2018. június 22., péntek

My Indigo 7.

Sziasztok! Úgy terveztem, hogy ez lesz az utolsó rész, de aztán rájöttem, hogy írnom kell még egy rövidebb epilógust, hogy teljes legyen az egész :) Szeretem ezt a részt... remélem, nektek is tetszik majd. 

7. Even when the heart won't let me show, you don't have to say to let me know

Tom arra eszmélt fel, hogy úgy mosolyog, mint egy idióta. Éppen az árvaház felé tartott, a nap hétágra sütött annak ellenére, hogy ősz volt, és valamiért madarat lehetett volna fogatni vele. Na jó, ha egy kicsit gondolkozott, rájött, hogy ennek köze lehet a reggelhez. És ha már a reggelhez, akkor Billhez is, akivel minden nap együtt kelt már több, mint két hete. Azonban az öccse azon a reggelen valamilyen csoda folytán hamarabb ébredt, és mire Tom is kinyitotta a szemét, nem látott mást, csak  a fiú összegömbölyödött testének körvonalait a takaró alatt, aki éppen elhelyezkedett a lábai között. Egy pillanattal később Tom kénytelen volt újra becsukni a szemeit, pedig éberebb volt, mint valaha. Ahogy visszagondolt, rájött, hogy az esküvő óta amikor csak tehették – például ha Bill nem dolgozott, és Tomnak sem kellett fárasztó tanácskozásokon részt vennie –, alig másztak ki az ágyból, de ez így volt tökéletes. Mosolyogva emlékezett rá, hogy Simone a második napon félrehívta, amikor lesurrant a konyhába csokiért – Billt édességevés után mindig rá lehetett venni egy újabb menetre –, és közölte vele, hogy ha megengedi, ő is igényt tartana a kisebbik fia társaságára, amikor éppen nem annyira elfoglaltak egymással – ha létezik egyáltalán ilyen. Tom fülig pirult és egy „anyaaaa” után a hűtő felé fordul, hogy kivegye a trüffeles csokit, ami után Bill csókjai édesebbek, az érintései követelőzőbbek és a hangjai még telhetetlenebbek lettek.
Egyszerűen nem tudott betelni vele. Ha tehette volna, azon a délelőttön is az immár közös szobájukban marad, és addig szereti meg eteti Billt csokival, míg újra este nem lesz. De a testvérének sajnos ruhapróbára kellett mennie Helenhez, és Tomra hárult a feladat, hogy elvigye Lolát orvoshoz.
Tom úgy torpant meg az árvaház kapujában, mintha akkor ébredt volna fel a legszebb álmából. Miért is egyezett ebbe bele? Ja, már világos. Éppen tövig volt Bill szájában, amikor azt mondta, hogy bármit megtesz, csak ne hagyja abba. Az öccse sötét tekintettel nézett fel rá, kuncogott a farka körül, mintha pontosan erre várt volna – és még ez is túl jó érzés volt ahhoz, hogy Tom gondolkodásra használja az agyát, és elkezdjen gyanakodni –, majd csábítóan cicás mozdulatokkal felmászott hozzá, az arcát a nyakába fúrta és elővéve a legszexisebb hangját, ahogy a fülébe suttogta, hogy délelőtt szüksége lenne egy kis segítségre. Tom csak bólogatni volt képes, miközben könyörgő tekintettel visszatolta a testvére fejét oda, ahol éppen a legjobban szerette volna érezni a puha ajkakat. És pontosan ezért állt most Tom a kapunál, amiről már lepergett a festék, miközben elveszetten csóválta a fejét. Nem normális, hogy beleegyezett. Mégis mihez fog kezdeni egy… egy kislánnyal?
– Jó napot, Tom – üdvözölte őt kedvesen Anne, amikor már néhány perce a bejárat előtt ácsorgott. A középkorú nő éppen akkor lépett ki az épületből, és egy kicsit értetlenül figyelte, ahogy Tom a gondolataiba merülve áll az ajtó előtt. – Lolát a 24-es szobában találja. Fogalma sincs, mennyire hálás vagyok, amiért elviszi őt az orvoshoz. Sajnos az összes segítő elfoglalt, és valakinek itt is kell maradni a többi gyerekkel.
– Ez csak természetes – motyogta Tom bizonytalanul, és amikor Anne alaposabban szemügyre vette őt, mintha próbálna rajta átlátni, még kellemetlenebbül érezte magát.
– Nincs ok a félelemre – mondta a nő egy kis idő után halkan kuncogva. – Csak gyerekek. Néha talán szemtelenek, de a legtöbbször elragadóak. Azért kíváncsi lennék, Bill hogyan vette rá, hogy eljöjjön – jegyezte meg bizalmasan közel hajolva a fiúhoz.
Tom fülig elpirult, ahogy Anne ráncos, de kedves arcát nézte, és próbált kitalálni valami magyarázatot. A nő tudta, hogy testvérek, és így még kínosabb volt az egész helyzet. Nem lett volna szabad elpirulnia!
– Arról van szó, hogy elveszítettem egy fogadást – felelte végül, és próbálta nagyon hihetőnek hangzani.
– Azt már meg sem kérdezem, miféle fogadást – nevetett Anne, de mielőtt Tom kinyithatta volna a száját, hogy még inkább zavarba hozza magát, folytatta: – Gondolom, egy lányról lehetett szó – mondta, majd felnyúlt és búcsúzásképpen megpaskolta Tom vállát. – Azért ha úgy dönt, nem hozza vissza Lolát, mindenképpen szóljon ide, hogy örökbe fogadná – tette még hozzá viccelődve, mielőtt tovább indult.
– Mindenképpen – nevetett Tom is, és most már sokkal felszabadultabban lépett be az intézetbe. Megértette, Bill miért szerette annyira Anne-t, és könnyen el tudta képzelni, hogy a fia is ilyen elragadó és kedves ember volt. Mégsem tudott szabadulni a gondolattól, miszerint Nicholas – ha nem is szándékosan – bántotta Billt… De legalább ott volt neki, amikor ő nem. Gyorsan megcsóválta a fejét, és egy mély lélegzetvétel után elindult a folyosón, amit gyerekrajzok dekoráltak mindkét oldalon. Hamar megtalálta a 24-es szobát, ahogy Lolát is, aki az ágyon üldögélt és egy színező volt az ölében.
