2016. február 5., péntek

Jégszilánkok - Prológus

Sziasztok! Amint ígértem, meghoztam a prológust az új történethez, és most nagyon izgulok, mit fogtok hozzá szólni :)
*********************************************************************************

OLIVER

        Kis híján beestem a sötétbe burkolózó raktár ajtaján, és nem volt erőm ahhoz, hogy kitapogassak valami széket vagy asztalt, amire leülhetnék. Zihálva a falnak támaszkodtam, aztán lecsúsztam, amíg a hátsóm a hideg követ nem érte. A fejem a felhúzott térdeimre hajtottam, és mikor erősödött a fájdalom, bele kellett harapnom a számba, mert eszemben sem volt kiabálni vagy nyöszörögni. Vér ízét éreztem a nyelvemen, de legalább sikerült csöndben maradnom. Volt még majdnem egy órám a koncertig, és igyekeztem egyedül összeszedni magam, mert nem akartam, hogy a többiek megtudják, rosszul vagyok. Amikor kicsit enyhült a szorítás a mellkasomban, felálltam, és lassan, tapogatózva kerestem egy asztalt, aminek a lapjára felülhettem. Még mindig úgy lihegtem, mint aki néhány másodperce futotta le a maratont, de már több-kevesebb sikerrel ki tudtam egyenesedni.
        A fenébe az egésszel, nem akartam még meghalni! Élni akartam, énekelni az embereknek, még egy rakás nőt ágyba csábítani, aztán egyet örökre megtartani. Huszonhat éves koromra rá kellett döbbenjek, hogy baromira hiányzik a szerelem az életemből. Időre volt szükségem, nem lehet itt vége.
         Hosszan kifújtam a levegőt, és igyekeztem ellazulni, hátha végre teljesen megszűnik a fájdalom. Már hónapokkal ezelőtt vissza kellett volna mennem a kórházba, hogy megvizsgálják a szívemet, amit eléggé megviselt a kemoterápia, de csak húztam-halasztottam az egészet, mert már attól a szótól hányok, hogy „vizsgálat”. Ha valaki egy átkozott kórteremben nő fel, míg a többi tini csajozik, szórakozni jár, és kipróbálja a cigit meg az alkoholt, akkor kijelenthetjük: elég sok mindent veszít az életéből. Persze, utána igyekeztem mindent bepótolni, de azokat az éveket – tele kínnal, szomorúsággal, a haláltól való félelemmel –, már senki nem tudja meg nem történtté tenni.
        Az ajtó hirtelen kicsapódott, és valaki olyan gyorsan robbant be a kis helyiségbe, mintha üldöznék. Azonnal bezárta az ajtót, lihegett, nyeldekelt, mintha sírás fojtogatná a torkát, és egyértelmű volt, hogy egy lányról van szó. Úgy ültem ott, hogy még lélegezni sem mertem. Nem tudtam, mit kéne csinálnom, annyira váratlanul ért ez a furcsa helyzet. Gondoltam, ő is egyedül akar lenni, azért bújt el a világ elől, de akárhonnan is nézzük, én voltam ott előbb.
– Hé, minden oké? – suttogtam, és igyekeztem kissé más hangszínnel, magasabb hangon beszélni, mint úgy általában. Semmi szükségem nem volt arra, hogy rájöjjön, ki vagyok valójában, közös fényképezkedésre meg abszolút nem adtam volna be a derekam. Nem vagyok egoista, vagy ilyesmi, de a bárba látogatók nagy része ilyenkor a koncert miatt jön, úgyhogy elég nagy volt az esélye, hogy felismerjen.
        Először nem válaszolt, olyan nagy volt a csönd, hogy azt hittem, az egészet beképzeltem, és valójában teljesen egyedül voltam. Talán a szívem nem pumpált elég vért azt agyamba, vagy a fene se tudja.
– Azt hittem, itt egyedül lehetek – jegyezte meg halkan, és végre megmozdult.
– Igen, ezzel én is így voltam – feleltem kissé gúnyosan. Ahogy óvatosan közelebb lépdelt, önkéntelenül kinyújtottam a kezem magam elé, mielőtt még a combja fájdalmasan találkozott volna az asztal szélével. Éppen azon morfondíroztam, hogy milyen hülyén jönne ki, ha véletlenül letapiznám a mellét, de akkor szerencsére megragadta az alkaromat, és sikeresen odavezettem magam mellé, mindenféle kellemetlen szituáció nélkül.
