2018. szeptember 30., vasárnap

Insomnia - 2. Válaszút

Sziasztok! A mai részben kicsit ismerkedünk a szereplőkkel, a helyszínnel, és néhány fontos infóra és fény derül. Úgy tűnik, kezdenek beindulni az események ;) Van már tippetek, merre tart majd a sztori?

2054. 08. 30.

Nem bánta, hogy aznap az állatokhoz osztották be. Szart lapátolni, teheneket fejni talán nem a legidillikusabb meló volt, de ilyenkor legalább egyedül lehetett a gondolataival. Már egy hét telt el, mióta Tom kitalálta, mit kell tennie, de a dolgok megvalósítása több tervezést és munkát igényelt, mint először sejtette. Tudta, hogy a körülötte élők készülnek valamire, hiszen a kocsmában és az összes utcasarkon suttogó emberek bújtak össze, cseréltek értékes tárgyakat, és minden szervezkedés egy dolog körül forgott: a partvidékiek elpusztításán. Erre hamar rájött, elég volt néhány beszélgetést kihallgatnia. Mekkora szerencse, hogy úgy rejtőzködött és lopott, mint egy profi.
Csupán öt éves volt, amikor elkezdte: árván maradt, és ételhez kellett jutnia, különben nem élte volna túl. Akkor még kicsi volt, fürge, és aki látta az angyali arcát, egy pillanatra sem gondolta, hogy ő lehetett az, aki ellopta a cipót, miközben próbálták megvigasztalni a kiscicája után síró gyermeket. Ivy édesanyja volt az utolsó, akitől elcsent egy szelet almás süteményt. Claire azonnal átlátott az ártatlannak tűnő tekinteten, de ahelyett, hogy megbüntette volna, csak kedvesen rámosolygott, és megígérte neki, hogy ezentúl nem kell amiatt aggódnia, hogy nem lesz fedél a feje fölött, vagy hogy nem lesz mit ennie.
Tom nyelt egy nagyot, amikor megrohamozták az emlékek, és gyorsan kisimította az összegyűrt papírlapot, hogy elterelje a figyelmét. Előző este szerezte zsebtolvajokat megszégyenítő módon egy férfitől, és ennek köszönhetően már tudta, mikor, hová kell mennie, hogy csatlakozhasson a titkos csoporthoz.
– Tooom! Már napok óta bujkálsz előlem – hallotta meg az idegesítő hangot közvetlenül az istálló bejáratától. Felpattant a szénával teletömködött zsákról, a papírt visszagyűrte a zsebébe, aztán a kezébe fogta az egyik fémdézsát és egy kisszéket. Jöjjön a tehénfejés, vagy bármi, ami elterelheti a figyelmét. Vajon képes lesz annyira koncentrálni rá, hogy kizárja a lány vinnyogását?
– Szia, Karina! Ne haragudj, eléggé elfoglalt voltam mostanában – mondta, ahogy elsuhant a lány mellett, és kilépett az ajtón a friss levegőre. Azonnal meglátta a célpontját. A tehénnek már majdnem a földig ért a tőgye, és biztos volt benne, hogy eltart majd egy darabig, amíg megfeji. Talán addigra Karina is feladja…
– Beszélhetnénk? – kérdezte a lány, miközben árnyékként követte Tomot a legelőre.
– Persze, de közben dolgoznom kell – mondta a fiú komolyan, és úgy tett, mintha a tehénfejés lenne élete álommunkája. Kitépett egy maréknyi füvet, az állat szájához emelte, és amíg megette, a fejét simogatta. Amikor az állat kinyújtotta a nyelvét, és kis híján megnyalta az arcát, halkan felnevetett. Próbálta Karina tudtára adni, hogy nem vágyik a társaságára, de ő nem vette észre, vagy egyáltalán nem akart tudomást venni róla. Tom sóhajtott egy nagyot, leült, a dézsát az állat tőgye alá tette, és hozzálátott a munkához.
