2018. augusztus 9., csütörtök

My Indigo 8.

Sziasztok! Huh, de régen volt már bejegyzés. A bocsánatotokat kérem miatta, és terveim szerint innentől sűrűbben jönnek majd a részek. Viszont a My indigotól most búcsúzunk. Utolsó rész, és mivel sok minden történik benne, nem csak egy egyszerű lezárás, ezért elhagytam az epilógus megnevezést. Első saját sztorim az ikrekkel... imádtam írni :) De nemsokára készülök nektek valami újdonsággal, úgyhogy ne búcsúzzatok el örökre tőlük ;) Ha itt vagytok még (a nagy kihagyás után is) kérlek, hagyjatok valami nyomot komment formájában (holnap válaszolok az eddigiekre). És hétvégén talán újra találkozunk :)

8. To rain down the heavy storm that's in our chest

A lány kilépett az iskolából, és gyorsan a fejére húzta a kapucniját. Odakint csöpörgött az eső, de most mégis felszabadultan sétált a járdán, és örült, hogy nem jöttek érte kocsival. Pár perce ért véget a délutáni művészeti szakkör, és a benti izzasztó meleghez képest most a hűvös, őszi szél játszott a hajgumiból kiszabadult szőke fürtjeivel. A telefonja újra rezgett a zsebében, ezért kicsit lassított a tempón, majd kivette, és elolvasta a rövid üzenetet.
„Tudom, hogy éppen a dackorszakodat éled, de esik az eső. Biztos ne menjünk érted?”. Csak megforgatta a szemeit, és leírt egy néhány szavas választ:
„Felesleges. Mindjárt otthon vagyok.” A küldés után éppen lezárta a mobilját, amikor egy újabb üzenetet kapott, ezúttal valaki mástól.
„Szia. Lily szerint imádod a szuperhősös filmeket, és holnap este lesz egy a moziban. Van kedved eljönni velem megnézni?” A lány megtorpant egy tölgyfa alatt, és fülig érő szájjal, kipirulva válaszolt az üzenetre.
„Persze!” – írta gyorsan, de azonnal kitörölte. „Nem tudom, holnap megbeszéljük.” Majd ismét törlés. „Meg kell kérdeznem otthon.” És ezúttal el is küldte az üzenetet, de szinte azonnal megbánta. Már tizenhat éves volt. David vajon gyerekesnek fogja gondolni, hogy engedélyt kell kérnie? Az ajkát rágcsálva toporgott egy helyben, de nem kellett sokat gondolkoznia ezen, mert szinte azonnal érkezett a válasz:
„Mondd meg a szüleidnek, hogy jó fiú vagyok ;)”
„Valószínűleg minden pszichopata ezzel kezdi. Az a helyzet, hogy csak szuperhősökkel engednek el moziba. ;)” – írta az üzenetet vigyorogva, miközben hátratolta a kapucniját, mert végre úgy tűnt, elállt az eső.
„Hm, repülni nem tudok, de talán vannak más szuperképességeim :D”
„Haha. Remélem olyanok, amivel őket is lenyűgözheted.”
„Aú. Értem a célzást. ;) Szép estét neked, napsugár!”
A lány elmosolyodott a becenevén, amit a szőke fürtjei miatt kapott a barátaitól. Újra és újra átfutotta a szemeivel azt a néhány üzenetet, amit az elmúlt öt percben váltottak. Jó érzés volt olvasni, de hallani még inkább, ha David beszélt hozzá. A fiú tökéletes ajkai, a csillogó szemei… A fa leveléről a nyakába hulló jéghideg vízcsepp ébresztette fel az álmodozásból, és az eget kettészelő mennydörgés hangja ösztönözte, hogy gyorsan szedje a lábait, ha nem akar még jobban elázni. Csak a házuk teraszán állt meg, és vette újra a kezébe a mobilt, hogy írjon Lilynek egy üzenetet. Muszáj volt azonnal megosztania a barátnőjével a nagyszerű híreket. Az előszobában kibújt a cipőjéből, lerakta a táskáját a földre, és a konyha felé indult, ahonnan halk nevetés szűrődött ki. Amikor megállt, és felnézett a telefon kijelzőjéről, nem igazán lepődött meg a látványon. A két férfi az elektromos tűzhely előtt állt, palacsintát sütöttek, miközben Tom Bill nyakát csókolgatta, aki nevetve próbált elhúzódni. A lány elmosolyodott, és már éppen eldöntötte magában, hogy nem zavarja meg őket, de az átkozott mobil üzenetjelző hangja élesen felvisított, mielőtt megmozdulhatott volna. Hirtelen két ijedt, csokibarna szempár fordult felé. Bill a pólója alját igazgatta, ahol másodpercekkel azelőtt még a bátyja keze járt, Tom pedig bűnbánóan sütötte le a tekintetét.
