2016. február 21., vasárnap

Jégszilánkok - 4.

Sziasztok! Éééés itt is a 4. rész. Kicsit hosszabb lett, mint úgy általában, de remélem, nem gond :)
*********************************************************************************

BELLA

Nad lakásában, a kanapén összebújva ültünk, amit én választottam ki neki, évekkel ezelőtt egy katalógusból. Valójában a kis apartmant is együtt találtuk meg, és mindketten beleszerettünk, mikor megnéztük, akkor még teljesen üresen. A berendezés az én feladatom volt, és nagyon örültem, hogy mindenben szabad kezet kaptam. Azt mondta, nem ért hozzá, és szívesen rám bízza az egészet.
Nad rendületlenül simogatta a fejemet, és néha, mikor egy-egy kényes ponthoz értem a történetben, puszit is adott a homlokomra. Részletesen, majdhogynem szó szerint elmeséltem neki a szüleimmel folytatott beszélgetést, és ő némán végighallgatott, majd biztosított arról, hogy jól döntöttem, amikor ennyire nyilvánvalóan kiálltam Kade mellett.
– Attól, hogy ők minden kapcsolatot megszakítottak vele, neked nem kell. Ő a testvéred, normális, hogy érzed a köteléket – nyugtatgatott, és felhúzta lábait a kanapéra, hogy kényelmesen az ölébe feküdhessek. A fejem a combjára hajtottam, összegömbölyödve élveztem, hogy a hajamat piszkálja. Lenézett rám, sötét tincsei két oldalt előre hullottak, de a félhomályban is láttam, hogy mosolyog. – Büszke vagyok rád – jelentette ki meggyőződéssel.
Én is büszke voltam magamra, mégis egy könnycsepp gördült le az arcomon, hogy aztán a gravitációnak eleget téve lefolyjon, és elvesszen a semmiben. Felemeltem a karjaimat, és ujjaimat a hajába mélyesztve merültünk el egymásban. A pillantásom a szemei és az ajkai között cikázott, mert még mindig nem tudtam eldönteni, melyiket szeretem jobban. Meg akartam csókolni, de vártam, mert hirtelen öntöttek el az érzelmek, és nem akartam megszakítani a szemkontaktust. Nekem csak ő van a világon. Csak Nad tudja az összes titkomat, ő az egyetlen, aki megért és mindenben támogat. Bármikor kisírhatom magam a vállán, meghallgat, és néhány perc alatt képes megnyugtatni, jobb kedvre deríteni. Meg akarom neki köszönni, de egy élet nem lenne elég ahhoz, hogy megmutathassam, mennyire hálás vagyok.
Lassan felemelkedtem, felé fordultam, és mikor kinyújtotta a lábát, szemből az ölébe ültem. Éreztem, ahogy férfiassága megrándul alattam, egy halk nyögést kiváltva belőlem, míg ő továbbra is megbűvölten bámult. A kezem a tarkójára csúsztattam, és éhesen az ajkaira tapadtam. Szerettem az ízét; édes volt, mintha fagyit evett volna, ami nem is lenne meglepő. El akartam mélyíteni a csókot, a nyelvemmel felfedezni az egész száját, de valami megváltozott. Óvatosan eltolt magától, és mikor csodálkozva, durcásan néztem rá, megköszörülte a torkát.
– Most nem csinálhatjuk ezt, Riley bármikor hazaérhet – mondta, de a hangja még mindig fátyolos volt a vágytól.
– Menjünk hozzám – válaszoltam vigyorogva, és már kászálódtam le az öléből, de megfogta a csuklómat, és nem eresztett. – Mi a baj? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mert tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.
