Végeláthatatlan harc folyik köztünk napról napra, hétről hétre, anélkül hogy találkoznánk.
        Ledobtam a táskámat, levettem a cipőmet, és folyékony tartalmát a WC-be öntöttem. A fenébe is, szerettem ezt a csizmát, ezért rögtön a radiátor elé siettem vele, hátha kiszárad, és nem lesz semmi baja. Leültem a kanapéra, a szoknyámat felhúztam a derekamig, hogy lehámozhassam magamról a vizes harisnyámat. Közben azon töprengtem, hogy Eric mennyire felizgult, amikor a szoknyám alja felcsúszott a megbeszélésen egészen a vékony anyag csipkeszegélyéig. Mindketten tudtuk jól, hogy ez volt az a ruhadarab, amit két héttel ezelőtt, kérésemre a szája és a fogai segítségével távolított el rólam az irodámban, miután az összes dolgozó hazament. Összegyűrtem a tenyeremben a vizes anyagot, és eldöntöttem, hogy meg kell ismételnünk. Eric azóta számtalanszor próbált randira hívni, amit rendre elutasítottam, mondván, az csak egyszeri eset volt. De mivel jól sikerült, talán lehetne egy második is.
        Már elmúlt tizenegy, mire felébredtem. Észre sem vettem, hogy ennyire elbóbiskoltam, de mentségemre szóljon, ez a hét nagyon fárasztóan indult. Új termék megjelentetésére készül a cég, és ilyenkor a marketing részleg felpörög, mint egy méhkas, ami azzal jár, hogy korán kell bemennem dolgozni, és sokáig maradok. Tehát nem csoda, hogy ennyire kimerültem. Aztán bevillant valami. Mintha a csengő hangja rázott volna fel. Felpattantam a kanapéról, lesimítottam a szoknyám és a blúzom.
– Mindjárt nyitom! – kiabáltam az előszobából, miközben kiengedtem, és újra szorosan összefogtam hosszú, sötétbarna hajamat, ami már a derekamat verdeste. Aztán a kilincs után nyúltam, és egy nagy lendülettel kitártam az ajtót.
        Nad úgy lépte át a küszöbömet, mintha üldöznék. Becsukta maga mögött az ajtót, még a kulcsot is ráfordította, pillantásával a szememet kereste, és amikor összenéztünk, már tudtam, mit szeretne. Keményen meg akar kefélni, és amit még kiolvastam az arcából az az, hogy talán nem is jutunk el az ágyig. Önkéntelenül hátráltam egy lépést, az ajkaim elnyíltak, ahogy közeledett felém, és beszorított egy sarokba.
– Szükségem van rád – suttogta a fülembe üdvözlés gyanánt, és éreztem, hogy a vérem végigdübörög az ereimen. Kezdtem elkönyvelni a tényt, hogy másnap nem fogok tudni járni. De ha már itt van, eszem ágában sincs visszautasítani néhány eget rengető orgazmust. Élveztem ismerős illatát, számat halványbarna nyakára szorítottam, és erősen megszívtam a bőrét, mire felszisszent. Belemarkolt a copfomba és elhúzott magától, hogy aztán az ajkaimra tapadhasson.
– Ezt majd lent is, pont így! – dünnyögte a számba ellentmondást nem tűrően, és nekem feszítette ágaskodó szerszámát. A kezem a fenekére siklott, hogy még közelebb tudhassam magamhoz, de mikor belemarkoltam az izmos félgömbökbe, fájdalmasan felnyögött. Éreztem, hogy minden porcikámat átjárja a düh, miközben Nad olyan félénken nézett rám, mint aki éppen lebukott valami csínytevés miatt.
        Eltoltam magamtól, és azonnal a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy a kis szekrényben megkeressem a szükséges eszközöket. Mikor összeszedtem őket, a háló felé indultam, és közben intettem neki, hogy kövessen. Megadóan bólintott, csak a cipőjét meg a kabátját tette le az előszobában, majd belépett utánam.
– Told le a nadrágod, és feküdj hasra az ágyon! – utasítottam, és mikor kelletlenül engedelmeskedett, felszisszentem.
– Basszus, Nad… hogy lehetsz ilyen hülye? – fakadtam ki. – Mondtam, hogy ne menj többet oda.
Éppen hogy hozzáértem egy vastag, vörös csíkhoz a fenekén, máris megugrott, és próbált elhúzódni.
– Bella, a fenébe, ez fáj! – panaszkodott.
– Nem mondod!? – feleltem gúnyosan. – Ha kibírtad, amíg a perverz kurva kiélte rajtad a beteges vágyait, azt is bírd ki, míg lefertőtlenítem.
        Nad nem fűzött több kommentárt a dologhoz, ezért óvatosan nekikezdtem a kínzásnak. Néhány percig csak a fájdalmas sziszegések, és a benntartott, majd lassan kifújt levegő zaja törte meg a csendet. A számba haraptam, mert szinte éreztem a kínt, amit átélhetett, és mindenért csakis önmagamat okoltam.