– Ne haragudjatok, nem akartam megzavarni semmit – mondta a lány nyugodt hangon. Úgy tűnt, ő az egyetlen, aki nem pirult el hármójuk közül.
– Semmit sem zavartál meg, Lola – jelentette ki Bill, mire Tom összevont szemöldökkel fordult felé, a lány pedig hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
– Ne mondd azt, hogy ez is amolyan angyalos dolog, és a feltöltődéshez kell – forgatta a szemeit Lola. – És hogy amikor nagyjából egy éve a takaró alatt hemperegve csókolóztatok, azt is csak álmodtam.
– Mondtam, hogy tudja – jegyezte meg Tom halkan, mire Bill megfogta a fiú kezét, és kicsit megszorította.
– Nem egészen a feltöltődéshez kell, de abban igazad van, hogy angyalos dolog – mondta végül Bill. Úgy tűnt, hogy ráébredt, felesleges hazudnia. – Amikor a mi fajtánkról beszéltünk neked, lehetséges, hogy bizonyos részeket kihagytunk.
– Például, hogy szerelmes lehetsz a saját testvéredbe? – kérdezte Lola a mellkasa előtt összefont karokkal. Ha így alakult, most már mindent tudni akart.
– Ez kell ahhoz, hogy az energiánk egyesítésekor új fénylények szülessenek. Összekötődtünk, már évekkel ezelőtt. Bizonyos módon már a születésünktől fogva van közöttünk kapcsolat, de...
– Miért nem mondtátok el? – vágott közbe Lola. – Azt hittem, mi egy olyan család vagyunk, akik mindent megosztanak egymással. Titkokat, érzelmeket, mindent.
– Lola – kezdte egy nagy sóhaj után Bill. – A örökbefogadó szüleid ikertestvérek, de ettől függetlenül halálosan szerelmesek egymásba. Melegek, és ha ez még nem lenne elég, angyalok is – tette hozzá széttárt karokkal. – Egyszerűen úgy éreztük, hogy még várnunk kell ezzel, míg felnősz.
– Szeretlek titeket, és nem vagyok már gyerek. Miért hittétek azt, hogy bármi problémám lesz azzal, ha elmondjátok, mi van valójában köztetek? Ez nem változtat semmin, eddig is úgy neveltetek, hogy végig papás-mamásat játszottatok – fonta össze a karjait a lány dacosan.
– Senki sem állította, hogy gyerek vagy – jegyezte meg Tom csöndesen. Szerette volna minél hamarabb elsimítani a helyzetet, mert ha Bill és Lola veszekedni kezdtek, akkor úgy igazán beleadtak mindent. Ahogy az örökbefogadott lányuk idősebb lett, már Bill szárnyainak a látványa sem ijesztette meg, pedig amikor megjelentek, akkor a fiú már tényleg dühöngött. Persze, egy-két órával később már elcsendesedett a vihar, és összebújva feküdtek vagy beszélgettek, miközben halkan nevetgéltek.
– Nem? Az nagyszerű. Akkor biztosan nem bánjátok, ha holnap elmegyek Daviddel megnézni egy filmet – vonta fel a szemöldökét Lola, miközben az ajka félig már győzelemittas mosolyba húzódott.
Tom a padlót nézve önkéntelenül elmosolyodott, mert az egész jelenet nagyon hasonlított arra, amikor Bill akart elérni valamit nála. Úgy tűnt, az öccse nem díjazta a kialakult helyzetet, mert a szemei szinte szikrákat szórva izzottak, miközben dühösen ránézett, amiért szórakoztatónak találta a helyzetet. Tom arca azonnal átváltott szigorúra, és igyekezett azt a komoly látszatot kelteni, mint mikor az angyalok vezetőjeként döntéseket hoz a tanácskozások alkalmával.
– Tessék? Mégis ki a franc az a David?! – fakadt ki Bill egyre inkább felemelve a hangját.
– Valaki, a baráti körömből. Egy évvel felettünk jár – felelte Lola vállvonogatva.
