2016. május 11., szerda

Jégszilánkok - 17.

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, mégpedig időben :) Tudom, mostanság nem nagyon szoktam zenéket beleírni a sztoriba, de ehhez azért mégis ajánlanék egyet: Apocalyptica - Bittersweet.
A részt tényleg ezzel a kifejezéssel tudnám leírni: keserédes.

Gondolom, már sejtitek, hogy lassan közeledünk a történet végéhez. Még lesz egy pár rész, de utána a Jégszilánkok elolvadnak, jön a nyár :) Azonban ne menjetek messzire, mert nem nagyon tervezek szünetet. Ezzel a történettel párhuzamban elkezdtem írni egy Larrys novellát, majd belekezdenék egy kicsit fantasy, vámpíros sztoriba, ami megint hosszabb lenne. Természetesen egyikből sem fog kimaradni a fülledt erotika, ezt garantálom ;)

Kíváncsi lennék a véleményetekre ezekkel kapcsolatban, remélem, maradtok a Jégszilánkok után is :)
*********************************************************************************

OLIVER
5 hónappal később

A fejem úgy lüktetett, mintha valami idegesítő törpe kopácsolna benne, és mikor ki akartam nyitni a szemem, a helyzet még rosszabb lett. Fájdalmasan nyöszörögtem, átgördültem a másik oldalamra, hogy a világosság ne vágjon a szemembe, majd próbáltam kitalálni, hogy mi bajom lehet. Gondolom, ez a rosszullét szorosan összefügg azzal, ami előző este történt. Bár vissza tudnék emlékezni! Próbáltam erőltetni az agyam, de csak még jobban sikerült megfájdítanom. Mit meg nem adnék most egy Aszpirinért! Hunyorogtam még egy kicsit, aztán felültem az ágyban, és próbáltam kitalálni, hogy kerültem ide… Várjunk csak, hol a fenében vagyok?! Amikor rájöttem, hogy nem a saját ágyamban fekszem, a szemeim teljesen kipattantak, és úgy forgattam körbe a fejem, mint egy ringlispílt. Egy vörös hajzuhatagot pillantottam meg magam mellett a fehér párnán, és akkor már kezdtem kétségbe esni. Basszus, mit tettem?! Hogyan kerülök Michelle ágyába? Kusza emlékképek villantak fel az elmémben. Próbáltam őket rendszerezni és sorba rakni.
Egy hölgykoszorú társaságában érkeztem meg a szórakozóhelyre, a koncert után jöttek oda, és egyszerűbb volt elviselni a társaságukat, mint lekoptatni őket. Szerencsére megállás nélkül beszéltek magukról, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy bólogassak vagy mosolyogjak a megfelelő részeknél. Alig vártam, hogy megérkezzünk, és találkozzak Michelle-el, mert akkor talán leszállnak rólam. Péntek este volt, a hely zsúfolásig megtelt, pedig jó néhány vendég a bejárat előtt cigizett, odabent mégis alig lehetett megmozdulni. Hogy fogom én itt megtalálni Törpillát? A haja színe, mint mindig, most is segítségemre volt, így öt perc frusztrált keresgélés után végre megpillantottam. Az egyik bárszéken ült, kezében egy Martinival, ha jól sejtem, és éppen a csapossal beszélgetett. Átvágtam a tömegen, ami nem is volt egyszerű. Közben valaki bordán könyökölt, de olyan is akadt, aki egyszerűen rálépett a lábamra. Ezt egy koncerten elviselem, de az mégiscsak idegesítő, ha közelharcot kell vívni, hogy A pontból eljussak B-be, ráadásul a zene sem volt olyan jó.
– Itt mindig ekkora tömeg van? – kérdeztem üdvözlés helyett. Michelle megpördült a széken és szélesen elmosolyodott, amikor meglátott.
– Elég jó a hely – vont vállat, majd megpaskolta a mellette lévő széket. – Foglaltam neked helyet.
– Köszi! – Majd azzal a lendülettel le is ültem. – Nem hiszem, hogy sokáig maradok, mert elég fáradt vagyok. Mellesleg itt van valahol három csaj, akiket végre sikerült leráznom, de akármikor rám találhatnak.
– Majd azt mondjuk, hogy a barátnőd vagyok – kuncogott Michelle. Le mertem volna fogadni, hogy nem az első italát issza. Én csak kényszeredetten elmosolyodtam, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy úgy méreget, mint valami ínycsiklandozó desszertet. Nem akartam elrontani a bulit, ezért kértem egy Jager-t, és pár másodperc alatt el is tüntettem. – Amúgy van füved? – érdeklődött sutyorogva, mintha valami díler lennék.
– Michelle, mennyit ittál? – kérdeztem tőle rosszallóan, mert nem ezért jöttem. Szerettem volna vele beszélgetni egy kicsit, de úgy látszik, egész éjjel pátyolgathatom, nehogy valaki kihasználja az állapotát.
– Néhány pohárkával. – Szóval elég sokat.
– Nem, nincs füvem – szögeztem le a további kérdések elkerülése végett. – De úgy látom, egész jól elvagy anélkül is.
Megvonta a vállát, majd kicsit közelebb hajolt hozzám.
– Ezért most ki kell engesztelned – jelentette ki évődő hangsúllyal. Kezdtem aggódni, hogy mire gondol. Addig jó, amíg nem tudom.