– Nem akarsz mondani valamit? – kérdezte Karina egy kis csönd után.
Tom megforgatta a szemeit, és örült, hogy a lány nem látja.
– Én? Te akartál beszélni – mondta ártatlanul.
Karina idegesen felnevetett, és átsétált a nyugodtan legelésző állat másik oldalára, hátha valahogy magára tudja vonni a fiú figyelmét.
– Igazad van. Szeretném tudni, mi van kettőnk között – jelentette ki, miközben összefonta a karjait a mellkasa előtt, hogy határozottabbnak tűnjön.
– Egy tehén – válaszolta Tom, és képtelen volt visszafogni a nevetését. Felnézett a lányra, és már látta, hogy kettejük közül ő az egyetlen, akinek tetszett a poén. Biztos volt benne, hogy Karina éppen gondolatban fojtogatja, mert a lány jegesen kék szemei most még hidegebbnek tűntek. – Ne haragudj, ezt nem hagyhattam ki – tette hozzá halkan, és újra minden figyelmét az állatnak szentelte.
– Azt hittem, lehet veled komolyan beszélgetni – jegyezte meg Karina gúnyos hangsúllyal.
Tom vett egy mély levegőt, majd még egyet, hogy lenyugodjon, de úgy döntött, mégis kimondja, lesz ami lesz:
– Az a helyzet, Karina, sokkal jobb lenne, ha leülnél a másik oldalra, és segítenél ahelyett, hogy idejössz, és kéreted magad. Ha szexet akarsz, csak mondd ki, mint a nagyok. Tudod jól, hogy tőlem mást nem fogsz kapni. Meg amúgy is – folytatta Tom végig a saját kezeit figyelve – ha megduglak, az apád szarrá ver. Ha nem duglak meg, akkor is én húzom a rövidebbet, mert majd rohansz hozzá, és kitalálsz valami mesét, amivel bosszút állhatsz. Jól gondolom? – kérdezte, és ezúttal belenézett a lány kék szemeibe.
Karina csak hápogott, mint egy partra vetett hal, és a fiú megállapította, hogy még egy ilyen szép arcot is nevetségessé tud tenni az ostobaság.
– Mégis mit… mit képzelsz te magadról?! – bukott ki végül a lányból.
– Komolyan azt hitted, hogy majd újra összebújok veled, miután az apád még a szart is kiverte belőlem, mert te képtelen vagy tartani azt a nagy szádat? Talán tehetséges vagy vele, de nem tudod, mikor kell befogni.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban… vagy a dézsában, ha úgy tetszik. Karina belerúgott a tejesedénybe, aminek a tartalma félig Tom lábán, félig pedig a füvön kötött ki. A fiú még életében nem volt annyira dühös, mint abban a percben. Felpattant a székről, és elkapta az éppen elviharzó lány karját. Az utolsó pillanatban gondolta meg magát: nem üthet meg egy nőt. Talán Karina megérdemelte volna, de tudta, hogy ő nem tudna megbékélni a lelkiismeretével.