– Miért nem meséltél eddig róla? – kérdezte Bill egy kissé csalódott hangon.
– Nem tudom – mondta a lány halkan. Sokkal jobban viselte, ha a nevelőapja kiabált vele, ahelyett hogy szomorúan nézett rá, mintha összetörte volna a szívét. – Talán én is attól féltem, hogy majd nem értitek meg – tette hozzá bűnbánóan.
– Nagyszerű. – Bill halkan felsóhajtott, és minden további nélkül visszafordult a tűzhely felé.
– Akkor elmehetek? – kérdezte Lola alig hallhatóan.
– Jó lenne, ha előtte bemutatnád nekünk – szólalt meg Tom.
– Benne vagyok. Amúgy is azt hiszi, hogy a pasim vagy. Ha találkoztok, végre tiszta vizet önthetünk a pohárba – bólogatott lelkesen a lány.
– Hogy mit hisz? – kérdezte Tom szokatlanul magas hangon, miközben a szemöldöke a homloka közepére ugrott. Most Billen volt a sor, hogy a palacsintatésztát kavargatva magában nevetgéljen.
– Látott egyik reggel, amikor suliba vittél – felelte Lola. A kész palacsintákhoz lépett, és elvett egyet, hogy bármiféle öntet nélkül elmajszolhassa. – Azt hiszi, hogy járunk – tette hozzá teli szájjal.
– Akkor ezért nem akartad, hogy elhozzunk ma a suliból – jegyezte meg Bill szemforgatva. – Cikinek találod a szüleidet? – kérdezte viccelődve.
– Elég szívás, hogy alig öregszetek, és ha egy pasi meglát valamelyikőtökkel, azonnal arra következtet, hogy foglalt vagyok – felelte a lány.
– Ez nem hátrány – jelentette ki Bill. – Semmi szükség rá, hogy a fiúk körülötted legyeskedjenek.
– Mondja ezt az, aki már egyébként is megnyerte a főnyereményt – kacsintott Lola Tomra. – És aki imád a figyelem középpontjában lenni.
– Hé, fogalmam sincs, mire gondolsz – védekezett Bill. – Na jó, talán az első részét értem – tette hozzá, ahogy Tom felé fordult a szempilláit rebesgetve, miközben az idősebb fiú elindult felé. Ez volt az első alkalom, hogy megcsókolták egymást Lola előtt. Igaz, csak egy röpke szájra puszi volt, de felszabadító volt az érzés, hogy többet nem kell titkolózniuk. – És most térjünk vissza Davidre – mondta a fiú komolyan, de a karjai még mindig Tom nyaka körül voltak.
– Nem tudom, hogy… – kezdte volna Lola, de azonnal elakadt a hangja, amikor a két fiú ledermedt és egy röpke mozdulatlanság után sokat sejtetően egymásra néztek. A lány már pontosan ismerte ezt… akkor csinálták, amikor „felülről” hívták őket.
– Amanda – mondta Tom halkan.
– A baba? – kérdezte Bill ijedten.
– Nem tudom. Még két hét hátravan.
– Ha olyan pontosan követi a szabályokat, mint mi, akkor elképzelhető – vonta meg a vállát az öccse, de a tekintetéből aggodalmat és izgalmat lehetett kiolvasni.
– Lola, nekünk most… – kezdte Tom, de a lány csak intett egyet, és a kezébe fogta a palacsintasütőt.
– Menjetek nyugodtan. Befejezem a sütést, és talán hagyok nektek néhány palacsintát – mondta vigyorogva, és a fiúk gyorsan megpuszilták az arca mindkét oldalát, majd másodpercek múlva eltűntek. Nagyon reménykedett benne, hogy az öccse végre tényleg úton van, mert a fiúk már hónapok óta izgatottan várták, hogy megszülessen. Az emberi tudománynak és a mesterséges megtermékenyítésnek hála semmi nehézséget nem okozott, hogy megszülessen Bill és Tom utódja. Lola arra gondolt, hogy csupán azért volt különleges beavatkozásra szükség, mert mindketten melegek, de most már pontosan megértette a miérteket.
Amikor Lola egy óra múlva is egyedül ült a tévé előtt, kezében a kiürült tányérral, amiről feltakarította a csokiszószt az ujjaival, már tudta, hogy hamarosan megszületik Tom és Bill fia. Valójában sosem derült ki, ki a valódi apuka, de nem is volt fontos. Kellan úton volt, és úgy tűnt, végre teljes lesz a család. De pont nyolc napra rá, hogy egy angyal érkezett közéjük, úgy tűnt, a sors el akar venni egy másikat.
