Megfigyelve - 24. Megfelelés

Sziasztok! Nagyon közeledünk a vége felé, de ígérhetem, az utolsó mondatokig izgalmas lesz ;)

24. Conformity
Megfelelés: Az attitűd, hit, gondolatok vagy viselkedés megváltoztatása annak érdekében, hogy jobban összhangba kerüljön valaki mással.

17 évesen

– Itt jobbra, azt hiszem. Ennek a blokknak kell lennie – mondta Tom az utasülésről. Az alsó ajkát csak addig engedte ki a fogai közül, amíg beszélt. Egész úton a száját rágcsálta, ami már vörös és dagadt volt a kíméletlen bánásmódtól.
Csak egy unalmas kis ház volt. Unalmas cserszínű, mint a többi földtónusú ház, amelyek körbevették. Az udvar szépen ápolt, két sorban narancsvirágok szegélyezték az ajtóhoz vezető rövid utat. Tom reménykedett valami nyilvánvaló jelben, hogy jó helyen jár… hogy nem fog odamenni a bejárathoz és bolondot csinálni magából.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a sofőr, miközben lehúzódott az út szélére.
– Biztos vagyok benne – mondta Tom több meggyőződéssel, mint ahogy valójában érezte. Nem volt más választása, ha beszélni szeretne vele. Nem válaszolt a telefonhívásaira, és Tom most már kétségbeesett volt.
– El kellene kísérnem téged az ajtóig.
Tom megrázta a fejét, és a kocsi kilincséért nyúlt.
– Nem, egyedül kell beszélnem vele.
Kiszállt az autóból, és lélegzetvisszafojtva sétált a virágok között az ajtóig. Már sokkal hamarabb be kellett volna kopogtatnia ezen az ajtón, vagy legalábbis hamarabb telefonálnia. Akkor a dolgok talán másképp alakulnak.
**
Valamivel korábban

Egy hét telt az utolsó terápiás beszélgetés óta, és a fájdalom kicsit enyhült, de most újra vissza kellett menniük. Georg és Gustav nem voltak az apartmanban. A menedzsment valahogy mindig talált módot arra, hogy eltávolítsa őket valamilyen indokkal, mikor az ikreknek a kezelésre kellett menniük. Mindegyikük szerette azt tettetni, hogy Georg és Gustav semmit sem tud a kis lakást megtöltő konfliktusról, de legalább az ikreknek így maradt némi értékes perce kettesben, mielőtt a kocsi felvette őket.
Egymás mellett ültek, Bill arca Tom vállán nyugodott, az ujjaikat pedig összefonták kettejük között. Semmilyen szexuális dolgot nem tettek azóta, hogy rajtakapták őket, de még mindig engedtek az ártatlan vágyódásnak, hogy fogják egymás kezét, vagy összebújva üljenek. Érezték a másik idegességét. Olyan erősen áramolt közöttük, mint egykor a szenvedély, mielőtt elnyomta volna a félelem bénító érzése. Soha nem beszéltek arról, hogy mi történt a szörnyű, steril kis szobában, de nyilvánvaló volt, hogy mindketten tartottak a terápiától.
– Minden rendben lesz – ígérte Tom, és kicsit megszorította az öccse kezét.
– Igen, rendben lesz – motyogta Bill.
Ez egy olyan ígéret volt, ami gyakran elhangzott kettejük között, de egyikük sem hitte el igazán.
– Szeretlek, Bill. Mindig. Nem számít, hogy ő mit mond.
– Én is szeretlek, Tom. Bármi történjék.
Ez volt az utolsó dolog, amiről mindketten tudták, hogy igaz. Ez volt egyetlen dolog, amit a kétség nem tudott tönkretenni.
**
Az egyedüli hang a szobában az volt, ahogy a toll karcolta a papírt. Doktor Amsel jegyzeteket készített, miközben figyelte a tinédzsert maga előtt. Úgy tűnt, hogy végre történt némi előrelépés. Bill talán magába zárkózottnak és összetörtnek tűnt, de a doktor meg volt róla győződve, hogy csak a bűnének súlya okozta a fájdalmat. A fájdalom nem feltétlenül rossz dolog. A fájdalom előrelépést és gyógyulást jelentett, mint mikor kikaparod a az elhalt részeket egy sebből, hogy aztán szépen begyógyulhasson.
– Gondolkoztál már azon, hogy miért öltözködtök annyira drasztikusan különböző módon Tommal?
Bill vállat volt. Mindegy volt, mit mond, az a válasz úgysem lenne helyes.
