2018. június 4., hétfő

Megfigyelve - 18. Tanult tehetetlenség

Sziasztok! Köszönöm a TU legutóbbi részéhez érkezett kommenteket :) Ha ezt is olvassátok, hagyjatok itt nekem néhány mondatot, kérlek. :)


18. Learned helplessness
Tanult tehetetlenség: Olyan állapot, ahol a folyamatosan negatív következményekkel járó időszak miatt az egyén úgy érzi, nincs befolyása a történtekre.

16 évesen

Az ikrek összerezzentek, amikor a bulvárlapok egy hangos csattanással landoltak a turnébusz asztalán. Szemben ültek egymással, de teljesen ignorálták a másikat, azonban David kitörésére egyformán reagáltak. Lehajtották a fejüket és megpróbálták figyelmen kívül hagyni a kiabálást. Georg és Gustav is ott ült velük, és mogorván néztek a férfira, miközben az tovább folytatta.
– Nem tudom, mi folyik itt, de rendbe kell hoznotok! – ismételte David. Mindent állandóan megismételt, amikor dühös volt, és abban a pillanatban szinte felrobbant.
– Nem kell semmit sem rendbe hozni – motyogta Bill. A hazugságai az utóbbi napokban nem voltak valami meggyőzőek. Már nem foglalkozott azzal, hogy hihetőnek tűnjön, amit mond. Ráadásul a legtöbb ember szempontjából tényleg nem volt semmi, amit rendbe kellett hozni. Ez volt az, amit már a kezdetektől sokan akartak. Ezt akarták a gyerekek az iskolában. Ezt akarta Miss Hahn, de az apjuk és az édesanyjuk is ezért küzdött. Most végre tényleg elváltak egymástól, mindenféle szempontból.
– Hagyd ezt a hülyeséget, Bill! Azt hiszed, senki sem vette észre? Nyilvánvaló, hogy gond van! – David kinyitotta az egyik újságot és Bill orra alá csúsztatta. Két oldalas terjedelmes cikk szólt a „Kaulitz viszályról”, és több kép volt mellékelve, ahogy a fiúk maguk elé merednek. Az egyiken Bill könnyei is látszottak.
– A bulvárlapok hazudnak – mondta Bill. Még csak rá sem nézett a cikkre.
– De a bandatársaid nem! – kiáltotta David. Georg és Gustav belesüppedtek az ülésekbe, és mindketten bűnösnek látszottak. – Igaz, hogy Tom már egy hete meg sem szólalt?
Bill a két idősebb fiúra meredt, akik még lejjebb süppedtek, és borzasztóan hálásak voltak, amiért David Bill és a konyhakésekkel teli fiúk között állt. Tudták, hogy Tom is dühös, de miatta nem aggódtak; úgy tűnt, hogy még a mozgáshoz sincs energiája, nemhogy ahhoz, hogy megölje őket. 
– A francba! – motyogta David, és felemelte a kezét, hogy a tarkója környékén erősen feszülő izmokat megmasszírozza. Úgy érezte, a migrénes fejfájása még rosszabb lett. – Tehát igaz. Nézd, nem tudom, mi a fene történt, de meg kell oldanotok, mégpedig most azonnal. Ez az idétlen némaság nem okoz gondot, ha koncerteztek, de holnap vár rátok egy interjú, és a viselkedésed nem illik össze az imázsoddal. A rosszfiús személyiséged nem terjed ki arra, hogy gyűlöld a testvéredet, Tom.
Bill visszatartott lélegzettel várta, hogy a bátyja majd felcsattan, és rákiabál Davidre, vagy legalább jelzi valahogy, hogy a férfi állítása nem igaz. A mellkasa már sajgott, mire végül csalódottan kifújta a levegőt. Tom csöndben maradt, majd felpattant a helyéről, elviharzott David mellett, és meg sem állt az ágyáig. 
– Tom, még nem végeztünk a beszélgetéssel! – kiáltotta David. Az egyetlen válasz, amit kapott, a hálóhelyiség függönyének hangja, ahogy egy gyors mozdulattal be lett húzva. David elindult a fiú felé, hogy visszarángassa Tomot és befejezzék a beszélgetést. Azonban az idősebb ikert követő üldözés azonnal véget ért, amikor meghallotta a busz ajtajának csapódását. David éppen megfordult, hogy az ablakon keresztül még láthassa, ahogy Bill elfut.