***
„Lola, kérlek, nyisd ki a szemed. Szükségünk van rád!”
„Súlyosak a sérülései. Lehetetlen megmondani, lesz-e változás.”
„Meg kell tennünk! Nem érdekelnek a következmények. El mehet a pokolba az egész tanács!”
„Bill, muszáj megnyugodnod. Most az a legfontosabb, hogy érezze a szeretetünket.”
„Ha fel is ébred, valószínűleg maradandó károsodásai lesznek. Sajnálom.”
„Tom, könyörgöm!”
„Értsd meg, hogy nem veszíthetlek el téged is...”
„Te meg értsd meg, hogy nem tudnék élni nélküle. Ha Lola… én… Muszáj megengedned!”
Lola nem értette, miről beszélnek körülötte, hogy miért vagy kiért aggódnak. Egy furcsa, nyugodt helyen volt, ahol nem érzékelte az idő múlását. Nem tudta volna megmondani, hogy amit hallott, egy órája, vagy napokkal ezelőtt mondták. Békésen, súlytalanul lebegett, nem érzett fáradtságot vagy éhséget. Egyetlen dolog volt, ami zavarta: nagyon hiányzott neki Bill és Tom. Érezte, hogy ott vannak vele, de ahányszor kinyújtotta a kezét feléjük, képtelen volt elérni őket. Újra és újra próbálkozott, amikor Bill kétségbeesett, halk sírását, vagy Tom érzelmektől visszafojtott hangját hallotta. Nagyon szerette volna elmondani nekik, hogy ne aggódjanak érte, jól van, de a hangok egyszerűen nem jöttek ki a torkán. Normál esetben pánikolnia kellett volna emiatt, de helyette csak sóhajtott egy nagyot, és hagyta, hogy az ár tovább sodorja. Biztonságban érezte magát, és tudta, hogy semmi rossz nem történhet vele. 
Aztán egyszer csak megváltozott minden. Mint amikor belehajítasz egy követ a tóba, és lágy hullámokat indítasz el az egyébként zavartalan, tükörsima vízfelszínen. Lola eddig sem érezte magát egyedül, de most már kifejezetten tudta, hogy ott van vele valaki. Csak egy árnyat látott, de már azelőtt felismerte, hogy megszólalt:
– Vissza kell térned! – szólt rá szigorúan Bill. – Semmi keresnivalód itt.
Lola közelebb lebegett hozzá, hogy megérinthesse, de képtelen volt elérni. Mintha az árny is vele együtt mozgott volna, csak éppen hátrafelé.
– Nem értek semmit – mondta a lány kétségbeesetten, és meglepődött, hogy most képes kommunikálni a fiúval.
– Baleset történt. Egy ittas sofőr felhajtott a járdára. Lassan két hete kómában vagy – magyarázta Bill. – De most itt az ideje, hogy felébredj. 
– Nem tudom, hogy kell. Segítened kell, kérlek – könyörgött Lola. – Együtt kell visszamennünk.
– Ne félj, veled vagyok – felelte Bill megnyugtatóan.
A következő pillanatban az árny megfogta a kezét, mire a lány egy hatalmas rántást érzett, és komolyan attól tartott, hogy a hirtelen gyorsulástól hátra hagyja a belső szerveit.
Bántotta a szemhéjain keresztül bevilágító erős fény, de a takarók és a matrac puhasága megnyugvással töltötte el.
– Hogy vannak? – hallotta Amanda halk hangját. Hogy került a földre Amanda? Miatta jött? Lola nagyon ritkán találkozott vele, de könnyen el tudta képzelni, hogy a lány meglátogatta őket, amikor hallott a balesetről.
– Még egyikük sem ébredt fel – felelte Tom fáradt, meggyötört hangon. Lola szerette volna megölelni és elmondani neki, hogy semmi baj, már velük van, de az ajkait még mindig nem tudta beszédre bírni. Ez alkalommal, azonban egyre jobban frusztrálta a tény. Tomnak szüksége van rá. Muszáj végre felébrednie. Először a szemeit nyitotta ki. Pislogott a fények miatt, és csak árnyalakokat látott, mint amikor Bill vele volt, de lassan egyre jobban kitisztult a látása.
– Lola – suttogta Tom, mintha a sírás fojtogatná. – Édes istenem, Lola.
