2018. január 17., szerda

Megfigyelve - 1. Szubjektív valóság

Sziasztok! Eddig bírtam, ma már ki kellett raknom a fordítás első részét :)  Remélem, nektek is olyan nagy élmény lesz, mint nekem. Én még most is - amikor leülök fordítani -, találok benne apróságokat, ami miatt még szerethetőbb lesz az egész. Néhány nap haladékot kérek, és érkezek saját résszel is, de az már biztos, hogy vasárnap hozom a Megfigyelve 2. részét. Jó olvasást, és nagyon kíváncsi vagyok, titeket is beszippant-e a sztori :)
És a fontos figyelmeztetések azon kívül, hogy ha valaki nem szereti a twincestet, a saját érdekében ne olvassa:
!18+, kiskorú erotika!


1. Subjective Reality
Szubjektív valóság:
A valóság észlelése az egyén által, mely eltérhet egy másik személy által észlelt valóságtól.

5 évesen

Öt éves ikerfiúk ültek a szoba közepén, amely az első pillantásra úgy nézett ki, mint egy gyermekparadicsom. A falakra színes képeket akasztottak, a polcok tele voltak könyvekkel és megszámlálhatatlan mennyiségű játékkal. Azonban a gyerekek odabent komoran és csöndesen ücsörögtek, miközben az előttük heverő üres lapra firkálgattak. A szőke kisfiúk a legszebb iskolai ruhájukat viselték, és az öltözékük teljesen azonos volt tetőtől talpig. Tom, az idősebb testvér alkalmanként, óvatosan oldalra pillantott, és azon gondolkozott, hogy az a falra függesztett tükör milyen célt szolgál azon a helyen. Olyan volt, mintha nem illene oda a túlságosan hivalkodó stílusa miatt.
– Biztosíthatom, Mrs Kaulitz, hogy ez a fajta viselkedés teljesen természetes ikrek esetében. Nincs benne semmi olyan, ami miatt aggódni kéne – mondta a doktor kedvesen a kétségbeesett anyának. A férfinak sötét mogyoróbarna haja volt, és vékony keretes szemüveget viselt. Mindketten az egyoldalú ablakon keresztül nézték a kisfiúkat, akik a ceruzákkal és a papírral voltak elfoglalva.
– Köszönöm, Dr. Engle. Nagyon nagy megkönnyebbülés ezt hallani azok után, hogy a óvónőjük állandóan telefonál vagy írásbeli üzeneteket küld haza. Már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van a gyermekeimmel – mondta Simone megkönnyebbült mosollyal, miközben tovább figyelte, ahogy a gyönyörű fiúk játszanak a szomszédos szobában. Egyéb körülmények között már biztosan szétszedték volna a helyiséget, de az ő okos gyerekei érezték, hogy ez most nem olyan helyzet. A nőt egy kis bűntudat fogta el amiatt, hogy a fiúknak át kellett ezen esniük, de az óvoda ragaszkodott hozzá.
– Mindig ezt tapasztalom az ikreknél. Gyakori náluk, hogy annyira megbíznak egymásban, hogy a többi gyereket inkább kizárják. Ez még csak az első évük az óvodában, és ahogy már említette, nem sok korukbéli lakik a környékükön. Érthető, hogy nehézséget okoz nekik a beilleszkedés – magyarázta a doktor. A gyermekpszichológia volt a specialitása, és már sok ikerpárral dolgozott az évek során. Mindig nagy érdeklődést szentelt az ikrek különös kapcsolatának. Talán azért, mert ő is egy volt közülük.
– Az óvónő azt mondta, hogy nem szólnak a többiekhez, és ha rá vannak kényszerítve, akkor is csak Bill beszél mindkettőjük nevében. Nem értem. Tomnak is nagy a szája, ha otthon vannak, de attól a pillanattól kezdve, hogy elküldöm őket az óvodába, teljesen bezárkóznak – mondta Simone aggódva.