– Oké, de most kimegyek a mosdóba. Itt maradj, amíg visszajövök! – szóltam rá atyáskodón, és elindultam, hogy megvívjam a harcot a klotyóra jutásért.
Megint vidáman konstatáltam, hogy míg a női mosdóban több méteres sor áll, én öt perc alatt végeztem, és szerencsére Michelle sem kóborolt el a rövid idő alatt. Ahogy lehuppantam mellé a székre, észrevettem, hogy egy újabb pohár rövidital van előttem.
– Én nem kértem újat – jegyeztem meg egy kissé morcosan, mire Michelle újra csak megvonta a vállát. Azt hiszem, holnap izomláza lesz ettől.
– Mondtam, hogy tartozol valamivel.
– Miért is tartozom?
– Mert… nincs füved – vágta rá az éppen akkor kitalált indokot. – Koccintani akarok veled. Elvégre két hét múlva apa leszel! Szóval gratulálok! – azzal magasba emelte a poharát, és várta, hogy csatlakozzam. Alapos szájhúzogatás után összekoccintottam a két poharat, majd gyorsan lehúztam az italt.
– Lassan haza kéne mennünk – jelentettem ki várakozón.
– Menj csak.
– Nem hagylak itt, ugye tudod? – kérdeztem, mire szélesen elmosolyodott.
– Tudom. Te vagy a szőke herceg, Oliver.
Felhorkantottam a feltételezésre, és be kellett valljam magamnak, hogy nem kedvelem túlságosan a részeg Michelle-t.
– Gyere, hívok neked egy taxit – intettem fejemmel a kijárat felé, majd hogy nyomatékosítsam a tervem, fel is álltam és felvettem a dzsekimet. Mikor végre ő is talpra állt, megragadtam a kezét, aztán elkezdtem magam után húzni a tömegen keresztül. Nem volt könnyű dolgom, hisz újra és újra megbotlott, de végül csak kiértünk a friss levegőre. Szerencsére a bár környékén több taxis is várakozott, ami nekem most kapóra jött.
– Oliver – nyűgösködött Michelle, és próbált visszahúzni. – Lassíts már, nem tudok ilyen gyorsan menni.
– Nem megyek gyorsan – válaszoltam szemforgatva, de azért átváltottam csigalassú sétára.
– Nem tudok egyedül hazamenni. Kérlek, gyere velem! – hisztizett, mire végül beadtam a derekam. A testvére albérlete most csak az övé volt, mivel a fiú hazautazott a szüleikhez. Végül így ültünk ugyanabba a taxiba, és bediktáltam a címét, hogy végre elindulhassunk.
Ez volt az utolsó emlékem, utána képszakadás. De miért? Nem is ittam annyit, hogy arra foghassam. Az rendben van, hogy előtte hónapokig nem ittam alkoholt, de összvissz két pohárral fogyasztottam, akkor meg mi a franc ütött ki ilyen alaposan? Már éppen kimásztam volna az ágyból, mikor feltűnt, hogy az égvilágon semmit nem viselek a magamra húzott takarón kívül. Ez volt az a pont, amikor ordítani tudtam volna mérgemben. Általában alsóban alszom, kivéve ha szex után elfáradok, és nincs kedvem felvenni. Ráadásul hol vannak a ruháim? Mert a földön egyet sem láttam.
– Michelle! – kezdtem kissé ingerülten szólítgatni a mellettem alvó lányt. – Hahó, ébredj, légy szíves! – Közben a karját mozgattam, hátha reagál rá. Végül picit megemelte a fejét, és úgy nézett rám a sörénye alól.
– Oliver – nyöszörögte álmos hangon. – Hagyj aludni.
Hát persze, még mit nem!
– Hol vannak a ruháim?
– Nem tudom, gondolom az előszobában, ahol levettük – motyogta, miközben újra visszahanyatlott a párnára. Ajaj, a balsejtelmem kezd beigazolódni.
– Michelle, lefeküdtem veled? – kérdeztem jóval magasabb hangon, mint úgy általában.
– Miért, minek látszik ez az egész? – fakadt ki kissé durcásan. – Tényleg azt hitted, hogy kibírod hónapokig úgy, hogy Bella parkolópályára rakott?
– Egészen biztos voltam benne, és valami azt súgja, hogy most sem rajtam múlt a dolog! – kiabáltam rá. – Valamit belekevertél az italomba?
Michelle csak megvonta a vállát, és életemben először éreztem azt, hogy szívesen felpofoznék egy nőt.
– Remélem, jól érezted magad az éjjel, mert ez az utolsó alkalom, hogy látsz – sziszegtem a fogaim között, és eldöntöttem, hogy azonnal le kell lépnem, ha nem akarom, hogy olyat tegyek, amit később megbánhatok.
– Rohanj vissza a kis picsához, aki folyton zsinóron rángat! – rivallt rám, és közben feltérdelt az ágyon. – Szánalmas vagy!
Elszámoltam magamban háromig, gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, majd rohantam le a lépcsőn. Soha többé nem akartam látni ezt a helyet. Soha többé nem akartam látni Michelle-t. Amikor kiértem az épületből, elővettem a telefonom, hogy taxit hívhassak. Négy nem fogadott hívás éjszakáról. Nagyszerű. Egy Bellától, három pedig Lou-tól. Remélem, hogy nem történt semmi baj, mert ha igen, mégis visszamegyek, és megfojtom azt a kurvát. Bella nem vette fel, ezért hívtam Lou-t, és ő végre beleszólt a vonalba.