– Nem tudom. Az emberek elvárták tőlünk, hogy különbözzünk, ezért megpróbáltunk mások lenni.
Amsel nem tűnt meggyőzöttnek. Bill válasza nem illett bele a forgatókönyvébe. Eddig mindent szépen elrendezett, mint egy nagy kirakóst, és a legtöbb részlet tökéletesen passzolt. Volt még néhány apróság, amit a helyére kellett tenni, még akkor is, ha kicsit le kellett csiszolni a darabokat, hogy illeszkedjenek.
– Érdekesnek találom, hogy egyikőtök a túlzottan férfias, míg a másikotok a túlzottan nőies megjelenést választotta. Nem gondolod, hogy ez érdekes?
Bill újra megvonta a vállát.
– Nem igazán. Nem vagyok túlzottan nőies, csak androgün, Tom pedig nem szereti a feszülős ruhákat, úgyhogy ez a stílus vált be neki.
Doktor Amsel újra körmölni kezdett, majd visszalapozott a korábbi jegyzetekhez, hogy megkeressen valamit.
– Mikor kezdtél sminkelni és hajat festeni?
– Kilenc éves koromban – felelte Bill.
– Hm… érdekes – mormolta a doktor, miközben tovább olvasgatott.
A fiút nem igazán érdekelte, miért tartja ezt érdekesnek a doktor. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy a férfi úgyis elmondja.
– A legutóbbi beszélgetésünkkor azt mondtad, kilenc évesek voltatok, amikor láttad, hogy Tom csókolózott azzal a lánnyal – mutatott rá Doktor Amsel. A puzzle most szépen illeszkedett, pont, ahogy a férfi akarta. Biztos volt benne, hogy ha felvetíti az elméletét az ikreknek, nem lesz más választásuk, mint hogy elforduljanak egymástól.
– Szóval? – kérdezte Bill, de nagyon nem tetszett neki ez a beszélgetés.
– A csók az előtt, vagy azután történt, hogy elkezdtél sminkelni?
– Előtte. És akkor mi van?
– Nem veszel észre valami furcsa összefüggést a két dolog között?
– Nem – mondta Bill ideges, bizonytalan hangon.
– Bill, együtt kell velem dolgoznod. Nem akarok mindent a szádba rágni. Tükröznöd kéne a válaszokat, és magadnak levonni ezeket a következtetéseket.
– Nem tudom, mire gondol – felelte a fiú. Nem vallotta volna be, de a doktor következtetéseit ritkán értette meg. Mindig egy kis győzködésre és magyarázatra volt szükség, hogy átlássa, mire gondol a férfi.
– Nem olyan bonyolult, Bill. Csak gondolj bele. Rajtakaptad Tomot, ahogy egy lánnyal csókolózott, rájöttél, hogy inkább a lányok tetszenek neki, nem pedig a fiúk, majd megváltoztattad a megjelenésed, hogy megpróbáld megtartani a figyelmét. Azt hiszem, bármi áron próbáltad magadra vonni a figyelmét – akár manipulatív eszközökhöz folyamodva –, mivel nagyon fiatal voltál. Úgy tűnik, annyira elhatalmasodott az egocentrizmusod, hogy még azt sem vetted fontolóra, hogy egy lánnyal boldogabb lehetne.
– Én… én… – Bill nem tudott mit mondani. Nem volt semmi mód arra, hogy megvédje magát a férfi hideg logikájával szemben.
**
Doktor Amsel felpillantott Tomra, miközben még leírt néhány fontos dolgot. Tom előrelépése nem tűnt olyan ígéretesnek, mint az öccséé. Teljesen magába zárkózott, szinte alig beszélt, és nem úgy tűnt, hogy olyan egyszerűen elfogadja a nyilvánvalót, mint Bill. A doktor aggódott amiatt, hogy alaposan elbarikádozza magát, és ragaszkodik majd a tagadáshoz.
– Elgondolkoztál már azon, hogy te és Bill miért öltözködtök ennyire különböző módon?
Tom csak megrázta a fejét. Amikor fiatalabbak voltak, néha elgondolkozott azon, hogy Bill vajon miért öltözködik olyan furcsán, de egy ideje ez már eszébe sem jutott. Bill egyszerűen ilyen volt.
– Mikor kezdtél el így öltözködni?
A fiú megvonta a vállát. Olyan magától értetődő volt a változás az enyhén bő ruháktól a hatalmas ruhákig, amilyeneket most viselt, hogy nem igazán tudott visszaemlékezni.
– Körülbelül akkor, amikor Bill elkezdte sminkelni magát?