– A két fiúnak különleges kötődése van egymáshoz. Ezt rögtön észrevettem. Talán ez a kapcsolat annyira kielégíti őket, hogy attól félnek, ha valaki mást is beengednek, az közbeavatkozna. A legjobb, amit tehetünk, hogy arra ösztönözzük őket, hogy a játszótársaikkal is alakítsanak ki kapcsolatot. Ez talán bebizonyítja nekik, hogy a köztük lévő kötelék nem fog megtörni. Megfosztani őket ettől semmiképpen nem lehet a célunk. Egy ilyen gyönyörű és lenyűgöző jelenség elpusztítása elítélendő lenne – mondta a férfi határozottan. Sajnos az ő gondolkodásmódja meglehetősen ritka volt, és a gyermekfejlesztéssel kapcsolatos nézeteit sokan túl engedékenynek tartották.
Mintha csak bizonyítani akarták volna a kötelékük lenyűgöző aspektusát a doktornak, a két fiú egyszerre hagyta abba a színezést. Egy szót sem váltottak, de ugyanabban a pillanatban nyújtották a kezüket egymás felé, és kicserélték a ceruzáikat, mielőtt folytatták a rajzolást. Simone már látott ehhez hasonló jelenetet, de Dr. Engle-t teljesen lenyűgözte. Amikor az ikrek együtt voltak, a verbális kommunikáció feleslegessé vált, hacsak nem volt velük egy kívülálló is.
– Nem gondolja úgy, hogy a bensőséges kapcsolatuk probléma lehet? Nagyon… szeretetteljesen viselkednek egymással. Ez talán okozhat némi gondot az iskolában – mondta Simone kétségbeesve. Ő úgy gondolta, csodálatos, amikor a fiúk kifejezik egymás iránt a szeretetüket, de a gyerekek néha nagyon kegyetlenek tudnak lenni, és talán nem értik majd meg a fiait.
– Nem kell aggódnunk emiatt. Ebben a korban hajlamosak nagyon kifejező módon közvetíteni az érzelmeiket. Ez teljesen ártatlan viselkedés, és semmiképpen nem szabad bűntudatot keltenünk bennük emiatt. Azt javaslom, most csak figyeljünk és várjunk. Hagyjunk nekik lehetőséget, hogy megtalálják a helyüket az óvodában. Szerintem minden meg fog oldódni a maga idejében. Ha a fiúk a tanév végére még mindig nem kezdenek el barátkozni, akkor jön el annak az ideje, hogy megfontoljuk a következő lépést – biztosította a megértő orvos Simone-t. A férfi szeretett volna több időt tölteni azzal, hogy megfigyelje az ikrek lenyűgöző kapcsolatát, de be kellett látnia, hogy semmi szükségük terápiára. Két egészséges fiú rajzolgatott a másik helyiségben, akik nagyon szerették egymást, és ezzel nem volt semmi baj.
***
– Rendben, gyerekek. Itt az ideje, hogy kimenjünk az udvarra. Amint felvettétek a kabátotokat, már indulhattok is – mondta az óvónő, mire a gyerekek izgatottan mozgolódni kezdtek. Versenyt futottak a kabátjaikért és olyan gyorsan rohantak ki, ahogy csak tudtak, kivéve a Kaulitz ikreket. Bill még nem fejezte be a rajzát, és Tom nem mozdult mellőle, míg az öccse kész nem lett.
– Gyerünk, fiúk! Itt az ideje, hogy kimenjetek – sürgette őket Miss Hahn, amikor meglátta, hogy még mindig az asztalnál ülnek.
– Nem vagyok kész – mondta a fiatalabb testvér, aki mindig is beszédesebb volt.
– Ki kell mennetek játszani. Csodás az időjárás, és a friss levegő jót tesz nektek. Gyerünk, Tom, először vedd fel te a kabátod. Bill, még egy perced van, aztán neked is jönnöd kell – jelentette ki az egyre ingerültebben az óvónő. Minden nap harcot kellett vívnia a két fiúval.
Tom úgy bámulta őt, mintha őrült lenne már csak az ötlet felvetése miatt is, hogy azt hiszi, akár három lépéssel is távolabb megy Billtől, hogy felvegye a kabátját.
– Tom majd felöltözik, ha elkészültem – mondta Bill tényszerűen, a bátyja helyett válaszolva, ahogy mindig is csinálták az óvodában. Tom egyetértése jeleként bólintott és türelmesen tovább várakozott.