BELLA

Már világos volt, mikor kinyitottam a szemem. Hirtelen el sem hittem, hogy csak álmodtam-e, vagy tényleg megtörtént mindaz, amire emlékszem. Az ágynemű illata nem volt ismerős, és ahogy lassan eljutott a tudatomba, amit látok, már biztos voltam benne, hogy nem csak álmodtam. Izgatott mosoly kúszott az arcomra, ami egyben fájdalmas is volt, mert az ajkaim teljesen kiszáradtak. Oldalra fordítottam a fejem, bízva abban, hogy kérhetek valakitől segítséget az iváshoz. Ha jól emlékszem, azt mondták, hogy egy darabig ne emelgessem a fejem. Kade tőlem alig néhány lépésnyire, egy kényelmesnek tűnő fotelben összekucorodva szundikált. Már amennyire kényelmes ülve aludni. Nem volt szívem felébreszteni,  hisz az egész éjszakát velem töltötte. Végül visszafordultam a plafon felé, és igyekeztem felidézni a kis manó vonásait. Kicsit dühös voltam, amiért nem sikerült teljesen, de arra kifejezetten emlékeztem, hogy van már haja. Aztán egyik pillanatról a másikra kezdtem vacogni, olyan erősen, hogy még a fogaim is összekoccantak. Kellemetlen érzés volt, de legalább nem éreztem fájdalmat. Még. Aztán megint a picire gondoltam, meg arra, hogy minél hamarabb szeretném újra látni, úgyhogy végül megnyomtam a nővérhívót, ami mellém volt készítve. Egy kis idővel később egy középkorú, kedvesen mosolygó nő libbent be az ajtón.
– Hogy vagyunk, szépségem? – érdeklődött, és közben megnézte az infúziót, majd megsimogatta a karomat. Valamiért ez a kedves gesztus most annyira jólesett, hogy majdnem elsírtam magam.
– Köszönöm, tűrhetően. De valamiért ráz a hideg – válaszoltam.
– Az teljesen normális, az érzéstelenítő miatt van, hamarosan elmúlik – nyugtatgatott. – Fáj valahol?
– Nem, csak furcsa zsibbadtságot érzek. De legalább már tudom mozgatni a lábaim – mondtam picit nevetve. – Ihatnék valamit?
– Persze. Narancs vagy baracklét inna szívesebben? – kérdezte mosolyogva.
– Baracklét, köszönöm – feleltem kedvesen.
Kade már ébredezett, mikor a nővér kiment, hogy szerezzen innivalót.
– Bella, hogy vagy? – érdeklődött álmos hangon. – Miért nem ébresztettél fel hamarabb?
– Semmi gond, jól vagyok, a nővér nagyon aranyos, mindjárt hoz inni.
Közben óvatosan leült mellém az ágyra, a szabad kezemet – amibe éppen nem volt infúzió vezetve –, a tenyerébe fogta és lágyan elmosolyodott.
– Gyönyörű szép kisbabád született, ugye tudod?
Bólintottam egy aprót, és hálásan néztem rá.
– Sosem fogom tudni meghálálni, hogy végig ott voltál velem – mondtam elcsukló hangon, és hiába próbáltam visszafogni magam, egy könnycsepp mégiscsak legördült az arcomon. Nem akartam sírni a kicsi születése napján, maximum örömkönnyeket akartam ejteni, úgyhogy gyorsan le is töröltem azt.
– Hidd el, Oliver még ezerszer meg fogja bánni, hogy lemaradt a gyermeke születéséről – mondta kis éllel a hangjában.
– Remélem, nincs valami baja – mondtam idegesen, de akkor megjelent a nővér egy pohár gyümölcslével és szívószállal.
– Hagyja csak, majd megitatom – nyúlt Kade a pohárért, amit a kedves asszony örömmel fogadott.
– Köszönöm, fiatalember. Tudják, önök egy igazán kedves és szép pár!.
Összenéztünk Kade-del és elnevettük magunkat.
– Ő valójában a testvérem – mondtam a nővérnek, csak hogy tisztázzuk a helyzetet.
Szegény kicsit elpirult, de aztán túltette magát a dolgon, és megjegyezte:
– Akkor már érthető. Jó géneket örököltek.
– Mikor láthatom a kicsit? – kérdeztem izgatottan.
– Mivel egy picit korábban született a vártnál, még vizsgálják, de egy órán belül itt lesz – ígérte, miközben megigazította a takarómat.
És akkor anyám teljesen váratlanul belibbent az ajtón a tökéletes frizurájával, amit még a kinti eső sem tehetett tönkre. Teljesen lefagytam, próbáltam rájönni, hogy honnan tudja, de semmi magyarázat nem jutott eszembe. Zavartan kapkodtam a fejem közte és Kade között, és ijedten vártam, most mi fog történni. Anya kissé megtorpant, amikor felismerte a fiát, de aztán olyan nagy lendülettel sétált oda hozzá, hogy Kade-nek egyszerűen nem volt ideje magához térni a döbbenetből. Láttam, hogy remeg a kezében a pohár, amivel engem itatott.
– Istenem, milyen csodás férfi lett belőled! – áradozott anyánk, majd könnyekkel a szemében ölelte magához. Nem vagyok biztos benne, hogy szegény kapott levegőt. Kade nem húzódott el, de nem is viszonozta az ölelést, totálisan le volt fagyva, majd oldalra nézett, rám, és a szeme könyörgött azért, hogy segítsek neki.
– Anya, azért lehetőleg ne fojtsd meg! – szóltam rá, de nem voltam benne biztos, egyáltalán feltűnt-e neki, hogy én is ott vagyok. Szerencsére értette a célzást, mert felém fordult, és bizonytalanul elmosolyodott.
– Hogy vagy, kicsim? Mi van az unokámmal?