Tom a homlokát ráncolta, és nem volt biztos benne, mire akar kilyukadni a férfi. Egy egyszerű, csöndes válasz nem elégítette volna ki a doktor kíváncsiságát.
– Körülbelül… amikor elkezdtük különböző stílusú ruhákat hordani, de ez a megjelenés később alakult ki – próbálta elmagyarázni.
– Elkezdtél sokkal férfiasabb ruhákat hordani, amikor Bill nőieseket?
Tom bólintott egy aprót, és még mindig nem értette, mire utal a férfi.
– Van valami ötleted, miért történhetett ez?
Tom megrázta a fejét.
– Szeretnéd hallani az elméletemet?
Tom belesüppedt a kanapéba, és megvonta a vállát. Mindenképpen hallani fogja.
– Úgy gondolom, annak, hogy ezeket a ruhákat hordod, két oka van. Az első egy lázadás az öcséd homoszexuális cselekedeteivel szemben. Tudat alatt azt próbálod bizonyítani, hogy nem vagy homoszexuális annak ellenére sem, ami kettőtök között történt. A második ok az, hogy elrejtsd a tested. Szégyelled, mert tudod, hogy ugyanaz a test, amit a testvéred is birtokol. Bill vonzza a homoszexuális férfiak tekintetét, és mivel te nem akarod ezt a figyelmet, inkább elrejted magad.
Tom megrázta a fejét, tagadva azt a hülyeséget, amit ez az ember próbált a fejébe ültetni. Doktor Amsel semmit sem értett, és amit mondott, nem kellene, hogy számítson, mégis számított. Az ikrek már nem csukhatták be a szemüket, és zárhatták ki azokat, akik nem értették őket. Lényegtelen, hogy ez a férfi mit gondolt, mert hatalma és befolyása volt.
– Tom, nem hiszem, hogy azt akarod, hogy a férfiak vonzódjanak hozzád, még az öcséd sem. Valójában úgy gondolom, az egyetlen ok, amiért szexuális viszonyba keveredtél Bill-lel, hogy úgy érzed, tőle függsz, és csak így tarthatod őt magad mellett. Már kisgyermekként is szükséged volt rá. Arra kellett, hogy beszéljen helyetted, most pedig arra, hogy érzelmi szilárdságot biztosítson számodra. Nem hiszed, hogy nélküle túlélnéd, és nem tudod, mi más módon kötheted magadhoz, mint hogy megadod neki, amire vágyik. Senki sem képes megtagadni Bill Kaulitztól azt, amit akar, ugye?
Doktor Amsel annyi marhaságot hordott össze, hogy Tom már azt sem tudta, hol kezdje. Nem volt rá mód, hogy megvédje magát az ilyen érveléssel szemben, különösen úgy, hogy a világ újra kezdett irreálisnak és ködösnek tűnni. A fiú lehunyta a szemét, és belesüppedt a kanapéba. Erősen próbált koncentrálni arra, hogy ez a kuruzsló nem tudott semmit. De minél többet beszélt a doktor, neki annál nehezebb volt emlékeztetnie magát, hogy nem hitt neki.
**
Mindkét terápia hasonlóképpen haladt. Doktor Amsel figyelte, ahogy az ikrek magukba fordultak, miközben próbáltak elmenekülni a saját bűneik elől. Lassan minden apró darab a helyére került, és esélyük sem volt megtagadni azt a valóságot, amit a férfi eléjük tárt. Túl jól illeszkedtek ahhoz, hogy lehetőségük legyen belekötni. Minden szó, ami elhagyta az ajkaikat, további bizonyítékot szolgáltatott a doktor nézeteinek alátámasztására. Most már nem volt sok hátra.
– Azt akarom, hogy kimond – szögezte le a doktor, miközben elszántan bámult a fiatalabb fiúra.
– Nem tudom. Tom szeret engem. Ez az egész nem igaz – szipogta Bill halkan. Már magának sem hangzott olyan magabiztosan. A kétség egy nagyon erőteljes érzelem. Egyetlen magja a megfelelő talajba ültetve hamar kifejlődött és töviseket növesztett, amíg mindent el nem pusztított maga körül.
– Még mindig nem hiszel nekem? – kérdezte a férfi hitetlenkedve.

– Hazugság! Azt mondja, szeret engem. Azt mondja, ő is akarja.
– Akkor miért csókolta meg azt a lányt, amikor kilenc évesek voltatok?
– Gyerekek voltunk! Csak kíváncsi volt.
– És mi van azzal a groupival? Az is csak kísérletezés volt?
– Az… az egy hiba volt. Nem akarta. Azt mondta, utálta az egészet.