– Ülj le ide! – Megfogtam a tenyerét, és az asztal lapjára helyeztem, a másik kezemmel a derekánál támogattam, és csak akkor engedtem el, mikor úgy gondoltam, egyedül is boldogul majd. Az orromba bekúszott a parfümje finom, halvány illata, és ahogy helyet foglalt, már éreztem is a bőrömön a testéből áradó hőt. Nem tehettem róla, de a sötét miatt az összes érzékem felerősödött, és egyre izgatóbbnak találtam a helyzetet.
– Nincs itt valami lámpa? – kérdezte néhány perc hallgatás után, míg én azzal voltam elfoglalva, hogy mélyeket lélegezzek, mert a szívem ismét túl hevesen kezdett verni.
– Ha lenne, fel szeretnéd kapcsolni? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre.
  Néhány pillanatig hallgatott, majd éreztem, hogy felém fordul, mert édes lehelete az arcomat csiklandozta.
– Nem.
– Helyes, én is így gondoltam.
– Miért vagy itt? – faggatózott, és ahogy helyezkedett, a keze véletlenül hozzáért a combomhoz. Vissza kellett magam fogni, nehogy elhúzódjak, és nem azért, mert az érintés kellemetlen volt számomra. Ó, nem! Inkább azért, mert a nadrágom kezdett egyre inkább szűk lenni egy bizonyos helyen. Mi a franc ütött belém? És mi is volt a kérdés? Ja, igen…
– Mert az emberek néha magányra vágynak.
– Ennél nagyobb klisét nem is mondhattál volna – nevetett, és a hangja egészen bekúszott a bőröm alá.
– Szerinted unalmas vagyok? – fakadtam ki, tettetett megbántottsággal.
– Nem ismerlek. De ha unalmas lennél, nem ülnél itt velem, egy olyan helyen, ahol sötétebb van, mint a pokolban.
– A pokol lángol, és elég világos van ahhoz, hogy lásd az ördög ijesztő arcát – kötekedtem tudálékosan.
– Mintha már jártál volna ott – mondta elgondolkozva.
Lassan kifújtam a levegőt, mielőtt válaszoltam.
– Talán jártam a pokolban. És ez a hely kifejezetten nem olyan. – Csak egy hajszál választott el, hogy hozzátegyem: azért, mert velem vagy. De aztán visszafogtam magam, és inkább azt mondtam: – Ebből akár még mennyország is lehet.
  A lány ismét kuncogott, és akkor már azon tűnődtem, hogy vajon milyen lehet a mosolya.
– Hogyan? – kérdezte kíváncsian.
– Ha nevetsz – suttogtam halkan, és egy pillanatra kiestem a szerepből, a hangom túlságosan elmélyült, ezért gyorsan megköszörültem a torkom, mielőtt folytattam. – Az kezdetnek nagyon jó.
– Hm – dünnyögte, és még közelebb hajolt. – Látod, tudtam én, hogy nem vagy unalmas.
  Most rajtam volt a sor, hogy nevessek. Annyira édes volt, ahogy beszélt, miközben minden szava izzott a szenvedélytől.
– Csókolóztál már idegennel, úgy, hogy azt sem tudtad, hogy néz ki? – kérdeztem ártatlanul, de bíztam benne, hogy rákap a csalira.
– Nem, de szívesen kipróbálnám veled – felelte egyszerűen.
  Ráfagyott az arcomra a mosoly. Nem sejtettem, hogy ennyire nyíltan fog reagálni a kérdésre. Ledöbbentett, és közben piszkosul felizgatott, mert szeretem az olyan csajokat, akik tudják, mit akarnak.
– Ha erre nemet mondok, utána újra bizonygatnom kell, hogy nem is vagyok unalmas, ugye?
– Egyértelműen. Meg mersz csókolni? Nem harapok – suttogta a fülemhez hajolva, és később sem húzódott el.
        Akkor döbbentem rá, hogyha megteszem, teljesen elveszek. De a fene tudja, hogy mi lesz holnap, ezért, meg amúgy is miért ne? Csináltam én már ennél sokkal furcsább dolgokat. Ráérősen lekászálódtam az asztalról, pedig valami olyan követelőzően húzott hozzá, mint a mágnes. Hát persze, csakis a farkam lehetett az, ami már kellően feszült a farmerom alatt, de nem akartam, hogy tudja, mennyire akarom azt a csókot. Megálltam előtte, a kezemet a combjaira tettem, és lassan, simogatva szétnyitottam őket, hogy a csípőm beférjen közéjük.
– Még meggondolhatod magad – mondtam neki.
– De nem fogom.
       