        Amikor felszedtem az utcán ezt a gyönyörű fiút, már akkor tudtam, hogy tervem van vele. A családi viszály miatt évek óta nem láttam az ikertestvéremet, Kade-et, de azt pontosan tudtam, hol dolgozik, így kapóra jött Nad, hiszen pénzre volt szüksége. Beajánlottam ugyanahhoz az ügynökséghez, ahol a testvérem is dolgozott, és máris megvolt a tökéletes téglám, aki kémkedett a kedvemért. Ilyen egyszerű volt az egész, bár akkor nem tudhattam, hogy tönkreteszem vele az életét, azt meg még álmomban sem gondoltam, hogy ennyire meg fogom szeretni.
        Nem tápláltunk egymás iránt gyengéd érzelmeket – legalábbis a szó szoros értelmében nem –, inkább úgy tekintettünk a másikra, mint legjobb barátra, akiért tűzbe mennél. Ő volt a lelki társam, és egyben a szeretőm is. Egyszer, régen szerelmes voltam, és az a hülye érzelem mindent elrontott. Elveszítettem miatta egy barátomat, a testvéremet, és a tartós kapcsolatokba vetett hitemet. Egy pasival sem alakítottam ki hosszabb távú kapcsolatot, kivéve Nadet, de be kell valljam, megvan annak az előnye, ha valaki jobban ismeri a tested, mint saját magad. Mindenféle kötelezettség nélkül bújt velem ágyba, minden pontosan úgy volt, ahogyan szerettem volna, és aztán folytattuk a saját utunkat.
– Készen vagy – suttogtam, és igyekeztem elpislogni a könnyeimet. Nad azonnal észrevette, hogy valami baj van. Felhúzta a nadrágját, felült mellettem az ágyon, és magához húzott.
– Hé, nem a te hibád – dünnyögte a fülembe nyugtatgató hangon. – Azért jöttem, hogy szexeljünk, erre te megkínzol, és még el is bőgöd magad – Próbálta szemrehányóan közölni a tényeket, de inkább kétségbeesettre sikerült. – Kérlek, ne legyél miattam szomorú!
        Nad, meg az az átkozott jó szíve… Nála önzetlenebb embert még nem ismertem. Az ujjaimat puha tincsei közé süllyesztettem, és lehúztam a fejét, hogy az ajkaira tapadhassak. Úgy csókoltam, hogy közben nem kaptam levegőt, és hirtelen ki akartam magamnak sajátítani az összes tökéletes porcikáját. Kellett valaki, aki csak az enyém volt, hacsak néhány órára is. Közben átkoztam azt a ribancot, aki fájdalmat és sebeket okozott neki, szívem szerint kikapartam volna a szemét, a lehető leglassabban, hogy beleőrüljön a kínba. Szerencsére nem volt sok időm morfondírozni a különböző kínzásokon, mert Nad lehanyatlott az ágyra, és magával húzott engem is.
– Kicsit fáj ülni – suttogta vigyorogva, miközben igyekezett megszabadítani a ruháimtól.
        Egy órával később már egy kiskanál lógott ki a szájából, és azon volt, hogy az összes fagyit eltüntesse a mélyhűtőből. Az oldalán feküdt, a könyökén támaszkodott, és nevetve figyelte, ahogy megpróbálom elvenni tőle a csokis finomságot.
– Legalább annyit hagyj, hogy az aljáról kikapirgálhassam, ha szomorkodom valami miatt – könyörögtem neki.
– Úgy volt, hogy minden orgazmus után jár nekem egy doboz fagyi, úgyhogy még tartozol – jegyezte meg, és egy újabb, egész gombócnyi adagot tüntetett el a szájában.
– Hogy tudsz ennyi édességet zabálni?
Nad letette a színes bödönt, fölém hajolt, és apró csókokkal hintette be a számat.
– Így – válaszolta elnyújtva, lustán mosolyogva, és csodálkoztam, hogy nem ragadtunk össze, ahol hozzámért – meg így – szívta a fogai közé a mellbimbómat, és finoman meghúzta.
– Újabb adag fagyira pályázol? – nyöszörögtem, miközben a hajába túrtam, és alaposan összekócoltam a sötétbarna, puha tincseket.
        Nad velem maradt éjszakára, és nehéz volt palástolni az örömömet. Mindig utáltam egyedül aludni az ágyamban, és mégis kevés ember nyerte el a bizalmamat, akivel megosztottam. Az agyam lázasan járt így, elalvás előtt. Kiskoromban mindig Kade-del aludtam… Kade, te jó ég, holnap délután találkozom vele a lakásában, hogy beszélhessünk, és nagyon sok múlik azon, hogy sikerül-e megértetnem vele az indokokat. Vissza akarom kapni, ő mégiscsak a testvérem.
        Mielőtt átkeltem volna az álmok tengerén, egy furcsa, arc nélküli idegen tolakodott be a képzeletembe, akivel múlthéten találkoztam.
        A puha ajkak tapogatózva keresték az enyémet, hogy aztán végre felfalhassuk egymást. Egyre közelebb csúsztam hozzá, érezni akartam a feszülő férfiasságát, ahogy durván a testemhez nyomódik. A nyelvével az őrületbe kergetett, arra vágytam, hogy máshol is érintsen vele. Csak a halk, de annál kapkodóbb szuszogására figyeltem; és az, hogy nem láthattam, még inkább felizgatott. A kezem kettőnk között dolgozott, igyekeztem apró nyögéseket kiváltani belőle, és ez egyszerűbb volt, mint gondoltam. Ő is ugyanolyan őrülten vágyott rám, ahogy én őrá.