– Hülye picsa! Az emberek éheznek, te meg nem tudtad valami máson kitölteni a dühödet?! Miért nem rúgtál inkább belém? Már úgyis megtetted, amikor elmondtad az apádnak – üvöltötte a lány arcába, aki próbált kiszabadulni az erős karok közül. Tomnak meg se kottyant, amikor az éles fogak a csuklójába mélyedtek, de amikor a lány belerúgott a lábába, azonnal a földön kötöttek ki. Aztán Karina hirtelen abbahagyta a tiltakozást, teljesen összezavarva ezzel Tomot. Mozdulatlanul feküdt a fiún, és egy kis ideig csak a kapkodó lélegzetük hallatszott. Tom összevont szemöldökkel nézett fel a lányra, és amikor Karina felült, meg volt róla győződve, hogy végre lelép. Még a kezét is elengedte, de amikor a lány a mellkasára támaszkodott, és a fenekét egyértelmű céllal a fiú ágyékához dörzsölte, Tom azonnal átlátott rajta. Karina szemeiben ott lapult a vágy, és talán még engedett is volna neki, hogy egy kis ideig együtt feledkezzenek el a világról, de akkor eszébe jutott a kiborított tej. A fiú a derekánál fogva lökte le magáról, és már nem érdekelte, hogy a lány fájdalmasan érkezett az oldalára. Annyira mégsem fájhatott neki, mert dühösen felpattant, hitetlenkedve csóválta a fejét, de végre megértette, hogy a fiú nem vágyik a társaságára, és elviharzott. Tom csak kiábrándultan nézett utána. Már ő is azt kérdezte magától, amit Ivy és Nathan az utóbbi napokban: tényleg megérte összeszűrni a levet ezzel az őrült nőszeméllyel? Felállt, és odament a dézsához, hogy megnézze, hátha maradt még benne valamennyi. Lemondóan felnyögött, amikor meglátta, hogy a kis tej a dézsa alján még egy poharat sem töltene meg. Már tudta a választ az előző kérdésre: Az a három liter tej többet ért, mint három Karina összesen.
– Mi történt? – kérdezte Nathan, miközben a fiú felé sétált egy másik férfi társaságában, aki azonban elkanyarodott az istállók felé. Tom lassan kifújta a benntartott levegőt. Nem akart az állatok gazdájának magyarázkodni a tej miatt. – Mit csináltál azzal a lánnyal? Olyan dühösen rohant el, hogy biztos vagyok benne, megint az apjához ment – mondta a férfi aggódva.
Tom megcsóválta a fejét, és kétségbeesetten próbálta a pólójáról letörölni a tehéntrágyát, de amikor rájött, hogy csak egyre nagyobb foltot csinál, ingerülten kibújt belőle, és undorodva tartotta el magától.
– Miért nem kérdezted meg tőle? Már biztosan megszületett egy mese a fejében arról, hogyan tepertem le – felelte Tom még mindig dühösen, miközben előre húzta a haját, és óvatosan beleszagolt. – Pfuj!
Jonathan elmosolyodott, és figyelte, ahogy a fiú próbálta letörölni a tincseiről a beleragadt tehénlepényt, de közben az aggodalom is ott bujkált a tekintetében. Karina szinte őrült módjára viharzott el, és nagyon úgy tűnt, valami bosszúfélét forgat a fejében.
– Menj haza, és mosakodj meg. Én befejezem ezt – intett a tehén felé.
Tom végre abbahagyta a mániákus tisztálkodást és a férfira nézett:
– Köszönöm – mondta halkan, és elindult, de néhány lépés után visszafordult. – Ugye tudod, hogy én semmit sem csináltam? Felhúzott azzal, hogy kiöntötte a tejet, de nem bántottam, vagy ilyesmi...– magyarázta zavartan.
– Tudom, Tom – felelte Nathan megértően. – De kérlek, vigyázz magadra! Robert bármire képes a lányáért.