– Figyeljetek rá! – üvöltötte a másik két fiúnak, miközben Tom hálóhelyisége felé mutogatott. Ahelyett, hogy maga kereste volna meg az eltűnt tinédzsert, szólt a biztonsági csapat legközelebbi tagjának, hogy kövesse Billt. A feldühödött menedzsernek nem volt kedve az irracionálisan viselkedő fiúval foglalkozni. Időre volt szüksége, hogy valahogy eltüntesse a banda körüli rendetlenséget. Általában igaz volt, hogy még a rossz reklám is reklám, de ez a kijelentés arra nem vonatkozott, ha a tizenéves rajongók pánikoltak, mert azt gyanították, hamarosan felbomlik a zenekar.
– Hibáztunk – motyogta Georg.
– Honnan tudhattuk volna, hogy ez lesz? – kérdezte Gustav, miközben az újságok felé intett.
– Tudnunk kellett volna, hogy feltűnik nekik, ha Tom túl csöndes. Ő nem te. Figyelnek rá, ha beszél – felelte Georg egy félreérthetetlen vigyorral. Könnyebb volt viccelődni, mint a zenekar esetleges felbomlásáról beszélgetni.
– Fogd be! – morogta Gustav, és az egyik magazinnal fejbecsapta Georgot.
– Azt nem tehetem. Akkor a rajongók csak Billt hallgathatnák – nevetett Georg.
– Úgysem érdekel senkit amit mondasz. Bill csak azért ragaszkodik hozzád, hogy valakivel beszélgethessen a kondicionáló és hajformázó termékekről – felelte Gustav.
Amíg a bandatársai egymást ugratták a busz elején, Tom a jármű másik végén feküdt az ágyán, miközben próbálta magát meggyőzni arról, hogy egy helyben állnak. Egy teljes hét eltelt, de a köd még mindig nem tűnt el. Valójában most inkább valami sűrű folyadéknak érezte, mint ködnek. A mozdulatai nehézkesek és lassúak voltak, mintha víz alatt lenne.
Amikor Tom megpróbálta megérteni, mi történik vele, rájött, hogy olyan mintha fulladozna. A körülötte lévő víz elhomályosította az érzékeit, és úgy érezte, ha kinyitja a száját, hogy beszéljen, akkor tényleg megfullad. Egyébként is, mint mondhatna? Elpusztította az egyetlen dolgot az életében, ami valóban számított, és most megőrült; miért nem tud belenyugodni?
Azt kívánta, bárcsak meg tudná nevezni azt, ami éppen történik vele. Ironikusnak érezte, hogy tíz éven keresztül járt terápiára, mégsem tanulta meg egyetlen mentális betegség nevét sem. Elgondolkodott azon, vajon mi lehet a baja, és Alan mit szólna, ha mesélne a titokzatos vízről, ami körbeölelte. A keze az egyik zsebébe csúszott, és kivette belőle a pénztárcáját. Volt benne egy kis, kék névjegykártya. Megforgatta a kezében, és újra meg újra elolvasta a telefonszámot, miközben próbált valamit kitalálni.
Alan választ adhatna neki… milyen kár, hogy Tomnak nem volt hangja, hogy feltegye a kérdéseket. A kártyát visszatette a tárcájába, és a másik oldalára fordult, és kinézett az ablakon. Sötét felhők gyülekeztek az égen, és a délutáni égbolt olyan volt, mintha máris este lenne. Vihar készülődött. Tom kételkedett benne, hogy ez rosszabb lehet annál, mint ami az elmúlt héten tombolt. Becsukta a szemét és megpróbált aludni. A víz nem volt olyan fullasztó és félelmetes, amikor aludt.
**
Albert halkan mormogott az orra alatt, miközben a fiatal énekest figyelte a távolból. A biztonsági csapat egyik junior tagjaként gyakran sóztak rá olyan szar melót, mint például az elkeseredett tinédzserek üldözése. Egyszerűen vissza akarta cipelni a bajkeverő dívát a buszra, de Sakitól azt az utasítást kapta, hogy biztosítsa a terepet és figyeljen Billre, amíg a fiú magától vissza nem megy. Csak akkor avatkozhat közbe, ha Bill veszélybe kerül. Húsz perc eltelt, és Albert már azt kívánta, bár csinálna a fiú valami hülyeséget, hogy ürügyként végre pontot tehessen ennek a nevetséges történetnek a végére. 
Bill tudta, hogy figyelik, de nem igazán foglalkozott vele. A koncertterem melletti járdán ücsörgött, a hátát a falnak támasztotta, a karjaival pedig körbeölelte a testét. Minden nedves és hideg volt az épület árnyékában, és már sajnálta, hogy nem maradt ideje felkapni egy dzsekit. De legalább a hideg miatt már kevésbé zsibbadt a feje.