– Szia, Lola. Azért jöttem, hogy együtt látogassuk meg a doktorbácsit – mondta Tom cseppet sem határozottan, miközben még egy mosolyt is magára varázsolt. Lola csak akkor nézett fel, amikor befejezte az utolsó simításokat a kék ceruzával.
– Te ki vagy? Hol van Bill? – kérdezte a kislány gyanakodva összevont szemöldökkel. A fiú lassan kifújta a levegőt, amikor rájött, hogy Lola nem fogja megkönnyíteni a helyzetet. Az ösztöneire hagyatkozva leguggolt elé, hogy egy szintben lehessenek. Az ajkát harapdálva próbálta kitalálni, hol is kezdje.
– Szereted az oroszlánokat? – kérdezte letekintve a színezőre, és a kislány kezében lévő barna ceruzára, amivel az állat sörényét színezte.
– Igen, mert Bill haja régebben ilyen volt – motyogta Lola szégyellősen, miközben tovább színezte a képet, de azért néha sutyiban a fiúra pillantott. Tom meglepődött. Nem gondolta volna, hogy a kislány ennyire odavan az öccséért, és hogy a szeretete már rajongássá nőtt, de pont ő volt az, aki tökéletesen megértette. Talán mégis van bennük némi közös.
– És elárulom neked, hogy kitűnően tud dorombolni is – nevetett Tom, és visszagondolt a gyermekkorukra, amikor azt játszották, hogy oroszlánok. Ezek a délutánok rendszerint földön hempergéssel, gyengéd küzdelmekkel és játékos harapdálásokkal teltek. Tom imádta, amikor Bill összesimította az arcukat és dorombolni kezdett, mert pontosan tudta, mi következik ezután.
Lola kerek szemekkel nézett rá, és a színezőt lecsúsztatta maga mellé az ágyra. Úgy tűnt, Tomot most már érdekesebbnek találta, mint bármiféle játékot.
– Majd legközelebb megkérem rá, hogy mutassa meg – bólintott a kislány határozottan. Lehet, hogy Bill ki fog akadni, amiért elárulta a titkát, de megérdemelte, amiért ilyen helyzetbe hozta őt. – Te honnan tudod? – kérdezte Lola, de ezúttal sokkal inkább érdeklődve, mint gyanakvóan.
– A bátyja vagyok – felelte Tom büszkén. – Ha csak tíz perccel is, de idősebb vagyok.
– Tíz perccel? – kerekedtek el Lola szemei, és felnézett a falra felszerelt órára, mintha le akarná ellenőrizni, hogy a tíz perc mennyire rövid. – Az hogy lehet? Azt hittem, hogy a testvérek között több idő van.
– Normál esetben igen, általában évek. De mi ikrek vagyunk. Egyszerre ketten voltunk anya hasában – magyarázta, és amikor a kislány összezavarodva nézett rá, hozzátette: – A gólya egyszerre hozott minket, csak engem hamarabb leejtett.
– Ó – mondta Lola, és a Törpillás pólója alját birizgálta, miközben próbálta feldolgozni az információkat. – Az fájt?
– Micsoda?
– Amikor leejtett – felelte Lola szemforgatva, és Tom alig tudta visszafogni, hogy kitörjön belőle a nevetés. Úgy tűnik, mestere volt, hogy a lehető legidétlenebb helyzetekbe sodorja magát. Talán az a bizonyos gólya, amiről mesélt, a fejére ejtette.
– Nem, vagyis... nem emlékszem rá – mondta gyorsan, majd az ágyra készített kabátért nyúlt, hogy odaadja a kislánynak. – Ezt fel kell venned, hűvös van odakint.
– De miért nem Bill jött? – kérdezte a vékony hang bizonytalanul.
Tom megsajnálta őt. A kislány tekintete azt tükrözte, hogy úgy érzi, magára hagyták egy számára nagyon fontos dologban. A kétségbeesés, a félelem mind ott volt a tekintetében, és Tom kezdte magát egyre idiótábban érezni, amiért ki volt akadva, hogy foglalkoznia kell egy ötéves kislánnyal. Azt is megértette, hogy Bill miért nem hagyhatja csak úgy hátra a munkáját. Ezeknek a gyerekeknek szüksége van arra a szeretetre, arra a csipetnyi kis napfényre, amivel be tudja ragyogni a mindennapjaikat.
– Billből éppen királyfit varázsolnak – mondta egy lágy mosollyal. – Nagyon sajnálja, hogy nem tud elmenni veled a doktorbácsihoz, de megkért engem, mert tudja, hogy szórakoztató társaság vagyok. Ráadásul van az a titkos erőm, aminek segítségével csak egy kis szúnyogcsípést fogsz érezni, semmi fájdalmasabbat – Lola felnézett az öléből, és óvatosan visszamosolygott a fiúra. – Megengeded, hogy bebizonyítsam?
A kislány bizonytalanul, de bólintott, majd felvette a kabátját, hogy megmutassa, tényleg beadta a derekát, és hajlandó Tommal tartani. Aztán a kis kéz a fiú tenyerébe simult, és el sem eresztette, amíg tíz perc séta után beértek a rendelőbe. Tom nem sűrűn látogatott egészségügyi intézményeket – hiszen külön bejáratú ápolója volt Laira személyében –, de amikor beértek a rideg, fehérre meszelt falak közé, azonnal megértette, Lola miért annyira bizalmatlan, és miért szorította még jobban a kezét, amikor leültek a kényelmetlen, hideg székre. Egyetlen, gondozatlan jukka pálma volt a sarokban, de azon is látszott, hogy szíve szerint lábakat növesztene és elfutna onnan. Rajtuk kívül egy idősebb férfi, két fiatal nő, akik beszélgettek, és egy nagyjából hároméves kisgyerek ücsörgött a váróban. A beszélgetés azonnal abbamaradt, amikor Tom megjelent Lolával. A fiú a hátán érezte a kíváncsi tekintetüket, amikor elhaladtak mellettük, de nem igazán tudta hová tenni a leplezetlen bámulásukat. Elbizonytalanodva nézett a kis ujjakra a tenyerében, és eszébe jutott, hogy talán nem illik így fogni egy ismeretlen gyerek kezét. De hát ők nem tudhatják, hogy Lola az otthonban él… ha pedig nem tudják, valószínűleg arra gondolnak, hogy az apja. Akaratlanul is beleborzongott a felismerésbe, és még maga sem tudta, zavarja-e a tény. Bizonytalanul megpróbálta elhúzni a kezét, de Lola felnézett rá azokkal a hatalmas, kék szemeivel, amiből most sütött a könyörgés. Képtelen volt ellenállni annak a tekintetnek, így hagyta, hogy a kislány még közelebb bújjon hozzá, és a fejét a bicepszére hajtsa. Ha Lolának ez kell ahhoz, hogy megnyugodjon, akkor ő aztán nem fog ellenkezni, furcsa tekintetek ide vagy oda.
