2018. augusztus 30., csütörtök

The unforgiving - 23. Te... állandóan te

Sziasztok! Elkészültem egy új TU résszel, és már hozom is nektek. Köszönöm a kommenteket, amiket vagy itt, vagy a csoportban hagytok nekem, esetleg mindkét helyen :) Amikor ide írtok, az mindig maradandóbb, könnyebben vissza tudom keresni, a facebookon pedig tudunk kicsit beszélgetni az adott részről :) Szóval, visszatérve a történethez... egy kicsit hosszabb rész, jó olvasást hozzá! ;)

L.

Az ujjaim pillekönnyű érintéssel futottak végig az arcán, mert nem akartam megkockáztatni, hogy felébredjen, viszont képtelen voltam ellenállni annak, hogy érezzem a bőrét. Az állán már megjelentek az apró borosták, de ezt leszámítva olyan puha volt a bőre, hogy szívem szerint egész nap simogattam volna. Bárcsak hagyná… bár ne nézne rám olyan ijedt tekintettel, minden alkalommal, amikor közeledni próbálok hozzá. A tekintetem lesiklott a begipszelt karjára, és megcsóváltam a fejem. Nem mesélt arról, mit csinált vele Jason, amióta kiengedtek, én pedig túl korainak éreztem még, hogy rákérdezzek. Legalább a kék foltok eltűntek már a karjáról. Az ujjaim tovább kalandoztak a mellkasára, miközben a gondolataimba mélyedve cirógattam tovább. Ez volt a harmadik reggel, hogy Harry velem volt. Velem aludt, és velem ébredt. Két napot már együtt töltöttünk, de úgy éreztem, mintha csak fizikailag lenne ott. Nem áltattam magam, már az első nap után tudtam, hogy nem lesz egyszerű, és hogy baj van. Nappal olyan volt, mintha teljesen máshol járna, valami egészen sötét és ijesztő helyen, ahonnan nehéz a kijutás, éjjel pedig a rémálmai üldözték. Előző este kénytelen voltam adni neki egy altatót, mert már a második reggel kelt fel

2018. augusztus 26., vasárnap

Megfigyelve - 24. Megfelelés

Sziasztok! Nagyon közeledünk a vége felé, de ígérhetem, az utolsó mondatokig izgalmas lesz ;)



24. Conformity
Megfelelés: Az attitűd, hit, gondolatok vagy viselkedés megváltoztatása annak érdekében, hogy jobban összhangba kerüljön valaki mással.

17 évesen

– Itt jobbra, azt hiszem. Ennek a blokknak kell lennie – mondta Tom az utasülésről. Az alsó ajkát csak addig engedte ki a fogai közül, amíg beszélt. Egész úton a száját rágcsálta, ami már vörös és dagadt volt a kíméletlen bánásmódtól.
Csak egy unalmas kis ház volt. Unalmas cserszínű, mint a többi földtónusú ház, amelyek körbevették. Az udvar szépen ápolt, két sorban narancsvirágok szegélyezték az ajtóhoz vezető rövid utat. Tom reménykedett valami nyilvánvaló jelben, hogy jó helyen jár… hogy nem fog odamenni a bejárathoz és bolondot csinálni magából.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a sofőr, miközben lehúzódott az út szélére.
– Biztos vagyok benne – mondta Tom több meggyőződéssel, mint ahogy valójában érezte. Nem volt más választása, ha beszélni szeretne vele. Nem válaszolt a telefonhívásaira, és Tom most már kétségbeesett volt.

2018. augusztus 23., csütörtök

Megfigyelve - 23. Meggyőzés

Sziasztok! Ha vártátok, jó hírem van: elkészült, és hamarosan olvashatjátok a folytatást is :) 


23. Persuasion
Meggyőzés: Szándékos kísérlet egy másik személy gondolatainak, érzéseinek vagy viselkedésének befolyásolására.