Az elmúlt perceket azzal töltötte, hogy az arcát a térdére fektette, miközben megpróbálta rendezni a gondolatait. Az egész héten mást sem csinált, csak gondolkodott, de ez nem vezetett sehová. Tomra gondolt. Aztán arra borzasztó lányra és a szörnyű éjszakára. Végül a gondolatait mindig ugyanazzal zárta le; a kérdéssel, amit Alan tett fel a beszélgetések végén. Talán Tom végül meggondolta magát. Ez volt az egyetlen magyarázat arra, amit tett, legalábbis ő erre a következtetésre jutott. Úgy tűnt, Tom nem akar többé vele lenni.
A lehetőség, hogy a bátyja tényleg meggondolta magát, túl fájdalmas volt, ezért Bill semmiféle erőfeszítést nem tett annak érdekében, hogy beszéljen vele. Attól tartott, hogy ha hozzá fordul válaszokért, akkor majd bebizonyosodik a félelme, és fogalma sem volt, mihez fog kezdeni, ha minden reményét elveszti. Alan mindig azt mondta nekik, hogyha meggondolják magukat, és nem akarják a kapcsolatukat ilyen formában folytatni, attól még minden rendben lesz kettejük között; ugyanúgy testvérek maradnak, és szeretni fogják egymást. Bill már nem hitt neki.
Kinyújtotta a lábait és kivette a tárcáját a hátsó zsebéből, majd kikereste a névjegykártyát, amit hat hónapja tett oda. Hosszú perceken keresztül ült a fal tövében, az egyik kezében a doki elérhetőségével, a másikban pedig a mobiljával, miközben próbálta elképzelni, vajon Alan mit mondana neki, ha elmagyarázná, mi történt; ha elmondaná, hogy Tom meggondolta magát.
Nem számított, mit mondana a doktor; ő is tévedett. Azt állította, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha Tom másképp dönt. Azt mondta, hogy szeretni fogják egymást ettől függetlenül. Az egész hazugság volt. Tom már nem szerette, ezt pontosan tudta. Tudta, mert már nem érezte a bátyját. Olyan volt, mintha a testvére eltűnt volna, de mivel ennek ellenére végig ott volt, arra a következtetésre jutott, hogy Tom már nem a testvére többé. Alan hazudott.
Bill megforgatta a névjegykártyát az ujjai között, majd dühösen széttépte. A kettétépett vékony lap ott feküdt előtte a földön, és még mielőtt meggondolhatta volna magát, a hűvös tavaszi szél elsöpörte. Figyelte, ahogy a levegőben bukfenceznek a darabok, majd amikor eltűntek a szeme elől, felnézett az egyre sötétedő égboltra.
Amikor az eső kövér cseppekben hullott a járdára előtte, Bill a homlokát újra a térdeire támasztotta. Megborzongott a hidegtől, és még jobban összehúzta magát, tudva, hogy a biztonsági őr nemsokára érte fog jönni. Amikor a ruhái már teljesen átáztak, végre felemelte a fejét, arra számítva, hogy majd lát valakit, aki vissza akarja vinni. Ehelyett teljesen egyedül találta magát. Még a biztonsági őr is eltűnt.
**
– Egy… kettő… három – számoltak a sötétben a kis, suttogó hangok. Teljesen egyforma, mézszínű szemek bámultak ki az esőcseppekkel borított ablakon, hogy láthassák a dühös eget. Éppen a „hat” hagyta el az ajkukat, amikor a mennydörgés végre megérkezett, és a hatéves fiúk összerezzentek.
Egymás mellett ültek Tom ágyán a takarókból kialakított fészekben. A meleg flanel körbeölelte őket, egyedül az arcuk látszott ki. Már aludniuk kellett volna, de Bill sosem tudott aludni, ha vihar volt. Az első villámlás arra ösztönözte, hogy gyorsan a bátyja ágyába másszon.
Az eső lágy hangja, ahogy az ablaktáblához ért, és a lassú, mély lélegzeteik törték meg a csöndet, ami a kis szobában volt. A tavasz első viharának poros illata összekeveredett a biztonságot jelentő tiszta ágynemű és flanel illatával. Bill egy kicsit közelebb húzódott, majd a bátyja vállára hajtotta a fejét, miközben az eső az ablakot verte, és a szél a fák ágait mozgatta, szörnyetegeket alkotva az árnyékokból.