Miss Hahn lemondóan az ég felé emelte a kezeit. Reménytelen volt, főleg hogy az ikrek szülei nem voltak hajlandóak beismerni, valami gond van azzal, ahogy az elrontott, elszigetelt gyerekeik viselkednek. Az ő szemében elkényeztetett kis kölykök voltak, akik azért nem akartak játszani a többiekkel, mert feljebbvalónak érezték magukat. Nem is próbálta megérteni őket.
Miss Hahn nem hagyhatta a többi gyereket felügyelet nélkül, ezért kiment, hátrahagyva az ikreket. Biztos volt benne, hogy amennyire elkényeztetettek, még bajba sem tudnak kerülni maguktól.
Néhány perccel később, miután Bill elkészült, mindketten szó nélkül felálltak, felvették a kabátjaikat és kimentek az udvarra. A kezeiket szorosan összekulcsolva sétáltak a nagy játszótér túlsó vége felé, hogy leülhessenek az öreg tölgyfa alá.
Az óvónő nézte az ikreket, és frusztráltan felsóhajtott. Minden nap odamentek amikor játékidő volt, és akárhogy próbálkozott, nem tudta rávenni őket, hogy játszanak a többiekkel. Helyette csak ott ücsörögtek, a hátukat a fa törzsének döntötték, fogták egymás kezét és beszélgettek. Ez volt az egyetlen időszak az óvodában, amikor beszéltek, és ilyenkor is csak azért, mert senki sem hallhatta őket.
– Miss Hahn gonosz – jelentette ki Bill, amint letelepedtek a tölgynél.
– Miss Hahn egy seggfej – mondta Tom ördögi mosollyal. Tudta, hogy csúnyán viselkedik, ha ezt a kifejezést használja.
Bill elképedt a bátyja szóhasználatán, de aztán rögtön felkacagott.
– Egy seggfej – értett egyet.
– Nem szeretem az óvodát – panaszkodott Tom. Utálta a többi gyereket, és legfőképpen azt, hogy a gonosz óvónő a sarokba állította, amikor nem felelt a kérdéseire. Bill válaszolt helyette, akkor meg mi volt a probléma? Nehezen tudtak két különálló személyként gondolni magukra. Persze, voltak különbségek. Bill a narancssárga színt szerette, Tom pedig a zöldet. Bill macskát szeretett volna, Tom pedig kutyát. Tudták, hogy különbözőek, de összetartoztak, mint egy érme két oldala.
– Én sem. Miért kényszerít minket anyu arra, hogy itt legyünk? – kérdezte Bill enyhe megbántottsággal a hangjában. Óvodába járni olyan érzés volt, mintha elküldték volna őket otthonról.
– Azt mondta, hogy muszáj itt lennünk. De legalább adott nekünk kekszet – mondta Tom reménykedve. Az anyukájuk sütije mindig felvidította őket.
Mindkét fiú a zsebébe süllyesztette a kezét, hogy kivegyék a kekszet, amit az édesanyjuk reggel rakott oda. Sajnos Bill keze üresen került elő a zsebéből:
– Az enyém eltűnt! – jajgatott Bill. Valahol kieshetett, de az is lehet, hogy egy másik gyerek ellopta. Természetesen Bill meg volt róla győződve, hogy valaki ellopta tőle.
– Ó, nem! – kiáltott fel Tom. Ez volt a legnagyobb válság, amit a '93-as nagy csokoládés tej kiszáradás óta átéltek. Bill már a sírás szélén állt, és Tom tudta, hogy nincs idő megkeresni az elveszett sütit. Valószínűleg már régen eltűnt az osztály egyik szájhősének gyomrában. – Itt van az enyém, osszuk szét – ajánlotta, és máris kettétörte a kekszet, majd a nagyobb darabot a kistesója felé nyújtotta.
Bill elkeseredett arckifejezése egy pillanat alatt köddé vált, és felváltotta az az édes mosoly, amire Tom annyira vágyott.
– Szeretlek, Tomi – jelentette ki a fiatalabb, és a karjaival átölelte a testvérét, hogy határozottan megpuszilhassa a száját. Egy ártatlan, testvéri csók volt, de ez nem jelenti azt, hogy elkerülte az osztálytársaik figyelmét, akik kíváncsian húzódtak közelebb a kiabálást hallva.