– Jól vagyunk mind a ketten, ne aggódj – válaszoltam. – De te hogy kerülsz ide?
– Apádnak mindenhol vannak ismerősei ebben a kórházban – jelentette ki büszkén. – Megmondanád, hogy miért nem szóltál, hogy szülni fogsz? – A hangja egy kicsit számonkérőbb volt a kelleténél.
– Minden olyan gyorsan történt…
– Bella rosszul volt, és hogy a babának ne legyen semmi baja, sürgősségi császárra volt szükség – mondta Kade, mire mindketten meglepődve fordultunk felé. Úgy tűnt, visszanyerte a hangját. – Félt, hogy elveszítheti a kicsit. Így már megérted, miért nem volt ideje telefonálni neked? – kérdezte gúnyosan.
– Nem sokat változtál – jegyezte meg anyánk egy bánatos mosoly kíséretében. – Még mindig ugyanúgy védelmezed a testvéred, és próbálsz kizárni a kis világotokból. – A hangja szomorúan csengett, lemondóan, mintha feladta volna a lehetőségét, hogy egyszer megfejti a köztünk lévő kapocs titkát.
Azt hittem, a helyzetet ennél jobban már nem lehet bonyolítani, de akkor belépett Lou a kétségbeesett Oliver társaságában. Ez volt az a pillanat, mikor teljesen megszűnt a külvilág, csak és kizárólag a gyermekem apját láttam. A következő gondolatom az volt, mikor kicsit észbe kaptam, hogy hol is vagyok, azaz, hogy szörnyen nézhetek ki, és jó lenne végre lezuhanyozni. Szerettem volna haragudni rá, elküldeni a fenébe, mert nem volt ott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, de egyszerűen nem ment. Amikor odajött, megfogta a kezemet és finoman megpuszilta a kézfejemet, nem tudtam ellökni magamtól.
– Menjünk ki egy kicsit! – adta az utasítást Kade. – Anya, te is! – tette hozzá. Egy pillanatra magam is meglepődtem, hogy anyának szólította, de aztán minden figyelmem Olivernek szenteltem. Kettesben maradtunk, ő leült az ágyam szélére és nem eresztette a kezem.
– Kisfiú vagy kislány? – kérdezte halkan, mert végül úgy döntöttem, nem akarom előre tudni a nemét.
– Fiú, és Shane-nek hívják.
– Minden rendben van veletek?
– Azt hiszem, igen. Bár jó lenne, ha idehoznák, szeretném látni – magyaráztam izgatottan. – Olyan gyönyörű.
– Ebben biztos vagyok – mosolyodott el.
Aztán percekig néztünk egymásra, közben a kézfejemet simogatta, és nem bántam volna, ha örökké így maradunk. De aztán megszólalt, és tönkretette a pillanatot.
– Annyira sajnálom, hogy éjjel… én…
– Ne! – szóltam rá azonnal. – Nem akarom tudni, hogy hol voltál, és miért nem vetted föl a telefont. Most már teljesen mindegy.
– A picsába, itt akartam lenni veled! – tört ki belőle a frusztráltság, mire összerezzentem. – Csak azt akarom, hogy tudd, borzasztóan sajnálom. És nem lehetek elég hálás a testvérednek, hogy vigyázott rád, amíg én…
– Ssh, nincs semmi baj – szorítottam meg a kezét, hogy figyeljen rám. – Jogod van hozzá, hogy éld a saját életed, elvégre én kértem időt hónapokkal ezelőtt.
Ahogy néztem őt, valami azt súgta, hogy nem örült a szavaimnak. Nem tetszett neki, hogy felmentettem, és talán jobb lett volna, ha alaposan lecseszem. Igen, nekem is fájt, hogy nem tudtuk túltenni magunkat Anthony-n, de bíztam benne, hogy az idő majd megoldja. Gondolatban felidéztem az elmúlt hónapok történéseit, fájdalmát, magányát.
Dominic a tükör előtt állt, és egyre idegesebben próbálta megkötni a nyakkendőjét. Egy darabig néztem őt, de aztán nem bírtam tovább, ezért odaléptem mellé és felajánlottam a segítségem. Tudtam, hogy szeretné egyedül megcsinálni, de belátta, hogy nem fog menni.
– Köszi – suttogta, mikor elkészültem. Némán bólintottam, majd kiléptem a szobájából és átmentem a konyhába, hogy ott várjam meg, míg elkészül. Szerettem volna neki nyugtató szavakat mondani, megígérni, hogy minden a régi lesz, de hazugság lett volna. Anthony meghalt, neki pedig ezzel a tudattal kell tovább folytatnia az életet. Olyan fiatal még…
– Menjünk – hallottam a hangját közvetlenül a hátam mögül. Lassan kiértünk a kocsihoz, és fél óra némaság után végre megérkeztünk a temetőbe. Kiszálltam a kocsiból, lesimítottam a szoknyámat és a fekete blúzomat, hogy eltűnjenek a gyűrődések, míg Dominic várta, hogy elkészüljek. Egymásba karolva sétáltunk a ravatalig. Nem tudtam eldönteni, hogy ki támogat kit. Szerencsére még korán érkeztünk, alig voltak egypáran, de nem is láttam senkit, akit ismerek. Valószínűleg Anthony rokonai. Sorban odajöttek hozzám  részvétüket nyilvánítani, és minden ilyen alkalommal éreztem, hogy Dominic egész teste megfeszül mellettem. Képmutatónak éreztem magam. Ha tudnák, hogy az egyetlen ember, aki igazán szerette Thony-t, nem én vagyok, hanem a kisírt szemű fiú, aki a napszemüvege mögé rejtőzött, valószínűleg meglepődnének.