– Bella, ez így nem mehet tovább – mondta, majd fáradtan kifújta a levegőt. – Nagyon szeretlek, és tudom, hogy te is engem, de talán itt lenne az ideje, hogy szerelmes légy valakibe. Biztos, hogy neked is jót tenne, ha lenne valaki, akivel kézen fogva járkálnál a városban, együtt néznétek otthon összebújós, romantikus filmeket, aztán este, sőt, talán reggel is szeretkeznétek. Valaki, aki minden éjjel és a nappal nagy részében is ott van veled… érted ezt?
Megcsóváltam a fejem, pedig nagyon is tudtam, miről beszél, egyszerűen csak nem akartam tudomást venni róla. Ha szexeltem Naddel, az bármilyen terápiánál többet jelentett nekem. Felizgattam, ő is feltüzelt engem, elvesztünk egymásban, és minden bánatom semmivé lett. Magához ölelt, és utána már nem is vágytam más szeretetére. Csak arról feledkeztem el, hogy eközben mennyire kisajátítom a lehető legönzőbb módon: azért, hogy nekem jó legyen.
– Kérlek, ne tedd ezt nehezebbé – mondta, és elkapta a pillantását, lenézett a kezére, amivel még mindig maga mellett tartott. – Sok idő eltelt, megváltoztunk, és most az lenne a legjobb, ha tartanánk a két lépés távolságot. Amikor veled vagyok, egy tűzvörös hajzuhatagot képzelek a te gyönyörű fürtjeid helyére. Annyira szégyellem – suttogta megtörten, és mikor leesett, miről beszél, talán még a szám is tátva maradt.
– Hogy mi van?! – fakadtam ki, és a torkomból majdnem kiszakadt egy üvöltés, de még időben visszanyeltem.
Végre felnézett rám, szeméből csupán félelmet és zavart tudtam kiolvasni.
– Kérlek, könyörgöm, ne élj vissza vele, hogy elmondtam neked! – esdekelt kétségbeesetten. – Azt akartam, hogy tudd, mert nem akarok neked hazudni, és így talán megérted a döntésemet.
– De… de hiszen még azt sem tudja, hogy hol dolgozol – kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. Aznap elveszítettem a szüleimet, és éreztem a szívem mélyén, hogy most őt is el fogom.
– Még nem is akarom neki elmondani, titok marad, ahogy a másik dolog is – jelentette ki határozottan.
– Hazugságokra semmit nem lehet építeni! – kiabáltam, hátha észhez tudom téríteni. Már abban sem voltam biztos, kinek az oldalán állok. De ha az én szívem úgyis megszakad, legalább ő ne tegye tönkre a kapcsolatát Rileyval, mielőtt még egyáltalán elkezdődne. – El kell neki mondanod, mi a munkád!
És a vörös hajzuhatagot viselő lány pont ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen az ajtón. Megállt a nappaliban, csodálkozva nézett ránk, aztán felém fordult, és illedelmesen köszönt. Képtelen voltam beszélni, talán egy halk „helló”-t kierőltettem, de még abban sem vagyok biztos.
– Tényleg, Nad, még sosem mondtad, hogy mit dolgozol – jegyezte meg ártatlanul, és biztos voltam benne, hogy nincs semmilyen mögöttes szándéka, mi mégis ledermedtünk. Másodpercekig csönd volt, és közben Riley arcáról is lefagyott a mosoly. – Azt hiszem, megzavartam valamit, ne haragudjatok. Semmi közöm hozzá.
Néhány pillanat múlva eltűnt a szobájában, és az ajtót is alaposan magára zárta, hallottuk, ahogy a kulcs elfordult a zárban.
– Bella, most jobb lenne, ha elmennél – mondta Nad halkan, színtelen hangon, mire gondolkodás nélkül bólintottam. Úgy sétáltam ki az ajtón, hogy rá sem pillantottam, mert attól féltem, akkor elkezdenék könyörögni, hogy ne küldjön el.
Fogalmam sincs, hogy jutottam haza, de mikor végre befeküdtem az ágyamba, nem kellett már többet visszatartani a könnyeimet. Sirattam Eldent, mert megtanította, hogy nem szabad szerelmesnek lennem. Sirattam Kade-et, anyát és apát. De legfőképpen a Naddel közös, soha nem létező szerelmünket.