– Fuj! Undorító! – kiáltotta egy barna hajú gyerek, akit Danielnek hívtak. Nem tartott sok időbe, míg a többi gyerek is köréjük gyűlt, hogy csatlakozzanak a „fuj!” és „undorító!” szavak kántálásához. Az ikrek gyorsan elhúzódtak egymástól, és körbenéztek a tömegen.
– Mi az undorító? – kérdezte Bill. Amikor otthon megpuszilták egymást, a felnőttek arról áradoztak, hogy milyen édesek, szóval kizártnak tartotta, hogy a többi gyerek erről beszélt.
– Megcsókoltad – felelte Daniel és közben undorodva ráncolta az orrát. A többi gyerek egyetértett abban, hogy nagyon gusztustalan volt, amit műveltek.
– Na és? – kérdezte Bill. Még mindig nem értette, miért baj és olyan nagy ügy, amit csináltak, de annak ellenére, hogy nem értették, a szégyen kezdett elhatalmasodni felettük, és mindkettőjük arca kipirosodott zavarukban.
– A csókolózás undorító, és fiú nem csókol meg egy másik fiút – tájékoztatta őket egy Marie nevű kislány, akinek a takony el volt kenődve az orra alatt. Nagyon jártasnak számított az ilyen dolgokban, mert volt egy idősebb bátyja, aki már általános iskolába járt.
A gúnyolódás folytatódott egészen addig, amíg az ikrek arcán könnycseppek kezdtek lefolyni. Miss Hahn távolról figyelte a jelenetet. Látta az egészet az elejétől kibontakozni, de nem tett semmit, hogy megállítsa, mert úgy gondolta, pont erre volt szüksége a kényes Kaulitz gyerekeknek. Talán majd most megértik, hogy ennyire közel lenni egymáshoz szokatlan és rossz dolog. El kell engedniük egymást, boldogulniuk kell egyedül is, és meg kell tanulniuk játszani a többiekkel.
– Oké, gyerekek. Most már be kell mennünk! – hívta magához a társaságot, amikor úgy gondolta, hogy a két kisfiú eleget kapott. A csúfolódás kezdett eldurvulni, és nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg emiatt elveszítse az állását.
A tömeg hamar feloszlott, mert attól féltek, hogy a rossz viselkedésük miatt bajba kerülnek. Az összes gyerek igyekezett befelé, kivéve természetesen a Kaulitz ikreket. Ők még mindig a fa alatt ültek, megalázottan szipogtak és összezavarodva néztek egymásra. A kettétört süti a fűben hevert elfelejtetten, de most még Simone finom csokiskeksze sem tudta volna felvidítani őket.
– Fiúk! Indulás befelé a terembe! Gyorsan, különben megint küldök egy figyelmeztetést a szüleiteknek! – kiáltotta az érzéketlen óvónő.
A még mindig sírdogáló ikrek felálltak, majd vonakodva sétáltak be az épületbe. Most először nem fogták egymás kezét.
***
A fiúk csöndesek és lehangoltak voltak, amikor Simone elment értük aznap az óvodába. Nem kellett megkérdeznie, mi a baj. Nyilvánvalóan egy újabb szörnyű nap volt a hátuk mögött. Tudta, hogy az óvoda nehéz nekik, de muszáj megtanulniuk beilleszkedni, és Doktor Engle biztos volt benne, hogy idővel minden könnyebb lesz, de utálta a kisfiait ennyire szomorúnak látni. Simone naivan azt hitte, hogy csak a többi gyerek okoz problémát nekik.
Jól ismerte őket, úgyhogy meg sem próbálta kihúzni belőlük, mi történt. Majd elmondják neki, ha készen állnak, addig is, majd kettesben elrejtőznek a szobájukban. Ilyen napokon sokszor találta őket összebújva a takarók alatt. Néha szomorú volt amiatt, hogy inkább egymásban keresték a vigaszt ahelyett, hogy hozzá mentek volna, de azért örült annak, hogy mindig ott voltak egymásnak.