Máris érezte a fiú hajának illatát, ahogy Tom hozzábújt, és a mellkasához húzta a fejét.
– Hol vagyok? Hol van Bill? – kérdezte a lány, és a hangja olyan beolajozatlannak tűnt, mintha hetek óta nem beszélt volna. Végül is ez történt, nem igaz? Óvatosan megpróbálta megmozdítani a fejét, hogy körbenézzen a szobában, mert nem volt ismerős neki a hely. Aztán Tom sírni kezdett. Már meg sem próbálta visszafogni magát, és Lola tudta, hogy baj van. Azelőtt még sosem látta sírni a nevelőapját. – Hol van Bill? – kérdezte újra erőtlenül.
– Attól tartok, nem tud visszajönni – felelte Tom, miközben próbált némi nyugalmat erőltetni magára. Letörölte a könnyeit, és rámosolygott a lányra: – Alaposan ránk ijesztettél.
– Hogy érted azt, hogy nem tud visszajönni? – kérdezte Lola hisztérikusan, miközben felült az ágyon. – Azt mondta, hogy velem marad. Hol vagyok? Kérlek, vigyél hozzá.
Tom még erősebben ölelte magához a lányt, miközben megnyugtatóan a fülébe suttogott:
– Shh, semmi baj. Muszáj megnyugodnod, nagyon gyenge vagy még. Elhoztunk magunkkal, hogy meggyógyítsunk.
– Bill miattam van bajban, ugye? – kérdezte Lola kétségbeesve, miközben Tom a fejét simogatta.
– Ne mondj ilyet! – szólt rá a fiú határozottan. A lány csak most vette észre a furcsa, csiklandozó érzést a tenyerén, és amikor lenézett, nem tudott hinni a szemének. Valami különleges lény ölelte körbe a karját. Mintha fény és forróság alkotta volna a testét, amely szorosan rátapadt a tenyerére.
– Egy fénylény… – suttogta elképedve, miközben a furcsa szerzetet nézegette. Eleget hallott már az angyalokról, hogy könnyen felismerje a legjobb barátjukat. – Miért…?
– Azért van itt, hogy meggyógyítson – felelte Tom. – El kell majd nevezned valahogy, ő már a tiéd.
– De hát… én nem vagyok…
– De – szólt közbe a fiú. – Most már te is közénk tartozol. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megmentsünk.
– Hogyan lehetséges ez?
– Nem lett volna szabad ilyet csinálnunk, és ha Bill nem teszi meg, akkor én – felelte Tom lehajtott fejjel, miközben a takarót birizgálta. – Valójában nekem kellett volna megtennem – mondta keserűen. – Lefizettünk egy orvost, hogy vérátömlesztést hajtson végre, de Bill annyira legyengült, hogy kómába esett. Az ötlet jónak tűnt, de tudtuk, hogy azelőtt még senki sem próbálkozott ezzel. Fogalmam sincs, hogy felébred-e.
– Vigyél hozzá! – mondta Lola határozottan. – Látni akarom. Szüksége van ránk, mi segíthetünk neki. Hallja, és érzi, ha vele vagyunk – tette hozzá teljes meggyőződéssel. Tom néhány percig a lány arcát tanulmányozta, aztán bólintott.
– Rendben. De nem a saját lábaidon mész át – mondta, és a következő pillanatban már fel is kapta Lolát. Nem kellett messzire menniük, ugyanis a lakosztály másik szobájában, a hatalmas franciaágyon feküdt Bill, teljesen mozdulatlanul. A fénylénye volt az egyetlen világosság a helyiségben, de miután Tom leültette az ágy szélére Lolát, felkapcsolta az éjjelilámpát. A lány rögtön a kezei közé fogta Bill szabad kezét, Tom pedig óvatos törődéssel végigsimított az öccse hófehér arcán.
– Mióta van ilyen állapotban? – kérdezte a lány.
– Három napja – felelte halkan Tom. Ő is leült az ágyra, és megigazította a takarót a fiún.
– Szüksége van az… energiánkra – kereste a megfelelő szavakat Lola.
– Már próbáltam, és Nolla is azért van itt. Nem működik.
A lány a száját rágcsálta, miközben próbálta felpörgetni az agyát. Tudta, hogy hol van Bill, mint ahogy azt is, milyen érzés ott lenni. Tudta, hogy mit érzékel a fiú.