OLIVER

Nem jött el a próbára. Miért gondoltam, akár egy pillanatig is, hogy komolyan érdekli a zenekar… vagy én? Egész este dúltam-fúltam, a srácokat piszkáltam, és ezerszer belekezdtünk a számokba. Csak akkor engedélyeztem egy kis pihenőt, mikor tökéletesen eljátszottunk a kiválasztott dalokat.
– Azonnal megcsappant a lelkesedése? – kérdeztem gúnyosan, mikor ketten maradtunk Lou-val.
– Bellára gondolsz?
– Ki másra? – horkantam fel, és idegesen doboltam az ujjaimmal az asztalon.
– Rendben, de azért még nem kell leharapni a fejem – felelte kissé sértődötten. – Azt írta, hogy közbejött neki valami.
– Na persze! Ha most közbejött, akkor máskor is minket fog az utolsó helyre tenni a kurvára betáblázott naptárában – jegyeztem meg az orrom alatt motyogva.
– Neked meg mi a franc bajod van?! – fakadt ki Lou, és csípőre tett kezekkel nézett le rám. – Úgy viselkedsz egész este, mint egy hisztis picsa.
Figyelmen kívül hagytam az apró sértést, mert egy nagyszerű ötlet jutott eszembe.
– Megadnád a számát, kérlek?
Lou úgy méregetett, mintha hirtelen két fejem nőtt volna. Nagyon gondolkozott valamin, de aztán csak bólintott, és kivette a mobilját a táskájából. Persze, nem bírta ki szó nélkül, amíg beírtam a számát a telefonomba.
– Csak finoman, jó? Akármit tervezel, óvatosan csináld – jegyezte meg, de nekem fogalmam sem volt, mire gondol pontosan. Gyorsan bólintottam, rányomtam a mentésre, és mikor felnéztem, láttam rajta, hogy nem sikerült teljesen meggyőznöm. Végül egy vállrándítással elintézte a dolgot.
Hazavittem Lou-t, mert a ház, ahol Kade-del közösen laktak, pont útba is esett nekem. Nem sokkal később már otthon álltam a zuhany alatt, és öt perc alatt végeztem is. Anyáék filmeztek a nappaliban, de én bementem a szobámba, miután jó éjszakát kívántam nekik. Leültem az a takaróra, az ágy háttámlájához dőltem, és kezembe kaptam a telefont. Kikerestem a számát, de még nem nyomtam a hívásra. Idegesen rágcsáltam a számat, ujjaimmal zuhanyzástól nedves hajamba túrtam, és próbáltam rájönni, mit kéne neki mondanom. Mérges voltam, mert megígérte, hogy ott lesz a próbán, de végül nem jött el. Frusztrált, hogy nem láthattam, pedig annyira vártam az estét, hogy majd találkozhassunk. Végül a dühöm átvette az irányítást, és azonnal tárcsáztam a számot.
Az ötödik csörgésnél már éppen le akartam tenni, mert reménytelennek éreztem a dolgot, de akkor meghallottam a hangját, mely rekedten és fáradtan csengett. Hát persze, már elmúlt tíz, biztosan aludt.
– Szia, Oliver vagyok. – A szavaimból azonnal elszállt a harag.
– Miért hívsz ilyen későn?
– Ne haragudj, én csak... – kezdtem, de a cica félúton elvitte a hangomat. A fenébe már, nem reagálhatok ilyen nevetségesen mindenre, ami vele kapcsolatos! Amúgy is, azért akartam felhívni, mert dühös vagyok rá. – Meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e. Azt mondtad, eljössz a ma esti próbára... – Ez inkább csalódottnak hangzott, nem szemrehányónak.
– Várj egy kicsit – kérte. Valami halk susogást hallottam a háttérben, aztán mintha kinyitottak volna egy ajtót. – A napom nem úgy alakult, ahogy terveztem – szólalt meg végül. – Ne haragudj.
Felesleges volt kérnie, amúgy sem tudtam volna haragudni rá. Mélyen beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam, amíg azon törtem a fejem, mivel tarthatnám szóval. Nem akartam, hogy máris letegye. Valami belesüvített a telefonba, és csakis a kint éledező, hószagú szél lehetett az.
– Semmi gond, majd máskor. A szabadban vagy? Elég hideg az idő… Nehogy megfázz!
  Hát ez a beszélgetés elég viccesen alakul, és úgy néz ki, nem fogom abbahagyni, míg hülyét nem csinálok magamból. Hallottam, ahogy halkan kuncog, és a nevetésétől az egész hátam végigbizsergett a gerincem mentén. Ha nem figyelek oda, esküszöm, hangosan felnyögtem volna.
– Csak kijöttem az erkélyre felfrissülni egy kicsit. És te? Te hol vagy most?
– Az ágyamon ülök – suttogtam, mert közben elmerengtem. Lelki szemeim előtt láttam őt, ahogy kint áll a sötétben, az erős szél belekap a hajába, és az illatát felém sodorja. A mellbimbói fájdalmasan feszülnek a hidegtől, majdnem átszúrják a vékony anyagot, ami a testét fedi. Gyorsan megráztam a fejem, hátha kitisztul egy kicsit, és újra a valóságra tudok koncentrálni.
– Összevesztem ma a szüleimmel és teljesen véletlenül, a legjobb barátomnak is sikerült keresztbe tennem – hadarta el egy szuszra.
– Hű, elég szar napod lehetett – értettem egyet, de még le voltam döbbenve az őszinteségén. – De úgy hallottam, a szüleid nem igazán jó fejek, úgyhogy ne okold magad. Úgyis észhez térnek majd.