A fiú bólintott, és egy kis hezitálás után tényleg elindult a gondolataiba mélyedve. Az emberek éppen akkor tértek haza a földekről, és a kis, poros utcákat beszélgetés hangja és gyermekzsivaj töltötte meg. Lehajtott fejjel ment, a koszos pólóját a mellkasához szorítva, de aztán megállt egy kereszteződésnél, mert még mindig emlékezett a kis faházra az utca végén. Felemelte a fejét, és a lemenő nap erős fényétől hunyorogva nézett körbe. Mindenfelé omladozó falak, nyomor és az erős fizikai munkától kifáradt emberek. Gyerekek, akik nem kaphatták meg a megfelelő taníttatást, és már egész kicsi koruktól kezdve dolgoztak. Fáradt anyák, akik minden este lefekvés előtt elmondtak egy imát, és csak reménykedhettek, hogy a következő napon is lesz étel az asztalukon. Tom tudta jól, milyen éhezni. Azóta sem felejtette el az érzést, hogy mennyire kétségbeesett és őrült módon próbált bármi áron ételhez jutni, amikor öt évesen magára maradt. Verekedett érte, feltúrta a kukákat, és hiába érezte a romlott ételek undorító bűzét, mégis a szájába pakolta, és bízott abban, hogy nem fogja az összeset kihányni. Esténként elbújva az istállók mellett, vagy az erdőben az oldalára fordulva húzta össze magát, miközben halkan nyöszörgött és a fájó hasára szorította a tenyerét. Őszintén fogalma sem volt, hogy mi történt volna, ha azon az őszön nem kerül Ivyékhoz. Biztosan nem vészeli át a telet odakint, és az erdőben vagy megfagyott volna, vagy az állatok eledelévé válik. Bár tény, a vadak nem laktak volna túl jól a csont és bőr kisfiúból.
– Tom… Tom, süket vagy? – kérdezte egy ismerős hang, miközben kiszakította az emlékeiből. A fiú a barátja felé fordult, és azonnal elmosolyodott.
– Kormos az arcod – mondta neki láthatóan jól mulatva Georg ábrázatán.
– Tudod, mennyire béna vagyok, ha tűzrakásról van szó, és anya ma kenyeret akart sütni – magyarázta az idősebb fiú, miközben a kézfejével próbálta letörölni az arcáról a koszt. Tomnak eszébe jutott egy régi emlék, amikor Georg haja lángra kapott, és már éppen fel akarta hozni a témát, amikor a barátja a levegőbe szimatolt. – Mi ez a szag?
Tom arcáról azonnal eltűnt a mosoly, és hátrált egy lépést.
– Ez csak… – kezdte, ahogy végignézett saját magán – a nadrágomra ömlött egy kis tej. És tehénszaros lettem – vonta meg a vállát, mintha ez mindennapos lenne. Most Georgon volt a sor, hogy nevessen, és Tom kénytelen volt az oldalába könyökölni, hogy hagyja már abba, mert egyre kellemetlenebbül érezte magát.
– És még te mondod, hogy kormos vagyok. Hogy a fenébe lett tehénszaros a hajad? – kérdezte a fiú, majd undorodva fogta meg, és vizsgálgatta Tom egyik rasztáját. A fiatalabb fiú gyorsan elhúzta a fejét, és dühösen nézett a barátjára:
– Ne fogdosd a hajam! Még a végén kormos lesz – szólt rá.
– Nem mindegy? Már így is koszos – felelte Georg, de békén hagyta Tomot. Tudta, hogy a fiú utálta, ha a haját piszkálták. – Ne tereld el a témát. Mi történt veled?
Tom halkan sóhajtott. Tudta, hogy a barátja nem fog leszállni a témáról, amíg valami kielégítő válasszal nem szolgál neki. Alig várta, hogy felkapja otthon a sampont, és a patakban alaposan lefürödjön, de ahhoz először le kellett ráznia Georgot.
– Karina – sóhajtotta végül. – Bonyolult.
– Szóval a legelőn hemperegtetek? – kérdezte az idősebb fiú felvont szemöldökkel.
– Dehogy! – tiltakozott Tom azonnal. – Vagyis, igen. Kicsit összekaptunk, aztán valahogy a földön kötöttünk ki, és itt is a történet vége – hadarta türelmetlenül. Nem akart kitérni a pontos részletekre, sem arra, hogy a lány szinte leteperte, mert hiába tűnt előző héten olyan nagy dicsőségnek, hogy Karinával volt, ma már szíve szerint visszacsinálta volna az egészet. Néha elkövetett hibákat, de szerencsére elég könnyen tanult belőlük.