– Ikrek vagytok, a genetikai állományotok majdnem teljesen ugyanaz. Azt mondtad, Bill vére mentett meg. Lehetséges, hogy most teljesen azonos vér folyik az ereinkben? – gondolkozott Lola hangosan. Próbálta előkaparni a biológia órán hallottakat, de fogalma sem volt, az emberi gének mennyire hasonlítanak a angyalokéra. – Bill azt mesélte, hogy az összekötődésetek alkalmával a véretekből születnek a fénylények. Energia… Hasonló, de nem teljesen megegyező DNS-re van szükség, mivel mindig testvérekkel kötődtök össze. De mi van akkor, ha két teljesen egyforma génállomány egyesül?
– Fogalmam sincs – vallotta be Tom. – Erre még sosem volt példa.
– Ahogy arra sem, hogy megmentettetek, és angyallá változtattatok egy embert, ugye? Tom, muszáj megpróbálnom.
– Veszélyes – csóválta a fejét a fiú. – Nagyon gyenge vagy, és nem fogod tudni abbahagyni, ha már túl sok. Bill most éppen energiaelnyelőként működik, és ha összekapcsolódtok, teljesen leszívhat – magyarázta Tom tiltakozva.
– Velem leszel, és vigyázol rám.
– Sosem csináltál még ilyet – felelte makacsul a fiú. – Nem veszíthetlek el téged is.
Lola lehajtotta a fejét, majd lassan oldalra nyúlt, és megfogta Tom kezét.
– Te is megtennéd érte, ha működne – mondta halkan. – Nem érdekelne, ha az életedbe is kerül, ugye? De nem lesz semmi baj – szorította meg a fiú kezét, és Tom végre ránézett. – Együtt csináljuk, oké?
Tom hosszú másodpercekig nem reagált semmit, csak fáradt tekintettel nézett Lola, majd Bill arcára.
– Együtt – suttogta végül, és felállt az ágyról. Lola kíváncsian figyelte, ahogy Tom egy festményhez sétált, majd levette a helyéről, hogy hozzáférhessen a falban elrejtett széfhez. Néhány másodperccel később már egy ősi, díszes markolatú és pengéjű tőrt tartott a kezében. – Az egyetlen fegyver, amivel meg lehet sebezni egy angyalt. Mindig a vezető vigyáz rá – magyarázta a lánynak. – Szükségünk lesz rá, ha össze akarunk kötődni.
Lola izgatottan bólintott, és máris készségesen nyújtotta a szabad kezét, amelyen nem volt fénylény. Még tinikorára sem vetkőzte le a félelmét a tűktől, ennek ellenére most szó nélkül, magától értetődően hagyta, hogy megvágják egy éles tőrrel.
– Oké – mondta Tom, leginkább csak magának, megerősítésként. Lola látta rajta, hogy még mindig nem száz százalékosan biztos benne, hogy helyesen cselekszik, és valahogy akkor is így érezhetett, amikor Bill unszolására beleegyezett, hogy megmentse őt. Akkor jól döntött, bár Bill azóta sem ébredt fel. Itt az ideje, hogy kijavítsák ezt a hibát.
Tom először Bill mindkét tenyerét, majd Loláét, végül pedig a sajátját vágta meg.
– Oké – ismételte újra egy remegő sóhajjal, miközben elhelyezkedett Bill másik oldalán, Nollát pedig pihenni küldte. – Semmi más dolgunk, csupán meg kell fognunk a kezét.
– Sikerülni fog – mondta Lola megnyugtatóan, válaszul Tom kétségbeesett tekintetére, majd összefonta a véres ujjait Billével.
Először semmi reményre okot adó nem történt. Tom megszállottan figyelte a lányt, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban holtan eshet össze, Lola pedig érezte a furcsa csiklandozást a kezén, mint mikor a fénylénye töltötte, csakhogy mintha most Bill felé áramolt volna az energia ott, ahol a bőrük érintkezett. A következő pillanatban bekúszott a nyitott ajtón át Lola fénylénye, és Tom határozott hangon szólalt meg:
– Abba kell hagynunk. A fénylényed érzi, hogy mennyire gyenge vagy.
– Nem – csóválta a fejét Lola. – Még nem.
Érezte, hogy jó úton járnak, és a terv működni fog, de azért a hangjában ott volt a kétség is. Mi van akkor, ha Bill nem ébred fel? Mi lesz vele? És legfőképpen: mi lesz Tommal? Érezte, ahogy a szemhéjai elnehezülnek, de erőt vett magán és nem mutatta ki, mennyire fáradt, vagy hogy mennyire aggódik. Csak arra koncentrált, hogy erősen fogja Bill kezét, és megpróbáljon ülve maradni. Mielőtt elájult, az járt a fejében, hogy kudarcot vallott.