– Köszi, aranyos vagy, hogy próbálsz megvigasztalni. De ők sosem fognak észhez térni – mondta egy lemondó sóhaj kíséretében. – Ne haragudj, nem akarlak a szánalmas életemmel traktálni, biztosan fáradt vagy.
– Nem, nem! – feleltem túl gyorsan. – Örülök, hogy beszélgetünk.
– Az jó, mert én is. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog, mire utánoztam, szinte önkéntelenül. – Szeretem a hangod, annyira kellemes – mondta lassan, válaszul pedig elfelejtettem lélegezni.
– Köszi – nyögtem ki nagy nehezen.
– Sajnálom, hogy még nem hallottalak énekelni. Illetve egyszer – pontosított hirtelen. – De akkor azzal voltam elfoglalva, hogy meggyőzzem a testvéremet, nem én vagyok a legrosszabb rémálma.
– És sikerült?
– Nem úgy, ahogy szerettem volna – felelte szomorúan. – De legalább láthatom néha. Bár egy ölelésért a fél karomat odaadnám.
– Meg fog bocsátani, ebben biztos vagyok. Idő kérdése az egész. Miért vagytok haragban?
– Ez egy nagyon hosszú történet, most nem akarok róla beszélni, ha nem baj. Amúgy is eléggé elcseszett a hangulatom.
Egy kicsit rosszul esett, hogy nem avatott be, de hamar túltettem magam rajta. Majd azon leszek, hogy a bizalmába férkőzzek, és úgyis elmeséli, ha eljön az ideje.
– Bella, van most valakid? – motyogtam a telefonba, de mire a kérdés végére értem, legszívesebben leharaptam volna a nyelvem. Lou figyelmeztetésére, miszerint „finoman és óvatosan” csináljam, akárhogy próbáltam, éppen most hánytam fittyet. Mindegy, már kimondtam, hülyeség lenne visszakozni.
– Nincs. Kurvára senkim nincs – felelte, és fájdalmasan felkacagott, mintha a feltételezés is nevetséges lenne. – Sajnos képtelen vagyok normális kapcsolatot kialakítani az emberekkel.
Hallottam, hogy bezárja az erkélyajtót, a vonalban megszűnt a szél ismétlődő susogásának hangja.
– Én szívesen barátkozom veled – mondtam ártatlanul, és az átlátszó dumámat még magam is viccesnek találtam.
– Oliver, te meg akarsz dugni – jelentette ki, de nem éreztem, hogy haragudna miatta. Egyszerűen csak tényeket közölt, és most aztán törhettem a fejem, mit feleljek erre. Hátrasimítottam egy tincset a szememből, és ezer variáció átfutott az agyamon, amit válaszolhattam volna.
– Ezzel nem mondtál túl nagy újdonságot. Szerintem az összes pasinak eszébe jut, aki nem vak. – Kitérő válasz volt, de nem jutott jobb eszembe. Nem hazudtam, de nem is mondtam el mindent. Az az igazság, hogy minél jobban megismerem, annál többet szeretnék róla megtudni. Az egyéjszakás kapcsolataim alkalmával semmi ilyesmit nem éreztem.
– Ha most azt mondanám, benne vagyok a dologban, átjönnél?
Hirtelen kiegyenesedtem ültömben. Már láttam magam előtt ruhák nélkül, az ágyban fekve, és máris az összes vér az altestembe tolult.
– Ez valami beugrató kérdés? – nyögtem ki nagy nehezen, légszomjjal küszködve. – Ha igen, akkor nagyon gonosz.
Bella halkan kuncogott, miközben a szabad tenyerem a farkamra szorítottam az alsóm anyagán keresztül. Mikor rájöttem, mit csinálok, úgy kaptam el a kezem, mintha megégettem volna.
– Csak válaszolj, kérlek. És néha vegyél levegőt is – kérlelt, mintha aggódna az egészségügyi állapotom miatt. Teljesen tisztában van vele, milyen reakciókat vált ki belőlem, és ez nagyon felizgatott. Annyira nyilvánvaló lett volna, hogy igent mondok neki, akármit is kér, de aztán a válaszom mindkettőnket ledöbbentette.
– Nem! – A hangom határozott volt, pedig utána percekig gondolkodtam, miért mondtam ezt. Csönd volt, csak hallgattuk egymás lélegzetét. – Talán az a pasi vagyok, aki többet akar.
– Most le kell raknom, mert valami eszembe jutott, amit el kell intéznem – magyarázkodott, és azonnal éreztem, hogy le akar rázni. Átkoztam magam, hogy miért nem mondtam igent a kérésére, hisz az lett volna minden vágyam. Vagy mégsem? Nem, Bellából nem lenne elég egyetlen éjszaka.
– Ne haragudj! – Szinte könyörögtem, beszélgetni akartam még vele.
– Semmi gond, örülök, hogy őszinte voltál. Szombaton találkozunk a bulitokon. Akármi lesz, szabaddá teszem magam! – ígérte, és már tudtam, hogy nem tarthatom vissza.
– Rendben. Aludj jól, és vigyázz magadra! – mondtam beletörődőn, de a hangom kissé szomorú volt.
– Oké, te is! És Oliver!
– Igen? – kérdeztem gyorsan, mert borzasztóan kíváncsi voltam, mit akar még mondani.
– Nem én vagyok az a csaj, akire szükséged van.
Kicsit berágtam rá, amiért úgy jelentette ki, mintha ez kőbe lenne vésve. Honnan tudhatná, milyen lány kell nekem?
– Azt majd meglátjuk – feleltem sokat sejtetően. – Szia. – Meg sem vártam, hogy válaszoljon, kinyomtam a hívást, és leejtettem a telefont az ágyra. Egy fájdalmas sóhaj kíséretében a tenyerembe temettem az arcom, újrajátszottam magamban az egész beszélgetést és megállapítottam: ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam.