– Majd szólok, ha kész a vacsi. Käsespätzle* lesz ma este – mondta Simone abban reménykedve, hogy a kedvenc ételükkel fel tudja vidítani a gyerekeket. Legalábbis előző héten még ez volt a kedvencük, de ez gyakran változott, és a nő csak reménykedhetett, hogy eltalálja, mi lesz a következő.
– Oké – válaszolták a fiúk, de nem tűntek nagyon izgatottnak. Felmásztak a lépcsőn, és amint beléptek a szobájukba, levetették magukat az ágyra. Csak öt évesek voltak, és máris olyan problémákkal találták szemben magukat, amik miatt úgy viselkedtek, mint a duzzogó tinédzserek.
Hosszú, fájdalmasan néma percek teltek el, míg végül Bill megtörte a csöndet:
– Tomi… úgy gondolod, hogy a csókolózás gusztustalan? – kérdezte félve. Tom hozzá sem ért azóta, amióta megtörtént az az ominózus eset az udvaron. Mindketten összezavarodtak, és rosszul esett nekik, ami történt, de Tom volt az, aki sokkal érzékenyebben reagált a kritikára. Bill attól félt, hogy a bátyja egyet ért a többi gyerekkel.
Tom majdnem egy egész percet töprengett, mielőtt válaszolt:
– Nem gondolom, hogy megcsókolni téged gusztustalan – mondta végül. Megcsókolni egy lányt… a gondolat határozottan undorító volt. Hallott már történeteket tetvekről, és egy lány tetveitől haldokolni meglehetősen szörnyű sorsnak tűnt. Más fiút megcsókolni még gusztustalanabbnak hangzott, de Billt csókolni egyáltalán nem volt az. Ő nem volt egy undorító, tetűvel megfertőzött lány, sem egy idegen fiú. Bill egyszerűen csak Bill volt.
A fiatalabb testvér elégedett volt a válasszal, miközben az ő fejében is hasonló gondolatok jártak. Megcsókolni Tomot nem volt undorító. De volt még néhány dolog, ami aggasztotta:
– Hiszel Marie-nek? – kérdezte halkan.
– Nemtom. Anyu azt mondja, nincs semmi gond ezzel – felelte Tom egy vállrándítással. Felült az ágyán és nézte, ahogy Bill a sajátján feküdt elnyúlva.
Bill nem szeretett ennyire messze lenni a bátyjától, és most, hogy már tudta, Tom szerint sem undorító, ha puszilkodtak, újra közel akart lenni hozzá. Felpattant az ágyról és leült a testvére mellé.
– Akkor miért mondja ezt a többi gyerek? – kérdezte, még mindig elkeseredve a gonosz szavak miatt, amiket rájuk zúdítottak.
– Nemtom. Mert buták – vonta meg a vállát Tom.
– Még mindig meg akarsz csókolni? – kérdezte Bill, mire a bátyja azonnal bólintott. Soha eszébe se jutott, hogy ne akarná megcsókolni, főleg nem a hülye gyerekek miatt az óvodában. – De a többiek nem fogják szeretni, ha ezt csináljuk – mutatott rá Bill.
– Amúgy sem kedvelnek minket. Sokkal jobban szeretlek megpuszilni, mint amennyire azok a hülye seggfejek érdekelnek az óvodában –  jelentette ki a leges legcsúnyább kifejezést használva, amit ismert. Billnek újra elállt a lélegzete a csodálkozástól, de azonnal elnevette magát.
– Hülye seggfejek – értett egyet, és ismét felkuncogott, amikor saját maga is kimondta a szót. Tom úgy vigyorgott rá, mint amikor valami rosszat csináltak, és hogy bizonyítsa, Bill sokkal fontosabb a többi gyerek véleményénél, előrehajolt és egy kis, ártatlan csókkal hallgattatta el az öccse kuncogását. Mindketten ledőltek az ágyra, és a végtagjaik összegabalyodtak, ahogy puszilgatták egymást, miközben még mindig nevettek a „seggfej” szón.
Tom és Bill megtanulta, hogy a csókolózás undorító, de azt is eldöntötték, hogy nem akarnak foglalkozni ezzel a ténnyel. Mert senki és semmi nem állhat közéjük, és ha valaki mégis megpróbálkozik, az örökké „seggfejnek” lesz bélyegezve.