– Talán azt utálta a legjobban, hogy besétáltál és tönkretetted a pillanatot.
– Én… nem. Nem hazudna nekem.
A könnyek legördültek Bill arcán. Minden szó, amit Doktor Amsel mondott, a bizonytalanságát táplálták, és közelebb jutott ahhoz, hogy kimondja, amihez a férfi ragaszkodott.
– És mi van az öltöző ajtajával? – kérdezte a doktor. Bill már az áttörés küszöbén volt, amerre terelgette, és biztos volt benne, hogy ez végre meghozza megfelelő eredményt.
– Mi? Miről beszél?
– Tom hagyta nyitva, ugye?
– Csak megfeledkezett róla. Baleset volt.
– Az ilyesmi nem véletlenül történik, Bill. Tom nem zárta be az ajtót, mert tudat alatt azt akarta, hogy rátok nyissanak. Képtelennek érzi magát arra, hogy véget vessen ennek az egésznek, ezért inkább olyan helyzetet teremtett, ami megoldja helyette. Tom nem akar veled semmiféle szexuális kapcsolatot, Bill. Kétlem, hogy valaha is akart. Szeret téged, de ő csak testvéri kapcsolatra vágyik. Csak nem tudta, hogyan mondhatná el neked.
Bill belesüppedt a kanapéba, és érezte, hogy a szemét szúrják a visszafojtott könnyek. Fáradt volt, kimerült, és félt a jövőtől. A doktor érvelése egyre inkább meggyőzővé vált, különösen mikor úgy beszélt, mintha Tom szavait ismételné. Nem vette észre, hogy a bátyja sosem mondott neki erről semmit, és mivel a kétség csírája egyre csak növekedett, arra jutott, hogy a doktornak talán igaza van. Talán Tom nem akarja őt többé. Talán sosem akarta.
– Készen állsz, hogy kimond? – kérdezte Doktor Amsel.
Tudta, hogy Bill teljesen kimerült, és közel áll ahhoz, hogy feladja. Ha végre megteszi, már csak idő kérdése, hogy a testvére is kövesse a példáját.
Bill az ölébe meredt, a sírás a torkát szorongatta és a könnyek szabadon újra folyni kezdtek a szeméből.
– Ki kell mondanod, Bill. Ki kell mondanod, hogy tovább tudjunk haladni.
– Én… nem csinálok többé semmi tiltott dolgot Tommal. Ő… ő csak a bátyám – suttogta, de a hangja még így is alig volt hallható a csöndes, hideg szobában.
**
A dolgok Tommal nem mentek ilyen gördülékenyen. Doktor Amsel minél erőszakosabban akart rá hatni, ő annál inkább ellenállt, és megtagadta az előrehaladást. Állandó küzdelem alakult ki közöttük, de a doktor tudta, hogy közel jár, és végül a fiú meg fogja adni magát. Arra gondolt, hogy a taktika megváltoztatásával talán megoldja a helyzetet.
– Ez nem szerelem, Tom. Ez függőség – ragaszkodott hozzá a férfi.
Tom még csak meg sem rázta a fejét. Egyetértett azzal, hogy együttműködik a doktorral Bill miatt, de most nem működött a dolog. Ez a szemétláda túl sokat kért. Nem csak arra kérte, hogy többé ne érintsék meg egymást. Nem csak arra, hogy többé nem szeressék egymást. Azt akarta, hogy Tom kimondja, sosem szerette Billt, és erre képtelen volt.
– Egyáltalán fogsz válaszolni? – kérdezte a férfi.
Tom az ölébe nézett. Most készakarva maradt hallgatag, nem a félelem miatt.
– Fel kellene hívnom a menedzsereteket, és megmondani neki, hogy törölje a turnét? Nyilvánvalóan nem tettél elég előrelépést ahhoz, hogy kezelni tudd majd a turnéval járó stresszt, ha még válaszolni sem tudsz a kérdéseimre.
Tom felnézett, miközben a körmei belevájtak a bőrkanapéba, tönkretéve a fényes, fekete felületet.
– Mi a faszt akar tőlem? – Tom gyakorlatilag üvöltött.
– Azt akarom, hogy bevalld magadnak és nekem, hogy nem vonzódsz szexuálisan Billhez, és hogy nem akarod folytatni ezt a kapcsolatot – mondta Doktor Amsel nyugodtan, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a kanapéjában tett kárt.
– Ez baromság. Azt mondta, őszintének kell lennem, most meg azt, hogy hazudjak – csattant fel Tom.