17 évesen

A fehér végűre festett körmök átfutottak a ragyogó, fekete bőrön. A kanapé szép volt; olyan áramvonalas, modern bútor, amit egyszer majd ő is szeretne a lakásában, de a helyiség ettől függetlenül végtelenül sivárnak és hidegnek hatott. A sarokban lévő beteges kis növényen kívül minden fekete, fehér és ezüst színű volt. Bill nagyon szerette ezeket a színeket, de itt túlságosan steril hatást váltottak ki. A négy falból három hófehéret semmi sem díszített, a negyedik pedig tele volt díjakkal és bizonyítványokkal aggatva, hogy szembetűnően hirdessék a szoba tulajdonosának nagyszerűségét.

2018. augusztus 19., vasárnap

Megfigyelve - 22. Szenvedés

Sziasztok! Hoztam nektek gyorsan az új részt, mert tudom, hogy izgultok a folytatás miatt, és ez érthető is az előző rész vége miatt. Jó olvasást kívánok! (és a kommentet se felejtsétek el) :)



22. Suffering
Szenvedés: Az egyén olyan alapvető érzelmi megtapasztalása, amely kellemetlenséggel jár, amihez félelem társul, vagy akár sérüléssel is fenyegethet.

17 évesen

David megdörzsölte az orrnyergét és a doboz aszpirinért nyúlt, amit a bőröndjében tartott. A feje egész éjjel lüktetett, különösen amióta a kiadóval tárgyalt telefonon és próbálta őket meggyőzni, hogy minden a legnagyobb rendben. Pedig a dolgok nem voltak rendben. Cseppet sem.
A koncert abszolút kudarc volt. Georg és Gustav a megszokott módon teljesített, de az ikrek mintha ott sem lettek volna. Még egy kívülálló is észrevette volna, hogy valami gond van. David rettegett attól, hogy következő nap milyen cikkeket fog találni az újságban, de tudta, hogy ő már kevés hozzá, hogy kijavítsa a problémát. Az ikrek alig néztek egymásra egész idő alatt, és akadtak olyan pillanatok, amikor meg volt róla győződve, hogy Bill mindjárt sírva fakad a színpad közepén. Az egész egy rémálomnak tűnt a média szempontjából, és mint általában, David magára volt hagyva, hogy rendbe hozza a dolgokat.

2018. augusztus 18., szombat

The unforgiving - 22. Engedd, hogy törődhessek veled

Sziasztok! Nézzétek csak, mit hoztam nektek :) Ha vártátok már, és elolvastátok, hagyjatok itt nekem egy kommentet, kérlek. Lehetséges, hogy holnap este is hozok valamit, mondjuk új részt a fordításból ;)

H.

Stan azt mondta az utolsó délutánon, amit vele töltöttem a poros könyvek között, hogy kiszabadulni olyan lesz, mint újjászületni. Hideg, ijesztő, hangos és kellemetlen. Nem is sejthette, mennyire igaza van. Amikor a börtön előtt, a kerítésen kívül álltam, és az őr bezárta mögöttem a rozsdás kaput, úgy éreztem, hogy valami szörnyű helyre kerültem. A nap még sosem sütött ennyire élesen a szemembe, az utca forgataga még sosem zavarta ennyire a füleimet, mint amikor ott toporogtam a járdán, a vállamon egy rongyzsákkal, ami az összes tulajdonomat rejtette magában. Amikor hátranéztem, már csak a börtönőr hátát és távolodó alakját láttam. Az agyam egy ici-pici része azt akarta, hogy rohanjak a kapuhoz, és könyörögjek azért, hogy beengedjen. Ez furcsán hangzik, ugye? Pedig abban a pillanatban, amikor kiléptem a börtönből, úgy éreztem, hogy a védelemből kikerültem az ijesztő valóságba. Egyedül Louis alakja volt az, ami valamiféle biztonságot jelentett, mert amikor megláttam a kocsija oldalához támaszkodva, a lábaim maguktól vittek felé. Hálás voltam neki, amikor elkezdett felém sétálni, majd nem törődve azzal, hogy az arra sétáló emberek mit gondolnak, hamarosan futásra váltott. Szükségem volt az ölelő karjaira, az illatára és a teste melegére ahhoz, nehogy visszaforduljak a szürke épület felé, mint egy halálra rémült vad.