A villámlás egy pillanatra megvilágított a szobát, és Bill ujjai erősebben fonódtak a testvére karjára.
– Egy… kettő… – kezdte Tom a számolást, mert tudta, hogy ez megnyugtatja az öccsét a viharok közben. Az eltelt másodperceket számolták a villámlás és a mennydörgés között, ezzel megbecsülve a vihar közepének távolságát, ahogy azt természetismeret órán tanulták.
Tom ezúttal egy kicsit gyorsabban számolt, abban a reményben, hogy Bill nem veszi észre, míg eléri a hetet.   Azt akarta bizonyítani neki, hogy a vihar távolodik, és hamarosan a villámlás is abbamarad. Ha az időjárást képes lett volna gondolattal irányítani, a mennydörgés már rég elmúlt volna.
– Három… négy… – folytatták tovább együtt a számolást. Bill halkan szipogott, és az egyik kezével a bátyjába kapaszkodott, míg a másikkal a nedves arcát dörzsölte. Tom karjai az öccse válla köré fonódtak, hogy még közelebb húzhassa magához. Nappal kötekedtek és harcoltak egymással úgy, mint más testvérek, de az éjszaka sötétjében nem akarta piszkálni Billt a könnyei miatt.
– Öt – suttogták együtt. A szó alig hagyta el az ajkaikat, amikor a mennydörgés újra lecsapott, megremegtetve az ablakot. Bill elfordult, és az arcát a bátyja nyakába rejtette. Mielőtt még Tom megszólalhatott volna, a szobát újabb villámlás világította be, és a mennydörgés csattanása néhány másodperccel később követte.
– Közeledik – nyöszörögte Bill, és az ujjaival Tom bő pólójába kapaszkodott.
– Ez csak mennydörgés és villámlás – emlékeztette az idősebb fiú.
– Ijesztő – felelte Bill.
– Nem ijesztő. Biztonságban vagyunk idebent – biztosította Tom. Bill még közelebb húzódott, és gyakorlatilag már a bátyja ölében volt. Tom mindkét karjával körbefonta és szorosan ölelte. – Semmi baj. Itt vagyok – suttogta, mert tudta, hogy ezekkel a szavakkal enyhítheti Bill félelmét, bár nem értette, miért. Tudta, hogy nem üldözheti el a vihart az akaratával. Nem tudta megakadályozni, hogy odaérjen, bármennyire is akarta.
**
Egy mennydörgés ébresztette fel Tomot az álmából, mire hirtelen felült, és megpróbálta kitalálni, mi folyik itt. Remélte, hogy az alvás majd csökkenti a ködöt és a körülötte lévő nyomást, de most olyan volt, mintha tovább romlott volna a helyzet.
A második mennydörgés segített neki összepontosítani, és végre emlékezett rá, hogy hol van és mi történik. Ez a tudás elegendő lett volna ahhoz, hogy a takaró alá bújjon, és ott maradjon, de valami mégis arra ösztökélte, hogy keljen ki az ágyból. Ő és Bill talán nem beszéltek, de ki kellett deríteni, hol van a testvére, főleg mivel vihar volt. 
Tom kimászott az ágyból és visszahúzta a függönyt. Bill hálóhelyisége közvetlenül az övé mellett volt, most teljesen üresen, és reggel óta bevetetlenül. Tom gondterhelten ráncolta a homlokát, miközben a busz egyik végéből a másik felé nézett, és azonnal látta és érezte, hogy az ikertestvére nincs ott. Gyorsan leellenőrizte a közösségi helységeket, és közben a médiaszobában megtalálta Georgot és Gustavot, ahol a két fiú filmet nézett.
A hosszú ujjak erősen szorították az ajtó keretét, ahogy Tom megpróbálta megtalálni a hangját. Meg kellett tudnia, hol van Bill. Kétségbeesetten ki kellett derítenie. Sajnos ez az álláspont drasztikusan szemben állt azzal a ténnyel, hogy nem tudta kinyitni a száját, és képtelen volt megszólalni. Tom még akkor is ezt a problémát próbálta legyőzni, amikor Georg megfordult és ránézett.
– Mi az? – kérdezte a fiú idegesen, mert Tom aggodalmas arckifejezését haragként értelmezte.