De kaptam ellenséges pillantásokat enélkül is. Sokan próbálták magukban összerakni, hogy mit keresek egy ismeretlen, fiatal fiúval a férjem temetésén. Remélem, elég nagy volt a képzelőerejük, csak hogy a szaftos részleteket se hanyagolják – gondoltam magamban undorodva. Te jó ég, egy temetésen vagyunk, basszus! Még jó, hogy általában hidegen hagyott, mit gondolnak rólam mások, de az borzasztóan frusztrált, hogy sandán méregették Dominicot. Nemsokára megérkeztek a Anthony szülei is, és drága apósom nem bírta magában tartani a kérdést:
– Ő kicsoda? – utalt a mellettem kuporgó alakra.
– Egy barát. Ismerték egymást, jóban volt a fiával – mondtam szemrebbenés nélkül. – Milyen kár, hogy ezidáig nem volt lehetőségünk jobban megismerni Anthony barátait – tettem hozzá siránkozva, és ezzel sikeresen elhallgattattam. Ha a megérzéseim nem csalnak, az égvilágon semmi szeretetet vagy törődést nem mutattak a fiuk iránt. Felszínesek voltak, és kísértetiesen hasonlítottak valakikre: a szüleimre. Szerencsére nekik már nem kellett magyarázkodnom, mert éppen akkor érkeztek meg, mikor elkezdődött a szertartás.
Ha nem egy átkozott temetésen lettem volna, azt mondanám, szép volt. Anthony egy pici, mahagóni fa urnában nyugodott – a teste túlságosan összeroncsolódott ahhoz, hogy kiállítsák, mint valami élettelen múzeumi tárgyat -, egy bekeretezett fénykép állt előtte. A virágok, a koszorúk mind-mind a legdrágább hozzávalókból készültek, és ha kicsit bandzsítottam a fotóra, olyan volt, mintha egy virágos fövényen állna, miközben gondtalanul mosolyog. Próbáltam belegondolni, hogy milyen ember lehetett volna, ha a szülei szeretik. Ha kiskorában berohantak volna hozzá, mikor odakint vihar volt, és ő félt. Ha segítettek volna neki a tanulásban. Ha elüldözték volna a mumust a szekrényből. Ha elfogadják olyannak, amilyen. Ha kéz a kézben sétálhattak volna Dominiccal egy parkban ezen a verőfényes, gyönyörű napon. Kezdtem megérteni, hogy miben különbözött a gyermekkorunk: nekem ott volt Kade, míg ő teljesen magára maradt.
A könnyeim megállíthatatlanul kezdtek záporozni, még Dominic is felkapta a fejét, majd egy kis gondolkodás után odavont magához, fejemet a vállára fektette. Most ő vigasztalt úgy, ahogy én próbáltam őt már napok óta. Mire kisétáltunk a sírhelyhez, már csak a feldagadt szemeim emlékeztettek arra, hogy mennyire kiborultam. Valaki a kezembe nyomott egy szál fehér rózsát, de mikor oda kellett volna lépnem a kis gödörhöz, hogy beledobjam, nem tettem meg. Odaadtam Dominicnak, és szívből kívántam, hogy amint a rózsa kihull az ujjai közül, a fájdalma is távozzon. Lassan lépdelt oda, az ajkát rágcsálta, mintha így visszafojthatná a sírást. Figyeltem, ahogy lassan elengedi a virágot, és szomorúan néz utána, mintha ő maga szeretne a helyében lenni.
Azon az estén az ágyamon feküdtünk, a plafont bámultunk, és hallgattam Dominicot, ahogy mesélt. Elmondott mindent a kezdetektől, a megismerkedésükről, és bár sejtettem, hogy néhány dolgot kiszínezett, nem tettem szóvá. Aztán rajtam volt a sor, hallani akarta az én történetemet Oliverről.
– Szerinted lehetek még szerelmes? – kérdezte több perces némaság után, amikor majdnem elaludtam.
– Biztosan. Az idő mindent megold – feleltem neki, és megszorítottam a kezét.
– De miért érzem úgy, hogy a szívem teljesen halott? Akkor is ezt mondanád, ha Oliver feküdne kint a temetőben?
Ezzel sikerült megfognia, és mivel nem akartam neki hazudni, azt feleltem:
– Akkor te mondanád ezt nekem.
Egy hónapig elválaszthatatlanok voltunk, mint két lelki társ. Aztán valami történt. Napokig gondolkodtam rajta, néha feldúltan, néha nyugodtabban, de nem értettem az okát. Dominic egyik napról a másikra lelépett, ahogy befejeződött a suli és jött a nyári szünet. Azt mondta, hogy egyedüllétre van szüksége ahhoz, hogy bebizonyítsa magának, képes továbblépni mindenféle segítség nélkül. Nem fogadta el a pénzt, amit adni akartam neki. Mivel betöltötte a tizennyolcat, nem volt túl sok beleszólásom a dolgaiba, szóval hagytam kisétálni az ajtón, és onnantól kezdve teljesen magamra maradtam. Persze Kade, Lou, Riley és Nad mindig igyekeztek a közelemben lenni, de az mégsem volt ugyan olyan.
Egyik ilyen magányos napom alkalmával meglátogattam anyáékat, és közöltem velük a hírt, miszerint nagyszülők lesznek. A hasam már látszott, nem volt értelme tovább titkolózni, bár ahogy anyámat ismerem, az lett volna az első gondolata, hogy meghíztam. Aztán megajándékozott volna egy kondibérlettel.
– Istenem, szegény Anthony mégis hagyott maga után valamit ebben a világban – szipogta, mire könyörtelenül közöltem vele, hogy mikor ez a baba megfogant, még csak nem is ismertem a férjemet. Ezek után apám szó nélkül felállt, hogy ne kelljen látnia, míg anya egy újabb adag teával kínált.