OLIVER

        A kórházi fertőtlenítő szaga volt az első dolog, amit megéreztem, miközben óvatosan próbáltam kinyitni a szemeimet. Úgy húzódtak a szemhéjaim, mintha pillanatragasztót nyomtak volna közéjük. Az éles, maró szag kaparta a torkomat, és hányingerem lett tőle, úgyhogy kénytelen voltam félig ülőhelyzetbe felküzdeni magam, miközben támaszkodtam a karjaimmal. Lehajoltam az ágyról, öklendeztem, de igazából nem volt semmi, amit kihányhattam volna. Nem tudom, mióta voltam eszméletlen, talán órák, de az is lehet, hogy napok óta. Egy fiatal nővér rohant oda hozzám, félhosszú, szőkére festett haja össze volt fogva, és nagyon csúnyán nézett rám. Az ember azt várná, hogy kedvesen viselkedjenek vele, miután megmenekült a halál torkából.
– Nem szabad mozognia, friss még a sebe! – dörrent a hangja, majd megigazította a párnámat, és visszanyomta rá a fejemet. Hát persze, hogy nem szabad mozogni, inkább fulladjak meg a saját hányásomban – gondoltam, de végül nem szóltam semmit. Nem jó rosszban lenni azzal, aki később vastag injekciós, illetve vérvételre használt kínzóeszközökkel fog hozzád közeledni, ezt tapasztalatból tudtam. És akkor még nem beszéltem a katéterről...
– Szomjas? – kérdezte a nővér kissé megenyhülve. Ennyire szánalmasan nézhetek ki, hogy még ő is megsajnált?
– I...igen – suttogtam erőtlenül, nem ismerve a saját hangomra, ami rosszabbul szólt, mint mikor másnaposan, egy átbulizott éjszaka után anyám reggel hétkor telefonált.
        Amíg elment, hogy kerítsen valami innivalót, elkezdtem átvizsgálni a testrészeimet. Hál istennek mind a négy (egész pontosan öt) végtagom megvolt, úgyhogy akkora nagy baj nem lehet. Amikor megmozdultam, éles fájdalom nyilallt a testembe, és meg is találtam a sebet, amiről a nővér beszélt. Olyan érzés volt, mintha egy velociraptor kettészakította volna a mellkasomat. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt mielőtt bekerültem az alagútba, aminek a végén csak néhány perce láttam meg a fényt, mikor kinyitottam a szemeimet. Koncert volt… igen, énekeltem, de már akkor sem voltam valami rózsás állapotban.
– Tessék, ettől jobban lesz – rázott fel a gondolataimból Elisa. Végre eléggé kitisztult a látásom, hogy elolvashassam a kis táblácskáját a nevével. Mikor fel akartam ülni, újra csúnyán nézett rám, ezért azonnal meggondoltam magam… Mondjuk az is közrejátszott, hogy a vágás újult erővel kezdett lüktetni. A szívószálat az ajkaim közé dugta, és türelmesen várta, amíg apró kortyonként kiittam a pohár tartalmát. – Nagyszerű, most pedig pihenjen – dirigált tovább.
– Elisa, megmondaná, meddig voltam eszméletlen? – kérdeztem, és igyekeztem bociszemeket mereszteni. Tinikoromban ez mindig bejött a fiatal nővéreknek, és talán még mindig van róla fogalmam, hogy kell levenni őket a lábukról.
– Vasárnap éjjel hozták be, és azonnal meg is műtötték. Most kedd délután van – sorolta a tényeket, miközben én elgondolkozva meresztettem a szemem. – Egy lány eddig minden nap itt volt, és virrasztott az ágyánál, úgy, ahogy a szülei is.
– Lou…– suttogtam magam elé, csak úgy magamnak, azonban Elisa rögtön felkapta a fejét.
– A barátnője? – kíváncsiskodott.
– Nem, ő már másé – igyekeztem érzelemmentes hangon beszélni, de nem is volt olyan egyszerű. – Lou egy nagyon jó barát.