Ez volt a végszó, mielőtt a tenyerembe fogtam az arcát, és a szájára tapadtam. Egészen pontosan, valahol a szája sarkánál találtam el, de utána eszeveszetten tapogatóztam az ajkai felé. Képtelen lettem volna tovább várni. Olyan érzés volt, mintha abszolút nem lennék ura a testemnek, most kivételesen jó értelemben. Amikor megtaláltam a puha dolgot, amit kerestem, elégedetten nyögtem föl, és meg sem álltam, amíg be nem jutottam a nedves forróságba. Közben a hátát simogattam, hosszú, selymes haja a kezemre tekeredett, a melle a mellkasomnak nyomódott, ahogy felém dőlt.
– Annyira finom vagy – nyöszörögtem a szájába, és kezemet a tarkójára fektetve vontam még közelebb magamhoz.
        Amikor kijjebb csúszott az asztal széle felé, és a teste teljesen az ágyékomnak feszült. Na, akkor veszítettem el a maradék önuralmamat. Faltam az ajkait, és csak később tértem valamennyire észhez, mikor a keze elindult felfelé a hátamon, és attól tartottam, hogy az ujjai a hajamban fogják végezni. Akármennyire szerettem volna, ezt nem hagyhattam. A frizurám – oldalt egészen rövidre nyírt, középen hosszúra hagyott –, elég jellegzetes ahhoz, hogy elveszíthessem az inkognitómat. A karja után nyúltam, határozottan elhúztam a lapockámról, és mivel jobb ötletem hirtelen nem volt, végül az erekciómra nyomtam a tenyerét. Belenevetett a csókba, én meg legszívesebben felordítottam volna a ténytől, hogy mennyire hülye vagyok. Ha valahogy bejut a nadrágomba, vagy ha még egy kicsit folytatjuk ezt az egészet, nekem azonnal végem lesz. Baromira bántaná az önbecsülésemet, ha öt perc alatt elmennék, csupán egy kis pettingtől, pedig most nagyon úgy állt a helyzet, hogy mindjárt ott tartok.
        Próbáltam valami másra gondolni, felidéztem a Nyolcadik utas a halál legundorítóbb jeleneteit, de valahogy mindig visszatértem a jelenbe. Azon morfondíroztam, már az sem érdekelne, ha ez a lány úgy néz ki, mint egy alien, feltéve, hogy ilyen piszkosul jól csókol. Apró sóhajai, testének finom remegései, mind mind felerősödve visszhangoztak az érzékszerveimen át. Annyi lányt megkaptam már, és most mégsem értettem, hogy lehet valami ennyire jó?
        Amikor a telefon zizegni kezdett a dzsekim zsebében, éppen az ajkát szívtam a fogaim közé, míg ő felnyögött, és a kezével erősen dörzsölte a szerszámomat. Így nem meglepő, hogy először fel sem tűnt a hívás. Azonban a fejemben lévő lila ködön keresztül utat tört magának az egyre zavaróbbá váló hang. Lassan húzódtam el, igazából nem is akartam válaszolni a hívásra, mert tudtam, miért keresnek. Ha nem szedem össze magam minél előbb, le fogom késni a saját koncertemet.
– Nekem most… – kezdtem, de mielőtt még elmondhattam volna, közbevágott:
– Mennem kell. – A lány lecsúszott az asztal lapjáról, de egy pillanatra megtorpant, mikor felfogta, hogy a testünk összesimul. Az állkapcsomon éreztem kapkodó lélegzetét, és csak egy hajszál választott el attól, hogy újra megcsókoljam, de tudtam, annak nem lenne jó vége. Illetve, nem is lenne vége. Kitért oldalra, és talán a táskájában matatott, majd határozott léptekkel az ajtó felé indult. Fogalmam sincs, hogy találta meg olyan könnyen a kilincset, de mire hátranéztem, már becsukta az ajtót, és újra teljes sötétség vett körül. Csak a saját zihálásom törte meg a hirtelen beállt csöndet.