Visszacsöppentem a valóságba, ahol Oliver fogta a kezem, és úgy nézett rám, mintha csak én léteznék a világon. Kivételes alkalmak egyike, mikor talán a valóság kellemesebb, mint a gondolataim. Megköszörültem a torkom, mielőtt megszólalhattam volna:
– Oliver, beszélnünk kéne, hogy te meg én… – a szavaimat csecsemősírás szakította félbe, mire mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünket.
– Meghoztam a kisherceget, aki a jelek szerint már elég éhes – jött be a nővér egy apró bebugyolált csomaggal a karjaiban. Már nyúltam volna érte, de berakta egy kórházi kiságyba, majd odajött hozzám.
– Itt az ideje, hogy felüljön. Egy picit biztosan húzódni fog a seb, de ha nagyon rossz, tudok hozni fájdalomcsillapítót az infúzióba – magyarázta, és máris feljebb emelkedett az ágyam fejrésze. – Mindjárt visszajövök.
Valószínűleg grimaszba rándulhatott az arcom, mert Oliver máris ott volt mellettem, és segített megtartani a hátam.
– Köszönöm – mondtam neki hálásan. – Van ebben tapasztalatod, ugye?
– Tudom, milyen mozogni egy hatalmas sebbel, mikor úgy érzed, hogy szét akar nyílni – jegyezte meg egy féloldalas mosollyal, majd észrevétlenül egy puszit nyomott a halántékomra. Aztán a kicsi felé fordult, és kíváncsian nézegette, már ami kilátszott belőle. Nem sokáig bírta, hogy kinyújtsa a kezét, és ujjaival megsimogassa a kis arcocskát. Shane már nem sírt olyan hangosan, azt hiszem, örült neki, hogy foglalkoznak vele.
– Nagyszerű – foglalta össze a nővér az örömét, amiért már ülök. – És most megtanuljuk, hogyan kell megszoptatni a babát.
Azt hiszem, nyeltem egy hatalmasat, és még sosem voltam ennyire ideges. Nem tudom, mit kell egy kisbabával csinálni, de szerettem volna, ha minden tökéletesen alakul. Ez persze csak egy szép álom, de én nagyon igyekeztem. Nyomasztott a gondolat, hogy valamit elrontok.
– Akkor én kimegyek – szólt Oliver bizonytalanul, de úgy kaptam a keze után, mint valami fuldokló.
– Maradj, kérlek – könyörögtem neki. Aztán már csak halkan tettem hozzá: – Félek.