BELLA

Olivernek annál is jobb hangja volt, mint ahogy elképzeltem. Énekelt a színpadon, a közönség őrjöngött, ráadásul a csajok úgy néztek rá, mintha bármilyen kérését hajlandóak lennének szó nélkül teljesíteni. Megráztam a fejem, és egy mosoly kíséretében igyekeztem kivonni magam a hipnózis alól. Kihúzódtam a terem oldalához, és onnan figyeltem az összegyűlt tömeget meg a zenekart.
– Szia – köszönt rám egy ismerős hang egészen közelről, mire úgy pördültem meg, mintha megcsípett volna valami.
Kade állt mögöttem, kezeiben egy-egy pohárral, és az egyiket felém nyújtotta.
– Boroskóla, feltéve, ha nem kell majd vezetned – magyarázta, túlkiabálva a zenét és a tömeget.
Biccentettem felé, és elvettem tőle az italt.
– Taxival jöttem – feleltem. – Ezt miért kapom? – Nem bírtam ki, hogy rá ne kérdezzek, mi ez a hirtelen jött kedvesség az irányomba.
– Nincs különösebb oka, csak nem akarok bunkó lenni – vonta meg a vállát, és ő is a falnak támasztotta a hátát mellettem. – Mellesleg mi ez az egész? Miért akarsz a zenekar menedzsere lenni?
– Miért ne? – kérdeztem vissza.
– Úgy gondolod, jó ötlet Lou-n keresztül közelebb kerülni hozzám?
– Miért ne?
Kade először összevonta a szemöldökét, de végül elmosolyodott.
– Te semmit sem változtál – jegyezte meg, majd a színpad felé fordult, mert Lou énekelni kezdett egy lassabb, és hihetetlenül érzéki dalt.
Néztem a testvéremet, figyeltem minden apróságot, mert annyira nyilvánvalóan látszott rajta, hogy éppen élete szerelmét csodálja. Szerettem volna még beszélgetni vele, mert igenis megváltoztam, de éreztem, hogy békén kell hagynom, amíg Lou hatása alatt áll. Úgyhogy én is hallgattam a zenekart, de az én figyelmemet valaki más kötötte le.
Oliver egy rövid ujjú pólót viselt, és valójában most fedeztem fel, hogy az egész bal karja végig van tetoválva. Ilyen távolságból nem tudtam kivenni a mintákat, de azért erősen hunyorítottam, és próbáltam kitalálni, mit ábrázolhatnak. Vajon máshol is tele van varrva? Elképzeltem, ahogy teljesen meztelenre vetkőzik előttem, miközben én kielemzem az összes mintát a testén. Átkozottul megkívántam, de most könnyű volt arra fognom, hogy azért, mert a teremben tartózkodók fele éppen arról fantáziál, hogy egy ilyen szexi pasinak mekkora lehet a farka. Közben beugrott a két nappal azelőtti, meglehetősen furcsára sikerült telefonbeszélgetésünk. Sokat tűnődtem rajta, de most már minden egyértelmű: Oliver egy barátnőt akar magának, ráadásul hosszú távra, bár még magának se nagyon vallotta be. Engem borzasztóan zavarba hozott ez az egész, és tanácstalan voltam, hogyan kezeljem a közeledését.
Nem szóltam többet a koncert alatt Kade-hez, de már az is jó érzéssel töltött el, hogy legalább a közelemben volt. Lassan kortyolgattam az italt, és annyira elmerültem a zenében, hogy nagyon hamar eltelt az az egy óra, amíg tartott a műsor. Mikor a ráadás dalt is eljátszották – mert a közönség természetesen visszatapsolta őket –, Kade felém fordult.
– Jössz? – és fejével a színpad mögé intett.
Bólintottam, és követtem őt, átvágva az emberek között. A tömeg akkor se nagyon ritkult, mikor már elértük az öltöző ajtaját, ahol egy biztonsági ember őrködött. Mikor felismerte Kade-et, kinyitotta nekünk az ajtót, és beengedett. Köszöntem mindenkinek, majd követtem a testvéremet Lou felé, de közben magamon éreztem Oliver vizslató tekintetét. Néztem, ahogy Kade az ölelésébe vonja a barátnőjét, és úgy csókolja, mintha senki nem lenne rajtuk kívül a helyiségben.