2018. augusztus 11., szombat

Megfigyelve - 21. Megalázás

Sziasztok :) Régen volt már rész a fordításból, de most kicsit rákapcsolunk, ugyanis az új sztorimat (ami majd a TU-val fog együtt futni a blogon) majd csak ezután szeretném elkezdeni. Megint egy érdekes, és fontos részt hoztam nektek... mit szóltok a dolgok alakulásához?



21. Humiliation
Megalázás:
Extrém módú lealacsonyítás.

17 évesen

Alan leült az íróasztalához, miközben egy nagy sóhaj kíséretében az ujjaival végigszántott a haján. Nem olyan régen még gesztenyeszínűek voltak a fürtjei, azonban az idő nyomott hagyott rajta, és napról napra egyre több ezüstös hajszál jelent meg a középkorú férfin. Elég húzós napja volt, és még csak a felén volt túl, de most két ügyfél között szerencsére lehetősége nyílt egy órás szünetet tartani.
– Halló?
– Szia – felelte Alan egy kis mosollyal, ahogy kezében a csésze kávéval hátradőlt a székben, a telefont a füléhez tartva.
– Reméltem, hogy hívni fogsz.
– Hiányoztál.
– Hétfőn már otthon leszek.
– Az még mindig nagyon messze van. Milyen Párizs?
– Gyönyörű. Bárcsak lenne időm városnézésre, de minden a munkáról szól.
– Egy nap visszamegyünk oda. Csak mi.
– Szavadon foglak. Hogy megy a munka?
– Kemény, mint általában. Ma reggel kaptam egy újabb öngyilkossági kísérletet.
– Azért, mert mindenki tudja, hogy olyan jól le tudsz ásni a lelkük mélyére, mint senki más. Te vagy a legjobb abban, amit csinálsz, Alan. Ezt ne felejtsd el.

2018. augusztus 9., csütörtök

My Indigo 8.

Sziasztok! Huh, de régen volt már bejegyzés. A bocsánatotokat kérem miatta, és terveim szerint innentől sűrűbben jönnek majd a részek. Viszont a My indigotól most búcsúzunk. Utolsó rész, és mivel sok minden történik benne, nem csak egy egyszerű lezárás, ezért elhagytam az epilógus megnevezést. Első saját sztorim az ikrekkel... imádtam írni :) De nemsokára készülök nektek valami újdonsággal, úgyhogy ne búcsúzzatok el örökre tőlük ;) Ha itt vagytok még (a nagy kihagyás után is) kérlek, hagyjatok valami nyomot komment formájában (holnap válaszolok az eddigiekre). És hétvégén talán újra találkozunk :)

8. To rain down the heavy storm that's in our chest

A lány kilépett az iskolából, és gyorsan a fejére húzta a kapucniját. Odakint csöpörgött az eső, de most mégis felszabadultan sétált a járdán, és örült, hogy nem jöttek érte kocsival. Pár perce ért véget a délutáni művészeti szakkör, és a benti izzasztó meleghez képest most a hűvös, őszi szél játszott a hajgumiból kiszabadult szőke fürtjeivel. A telefonja újra rezgett a zsebében, ezért kicsit lassított a tempón, majd kivette, és elolvasta a rövid üzenetet.
„Tudom, hogy éppen a dackorszakodat éled, de esik az eső. Biztos ne menjünk érted?”. Csak megforgatta a szemeit, és leírt egy néhány szavas választ:
„Felesleges. Mindjárt otthon vagyok.” A küldés után éppen lezárta a mobilját, amikor egy újabb üzenetet kapott, ezúttal valaki mástól.
„Szia. Lily szerint imádod a szuperhősös filmeket, és holnap este lesz egy a moziban. Van kedved eljönni velem megnézni?” A lány megtorpant egy tölgyfa alatt, és fülig érő szájjal, kipirulva válaszolt az üzenetre.