6 megjegyzés:

  1. Kedves HDawn!
    Fergereges volt!
    Imadtam minden sorat, kulonosen a visszaemlekezos reszeket!
    Eszméletlenül át jöttek az érzelmek, a cselekmények!
    Köszönöm szèpen ezt az élményt!

    Oh...minden jonak vege szakad egyszer, de a jo hir hogy hallunk feloled még/olvashatunk még Tőled!:)
    Kìváncsian várom majd a következő műveidet is!:)

    Eme történetnek pedig már is nagyon várom a következő részét!

    További szèp estét!
    Szèp napot holnapra!
    Szia

    VálaszTörlés
  2. (Holnap instant kettes és megbukooook, [na jó nem de azert a kettes az igen] de nem baj attól még elolvastam es kommentet is írok. Jó az. Majd tanulok hajnalban és energiaitalon élek holnap. :D)

    Drága HDawn!

    Ha esetleg amnéziás leszek, akkor nem ígérem, de minden más esetben, hát hogy a viharba ne maradnék?!? Előbb vágnám le a jobb kezem.. jó azt azért nem, de nyírnám le a hajam majdnem kopaszra, mint, hogy ne olvassak tőled. Nagyon sajnálom, hogy vége lesz, de ez is eljön mindig, viszont a következőek csak jobbak lesznek, mert hogy remélem nagyon sok sztorid lesz még, így mégsem annyira sírós a vége.

    Fuuuu az, hogy keserédes, az nem elég kifejező. Ha ez egy torta lenne, tudod az a nagyon baszó emeletes és csodálatosan kinéző, akkor én vágnék belőle egy hatalmas szeletet, elkezdeném enni, de a felénél rámjönne a hányinger a keserű íztől, aztán megis enném és vagy három emeletet felfalnék. Utána meg gyomorrontásban meghalnék. Ez már kifejezőbb. Mondtam már, hogy szeretek összehasonlítani dolgokat dolgokkal? :)