– Szia, Tom! – lépett ki a házból Georg édesanyja a tornácra, és kedvesen rámosolygott a fiúra. – Pont most lett kész a vacsora. Szeretnél velük tartani?
A fiú köszönt a középkorú nőnek, és illedelmesen visszautasította a meghívást. Jó érzéssel töltötte el, hogy azt a kicsit, ami nekik volt, szívesen megosztották volna vele, de Georgnak három húga volt, és jól tudta, hogy a magára maradt édesanya és a barátja is reggeltől estig a földeken dolgoznak, hogy a gyerekeket etetni tudják.
– Tomnak sürgősen szüksége van egy fürdőre – mondta Georg az édesanyjának nevetve, amikor a nő próbálta meggyőzni a fiút, hogy mégis maradjon.
– Georg, megtennéd, hogy ránézel a lányokra? Nem szeretném, ha ez a veszekedés is hajtépéssel végződne – mondta a nő, és a fejével a bentről kiszűrődő hangos ordibálás felé intett. – Valamit szeretnék mondani a barátodnak.
Georg megadóan bólintott az édesanyjának, és visszafordult Tom felé:
– Máskor jobban vigyázz Karinával – kacsintott a fiú felé, mire a barátja játékosan meglökte. Tom még mindig nevetve lépett közelebb a barátja anyjához, amikor Georg eltűnt az évtizedekkel ezelőtt épült, de takaros házban.
– Talán jobban jártam volna, ha a lányok helyett is fiaim születnek – jegyezte meg a nő zavartan mosolyogva, miközben felemelt egy kis papírzsákot. – A múltkor nem tudtam fizetni Ivynak – kezdte elpirulva. – Elvinnéd ezt neki? Nem nagy dolog, csak egy kis dió…
A nő kétségbeesett tekintetétől Tom egyre kellemetlenebbül érezte magát. Hátrált néhány lépést, és megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem, ezt vele kellene megbeszélnie – mondta bizonytalanul. – Én nem fogadhatom el.
– Tudom, hogy ugyanolyan jó szíved van, mint neki – mondta a nő kedvesen, miközben megragadta Tom karját. – Kérlek, ez sokat jelentene nekem.
A következő pillanatban már a kezében is volt a zacskó, a nő pedig sarkon fordult, és visszament a házba. Tom még egy kis ideig ott állt az utcán, és próbálta összeszedni magát. Georg édesanyja tévedett. Ő fele annyira sem volt jószívű, mint a nővére. Talán próbált az lenni, de a csalódott dühe mindig, mindent felülírt. A bosszú vezérelte, mert nem tudta elfogadni, hogy elvették tőle a legfontosabbakat, de néha az is felmerült benne, hogy irigy a partvidéken élőkre. Lassan sétált vissza a házuk felé, és már az sem érdekelte, hogy bűzlik, mint egy trágyadomb. Talán Ivynak igaza van. Talán tényleg arra születtek, hogy megállás nélkül dolgozzanak, és a túlélésért küzdjenek napról napra. Akkor miért nem tudott ebbe belenyugodni?
Amikor halkan kinyitotta az ajtót, és átlépett a küszöbön, mint egy zombi, Nathan és Ivy volt az, akiket először észrevett. Tom annyira elgondolkozott séta közben, hogy a férfi is hamarabb hazaért, és most a falhoz tapasztva csókolta a lányt és markolta a csípőjét. Úgy tűnt, az egész napos kemény munka által okozott fáradtság azonnal eltűnt, ha Ivyval lehetett. Tom lehajtotta a fejét, és csöndes léptekkel a hálóhelyiségbe ment. Túl kicsi volt ez a ház négyüknek, így nem volt meglepő, hogy néha hasonló jelenetbe botlott, de nem akarta őket zavarni, úgyhogy megpróbált észrevétlen maradni. Amióta együtt volt az első lánnyal, sokszor eszébe jutott, vajon milyen lehet valakivel, akit tényleg szeret. Még belegondolni is furcsa volt, hogy a boldogság tovább tarthat annál a röpke tíz percnél, amit egymás karjaiban töltenek. Számára a legtöbb lány egyforma volt: álszent, izgató, megbízhatatlan, forró, feszes, de a megfelelő helyeken puha.