        Elisa sokatmondóan bólintott, majd közelebbről is megvizsgálta az infúziós tasakot, és bőszen jegyzetelt egy lapra. Csak sóoldat – nyugtatgattam magam, de máris kétségbeesve néztem rá, mikor valami injekciós vackot fecskendezett bele. Több hónapon keresztül mérgezték a szervezetemet gyógyítás gyanánt, és az emlék azóta sem fakult.
– Fájdalomcsillapító – vetette oda, és újra kezébe vette a mappát. – Nemsokára itt lesz a doktor úr, hogy megvizsgálja a sebet, és cserélünk majd kötést is. Felhívom a szüleit, hogy felébredt, rendben?
  Talán nyálasan hangzik, de beleegyezően bólogattam, mert semmire sem vágytam jobban, minthogy valaki hosszan magához öleljen. Azonban mikor a nővér éppen távozni készült, egy számomra oly kedves arcot láttam meg, miközben éppen belépett a kórterembe, és mikor összeakadt a pillantásunk, a könnyeivel küszködve rohant oda hozzám. Elisa boldogan konstatálta, hogy nem kell telefonálgatnia, és kisétált a szobából.
– Édesem, végre felébredtél – szipogta anya a nyakamba borulva, de egy picit kénytelen voltam eltolni magamtól, mert fájt az erős ölelés. Azért még előtte mélyet szippantottam az ismerős illatból, és megsimogattam a hátát. – Hogy érzed magad?
– Szarul – feleltem őszintén, bár egy apró mosoly bujkált a szám sarkában. – De sokkal jobb, most, hogy itt vagytok – néztem fel apámra, aki szintén el volt érzékenyülve. – Mi történt, amíg nem voltam magamnál?
– Megműtöttek – kezdte anya, és gondterhelten leült az ágyam mellé, az odakészített székre. Nagyon fáradtnak látszott. – Az operáció jól sikerült, de időbe telik majd, míg teljesen felépülsz. Ma reggel kerültél ki az intenzívről, és most újra itt vagy közöttünk – fejezte be mosolyogva, csillogó tekintettel.
– A doki szerint teljesen fel fogsz épülni – tette hozzá apa bizakodóan.
Csupán hónapok kérdése – gondoltam magamban, és az arcom grimaszba rándult.
– Fáj valamid? – Anya azonnal észrevette az apró hangulatváltozásomat.
– Nem – csóváltam meg a fejem gyorsan. – A nővér adott fájdalomcsillapítót az infúzióba, úgyhogy most egészen jól érzem magam. Csak baromi fáradt vagyok annak ellenére, hogy majdnem három napot aludtam.
– Hozzak neked valamit a lenti kisboltból? – kérdezte apa, és látszott rajta, hogy nagyon mehetnéke van. Mindig is utálta a kórházakat, és mondhatnám, hogy ez családi vonás, pedig valójában én a betegségem óta nem bírom elviselni ezeket a komor helyeket.
– Valami gyümölcslé jól esne. Enni szerintem még nem ehetek, de majd megkérdezem a dokit – feleltem neki, mire hálásan mosolygott rám, hogy egy kicsit leléphet a nyomasztó közegből. Totálisan meg tudom érteni. Én is mentem volna, ha nem lógnának ki belőlem csövek mindenhonnan, és ha lett volna erőm egyáltalán felkelni az ágyból.
– Lou is bejön később – vetette oda anya, de közben tüzetesen vizsgálta a reakcióimat. – Ugye, milyen csodálatos hölgy lett belőle?
– És ráadásul elképesztően énekel – helyeseltem rezzenéstelen arccal. Most nem tudott túljárni az eszemen. Arra számított, hogy zavarba jövök, és még el is pirulok? Még mindig azt hiszi, hogy tini vagyok…
– Édesem, Lou megmentette az életedet, amikor újraélesztett – mondta komolyan.