* Osztrák sajtos nokedli

14 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!

Hu, nem is tudom mit mondjak!
Erdekes, erdekes... Kivancsi vagyok a tovabbiakra, szoval biztos h ezt is olvasni fogom! :)
Azt viszont nem ertem h a fiuk szulei miert nem magyarazzak el nekik h a testverek nem csokolgatjak egymast? Lehet csak en gondolom igy, de ez nem annyira normalis. Persze, gyerekek, puszilgatjak egymast, majd kinovik, stb., de azert nem artana errol elbeszelgetniuk.
Koszonom a forditast es h nem hagysz minket az ikrek nelkul! <3
Varom a TU-t is! :) <3

Puszi, D.

Andrea Nagy írta...

Elrontott, elszigetelt gyerekek?
Ezt borzasztó olvasni is,egy pedagógus szájából. A való világ tele van velük, és a kegyetlenkedő gyerekekkel. Már kicsi korukban meg kell tanulniuk, hogy csak egymásra számíthatnak. Elrelyteni azt amit gondolnak, éreznek. A testvéri összetartozás, szeretet nagyon mély érzés gyermekkorban. Csak később mikor felnövünk változik át valami mássá. Az ikreknél pedig még mélyebb ez az érzés. A szívük is egyszerre dobban, szokták mondani. Miért kéne elválasztani, gatolni őket?
Várom nagyon a folytatást! ♥️ ♥️

Névtelen írta...

Nagyon helyes sztori! Kicsit szipogtam közben. Én is varom a folytatást. TU-t is.

Carmen írta...

Szia!
Ezt nem olvastam! Igazából az underage sztorikat mellőzni szoktam, de ha már elkezdted fordítani, elolvasom :)
Érdekesen indul. Vajon otthon is a szájukon puszilgatják egymást, amire az anyjuk azt mondja, hogy decuki? Hm.. oké, hogy cukik, de azért egy épeszű felnőttnek gondolnia kellene arra is, hogy mit fognak ezért kapni közösségben.
Köszi, hogy fordítod! Jó lett, ügyi vagy! Sőt, nagyon-nagyon ügyi, egyre kevésbé érezni, hogy csak fordítás. Ami nem egyszerű, ezért sem szeretek fordításokat olvasni. De te már nagyon jól csinálod! ;)

Gyö írta...

Szia HDawn!

Nagyon szeretem az ikreket, a valós és az AU változatukat is!
Ez a történet is nagyon tetszik. ♥♥♥

Rengeteget gondoltam közben az iker tesóimra, rájuk is írtam gyorsan, gyakran találkozunk, de nem eleget. ;););)

Akarva, akaratlanul is folyton párhuzamot vonok gondolatban köztük. Tényeket, helyzeteket, cselekvéseket, keresve. Ők milyenek voltak, milyenek most és a történetben ábrázolt élethelyzetek, cselekvések mennyire lehetnek valósak.

Azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy ikerpárnak teljesen más a realitása egy testvéri kapcsolat mibenlétében , mint egy nem iker testvérpárnak.
Nem lehet definiálni, meg természetesen ez a kapcsolat is testvérpáronként merőben eltérhet, DE az tény amit Én is tapasztaltam, tapasztalok, hogy ez egy hihetetlenül más dimenzióban, térben leledző kötelék.

FÉLELMETES miket tudnak produkálni.
Tesómék nem egypetéjűek, de így is varázslatos kötelék van köztük, ami felnőtt korukra is megmaradt.

Tudom filozofikus, meg mit tudom én milyen gondolat, de....

MIÉRT kevésbé undorító az a gondolat, hogy némely esetben totál idegenekkel létesíts testi kapcsolatot??? Nem kell szélsőségekre gondolni, mint mondjuk prosti, csak egy átlag fiatal nemi életére gondolok.

Tudom én, értem is, és félreértés ne essék, nincsenek ilyen irányú hajlamaim, de MIÉRT (szia Ábel♥) rosszabb az ha gyakorlatilag létezésed első sejtjének másik feléhez érzed az erősebb köteléket a vonzódást???

Rengeteg morális kérdést felvet bennem ez a történet.
Többek között ige azt is, hogy a szülők miért így kezelik, miért nem szabnak határt, miért nem magyarázzák meg jobban......stb., ami már csak azért is érdekes, mert mint gyakorló szülő tudom, ezek nagyon nehéz kérdések. Igen Huni is átesett a szájra adjunk puszit vagy nem adhatunk...kérdésen. De ezek nehéz döntések, nem a mi felnőtt agyunknak kell a mércének lenni.

De ami a legfontosabb!!!

Ez egy kitalált történet!!!

Ezt azért tartsuk szemelőt, nem egy publikált esettanulmány!!!

Köszönöm Hajni, már érzem, hogy ez is egy remek választás lett!

Merőben más stílus, de a lényegi pontok változatlanok!