A doktor a jegyzeteire meredt, és inkább tovább írt, minthogy lássa a fiú szemeiben az igazságot. Csak azt látta, amit látni szeretett volna.
– Azt hiszem, nem állsz készen a tények elfogadására. Rendbe tenni a károkat, amelyeket ez a kapcsolat okozott, talán hosszabb ideig fog tartani, mint gondoltam.
– Sosem fogom elfogadni a hazugságait.
– Ne légy olyan elutasító, Tom. Csak segíteni próbálok neked, és a testvérednek. Azt akarod, ami Bill számára a legjobb, ugye?
Tom szkeptikusan meredt rá. Nem úgy tűnt, mintha a férfi jót akarna bármelyiküknek is. Inkább olyan volt, mintha csak a hatalma, a díjai és a szavai számítanának, amikben ő szentül hitt.
– Persze, hogy azt akarom. Szerelmes vagyok belé – felelte Tom. Szerette kifejteni a doktornak amilyen gyakran csak lehetett, hogy mennyire szereti Billt. Úgy tűnt, a doktor ilyenkor kényelmetlenül érezte magát.
– Belegondoltál már valaha, hogy ez a kapcsolat mennyi fájdalmat okozhat neki? Többször is rajtakaptak már titeket, és most tulajdonképpen a paparazzikkal a sarkadban élsz, akik állandóan körbevesznek. Mennyi ideig fog tartani, míg készül egy fényképes bizonyíték arról, hogy mit csináltok? Mennyi ideig fog tartani, míg a „Kaulitz viszály” helyett a „Kaulitz vérfertőzés botrány” kerül az újságok címlapjára?
– Az nem fog megtörténni – motyogta Tom, de már ő maga sem tűnt meggyőzöttnek.
– Pont úgy, ahogy nem kaptak rajta titeket az utóbbi időben, vagy azelőtt, ugye? Mennyire kell Billnek sérülnie, hogy kezedbe vedd a sorsotokat, és azt tedd, ami mindkettőtöknek a legjobb?
– Nem hagyom, hogy bármi történjen vele – válaszolta a fiú, és visszahúzódott a kanapé legtávolabbi sarkába, miközben idegesen összeszorította a kezét.
– Bill elmesélte, mi történt, amikor apád rátok nyitott. Ő már korábban is megsérült emiatt. De akkor gyerekek voltatok, és te nem láthattad át a következményeket. Ez most már nem lehet kifogás. Nincs mentséged. Ha Billnek bármi baja esik, akkor az a te hibád lesz.
A szavak szinte arcul csapták Tomot. A szája kiszáradt, a keze remegni kezdett. Most az egyszer Doktor Amsel is abbahagyta a jegyzetelést, és figyelte, milyen hatással voltak a szavai a fiúra.
– Most már érted, Tom? Még ha nem is állsz készen, hogy elfogadd a kapcsolatotok szörnyű valóságát, véget kell vetned neki. Nem adhatod meg Billnek, amire vágyik, az ő érdekében sem – mondta Doktor Amsel, mielőtt Tomnak egyáltalán esélye lett volna visszanyerni az erejét az előző szavak után.
Tom nyelt egy nagyot, és lehajtotta a fejét.
– Nem fogok vele semmit sem csinálni – mondta elfojtott suttogással.
**
Az út hazafelé csöndben telt. Mindkét fiú bűnösnek érezte magát. A bűntudat, hogy azt hitte, valami olyasmire kényszeríti a bátyját, amit nem akart, még mindig könnyeket csalt Bill szemébe. A bűntudat, hogy azt hitte, kockára tette, hogy az öccse újra szenvedjen, a padlón tartotta Tom szégyenkező pillantását. A bűntudat, hogy csupán két terápiás beszélgetésbe telt, hogy megtörjék az egymásnak tett ígéretüket, mindkettőjüket kikészítette. Nem tűnt úgy, hogy a dolgok bármikor rendbe jönnek.
**
Tom lassú, remegő lélegzetet vett és felemelte a kezét, hogy bekopogjon.
A ház belsejéből a keményfa burkolaton hallatszottak a lépések, és újra egy mély levegőt vett, amikor egy elmosódott alak jelent meg a ajtó homályos üvegablaka mögött.
Az ajtó kinyílt, és a tekintete egy nagyon ismerős arcra tévedt, amely mégis ismeretlen volt számára.
– Tom? – kérdezte a férfi az ajtóban. A fiatal fiú volt az utolsó, akire számított, amikor meghallotta a kopogást.

Komolyan, néha a szívem összetörik a fiúkért... Van tippetek arról, hová ment Tom?? 

Ugrás a folytatáshoz!