– Mindig ezt csinálják – hallottam Oliver hangját, aki már közvetlenül mögöttem állt, és a fülembe suttogott.
A pihék mind felálltak a tarkómon, a karom is libabőrös lett a hangjától és a közelségétől. Lassan kifújtam a levegőt, és inkább felé fordultam, akármilyen hatással is volt rám, mert kezdtem úgy érezni, mintha kukkoló lennék.
– Lenyűgöző volt az egész este – vallottam be. – Csodásan énekelsz, és tudod, hogy kell bánni a közönséggel.
– Neked is tetszett, vagy csak azt foglaltad össze, amit mások reakciójából szűrtél le? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Ez a saját véleményem volt – biztosítottam, és végre meg volt elégedve a válasszal.
– Most ki kell mennem a többiekkel – nézett az ajtó felé hirtelen, ahol éppen Lou lépett ki, és máris letámadták az ott várakozók. – Sietünk vissza, és utána elmegyünk bulizni. Te is velünk tartasz, rendben? – Beleegyezően bólintottam, mert nem hagyott túl sok lehetőséget az ellenkezésre.
Egy órával később a vodka narancsomat iszogattam a bárpultnál, miközben Lou-val és Kade-del folytattam felületes csevejt. A bárban, ahol voltunk, hangosan szólt a zene, és arra lettem figyelmes, hogy Oliver két csajjal táncol, a kezében egy üveges, szívószálas kólával, amiből néha ivott egy kortyot. Totálisan tátva maradt a szám, hiszen annyira ösztönösen és szexin mozgott a zene ritmusára, mintha mindig is ezt csinálta volna.
– Látsz valamit, ami tetszik? – kérdezte Lou bizalmasan somolyogva.
– Folyton elcsodálkozom, hogy az énekesetek mennyire sokoldalú – vallottam be, mire hangosan felkacagott.
– Remélem, nem gond, ha itt hagyunk vele, mert lassan lelépnénk Kade-del.
Könnyen el tudtam képzelni, hová sietnek ennyire, és meg is értettem őket. Amióta Lou lejött a színpadról, Kade egy pillanatra sem hagyta magára, kivéve most, mikor elment a mosdóba. Egyébként csak összebújva, vagy éppen egymás szájához tapadva láttam őket.
– Rendben, nagy kislány vagyok, túlélem – válaszoltam, kissé szarkasztikusan.
Miután hazaindultak, máris akadt társaságom Paul személyében. Éppen a sokadik felest tüntette el, miközben elmesélte nekem az életét onnantól kezdve, ahonnan emlékezett rá. Még arra is részletesen kitért, ahogy elvesztette a szüzességét, és erősen bólogattam, mikor azt ecsetelte, mekkora szívás a korai magömlés. A beszélgetés kezdett egyre kínosabbá és viccesebbé válni. Indultam volna haza, de folyton szóval tartott. Oliver egy asztalnál ült, körülötte a kis háreme, ami már három főre dagadt. Az egyik csaj már a hajában turkált, amitől valamiért hányingerem lett. Őket figyeltem, és igyekeztem szuggerálni Olivert, hogy jöjjön már oda, és mentsen ki ebből a helyzetből. Végre meghallotta néma könyörgésem, megfogta a csaj karját, kihúzta szőke fürtjei közül, elköszönt tőlük, és odasétált hozzánk.
– Hazaviszlek titeket srácok – jelentette ki, mikor Paul arról mesélt, hogy előző nap szakítottak a barátnőjével. Végre elért a jelenbe a közel egy órája tartó meséjében.