– Hová mész? – kérdezte tőle Brian, miközben lemászott a padlásról. Tom a kezébe fogta a gyógynövényes sampont, amit Ivy kevert neki, és éppen törölközőt keresett a szekrényben.
– A patakhoz – felelte, miközben tovább kutatott.
– Ez mi? – hallotta maga mögül Brian hangját. Tom megfordult, és látta, hogy a kisfiú a papírzacskót tartja a kezében.
– Dió. Ivynak küldték – mondta, és az utolsó pillanatban kapta ki Brian kezéből a finomságot. – Neeem, először megmutatjuk anyunak.
– Aztán ehetek belőle? – kérdezte a fiú lebiggyedt ajkakkal.
– Majd ő megmondja.
– Veled mehetek?
– Nem tudom, Brian. Nem vagyok se az apád, se az anyád – felelte Tom szemforgatva.
– Megint valami lánnyal mész?
– Jézusom, dehogy! – fakadt ki Tom, de ahogy rápillantott Brianre, megsajnálta a kisfiút, hiszen pontosan tudta, miért kérdezett rá. Nem egyszer fordult már elő, hogy elküldte, vagy valahogy lerázta csak azért, hogy kettesben maradhasson valamelyik kiszemeltjével. – Velem jöhetsz, ha elengednek.
Brian felvidult arccal rohant a konyhába a szüleihez, hogy engedélyt kérjen, és másodperceken belül készen állt egy törölközővel és egy játék műanyag hajóval a kezében, amit mindig magával vitt, ha a víz közelébe mentek.
Elmúlt este hét, a felnőttek vacsorát készítettek, és már csak a gyerekek voltak kint játszani a házak előtt. Brian szájtátva figyelt egy nagyjából tíz éves fiút, aki elbiciklizett mellettük, miközben csöndesen baktatott Tom mellett, és próbálta tartani vele a lépést.
– Nagyon szeretnék egy biciklit. Sőt, ha nagy leszek, lesz kocsim is – jelentette ki eltökélten.
Tom felhorkant, és mosolyogva nézett le a fiúra.
– Én azzal is megelégednék, ha az áramellátás nem akadozna folyton. Akkor lenne meleg víz is anélkül, hogy forralni kéne.
– Vajon milyen lehet a partvidéken élni? – kérdezte a kisfiú elgondolkozva.
– Unalmas. Valószínűleg mi is teljesen ellustulnánk, ha meglenne mindenünk – felelte Tom, és hiába próbálta, nem tudta elrejteni a gyűlöletet a hangjából.
– Csak rossz emberek élnek ott? Itt is vannak rosszak, meg jók is. Például Karina apja nagyon gonosz, amiért megvert – bólogatott Brian.
– Ne beszéljünk erről – motyogta Tom. Persze, megvolt a véleménye a partvidéken élőkről, de nem egy ötéves gyerekkel akarta megvitatni. Karina említésétől pedig egyenesen hányingere lett. Talán a kisfiú is megérezte a rosszkedvét, mert többet nem kérdezett.
Nem sokkal később elérték a település végét, majd az erdő szélétől nem messze már hallották a patak csordogálását. Tom alig várta, hogy megszabaduljon a tej és tehéntrágya szagtól, ezért előre szaladt, és gyorsan ledobálta magáról a koszos ruhákat. A partszakaszt fák és bokrok övezték mindkét oldalról, így nem kellett attól tartaniuk, hogy bárki meglátja őket. Nem törődve a víz hűvösségével, azonnal nyakig elmerült benne, és onnan figyelte Briant, aki levetkőzött, először óvatosan csak a lábujjait dugta bele a patakba, és maga köré font karokkal, dideregve mászott egyre beljebb a csúszós köveken egyensúlyozva. Persze néhány lépés után megcsúszott, és a víz alá merült, amit Tom nevetve nézett végig.