**
A madarak hangos csiripelésére ébredt. Érezte az arcán a napsugár simogatását, és amikor óvatosan oldalra fordította a fejét, látta, ahogy a lágy szellő mozgatja a függönyt a nyitott ablakon. Minden olyan nyugodtnak, kellemesnek tűnt. A levegő hőmérséklete, az ágy puhasága, a virágok illata, mind-mind a tökéletességet sugallták, de amikor meglátta a csokibarna szempárt, aggódni kezdett. Olyan gyorsan pattant fel ülő helyzetbe, hogy a takarója is lecsúszott az ágyról.
– Meghaltunk? – kérdezte összezavarodva a fiút.
Bill megcsóválta a fejét, lágyan elmosolyodott, és végigsimította Lola karját.
– Nyugodj meg, nincs semmi baj. Talán úgy tűnik, mintha a mennyországban lennénk, de még nem találkoztál az apámmal – húzta el a száját Bill.
– Sikerült? – kerekedtek el a lány szemei. – Felébredtél?
– Persze, hogy sikerült. Úgy tűnik, valaki odafigyelt az iskolában, és akkor is, amikor az angyalokról meséltem neki. Tom már eddig is istenített, ezek után meg egyszerűen a tenyerén fog hordozni téged. Ugye tudod, hogy te vagy az egyetlen, akivel hajlandó vagyok osztozkodni rajta? – tette hozzá viccelődve, és végre Lola is elmosolyodott. – Veled, és talán a testvéreddel.
– Hol van? – kérdezte Lola izgatottan, mert még nem volt alkalma találkozni a legkisebb trónörökössel.
– Már szóltam Tomnak, hogy magadhoz tértél. Mindjárt itt lesznek.
Lolának eszébe jutott még valami fontos, amit Tomtól nem volt alkalma megkérdezni, amikor először felébredt a kómából.
– Mi van Daviddel? – kérdezte halkan, előre félve a választól.
Bill megértően elmosolyodott. Már semmi kétsége nem maradt afelől, hogy a lányt tényleg érdekli a fiú.
– Eltört a bal keze, és az eséstől egy kis agyrázkódást szenvedett, amikor megpróbált téged elhúzni a kocsi elől. Csak egy éjszakát kellett a kórházban töltenie – mesélte Bill. – Könnyen meglehet, hogy ha akkor nincs veled, már nem lett volna lehetőségünk angyallá változtatni téged – vallotta be elszorult torokkal.
Lola néhány másodpercig csak bámult maga elé, mintha most kezdené megérteni, hogy majdnem meghalt.
– Mi lesz most? Eltiltotok tőle? – suttogta.
– Dehogy – felelte Bill azonnal. – Jonast sem tiltottuk el Joyce-tól, akkor veletek miért tennénk ilyet? Annak az időnek már vége, amikor az angyalok nem barátkozhatnak emberekkel. Tom senkit sem fog arra kényszeríteni, hogy fordítson hátat annak, akit szeret. Sok időt kell most már itt töltened, meg kell tanulnod például repülni – mondta a fiú vidáman. Lolának még mindig nagyon idegennek tűnt ez az egész világ, de nem panaszkodott, hiszen tudta, hogy nem lesz egyedül. Ott van a két nevelőapja, és most már Kellan is, akit éppen akkor hozott be Tom.
– Már alig várta, hogy bemutatkozhasson neked – mondta Tom, és óvatosan a lány mellé tette a bebugyolált kis csomagot. – Ugye, hogy teljesen úgy néz ki, mint én?
Bill felhorkant, de máris odaült Lolához, hogy simogathassa a kisfiú pufi arcocskáját. A lány nézte Kellant, és őszintén megpróbálta megállapítani, hogy kire hasonlít, de neki a kisbabák valahogy mind egyformák voltak, ráadásul…
– Ha úgy néz ki, mint te, akkor Billre is hasonlít – jelentette ki végül, aztán amikor Tom is megadóan rábólintott, és lehajolt, hogy megcsókolja Billt, hozzátette: – Farkas éhes vagyok.
– Mit kérsz? – kérdezte a két fiú egyszerre. Lola elégedetten hátrahajtotta a fejét a párnára, és felsóhajtott.
– Palacsintát. Áfonyaöntettel.