– De még nem fejeztem be a történetet – nyűgösködött, és rendelte volna a következő Jagert, ám Oliver ellentmondást nem tűrően megcsóválta a fejét, és intett, hogy álljon fel. Ez volt az a pillanat, mikor felsikkantottam, mert Paul engedelmeskedett, és majdnem rám esett. Oliver még időben elkapta, mielőtt lesodort volna a bárszékről, és a pultnak támasztotta, míg kifizette a számlát a Paul zsebéből előhúzott pénztárcából. Nagy nehezen kitámogatta barátját a parkolóba, befektette a hátsó ülésre, és ráparancsolt, hogy próbálja meg nem összehányni a kocsit, majd rácsapta az ajtót és felém fordult.
– Hazavihetlek téged is?
– Ha ragaszkodsz hozzá. De hívhatok taxit is.
Megcsóválta a fejét, előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót, és betessékelt. Bekapcsolta a rádiót, és kitolatott a parkolóból. Amikor megszólalt a Fall out boy My Songs Know What You Did In The Dark című száma, Oliver hirtelen elkezdett kacagni, minden előzmény nélkül, és önfeledten dúdolgatta a dallamot.
– Biztos, hogy nem vagy részeg? – fordultam felé gyanakodva. – Vezethetek én is.
– Nem, tuti nem – mondta, még mindig a nevetéssel küszködve. – Nem ihatok a gyógyszerek miatt.
– Akkor mi olyan vicces? – tudakoltam, mert tényleg kíváncsi voltam.
– Az élet – jelentette ki, amitől nem lettem sokkal okosabb, de azért én is vele nevettem, miközben fogalmam sem volt, mi történik.
– Hol lakik a barátod? – kérdeztem néhány perccel később.
– Ebben az utcában. A gond az, hogy a második emeleten, és nincs lift.
– Az nagyszerű – húztam el a számat.
– Ketten megoldjuk – mondta mosolyogva, és leparkolt egy háromemeletes épület előtt.
Kiszálltunk, és miután kirángatta a félig öntudatlan Pault a kocsiból, segítettem neki, és ketten valahogy betámogattuk az ajtón. A dolog onnan lett érdekes, mikor rá kellett bírnunk, hogy a lépcsőkön emelje a lábát, és meg kellett győznünk arról, hogyha felérünk, nem fogjuk lelökni a Taigetosz tetejéről. Nagyon megsajnáltam szegényt, mert még a bárban mesélte, hogy az exe azzal a szöveggel küldte el, hogy ugorjon le valahonnan. Mire felértünk a másodikra, mindketten lihegtünk, és a falnak kellett dőlnöm, mert remegett a lábam a fáradtságról. Legalább 40–40 kiló nehezedett mindkettőnkre. Nagy nehézségek árán megtaláltuk a kulcsát, beléptünk a lakásba, és lefektettük a nappaliban található kanapéra. Oliver odakészítette mellé a felmosóvödröt, én pohárba vizet engedtem, és kivettem egy fájdalomcsillapítót a táskámból, majd azt is a dohányzóasztalra tettem. Paul két percen belül horkolt, és miután megszabadítottuk a cipőjétől, még odasúgtam Olivernek:
– Takaró.
Hamarosan visszatért egy hatalmas paplannal, és még kispárnát is hozott. Miután végeztünk, megcsodáltuk a művünket, és ahogy egymás felé fordultunk, kibuggyant belőlünk a nevetés. Halkan kuncogtunk, nem akartuk felébreszteni.
– És most hazaviszlek – jelentette ki Oliver kissé rekedten, ahogy kiléptünk a csípős éjszakába. A szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, és ennek már semmi köze nem volt a fizikai megerőltetéshez. Megálltam a járdán, felé fordultam, és leplezetlenül bámultam, miközben gondolatban már a tetkóit csókoltam végig. – Remélem, téged nem kell felcipelni a lakásodba, mert akkor nem lesz olyan erő, ami képes lenne elrángatni mellőled. – Fáradtan kifújta a levegőt, és újra elindult a kocsi felé. Kellett néhány másodperc, amíg összeszedtem magam, és követni tudtam.