– Szia, Lola – lépett ki a rendelő ajtaján egy középkorú nő, akinek vörösre volt festve a haja, és hatalmas mosollyal lépett oda hozzájuk, mielőtt végigsimította a kislány vállát.
– Marie vagyok, te pedig biztosan Tom – mutatkozott be, mire a fiú azonnal felállt, és kezet fogtak.
– Igen, én vagyok az. Bill szólt, hogy nem ő hozza Lolát?
– Igen, még tegnap. Egyébként furcsálltam volna, hogy nem ő jön vele. A kicsit képtelenség elszakítani tőle – mondta kedvesen, és egy elkóborolt fürtöt a kislány füle mögé igazított, mielőtt újra a fiúra nézett. – Elképesztő a hasonlóság – jegyezte meg, ahogy mosolyogva vizsgálta Tom arcát. – Gyertek csak be! Nem fog sokáig tartani, és Lola hamarosan visszamehet játszani.
Talán a rendelő nem volt a legbarátságosabb első ránézésre, de legalább Marie az volt. Azonban a kedves asszisztens ellenére Lola továbbra is ragaszkodóan szorította Tom kezét, főleg amikor előkerült az ijesztő injekciós tű, amivel beadták neki a védőoltást. A fiú vonásai megfeszültek, amikor a kislány megszorította a kezét, és ezzel egyidőben felnyikkant. Tom nem tehetett róla, amikor szinte ösztönösen áramlott ki a kezéből az erő, hogy elvegye a gyerek fájdalmát, mert amikor feleszmélt, már csak azt érezte, hogy mennyire forró a tenyerük, ahol fogják egymás kezét. Talán nem lett volna szabad ilyet csinálnia, de biztos volt benne, hogy Bill is ezt tette volna a helyében. Már nem tudott rá haragudni miatta. Vannak olyan helyzetek, ahol gondolkozás nélkül kockáztatta volna a lebukás veszélyét, és Lola fájdalomtól eltorzult arcocskája pont ilyen volt.
– Kész is vagyunk, nagylány – jelentette ki Marie vidáman, miközben egy vattát nyomott az oltás helyére. – Nagyon ügyes voltál. Ugye nem is fájt?
Lola csöppet sem határozottan megcsóválta a fejét, és Tom látta rajta, hogy talán nem volt annyira rossz élmény neki, de minél előbb szeretne szabadulni.
– Leültök kint? Meg kell várnunk a doktornőt, míg megírja a papírokat – magyarázta Marie, miközben lehúzta a gumikesztyűjét.
– Persze, várunk – felelte Tom.
– Előfordulhat, hogy Lola belázasodik estére. Valószínűleg fáradt lesz egész nap, illetve az oltás körül is begyulladhatnak a szövetek, de ez teljesen normális.
– Rendben, köszönjük – mondta Tom, ahogy kiléptek a kislánnyal a folyosóra. Még mindig szabad volt az előző helyük, de amikor leült, Lola nem mozdult, csak megállt előtte.
– Mi a baj? Miért nem ülsz le? – kérdezte tőle egészen közel hajolva hozzá. Percről percre közvetlenebb lett kettejük között a viszony, így nem is igazán kellett volna meglepődnie, amikor Lola halkan megkérdezte:
– Felvennél az öledbe?
– Öhm… hát persze. Oké – motyogta a fiú, és amikor Lola először elengedte a kezét, óvatosan – mintha porcelánból lenne – a hóna alá nyúlt és felemelte, hogy a combjaira ültethesse. A kislány nem volt tökéletesen megelégedve. Addig fészkelődött, míg oldalra fordult, és így kényelmesen Tom mellkasára hajthatta a fejét. Aztán bekapta a hüvelykujját, és csak addig vette ki, míg az orrát csukott szemekkel a fiú pulcsijába fúrva megjegyezte:
– Pont olyan az illatod, mint Billnek.
Tom álmodozón mosolyogva simogatta a pillekönnyű kis testet, és egy ideig csak bámult ki a fejéből, mielőtt meglátta Billt, aki – már ki tudja, mióta – a bejáratnál állva figyelte őket összefont karokkal, a falnak támaszkodva. Az öccse nem látta értelmét, hogy tovább ácsorogjon, ezért leeresztette a karjait és elindult feléjük, mire a két nő a váróteremben hirtelen észrevette őt, a beszélgetést újra abbahagyták és szinte szájtátva követték a tekintetükkel az újonnan érkező fiút.
– Sziasztok! – mondta Bill halkan, ahogy leült melléjük, de Lola azonnal kinyitotta a szemét, és éles hangon felvisított:
– Biiill! – ordította, és máris nyújtotta a karjait a másik fiú felé, hogy átülhessen hozzá.
– Mondtam már, hogy túl nagy vagy ahhoz, hogy folyton ölben legyél – jegyezte meg viccelődve Bill, de azért azonnal átvette őt.
– Lola nagyon ügyes volt ma. Nem csapott hisztit a szuri miatt – mondta Tom a kislány védelmében.
– Ez esetben… hoztam neked valamit – jelentette ki Bill, majd felemelte a papírzacskót, amivel érkezett, és kivett belőle egy kicsi, fekete tüllszoknyát, amit ezüstszínű csillagok díszítettek.
– De szép – ámuldozott Lola, és azonnal elkezdte vizsgálgatni a mintákat az anyagon.
Billnek most volt lehetősége, hogy egy kicsit Tommal is foglalkozzon, és a keze szinte észrevétlenül csúszott a bátyjáéba a két szék között. A fiú egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy az elektromosság bizsergető érzése végigfutott a karján, és bár még dél sem múlt el, úgy érezte, túl régen volt reggel. Bill vigyorgó tekintetével találta szemben magát, és úgy tűnt, az öccse fejében is hasonló gondolatok járhatnak. Most volt lehetősége jobban megfigyelni a fiút. Bill haja tökéletesen be volt állítva, a szemsminkje pedig fekete volt, fényesen ragyogó, sötétkék csillámmal. Elragadóan nézett ki, és Tom képtelen volt kivonni magát az átható tekintet alól. Ilyenkor úgy érezte, mintha a világ megállt volna, és csak ők ketten lebegnének az univerzumban.
– Köszönöm – Lola hangja volt, ami végül visszahúzta őket a földre. – Mikor vehetem fel?