        Na, ez egy kicsit ledöbbentett. Először is, nem tudtam, hogy leállt a szívem. Másodszor, azt sem, hogy akkor ő volt velem.. Tágra nyílt szemekkel meredtem magam elé, és próbáltam felfogni az információt.
– Hű, akkor… a picsába! – szakadt ki belőlem. – Meghaltam?
A buta kérdés még vicces is lehetett volna, de mégsem volt az. Sejtettem, hogy szar a helyzet, de nem tudtam, hogy ennyire. Anya nyugtatón a kézfejemre tette az övét, és próbált csitítani.
– Igen, de minden rendbe fog jönni – suttogta meggyőződéssel. – Erősebb vagy, mint gondolnád, te bármit kibírsz.
        Erre a kijelentésre gúnyosan felvontam a szemöldököm, de azért csöndben maradtam. Nem akartam letörni a lelkesedését, amit annak köszönhetett, hogy visszatért a halálból az egyetlen gyermeke. De tudtam, hogy a következő hónapok baromi nehezek lesznek, és hiába állnak majd mellettem, magamnak kell megvívnom a csatámat legyengült testemmel.
        Mire apa visszatért az innivalóval, megérkezett az orvosom Elisával, és megkérték a szüleimet, hogy a folyosón várakozzanak, amíg tart a vizsgálat. Azt mondták, hogy visszamennek a szállodába, de holnap délelőtt újra meglátogatnak. Azt is az megígértették, hogy addig pihenni fogok.
        A doktor ezerféle kérdést tett föl arról, hogy érzem magam, hol fáj, és hogy nem szédülök-e, vagy van-e hányingerem. Közben a leleteimet nézegette, majd arra került sor, hogy levegye a kötést a sebről. Amikor lassan lehúzták a mellkasom közepére ragasztott fehér, vastag gézlapot, próbáltam úgy mozdulni, hogy én is láthassam, amit ők. Nem volt valami szívderítő a látvány. A tizenöt centis sebet vastag cérnával varrták össze, a vágás körül a bőröm a narancs színével vetekedett a fertőtlenítőnek köszönhetően, és még egy cső is be volt szúrva, hogy elvezesse a váladékot. Nyeltem egy nagyot, és hátrahajtottam a fejem a párnára. Eleget láttam. Amíg úgy tárgyaltak felettem, mintha egy darab hús lennék, igyekeztem felidézni a szombati napot.
        Volt valami lány, akinek nem emlékszem az arcára. De biztos jól nézett ki, mert csókolóztunk, és hihetetlenül felizgatott. Várjunk csak! Azért nem tudom, hogy nézett ki, mert sötét volt… A raktárban történt, ahová elbújtam, mikor rosszul voltam. Lassan összeálltak a darabkák egy egésszé, és már mindenre emlékeztem… Az ízére, a hangjára, a haja tapintására… az ajkai puhaságára. Te jó ég, ezeket sosem leszek képes kiverni a fejemből.

6 megjegyzés:

Nessa Laura Lossёhelin írta...

Ahogy jönnek a fejezetek, egyre jobban megszeretem Oliver karakterét... Bellát is egyre szimpatikusabbnak tartom. Oliver olyan cukin reagált az anyukájára, juj ♥ Nagyon várom a következő fejezetet! Vajon mikor jön rá Oliver és Bella, hogy ki volt az a titokzatos személy a sötétben? :D
xx Nessa

HDawn írta...

Egy kicsit még odébb lesz, mikor "felismerik" egymást, de ígérem, érdekes lesz :)

Sky Jensen írta...

Vegyük sorba. Nad és Bella, Barátság extrákkal, ezek szerint Oliver még mindig nem heverte ki Lou-t. Imádom ezt a kötetet is! Jót kacagtam, azon a részen, mikor Oliver rájött, hogy megállt a szíve. " Meghalt, de már jobban van!" Régen volt egy ilyen vicc és rögtön eszembe jutott.:D

HDawn írta...

Na igen, kb ez van Oliverrel is :D Erre a történetre is igaz "lesz ebben minden" :D

Sky Jensen írta...

Már alig várom:)

HDawn írta...

Mindjárt szombat, és jön az új rész :)