9 megjegyzés:

Unknown írta...

Waaa, de jó! URAM ISTEN! ❤️❤️

Alicia Bernhardt írta...

Jaaj Istenem! Úgy de úúúgy szeretem az összes történetedet, de a kedvenc szereplőm mindig is Oliver volt! Már előre sírok, mert ha vége a történetnek nem tudom, hogy lesz e valami folytatás. Mond, hogy lesz :D Izgatottan várom a folytatást!!! ♥

HDawn írta...

Szia Els Birdy! Úgy örülök, hogy tetszik, és itt vagy még velem. Olyan jó olvasni az ilyen kommenteket, akkor is, ha csak pár szó :)

Kedves Alicia! Egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy még odébb van a történet vége, de valójában fogalmam sincs, milyen hosszú lesz :D Nem szoktam előre tervezni ilyeneket, a szereplők formálják a sztorit. Köszönöm, hogy írtál, és remélem, a folytatást is szeretni fogod :)

Nessa Laura Lossёhelin írta...

Oliver annyira, de annyira aranyos, én rögtön rávetném magam xD Nekem tetszett, hogy a mai rész hosszabb lett, mint a legtöbb, szeretek elmélyülni a történetben, szóval, ha épp egy hosszú fejezet sikerül, engem az sem zavar, sőt. :) Megint alig várom a folytatást! Sok sikert!
xx Nessa

HDawn írta...

Szia Nessa! Úgy tűnik gyarapszik az Olivert kedvelők tábora :D Már elkezdtem a folytatást, bízom benne, hogy tetszeni fog :) Puszi

Sky Jensen írta...

Szerintem nincs olyan ember az olvasòk között, akit zavar a hosszabb rèsz:) Nadra haragszom, mert megbántotta Bellát, Kadet puszilom, mert rendes volt vele, Oliver meg cuki mint mindig. Vajon Bella mikor jön rá, hogy örökre magához akarja láncolni ezt a fèlistent??:)

HDawn írta...

Szia!:) Majd átadom nekik a puszikat meg pofonokat :D Bellának még kell egy kis idő, eléggé butus, ha szerelemről van szó :)

Kolett írta...

Szia :)
Nagyon jó lett ez is :) Sajnálom Bellát úgy látszik összecsapnak a feje a felett a hullámok, és nem igazán van a helyzet magaslatán :( Remélem helyre jön a kapcsolata Naddel :)
Azt hiszem Oliver nagy fába vágta a fejszéjét :)
Várom a következőt :)
Puszi

HDawn írta...

Szia Kolett, örülök, hogy itt vagy megint :)
Igen, szegény Bella most eléggé kivan, de majdcsak rendbe jönnek a dolgok. Lenne valaki, aki szívesen megvigasztalná... :D
Pénteken hozom a folytatást.
Puszi :)