Bill megköszörülte a torkát, és igyekezett újra a körülötte lévő világra is koncentrálni.
– Akár most is. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valami jó helyre ebédelni hármasban – felelte a fiú.
– Lesz palacsinta is? – csillantak fel a kislány szemei az ötletre.
– Olyan helyre megyünk, ahol lesz – bólogatott Bill.
– Köszönöm – mondta Lola újra, és a fiúhoz bújt, hogy így fejezze ki a háláját.
– Tom, megvárnád a papírokat? Én addig segítek a hercegnőnek illően felöltözni az ebédhez – mondta Bill.
– Persze, menjetek csak – bólintott az idősebb fiú, és a mosoly még mindig az ajkán játszott, ahogy figyelte a testvérét és Lolát, amikor a mosdó felé indultak, és közben beszélgettek.
– Ha én vagyok a hercegnő, te leszel a herceg – jelentette ki a kislány kategorikusan.
– Miért? És mi lesz Tommal? – kérdezte Bill nevetve.
– Azért, mert szép vagy – felelte Lola magától értetődően. – Tom majd… ő majd kiszolgál minket.
– Tom nem szép? – érdeklődött, mire Lola hátrafordult, és alaposan megnézte magának az idősebb fiút, majd elpirulva Bill fülébe suttogta a választ.
Lola aznap tényleg hercegnőnek érezhette magát. A két fiú elkényeztette, és talán Bill kifejezte néha a nemtetszését – amikor a kislány a harmadik fajta palacsintát ette, de az előzőnek még több, mint a fele megvolt -, úgy tűnt, Tom teljesen Lola bűvkörébe került. Mindig kiállt mellette, és amikor azt mondta, hogy ő fizet, Bill nem látta értelmét tovább vitázni. A tekintete izzott, és megfogadta magában, hogy elmagyarázza Tomnak, miért nem jó dolog, ha így elkényeztetnek egy gyereket, de ahogy ránézett a bátyjára, miközben macifejeket rajzoltak a juharsziruppal a palacsinta köré, és az ujjaikról szopogatták le a lefolyt csokikrémet, a szemeiben már teljesen másfajta láng lobogott. Tom látta, hogy az öccse kényelmetlenül fészkelődik, és szinte érezte a testéből áradó nyugtalan, ugyanakkor forrongó energiákat. Először arra gondolt, hogy még mindig dühös rá, de amikor felnézett, már tudta, hogy nem erről van szó. Billnek még olykor gondjai támadtak a testi vágyai elrejtésével, és úgy tűnt, ez pont egy ilyen helyzet. Tomból előtört a kisördög. Talán azért, mert annyira felszabadultan játszott Lolával, mint gyermekkora óta senkivel, de amikor újra lenyalta az édes szirupot, figyelt rá, hogy a tekintete egészen pontosan a testvéréébe merüljön, és elképzelhető, hogy egy kicsit hosszabb ideig szopogatta az ujját, mint az indokolt lett volna. Bill alig észrevehetően megcsóválta a fejét, és kényszerítette magát, hogy elnézzen teljesen más irányba, de az álmodozó mosoly nem olvadt le az arcáról. Tom végre biztos lehetett benne, hogy nem haragszik rá.
Másfél órával később visszavitték Lolát az árvaházba, de megígérték neki, hogy következő héten is elmennek együtt valami izgalmas helyre, mondjuk a vidámparkba. A kislány tényleg elálmosodott délutánra, így Bill azonnal ágyba dugta, és szólt Jennának, hogy figyeljen rá, ha elmennek. A szőnyegen térdelve simogatta Lola fejét. Az állát az alkarjára támasztotta, nézte, ahogy a kicsi szemei egyre több időre maradnak csukva, és csak akkor állt fel a lehető leghalkabban, amikor Lola már tényleg elaludt. Intett a fejével a széken ülő, mesekönyvet lapozgató bátyjának, majd hamarosan úton voltak Bill lakása felé.
– Lola nagyon édes – törte meg a kényelmes csöndet Tom. – Azt hittem, nehezebb lesz vele.
– Szerintem nincs okod félni, ha egy olyan testvér mellett nőttél fel, mint én – horkant fel Bill. – És lehetséges, hogy az őrangyalok vele született adottsága, hogy törődjenek másokkal.
– Lehetséges – vont vállat az idősebb fiú. – Most mesélj te is, milyen volt a ruhapróba?
– Nagyszerű. Fárasztó, de egyben izgalmas is – felelte Bill mosolyogva, de mintha a boldogság nem ért volna el a szeméig. Tom összeráncolta a homlokát, és sokkal áthatóbban nézett a testvérére. Az ösztönei azt súgták, hogy van valami, amit Bill nem mond el.
– De? – kérdezett rá.
Bill felsóhajtott és megállt a bérház előtt, ahol lakott. A bátyja döbbenetére kivett a zsebéből egy cigit és rágyújtott, mielőtt elkezdte volna.
– Beszéltem Joyce-szal. Ki akartam deríteni, hogy miről van szó – magyarázta Bill. – Jonas az.
– Jonas? – kérdezte csodálkozva Tom. – Az a Jonas?
– Igen, aki kettővel alattunk járt az iskolában. Joyce legjobb barátnőjének a védőangyala.
– És Joyce szerelmes belé – fejezte be elgondolkozva Tom.
– Ezt még ne mondd neki, nem tud róla – nevetett Bill kényszeredetten. – De Jonas már többször találkozott vele, és a legutóbbi alkalommal randiztak is. Ha apa megtudja… – harapta félbe a mondatot Bill fejcsóválva.
– Eltiltja őket egymástól… vagy rosszabb. Kitaszítja Jonast – tette hozzá Tom elszörnyedve, és visszagondolt arra, amikor Bill-lel is ezt akarta tenni Thomas. Az öccse valószínűleg csak azért kapott tőle újabb esélyt, mert a saját vére.
– Segíteni akarok nekik – jelentette ki Bill, miközben egy újabb füstfelhőt fújt az ég felé.
– Mindenkinek segíteni akarsz – jegyezte meg Tom halványan mosolyogva.
– Az egész ügy Nicholasra emlékeztet – vallotta be a fiatalabb fiú, miközben a lábával egy kis faágat rugdosott. Tom nem tehetett róla, de még mindig megfeszültek az izmai, amikor felmerült ez a név.
– Nyilván – mondta szemforgatva, és a karjait máris összefonta maga előtt. Bármiről szívesen beszélgetett, de ez a téma még mindig kellemetlenül érintette. Bill végre felnézett rá, és másodpercek alatt változott a tekintete dühössé.