Tom összerezzent, amikor egy újabb mennydörgés remegtette meg a busz ablakait. A viharok már évek óta nem zavarták, de az összeomlása óta nyugtalannak érezte magát. Nyelt egy nagyot, és újra megpróbálkozott a beszéddel. A többiek talán azt gondolták, hogy azért nem mond semmit, mert mérges, de a valóság ennél sokkal bonyolultabb volt.
– Bill – mondta végül Tom. Csak ennyire tellett tőle, de a barátai szerencsére megértették.
– Elfutott, amikor bementél a hálóhelyiségbe. Valaki az őrök közül vele van… Albert, azt hiszem – felelte Georg, és visszafordult a tv felé, hogy elkerülje Tom mérges pillantását. Aztán gyorsan visszanézett, hogy hozzátegye, valószínűleg hamarosan behozzák Billt a vihar miatt, de addigra Tom már eltűnt, és az ajtó becsukódott mögötte.
Georg összevonta a szemöldökét és az ablakon keresztül kibámult az esőre.
– Szerinted minden rendben lesz velük? – kérdezte Gustavtól.
– Ez csak eső, Georg. Nem egy kibaszott monszun – vont vállat a zenekar dobosa.
– Gustav… ez nagyon gyenge volt – nevetett Georg a fejét rázva.
A másik fiú is elvigyorodott.
– Tudom. De ne aggódj, minden rendben lesz. Bill valószínűleg ír majd egy szép, fájdalmas toplistás dalt, ha vége lesz.
– Fájdalmasabbat, mint a „Rette Mich”? – kérdezte Georg kételkedve.
Gustav bólintott.
– Kétszer olyan fájdalmasat.
– Isten segítsen meg minket – morogta Georg.
**
Tom pulóvere máris átázott, a hideg szél átfújta a ruháját és az egész teste remegett. Abban az állapotban, amiben volt, ez egyáltalán nem zavarta, csapán a tudat, hogy Bill is kint van esőben, és valószínűleg még jobban fázik nála. A köd végre egy kicsit felemelkedett az elméjéről, de csak azért, mert a rettegés és az adrenalin hajtotta. Még sosem érezte magát ennyire elszakadva Billtől. A gyomrában egy fájdalmas csomó keletkezett, amitől a mellkasa is sajogni kezdett, miközben végigkutatta a helyszínt.
Nem ő volt az egyetlen, aki megszállottan kereste Billt. Albert szinte elsüllyedt a szartengerben, amit saját magának okozott, és tudta jól, ha nem találja meg gyorsan a fiút, elbúcsúzhat a munkájától. Amikor elkezdett esni, úgy gondolta, hogy nem a legszórakoztatóbb elfoglaltság ácsorogni és bőrig ázni egy elkényeztetett díva miatt. Ott hagyta a fiút és szerzett magának egy forró kávét. Tudta, hogy a hely biztonságos, és nem látta a veszélyesnek, hogy otthagyja a kölyköt.
Albert éppen a kávéját élvezte, amikor az eső hirtelen felhőszakadásba fordult mennydörgéssel és villámlással vegyítve. A zsebében lévő telefon azonnal vibrálni kezdett. Saki volt az, és azt követelte, hogy azonnal vigye vissza Billt a buszhoz. Albert ezért visszament a fiúért, csakhogy akkor már sehol sem találta.
A fiatal biztonsági őr még mélyebbre ásta a sírját, amikor visszatért a buszokhoz arra számítva, hogy Bill már régen visszatért. A tini helyett azonban a nagyon dühös Sakival találkozott, ezért azt hazudta, hogy Bill elfutott előle, és most nem találja. Ettől még mindig egy szerencsétlen biztonsági őrnek tűnt, de jobb volt, mintha bevallotta volna, hogy szándékosan hagyta magára az énekest. Aztán az egész biztonsági csapat – köztük Albert is –, a fiú keresésére indult.
Semmi, még egy egész csapat képzett testőr sem volt erősebb, mint az a rémült testvér, aki az eltűnt felét kereste. Bill soha nem szerette a viharokat, még akkor sem, amikor idősebbek lettek. Minden alkalommal szorosan Tomhoz bújt, ha odakint a villámok csapkodtak. A „Durch den Monsun” mindig is valami különös jelentőséggel bírt számára, bár Tom nem igazán tudta, hogy Bill mennyire volt tudatában ennek, miközben a dalt írta.
A zivatar messze állt a monszuntól, de a mennydörgés és a villámok fénye az égbolton teljesen a határra sodorták Tomot. Tudta, hogy Bill kint van valahol, fázik és fél, és minderről ő tehet. Az öccse azért szaladt el, mert ő elcseszte, és nem tudott elég erős lenni.