        Előredőltem, az asztalra támaszkodtam, és újra azon voltam, hogy normálisan tudjak lélegezni, aznap már sokadjára. Mi a fene volt ez az egész? Talán a következő lányt, aki az ágyamba köt ki, meg kellene kérnem, hogy kösse be a szememet valamivel, ha vakon ennyire intenzív az érzés? Próbáltam az egészet az izgalmas sötétségre, kíváncsi tapogatózásokra fogni, de volt ebben a csajban valami, ami olyan izgatóan hatott rám, hogy még mindig állt a farkam, ha eszembe jutott az apró közjáték kettőnk között.
        Kellett még néhány perc, mire eléggé szalonképes lettem ahhoz, hogy visszamehessek a többiekhez, így nem csoda, hogy az utolsó pillanatban estem be az öltözőbe. Lou azonnal felelősségre vont, és akkor esett le, hogy most nagy szüksége van rám. Hogy lehetek ilyen rossz barát? A mentegetőzés után odaléptem hozzá, és úgy beszéltem, hogy a többiek ne értsék:
– Feszültnek tűnsz. Ne aggódj, Kade megérti majd, hogy csak jót akarsz.
Azonnal a karjaimba vetette magát, és úgy magához szorított, hogy alig kaptam levegőt. Nem bántam, végül is ki bánná, ha egy ilyen gyönyörű csaj ölelné, mintha az élete múlna rajta? Csak attól tartottam, észre fogja venni, hogy mennyire gyenge vagyok.
– Hé, minden oké veled? – tolt el magától, hogy alaposan szemügyre vehessen.
– Aha – motyogtam, majd hazudtam valamit arról, hogy nem aludtam jól.
A keze már a homlokomra simult, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Lou-ból egyszer nagyon jó és lelkiismeretes orvos lesz, az tuti.
        A koncert alatt alig voltam magamnál, csak le akartam rogyni egy ágyra, és pár napig fel sem kelni, annyira fáradt voltam. Az egyik dalnál Lou mentett ki, mert elfelejtettem a megfelelő időben belépni az énekkel. Hálásan néztem rá, de láttam, hogy ő is máshol jár gondolatban. Utána összekapirgáltam a megmaradt erőmet és lélekjelenlétemet, hogy legalább elfogadható szinten lenyomjuk a dalokat. Sosem volt ilyen hosszúnak tűnő estém, és ha ez nem lett volna elég, még mindig éreztem a titokzatos lány ízét a számon.
        Legalább a nevét megkérdezhettem volna, a fenébe! Az a csaj elvette a maradék agysejtjeimet is. – Éppen ezen morfondíroztam, mikor végre ismét az öltözőben voltunk. A többiek nevetgéltek valamin, Lou elrohant, hogy beszéljen a pasijával, én meg a falnak dőlve próbáltam lenyugtatni a szívemet. Össze-vissza vert, és hiába szorítottam a tenyerem a mellkasomra –, mintha azzal a helyén tudnám tartani –, egyre csak rosszabb lett a helyzet. Még a jógalégzést is bevetettem, hátha segít.
– Oliver, rosszul vagy? – fordult felém Paul ijedt tekintettel, és ezzel elérte, hogy mindenki figyelme rám irányuljon. Mindegy is, már nem tudtam volna válaszolni a kérdésre. A lábaim összecsuklottak, és szabadesőként, megállíthatatlanul zuhantam a sötétségbe.

6 megjegyzés:

  1. Annyira èreztem, hogy Oliver szemszöge jön. Halvány lila gőzöm sincs mièrt izgultál, ez is csodálatos, mint a többi. Van egy tippem ki a lány;);) Kìváncsi vagyok, bejön-e.;)

    VálaszTörlés
  2. Akkor megnyugodtam, ha ez is tetszik :) Ha van tipped, ki a lány, akkor ne mond el, mert te tuti eltalálod :D

    VálaszTörlés
  3. Úgy örülök, hogy Oliver története jön! Annyira szerethető karakter, nagyon érdekel, mi lesz vele! Azért remélem, Kade, Lou és a többiek sem tűnnek el a színről, az ő szálukhoz is ragaszkodom. :) Várom a folytatást!
    xx Nessa

    VálaszTörlés
  4. Szia! A régebbi szereplők is fel fognak tűnni, úgyhogy semmi pánik :) Örülök, hogy szereted Olivert, mert én is egyre jobban, ahogy írom a történetét :D

    VálaszTörlés
  5. Mikor jön az első rész? Én már nagyon várom 😍

    VálaszTörlés