– Ne nézz így rám! De ha tehetném, sem törölném ki az emlékeimet. Talán azt hiszed, hogy Nicholas bántott engem, pedig ő akkor volt mellettem, amikor mindenki más ellenem fordult – magyarázta a fiú dühösen.
– Tudom – sóhajtotta Tom, és közelebb lépett a testvéréhez. – Nem erről van szó. Csak eszembe juttatja, hogy nem voltam veled, és ezért más mellett kellett keresned a vigaszt. Aztán elkap a féltékenység, amiért ő csinálta ezt először – mondta halkan, miközben átölelte Billt, és amikor a fiú felé fordult, bezárta az ajkaik közötti néhány centis távolságot. Furcsa volt érezni a dohány aromáját a fiú csókjában, de egyáltalán nem zavarta, sőt, mintha még nagyobbra szította volna a testében éledező tüzet. Az ujjait Bill tarkójánál a tincsei közé fúrta, és próbálta még közelebb vonni magához, míg az ágyékuk egymásnak feszült. Bill halkan felnyögött, Tom elmosolyodott, és éppen azon dolgozott, hogy a szabad kezével valami utat találjon az öccse dzsekije alatt a meztelen bőréhez, amikor a fiú hirtelen elhúzódott, és lenézett kettejük közé. Tom nem értette, mi történik, és amikor Bill lehajolt, hogy egy kis szisszenés kíséretében lesöpörje a kezével a cipőjéről a még mindig égő szálat, ő is letérdelt a fiúhoz.
– Megégetted magad? – kérdezte komolyan, ahogy a kezei közé fogta Bill arcát.
– Jól vagyok – felelte a fiatalabb fiú elpirulva. – Azt hiszem, tönkretettem a cipődet.
– Az nem olyan fontos – mondta Tom, és egy kis huncut mosoly jelent meg az arcán.
– Mi olyan vicces? Rajtam nevetsz? – vonta fel a szemöldökét Bill, miközben kiegyenesedett.
– Nem, nem rajtad. Inkább az egész helyzeten – válaszolta Tom, miközben lesöpörte a térdéről a nadrágjára ragadt koszt. – Mindig úgy érzem, hogy… a testem lángra kap, ha a közelemben vagy – magyarázta vidáman. – De még sosem álltam ennyire közel ahhoz, hogy tényleg megtörténjen. Emellett pedig – kezdte, miközben mélyen belenézett a testvére csokibarna szemeibe – hízelgő, hogy annyira belefeledkeztél a csókba, hogy kiesett a kezedből a cigi.
Bill tényleg próbált komoly, és megbántott arcot vágni, de képtelen volt rá. Hamarosan ő is Tommal együtt nevetett, és még az sem érdekelte őket, hogy a kiskutyát sétáltató néni úgy nézett rájuk, mintha földönkívülieket látna. Végül is, ez nem állt túl messze a valóságtól.
– Menjünk fel a cuccomért, aztán indulhatunk – mondta végül Bill, mire Tom beleegyezően bólintott.
– Beszélnem kell apával, ha visszaértünk – vallotta be kelletlenül, amikor már az előszobában állt a falnak dőlve, míg Bill összeszedett a fürdőből néhány szükséges holmit.
– Mégis miről? – dugta ki a fejét a fürdőajtón Bill. – Azt hittem, együtt töltjük az estét.
– Nagyon szeretném, de elképzelhető, hogy csak későn érek vissza. Holnap hétvége, és mindkét napon a tiéd vagyok – tette hozzá, hogy felvidítsa az öccsét.
– Tudom, hogy holnap hétvége. Síkosító? – kérdezte Bill érzelemmentes hangon, miközben egy piros tubust forgatott az ujjai között. Tomnak kicsit gyors volt a témaváltás, de be kellett látnia, hogy a hétvége és a szex között akad számukra némi összefüggés.
– Még akkor is elég lenne, ha mindkét napra szexpartit terveznénk. – Bill nem értékelte a poén. Csak megvonta a vállát és újra eltűnt a kis helyiségben. – Jól tudod, hogy mit akar Thomas – motyogta Tom magában.
– Tudom, hogy mit akar. Már csak az a kérdés, te is azt akarod-e – jegyezte meg Bill, és ahogy kilépett a fürdőből, lekapcsolta odabent a villanyt.
– Azt hiszem, igen – vallotta be egy nagy sóhaj után Tom. Végre magára vonta a testvére figyelmét, mert Bill csodálkozva fordult meg, hogy egymás szemébe nézhessenek.
– Erről fogalmam sem volt – vallotta be csodálkozva.
– Miért? Hiszen már gyermekkorunk óta arra neveltek minket, hogy egyszer vezetők legyünk – magyarázta Tom. Ő már valahogy réges-rég megbarátkozott ezzel a helyzettel, és mivel hosszú évek óta készült rá, eszébe sem jutott, hogy Billnek furcsa lehet, amiért nem tiltakozik az ötlet ellen.
– Mégsem vagyunk teljesen egyformák – vonta le a következtetést Bill, miközben elgondolkozva lehajtotta a fejét. – Apa arra is fog találni megoldást, hogy szülessen majd utódod? – kérdezte megtört hangon, és végre Tom is rájött, mi a probléma.
– Bill – kezdte gyengéden, és szerette volna átölelni az öccsét, de a fiú hátrált egy lépést, ezért inkább nem próbálkozott. – Kitalálunk valamit. Megígérem, hogy megoldjuk, oké? Bízol bennem?
– Mégis mit tehetnél? Átírod az öröklési törvényeket? – nevetett fel Bill keserűen, és még mindig a lábujjait bámulta.
– Akármit megteszek, hogy boldogok legyünk ketten.
– Fel fognak lázadni ellened, ha figyelmen kívül hagyod a szokásokat – suttogta Bill, ahogy lassan felemelte a fejét. Tom aggodalmat látott a tekintetében, de legalább már nem haragudott rá a fiú.
– Nem kényszeríthetnek semmire – jelentette ki Tom eltökélten, de az öccse még mindig nem tűnt meggyőzöttnek.
Miután visszamentek, Tom egész este az apjával tárgyalt, és próbáltak valamiféle elfogadható kompromisszumra jutni. Éjfél környékén már egyre többször pillantott az órára, de a férfi nem könyörült rajta. Mindent átbeszéltek, amiről úgy érezte, Tomnak tudnia kell, és amint kiderült, abból azért volt egy pár. Igaz, hogy a fiú már évek óta járt a gyűlésekre, de ott mindenki csak a képmutató arcát villogtatta, azonban Thomas rávilágított arra, hogy ki, miért, milyen módszerekkel szeretne feltörni, és ha úgy adódik, esetleg átvenni az irányítást. Amikor szóba került az öröklés kérdése, már hajnali egy volt, és Tom csak ásítozni volt képes, így eléggé rövidre zárták azt a részt, és úgy tűnt, Thomas bele fog egyezni a fia ötletébe.