– Bill! – kiáltotta Tom, amikor meglátta a testvérét egy fa alatt gubbasztani. A fiú pokolian nézett ki. A haja és a ruhái teljesen átáztak, és a fekete tincsei az elfolyt szemfesték mellé ragadtak az arcára. A hosszú lábait felhúzta, amitől sokkal kisebbnek tűnt, ráadásul Tom már messziről látta, hogy vacog.
Bill kissé felemelte a fejét a hangra. Ez volt az első szó, amit egy hete hallott a bátyjától. Tom hangjának megkönnyebülést kellett volna okoznia, de inkább ez volt az, ami elvette Bill önkontrollját és az összeomlását okozta. Hangosan zokogni kezdett, összehúzta magát és remegett a sírástól, amit már egy hete visszatartott.
Tom rohant a testvére felé, és térdre esett előtte. Anélkül, hogy sokat gondolkozott volna, szorosan az ölelésébe húzta a fiút, és amikor Bill nem viszonozta azonnal, szó szerint úgy érezte, mintha széttépték volna a szívét. A sajgás a mellkasában csak növekedett, és amikor kiengedte a lélegzetét, egy fájdalmas zokogás tört ki belőle. Nem számított rá, pedig a mellkasát feszítő érzés valójában a visszatartott sírás volt, de ő volt az idősebb, és ezt nem engedhette meg magának.
– Megígérted! Megígérted! – kiabálta Bill, és keményen megpróbálta arrébb lökni a testvérét, bár a fagyott ujjai sajogtak. Tom erre csak még szorosabban ölelte, de nem találta a lélegzetet a beszédhez.
– Nem akarom, hogy bárki mást megcsókolj.
– Nem fogok.
– Ígéred?
– Ígérem.
Az ígéret mindkettőjük emlékezetében tisztán élt. Csak kilenc évesek voltak, és habár a felszínen egy meglehetősen egyszerű ígéretnek tűnt, sokkal többet jelentett. Ezúttal nem volt csók, de már mindketten elég idősek voltak ahhoz, hogy rájöjjenek, valójában azt jelenti, hogy „nem fogok megérinteni mást”, és „nem fogok szeretni senki mást”. És ezt az ígéretet végül mindketten megtörték.
Bill megpróbált elszabadulni a bátyja ölelő karjainak fogságából, de csak azt érte el, hogy végül mindketten a fa alatt frissen felázott sárba essenek. Küzdöttek, és elcsúsztak, miközben Tom szorosan tartotta, Bill pedig makacsul próbált elszaladni. Többször felálltak, és újra elestek, amikor Tom nekitámaszkodott a fa törzsének és olyan erősen tartotta Billt, amennyire csak lehetett anélkül, hogy fájdalmat okozna.
– Mindent elveszítettem! Azt mondtad, ők nem számítanak, és most még sincs semmim! Elveszítettem mindent, téged, és most a zenekar is feloszlik! – üvöltötte Bill, és az ökölbe szorított kezével Tom mellkasát püfölte, hogy távolabb kerülhessen tőle. Ami Billt illeti, a testvére már napok óta eltűnt, és fizikailag is távol került tőle. – Már nem akarsz többé, akkor miért vagy itt? Menj el!
Tom nem válaszolt. Nem vitatkozott, nem harcolt a testvérével. Már nem is próbálta megakadályozni a csapásokat. Megérdemelt minden kemény szót és minden őrjöngő ütést az öccsétől. A zivatar még mindig körülöttük tombolt, de egyikük sem volt tudatában, mert a saját, személyes viharuk minden máson felülkerekedett. Addig küzdöttek, míg végül teljesen kimerültek, eszeveszettül kapkodták a levegőt és már nem volt erejük harcolni. Lerogytak a földre, és bár Tom még mindig ölelte, Bill már felhagyott az ellenállással. 
– Sajnálom – suttogta végül Tom fuldokolva a visszafojtott sírástól, amikor végre levegőhöz jutott. Csak ennyit tudott szólni, de ki kellett mondania, mert úgy tűnt, Bill többé már nem hallja őt szavak nélkül. A közöttük lévő fájdalom és harag statikussá változtatta a köteléküket. Ott ültek, bódultan és reszketve, és alig érezték egymást annak ellenére, hogy a testük összefonódott. Bill még mindig sírt, és Tom zsibbadt volt a fájdalomtól.