VÉGE

16 megjegyzés:

Marcsi írta...

Szia.
Szomorú vagyok, hogy vége. Ugyan akkor már nagyon régóta vártam, hogy olvashassam a befejező részt. Csodálatos lett. Főleg az örökbefogadás tetszett a legjobban. Együtt élnek, mint egy boldog család. Tom remek vezető lett és változnak a szabályok is.
Még sok ilyen remek történetet szeretnék olvasni tőled.
Puszi :)

Mese írta...

Huh, ez nagyon izgalmas volt. Megérte ennyit várni, mert szuper lett. Ahj, úgy olvasnám még. Kb az idők végezetéig, vagy még tovább! 💝
Nagyon örülök, hogy ilyen csoda lett ez a sztori. Gratulálol hozzá, és köszönöm a sok munkát és időt, amíg elkészült. 💝
Nagyon várom a következő történetet, legyen annak bárki a szereplője.
Sok puszi! 💝💝💝

Névtelen írta...

Sziaa!

Annyira orulok h visszatertel! Mar vartalak! <3
Koszonom neked h vegigolvashattam ezt a tortenetedet is, szerettem! :)
Azert a vege is csak happy end lett, aminek orulok! :)
Nagyon varom a TU-t, es kivancsi vagyok mi lesz majd az uj sztori is! :)
Koszonom! <3

Puszi, D.

BezTina írta...

Szia Hdawn!
Amilyen eszméletlen volt a kezdet ês frenetikusak az aztkövető részek, olyan eszmêletlenű frenetikus volt a befejezés!
Nagyon szépen köszönöm, hogy ezt a törtênetedet is olvashattam!
Kellemes hêtvégêt Kívánok Neked!

Andrea Nagy írta...

Szia Drága ❤️
Borzasztóan sajnálom, hogy vége. Úgy szerettem olvasni ezt a történetet.
Az angyalok csodás lények. Hiszem, hogy vannak csak mi nem látjuk őket, mert valljuk be nem mindig vagyunk rá méltók, és sajnos nem mindegyikünk érdemli meg ezt a kiváltságot.
Örülök, hogy történt egy ugrás az időben és láttam, hogy boldog kis család lett az övék. Bár szívesen olvastam volna még többet a kulissza titkokról, az örökbe fogadás procedúrájáról. De mindegy már! Így is szép véget alkottál!
Köszönöm a munkád! Egy élmény volt olvasni ! ❤️
Izgatottan várom a következőt!
Pussz 😍 😍 😍 😍

MK írta...

😍😍😇😇😇😇szép volt. Várom a következőt és a TU folyt.is.

Carmen írta...

Sziaa itt is! Nem, most nem spórolom le a nyilvános kommentet.. :D
Szóóval, nekem nagyon tetszett, mert kicsit más világba helyezted ezt a "vérfertőzés" dolgot, ahonnan nézve sokkal emészthetőbb. Régen sokat olvastam az ikrekkel, de mostanra leszoktam a twincestről. Ennek ellenére örülök, hogy ennek a javítására gondolkodás nélkül mondtam igent! Szép volt, érdekes volt, nagyon saját volt, szóval gratulálok! És várom a következő "munkám" ;) Pusszantás!

HDawn írta...

Szia! Egy kicsit én is szomorú vagyok... sajnálom, hogy vége, de remélem, méltó befejezést kapott :) Remélhetőleg még fogsz is olvasni tőlem ilyen sztorikat :D Köszönöm, hogy írtál. Puszi

HDawn írta...

Szia! Nagyon örülök, hogy tetszett, és hogy megérte rá várni :) De egyszer ezt is be kellett fejezni, de ígérem, jön majd más, és talán azt is ennyire szeretni fogod :) Puszi

HDawn írta...

Köszönöm, és annyira örülök, hogy mindig itt vagy és írsz nekem... akkor is, ha van egy kis szünet a blogon :) Sok puszi :)

HDawn írta...

Szia :) Örülök, hogy tetszett a történet. Remélem, hogy a következő is tetszeni fog majd :) Köszönöm a kommentet. Puszi :)

HDawn írta...

Szia :)
Igen, én is imádtam írni... mintha olyankor elrepültem volna egy másik világba. Köszönöm a folyamatos támogatást, és sok-sok puszi :)

HDawn írta...

Köszönöm :) Sietek velük.

HDawn írta...

Szia!
Mindig próbálok arra törekedni, hogy valami olyat írjak, ami még nem volt :) És ha sikerült, az már fél siker :D A következő munkámat is elsőként fogod olvasni, úgyhogy készülj :D Puszii :)

Petruska írta...

Szia Drága ,végre ide jutottam az elejétől olvastam újra. Nagyon sajnálom hogy vége, mert csodálatos történet volt, imadtam minden sorát! ❤️❤️❤️❤️
Gyönyörű volt ez az utolsó rész is, jó volt, h Lola nem csak a lányuk lett, hanem angyal is❤️
Köszönöm szépen millió puszi ����������������

HDawn írta...

Szia Drága itt is!
Nagyon szerettem ezt a történetet írni, az ikrek mellett az angyalok is a gyengéim, úgyhogy így most ez dupla öröm volt :) Köszi, hogy végig velem tartottál. Puszi