Tom fáradtan sétált vissza a házukba, és megpróbált minél halkabban beosonni a Bill-lel közös hálójukba. Biztos volt benne, hogy a testvére már alszik, és nem tudta hibáztatni ezért. A fiú egész héten az árvaházban dolgozott, és most már Helenékhez is egyre többet járt, mert a bemutató vészesen közeledett. Ennek ellenére, ahogy egy gyors zuhanyozást követően magára húzta a takarót, Bill máris hozzábújt, hogy aztán a forró csókokat hamarosan tapogatózó érintések, nyálas puszik a meztelen bőrön, érzéki harapások és az összeolvadás varázsa váltsa fel.
Másnap reggel Tom egyedül ébredt. Még alig tudta kinyitni a szemét, máris Bill után tapogatózott, és megállapította, hogy a testvére helye még meleg volt, tehát nem kelhetett fel túl régen. A fiú egy halk nyögés után rávette magát, és felült az ágyon. Néhány rövid percig nézte, ahogy Nolla és Laira játékosan kergetőznek a szobában – elképesztően vidámak voltak minden alkalommal, amikor mindkét gazdájuk velük volt –, de aztán kimászott a puha, Bill illatú ágyneműk közül. Gyorsan felöltözött, összefogta a haját, és tíz perccel később már lent volt a konyhában.
– Jó reggelt, édesem – mosolygott Simone a kávéja felett. Tom gyorsan körbenézett a nappaliban, és amikor nem találta az öccsét ott sem, aggódni kezdett.
– Neked is. Nem tudod, hol lehet Bill? – kérdezte, miközben elvett egy almát az asztalra helyezett gyümölcstálról, és beleharapott.
– Nagyjából húsz perce jött le, és azt mondta, elmegy sétálni a sziklákhoz – felelte Simone. – Miért? Valami baj van?
– Nem, vagyis… csak beszélnünk kellene – magyarázta Tom, mert mindennél jobban szerette volna elmondani a fiúnak az ötletét, amit már Thomas is félig-meddig elfogadott. – Megyek, megkeresem.
A part menti sziklák nagyjából negyedórányi sétára voltak, de Tom úgy döntött, most kihasználja a szárnyai segítségét. Nevetséges volt, de amióta összekötődtek Bill-lel, már a percek is fájdalmasan lassan teltek, amit egymás nélkül kellett eltölteniük. Tom nyugtalanná és sebezhetővé vált, ha az öccse nem volt mellette. Repülve hamar odaért a hatalmas sziklák tetejére, de a leszállás kicsit nehezebb volt, ugyanis sűrűn gomolygó köd lepte be a csúcsot. A látására nem hagyatkozhatott, csupán az ösztönei vezették a testvéréhez. Ez volt az a hely, ahol az angyalok repülni tanultak, de délutánonként sokkal szebb volt ott az idő. Olyankor mindig sütött a nap, este pedig tökéletesen lehetett onnan látni, ahogy a nap egyre közelebb érve a tengerhez, lebukik a horizonton. De most akkora volt a köd, hogy egy horrorfilm díszletének is tökéletesen megfelelt volna. Ennek a fullasztó maszlagnak a közepén találta meg Billt, ahogy a fiú a legmagasabb kiszögellés végén ült, és lelógatta a lábait.
– Meg fogsz fázni – suttogta az öccse fülébe, ahogy letérdelt mögé, és a karjaival meg a szárnyaival átölelte a fiú meztelen felsőtestét.
– Most te feledkezel el róla, hogy nem vagyok ember – kuncogta válaszul a fiú, de azért hátradőlt a bátyja óvó karjaiba.
– Amikor felébredtem, hideg volt az ágy nélküled – mondta Tom, miközben az orrát Bill párától lelapult és átnedvesedett hajába fúrta. – Miért jöttél ide? Nyomasztó itt reggelente. Minden olyan szürke és magányos.
– Én már nem vagyok magányos – felelte Bill mosolyogva, és előrehajolt, hogy lenézhessen. – Olyan, mintha sértetlenül leugorhatnék, mert a felhő majd megtart.
– De nem fog.
– Te viszont igen – jelentette ki a fiatalabb fiú, miközben felhúzta az egyik szemöldökét. – Szeretnék repülni.
– Gyengék a szárnyaid, már hónapok óta nem használtad őket. Először edzened kellene – tiltakozott Tom, amikor az öccse felállt. Ahogy megjelentek Bill szárnyai, egy gyors mozdulattal letolta magáról a melegítőnadrágot, ami alatt nem viselt semmit. – Mit művelsz? – kérdezte elállt lélegzettel, tágra nyílt szemekkel.
– Repülni fogunk. Mint legelőször – magyarázta Bill, majd lehajolt a testvéréhez. – Vetkőzz! – suttogta Tom ajkaira.
– Akkor még gyerekek voltunk. Mi van, ha valaki meglát minket? – akadékoskodott az idősebb fiú, de a keze már a nadrágja korcánál volt.
– Egy hatalmas felhő veszi körbe a hegyet. Az orrom hegyét is alig látom – felelte Bill nevetve, és hogy bebizonyítsa, kinyújtotta maga elé a karját, amitől az ujjai már szinte homályba vesztek. De Tom addigra már igyekezett megszabadulni a ruháitól, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét Bill testéről. Felesleges volt próbálkoznia, úgysem tudott nemet mondani az öccsének, főleg, ha éppen nem viselt semmit. Emellett nagyon is izgatta a fantáziáját – meg a testét is –, hogy mit tervez Bill. Már éppen rá akart kérdezni, amikor a fiú egy kacér mosoly kíséretében lelépett a szikla pereméről. Tom szíve ijedten dobbant egy hatalmasat a mellkasában, ahogy gondolkozás nélkül utána vetette magát, és elkapta a kitárt szárnyaival lassan lefelé vitorlázó Billt.
– Neked elment az eszed?! – kiabálta, amikor magához húzta a fiút és végre biztonságosan tartotta a levegőben. – Meg is halhattál volna!