Szívfacsaró, de nagyon szépen megírt rész szerintem. Szerintetek mi lenne a megoldás a fiúk számára?

8 megjegyzés:

MK írta...

Szóhoz sem jutok. Remélem jo vége lesz...

Névtelen írta...

Szia!

Istenem! Szivet tepo egy resz volt, de ez is nagyon tetszett! <3
H mi lenne a jo megoldas, azt nem tudom, de mindenfelekeppen alaposan meg kene ezt beszelniuk es a dokival is beszelhetnenek!
Koszonom az ujabb reszt! <3

Puszi, D.

Névtelen írta...

Remélem rendbe tudják tenni a kapcsolatukat...

Petruska írta...

Fájdalmas, de gyönyörű rész volt.
Ez a mérhetetlen fájdalom amit ereznek, aztan mar szavak kellenek a kommunikációhoz😪😪😪
Szegények, de lehet kellett is, es majd ezutan valahogy másképp próbálják csinálni a dolgokat mert ez csak felemesztette őket.elsosorban sztem keressek fel a dokit az lenne jo, mert kell, h egy 3ik fel is aki mellettük van segitse őket ezekbe a nehez, bonyolult időszakban
Szerencsére az időhiany miatt mire ideertem nar fent is a következő igy rohanok oda, h minel előbb lassam h folytatódik.
Nagyon életszerű, annyira jól van leirva az a belső erzelmi vihar, ami köztük van, h le a kalappal csodálatos 😘😘😘😘

HDawn írta...

Én is összeszorult szívvel olvastam. De megérte minden fájdalmas betűéért. :)

HDawn írta...

Szia!
Egyetértek veled, fájdalmas volt, de ugyanakkor nagyon szép is. Köszönöm, hogy írtál :) Puszi

HDawn írta...

Nagyon reméljük, de nincsenek egyszerű helyzetben :)

HDawn írta...

Szia!
Igen, imádom az érzelmek leírását ebben a sztoriban. Ennél tökéletesebb nem is lehetne :) Neked jól jött ki, hogy utána máris olvashattad a következőt :D Köszönöm a kommentet. Puszi :)