TE+Tom+Bill♥♥♥

Gyöngyi

U.i.: Még jó, hogy nem akartam kommentet írni, attól mentsen meg titeket a világ ha akarok is.

HDawn írta...

Szia!
Örülök, hogy ismét itt vagy :) Persze, hogy nem hagylak titeket az ikrek nélkül. Nem menne :D
Nagyon a történet elején járunk, és még egy darabig kalandozunk majd a gyermekkoruk nagyobb mérföldköveinél. Azt, hogy a szüleik mit szólnak ehhez, még nem nagyon tudhatjuk, de lassan mindenre fény derül :) Sietek a saját írásommal is :) Puszi!

HDawn írta...

Mondjam azt, hogy lesz ez még rosszabb is? Hogy az óvónő csak a kezdet? Mert lesz... de nem baj, mert még akkor is, ha az egész világ ellenük fordul, a sorokat végig átitatja a feltétel nélküli szeretet, amit egymás iránt éreznek. Mindjárt hozom a folytatást :) Puszi drága!

HDawn írta...

Nagyon örülök, hogy tetszik. Igyekszem minél hamarabb hozni a részeket. Puszi :)

HDawn írta...

Szia!
De jó, hogy errefelé is látlak :) Ha ezután soha többé nem is olvasol más underage vagy twc sztorit, szerintem ez az, amit semmiképpen nem szabad kihagyni :D Imádom a pszichológiai utalásokat benne :) Arról majd később lesz még szó, hogy a szülők mit gondolnak a viselkedésükről ;)
Nagyon örülök, hogy tetszik a fordítás. Pusziii :)

HDawn írta...

Sziaa drága! :)
Közben már kibeszéltük a kommentedet, de ismét olyan jó volt visszaolvasni :) Örülök, hogy ilyen filozofálgatásokra sarkall ez a történet, ha sokat gondolkodunk rajta, máris megérte lefordítanom :) Puszi!

Petruska írta...

Drága,hát másabb mint az eddigiek,de tetszik!😉😍
Az óvónő egy seggfej!és tényleg,mert egy pedagógusnak nem szabad igy viselkednie!gyülölöm,és az a baj,h sajnos biztos,h a való életben is van ilyen,akinek nem szabadna erre a pályára menni,gyetekekkel lenni!
Mindig szerettem volna egy ikertesot,biztos,h nagyon jó lehet,ha ennyire szoros és jól működő kapcsolatod van a testvéreddel!gyerekek,nem különb az,hogy oviba a babaházba a szomszédodat puszilod szájon,ök nem idegennel csinálják,hanem egymással.
Sok gyerek elsö csokja az oviba a babaházba csattant el😁 ez sem másabb,hisz ök még nem látják másnak,rossznak,csak azt tudják,hogy szeretik egymást és igy fejezik ki!
Kiváncsi leszek a továbbiakra,higy alakulnak a késöbbiekben.
Nem kell messzire menni,lásd akár amerika amikor még felnötten is a szülö,majdhogy nem lesmárolja a gyerekét,mert ugy szokták neg,hogy a szájukra adjanak puszit!
Egy valoságban,nem feltérlenül kell harcolni és szétválasztani,ahogy a doki is mondta azzal csak baj lenne,mert ugy éreznék,h rossz,hanem igy együtt segiteni nekik nyitni a kommunikácioba,társaságba,....stb érdekes dolgok ezek,sztem Q.va jot rudnák erröl egy egész napot is diskurálni!😊😉😍😍😍😍😍
Köszönöm!😘😘😘😘😘😘😘

HDawn írta...

Szia! Igen, tényleg teljesen más lesz, de nagyon örülök, ha tetszik :) Én is nagyon szeretnék ikertesót, főleg most, hogy ennyi mindent olvasok róluk :D Köszönöm, hogy ennél a történetnél is velem tartasz :) Puszi

Gwendolyn Tussaud írta...

Genki HDawn!
Annyira imádom őket <3 Bár kissé fura ilyen fiatalnak olvasni róluk, de az én fejemben teljesen helytállóak ezek az évek is!
Kíváncsi vagyok mit lehet még kihozni belőle :D
Puszi
Gwen.xx

HDawn írta...

Mert annyira imádnivalóak :) Ó, nagyon sok mindent ki lehet még hozni belőle, egy darabig még kicsik lesznek. Puszi :)