– Ne túlozz – mondta halkan Bill, miközben a hosszú lábaival átkarolta Tom derekát, a karjaival pedig a nyakát, és kicsit oldalra döntötte a fejét. – Teljesen le tudtam volna lassítani az esést. És különben is… biztos voltam benne, hogy elkapsz.
Tom nagyon szeretett volna még mondani valami csípőset, de nem tudott mit kezdeni Bill észérveivel. Egy darabig csak a szárnyaik halk suhogása volt az egyetlen hang, majd Tom felsóhajtott.
– Persze, hogy elkaplak, te idióta – morogta az orra alatt, és az adrenalintól remegő kezeit Bill csípőjére simította. – Feltéve, ha előtte nem áll meg a szívem az ijedtségtől.
– Drámakirálynő – nevetett Bill.
– Őrült picsa – vágta rá Tom gondolkozás nélkül, amivel kiérdemelt egy túl rövid, de forró csókot a testvérétől.
– Most haragszol? – kérdezte Bill tettetett megbánással pislogva.
– El sem tudod képzelni – felelte a bátyja évődve, ahogy a fogai közé szívta a fiú telt alsó ajkát.
– Mutasd meg, mennyire. Imádom, ha csúnyán beszélsz szex közben – dorombolta Bill, miközben az ágyékát erősen Toméhoz feszítette.
– A Thomas-szal folytatott megbeszélésről szerettem volna mesélni – felelte Tom, ahogy belemarkolt az öccse fenekébe, és elmosolyodott, amikor a fiú lélegzete elállt.
– Nebeszéljapárólszexközben – hadarta Bill, és a feje hátracsuklott, miközben újra és újra összesimult a testük közé szorult két kőkemény pénisz.
– Szex? De hiszen olyat nem is csináltunk, amikor kicsik voltunk – jegyezte meg Tom ártatlanul. – És ha valami nem tetszik, tudod… El is engedhetlek, hogy levitorlázz, mint egy puha kis tollpihe, hogy aztán meg kelljen kerülnöd a sziklákat, ha nem akarsz a tenger mellett éjszakázni. Mellesleg a ruháink odafent vannak – gonoszkodott Tom, és a következő pillanatban Bill tálcán felkínált nyakára hajolt. Nem volt hülye, az élete árán sem engedte volna el magától az öccse készséges kis testét. Ehelyett inkább a párás levegőtől csúszkáló testük közé nyúlt, és a markába fogva egyszerre kezdte el kényeztetni mindkettőjüket.
– Hmm, ne így. Nenene – kántálta Bill, de néhányszor még megadóan belemozdult a jóleső simogatásba.
– Mit szeretnél? – kérdezte Tom a fülébe suttogva.
– Téged. Bennem. Most – jelentette ki kategorikusan Bill, és elhúzta Tom kezét a farkáról.
Az idősebb fiú egy pillanatra észhez tért és elhúzódott a csókból.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nincs nálunk síkosító.
– Tom, ne legyél ünneprontó – vigyorgott Bill, miközben feljebb mozdult a szárnyai segítségével, és a következő pillanatban Tom férfiasságának hegye már pontosan a bejáratához feszült.
– Bill – próbált tiltakozni a fiú.
Az öccse végre belenézett a szemeibe, és egy drámai sóhaj után kijelentette:
– Nem olyan régen volt éjjel. Nem lesz semmi baj – mondta halkan, és hogy megelőzze az újabb tiltakozást, megcsókolta a testvérét, amivel egyidőben lassan lejjebb engedte a csípőjét. Persze, első próbálkozásra nem járt sikerrel, és panaszosan felnyögött, amikor a nedves bőr egyszerűen elcsúszott a nedves bőrön, de Tom végre együttműködött vele. A kezével megtámasztotta a farkát, és zihálva hagyta, hogy Bill lassan, erősen koncentrálva ráereszkedjen. A fellegekben jártak, mindenféle értelemben. A sűrű ködfátyol úgy ölelte körbe az összeolvadt testüket, mint egy takaró, és közben teljesen elrejtette őket a kíváncsi tekintetek elől. Bill ujjai Tom izmos vállába vájtak, néha pedig vörös karmolásnyomokat hagyva csúszkáltak a hátán, miközben egyre hangosabban nyöszörgött, és néhány perc elteltével már az orgazmus felé hajszolta magát egyre vadabbul mozogva. A lábai satuként ölelték körbe Tom derekát, aki próbálta nem túlságosan elveszíteni a fejét, nehogy lezuhanjanak. A fiú teste még mindig elképesztően szűken ölelte körbe, és ez az érzés olyan volt, amihez képtelenség hozzászokni. Mindig, minden egyes alkalommal, amikor beléhatolt, úgy érezte, hogy egy percig sem fogja bírni. Aztán Bill a nyakához hajolt, és már pontosan tudta, hogy miért; mindig így próbálta visszafojtani az apró sikolyokkal tarkított nyögéseit, miközben elélvezett. Tom egy pontot bámult Bill szárnyán, ahogy a fiú bársonyos falai ritmikusan összehúzódtak majd elernyedtek körülötte, és a hasát beterítette az öccse forró spermája. Beleborzongott az érzésbe, de nem vette le a tekintetét a testvére szárnyának végéről, ahol a fehér és a fekete szín úgy találkoztak egymással, hogy egy madarat formáztak. Csak akkor jött rá, hogy visszatartotta a lélegzetét, amikor Bill elhúzódott a nyakától és bólintott, hogy most rajta a sor, ő addig vigyáz mindkettőjükre. Csupán ennyire volt szüksége, és mintha parancsot kapott volna, egy utolsó mozdulatot követően a teste megrázkódott, a  szemei előtt fényes pontok robbantak, és világ megszűnt, csakis egyedül Bill létezett számára.
Utána még percekig nem állt vissza a légzése a normális ütembe, és amikor visszarepültek a szikla tetejére, hogy felvegyék a kényelmetlenül nedves ruháikat, a csönd valahogy nagyon kellemesnek tűnt. Elég volt az érzés, ahogy Bill megszorította a kezét, miközben lefelé sétáltak, elég volt a szinte már szégyellős pillantásuk, halk kuncogásuk, a tudat, hogy újra egy felejthetetlen élménnyel gazdagodtak. Olyan szerelmesen, szenvedélyben eltöltött percekkel, amiről rajtuk kívül más nem fogja tudni, hogy megtörtént. Mert ez csakis az övék volt, és senki sem veheti el tőlük.