    Unfortunatellllly (angol kéttanos vagyok és imádom ezt a szót bocikaa) mostanában valamiért már nem az számomra az olvasás, mint mondjuk egy fél évvel ezelőtt volt. Egyszerűen csak megszokásból csinálom és nem azért, mert SZERETNÉM is. Hatnak rám a csodás írások, ugyan úgy beleélem magam, de mégsem az az örömteli érzés mint ami volt. Nem tudom, hogy magyarázhatnám jobban el, de talán olyan mint mikor valaki hobbiból elkezd rajzolni, nagyon jó megy neki, felfedezik, felveszi magához egy grafikus cég, aztán a rajzolás csak a munkája marad és a szabadidejében sokszor örül, ha elszabadulhat az írószerek és a mindenféle vásznak világából. <-- Nem szeressem. Ezzel arra szeretnék kijukadni, hogy ez a történet nekem fény az éjszakában. Eddig volt pár történet ami ilyen hatással volt rám, csak sajna az írónőjük szabadságra ment, de aztán valahogy idetévedtem. Amikor felraksz egy részt valahogy újra az a kis hülye "kislány" leszek, aki csak egyszerűen hülye. Remélem, hogy ez az egész rossz hamar elmúlik és csak az marad, amit akkor érzek, amikor tőled olvasok.

    Baba. ❤❤❤ egyszerűen imádom a gyerekeket. Drukkolok nekik, hogy fellobbanjon a fellobbannivaló és végre élvezhessék a házas életet. Mert bizony össze fognak házsodni. Punktum. (Ha csak meg nem ölöd valamelyikőjüket... mert hát nekrofilek meg nem szeretnénk lenni...)

    A még mindig szokásos szöveg: Imádtam, siess a kövivel amennyire csak tudsz! :*(Hülyegyerek ott a dátum(ok)) 
    Sok-sok puszi! ♡

    VálaszTörlés
  3. Vááá! Feljövök, és máris három megjegyzés érkezett. Imádlak Titeket! :)

    Szia BezTina!
    Örülök, hogy átjöttek az érzelmek, akkor nem dolgoztam vele hiába. Naná, hogy hallotok még felőlem, már alig várom, hogy megmutassam a legújabb agyszüleményeimet :)
    Neked is szép napot meg hetet!

    Andiii!
    Először is, nem tudom, hogy olvasod-e, de hétvégén kaptam róla e-mailt, hogy kommenteltél a wattpadra, és most nincs sehol :(
    Visszatérve a történetre, te sokkal érzékletesebben megfogalmaztad ezt a keserédes maszlagot, amit ebben a részben alkottam :D Tudod, hogy imádom a hasonlataidat ;)
    Remélem, nem kell levágatnod se a kezed, se a hajad. Jobban jársz, ha velem maradsz :D

    Drága Nessa!
    Azért jó érzés, ha elfogytak a szavaid a történet miatt ;) Bízom benne, hogy nem ez az utolsó alkalom. :)

    VálaszTörlés
  4. Kedves HDawn!
    Egyszerűen fantasztikus és káprázatos, ahogy írsz! Teljesen függővé váltam, SOHA nem unnám meg a te történeteidet olvasni! Úgy érzem, mintha én is teljesen a részévé váltam volna ennek a világnak. Épp egy nagyon hosszú autóúton voltam és szívből hálás voltam, hogy van mobilnetem, mert így volt mit olvasnom. Most egyszerre nagyon sok részt el tudtam olvasni, és megdöbbenve vettem észre, hogy amikor felnéztem a telefonomról már besötétedett és már három órája csak olvastam, szinte faltam a sorokat, semmi mást nem észleltem magam körül, még a kocsiban szóló rádiót sem. Minden egyes fejezettel egyre jobban a szívemhez nőtt mindenki, együtt izgultam Bellával, vagy éppen szakadt meg a szívem Oliverért, vagy próbáltam telepatikusan üzenni Anthonynak, hogy elmehet a búsba - mondjuk amikor a javulás jelét mutatta az aztán tényleg különös meglepetés volt - aztán szépen meghalt és ezzel tényleg mindenkivel csak jót tett. Olyan jól átjöttek az érzelmek, szinte alig tudom szavakba önteni, hogy milyen érzések, benyomások kavarognak bennem, főleg ezután a rész után. Nagyon nagyon nagyon drukkolok Belivernek, hogy végre teljesen megoldódjon minden köztük és happy end legyen. ( Michellre nagyon megharagudtam, egy szemét kis picsa, hogy így kisajátította Olivert. Amúgy szinte gondoltam, hogy Oliver lemaradt a szülésről :( ) Szóval nyugodj meg, teljesen jó, amit csinálsz és ahogyan csinálod. Szívesen olvasnám tőled a fantasy sztorit, az ilyeneket külösen szeretem, meg persze a romantikát.
    Tegnap sajnos nem tudtam megírni a kommenetet mert lemerült a telóm.

    Várom a folytatást!!

    VálaszTörlés
  5. Kedves Elizabet!

    Nagyon örülök neki, hogy ez a történet is elnyerte a tetszésedet, és hogy sikerült lerövidítenem általa az utadat :) Köszönöm a kedves szavakat, remélem, majd a következő részeknél is hallok felőled :)

    Szép napot kívánok Neked!

    VálaszTörlés