10 megjegyzés:

  1. Gyönyörű lett Drága! Nagy kár, hogy mindjárt vége. Kíváncsian várom mit talált ki Tom. Van-e megoldás az öröklés kérdésére.
    Imádom az angyalokat. Olyan szépek. Talán a szárnyak miatt tetszenek mindenkinek. ❤️
    Várom nagyon a kövi részt, ami az utolsó sajnos. 😪
    Pussz 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága!
      Azért lesz még egy rész, mielőtt el kell búcsúznunk tőlük. izgalomból is van még bőven a folytatásban :) Igen, azok a szép szárnyak :) Puszii

      Törlés
  2. Sziaa!

    Tudod h kettos erzesem van ezzel a sztoriddal kapcsolatban, de ennek ellenere sajnalom h ilyen hamar vege. Szerintem jobban is kitudtad volna bontani a sztorit. Nem azt mondom h ez igy nem volt eleg, de tudod h beloled es az irasaidbol tenyleg sosem eleg! :D
    Egyebkent nagyon imadtam! <3
    A Tomos Lolas reszt kulonosen szerettem olvasni. :)
    Koszonom es varom az epilogusat! :)

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia D!
      Talán hamar vége lett, de mennyiségre azért egészen hosszú :) Hamarosan érkezem a fiúkkal valami teljesen más világban ;) Köszi, hogy írtál. Puszi

      Törlés
  3. Azta, ez vali csoda volt😍😍
    Imádtam minden egyes betűt, ahogy leírtad, az fantasztikus. Nem akarom, hogy véget érjen, nagyon megszerettem az Angyalkáinkat😍😍
    Hajni Drágám, csak egy kérdésem lenne:
    Hogy tudsz ilyen csodálatosan írni? Olvasás közben úgy ment az a mozi, hogy néhányszor belepirultam, pedig ez rám egyáltalán nem jellemző..
    Köszönöm, hogy megismerkedhettünk a fiúkkal, hogy beleláttunk a kis világukba. Annyira szeretném még őket, így.❤
    A képzelet kerék pörög, így hát alig várom, hogy még egy utolsó kis morzsát kapjunk belőlük.💖💖💝💝💖💖💝💝

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, nagyon aranyos vagy :) Mindig jól esik olvasni a soraidat. A mozi olvasás közben nagyon jó dolog, remélem legalább 3D-s volt :D
      Puszi

      Törlés
  4. Nagyon jó volt. Kiváncsi vagyok mi lesz a vége, de nagyon sajnálom.😍😍

    VálaszTörlés
  5. Köszönöm Drága csodálatos rés volt ez is! Igen egyet értek, kell az Epilogus. Nagyon sajnálom, h búcsúzunk az angyaloktol, mert nagyon jó történetet írtál róluk.vicces, szerelmes, szenvedélyes. Nagyon nagyon szerettem Őket, ezt is😘😘😘A Lolas resz, az elejétől kezdve imádtam olyan cukik voltak. Nagyon szépen köszönöm hogy olvashattam. Nagyon sajnálom h mar csak egy rész es nem repulnek erre többet 😭😪

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia drága!
      Remélem, a következő is legalább ennyire tetszeni fog. Lola nagyon édes kislány :) Tom és Bill majd a szárnyaik nélkül folytatják, de attól még lehetnek angyalok, nem? :D Puszi

      Törlés