– Ez nagyon hideg – mondta Brian, amikor a levegőt kapkodva újra lábra állt. A szőke haja a fejére tapadt, és a szempillái végén remegett néhány vízcsepp.
– Mindjárt megszokod – úszott hozzá Tom. Ő is tetőtől talpig libabőrös volt, de a fullasztó meleg után jól esett a patak hűvös simogatása. Amikor a haját is bevizezte, és alaposan megmosta a samponnal, még jobban dideregni kezdett. De amikor játszott Briannel, és dobálta a kisfiút a vízben, legalább egy kicsit mindketten kimelegedtek.
– Szerinted lesz valaha kistestvérem? – kérdezte Brian, amikor már a parton voltak. Tom magában elmosolyodott, és arra gondolt, hogy ha Ivy és Nathan onnan folytatták, ahol a konyhában abbahagyták, akkor hamarosan, de ezt inkább nem osztotta meg a fiúval. Inkább igyekezett minél gyorsabban megtörölni és felöltöztetni őt, mert Brian ajkai már lilák voltak, és a fogai folyton összekoccantak vacogás közben.
– Fogalmam sincs. De miért akarnál kistestvért? Azokkal csak a baj van – mondta Tom, miközben ő is magára vette a tiszta ruhákat. A haja csurom vizes volt, ezért a pólóját nem vette föl, inkább a törölközőt terítette a nyakába. Ha szerencséje lesz, talán reggelre megszárad a haja. Nagy nyűg volt, főleg télen, amikor órákat töltöttek azzal, hogy Ivy egyenként kinyomkodta az összes vastag tincsből a vizet, és olyankor Tomnak egész este a tűz mellett kellett ülnie. Néha utálta a hosszú rasztáit, de semmiképpen sem akart tőlük megválni.
– Hogy én is gondoskodhassak róla, mint te rólam – felelte Brian gondolkodás nélkül. Tom először csodálkozva nézett rá, aztán valamiért összeszorult a torka.
– Brian, én nem vagyok a testvéred, ugye tudod? – kérdezte halkan. Neki nem volt senkije, akit vér szerint a családjának nevezhetett volna, és valahogy mindig szomorúsággal töltötte el, amikor emlékeztették rá. Ivy, Jonathan és Brian mindannyian szerették és törődtek vele, de valahogy mégsem volt olyan, mint amikor kiskorában az igazi édesanyjával élt.
– Tudom, nem vagyok hülye – mondta Brian morcosan. – De úgy viselkedsz, mintha az lennél.
– Honnan veszed? – kérdezte Tom felvont szemöldökkel.
– Mert vigyázol rám, mint Georg a testvéreire – jelentette ki a kisfiú. Tom nem tudott vele vitatkozni, inkább játékosan Brian nedves hajába túrt, és alaposan összekócolta.
– Akármilyen idegesítő vagy néha, azért szeretlek – mondta neki lágyan mosolyogva. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy Tom túl későn vette észre a feléjük tartó alakot. Amikor látta, hogy ki az, már tudta, hogy nagy hibát követett el a figyelmetlenségével. De amúgy sem menekülhetett volna. Meg volt róla győződve, hogy Karina panaszkodott róla, és előbb-utóbb újra laposra verik majd.
– Brian, menj haza, és mond meg Ivynak, hogy én kicsit később megyek – mondta a kisfiúnak ellentmondást nem tűrően, amikor a férfi megállt velük szemben. Brian szerencsére nem kérdezett semmit, csak bólintott, és gyors léptekkel elindult a házuk felé.
– Nem akarlak bántani – mondta a magas, sebhelyes arcú férfi, akit talán Kole-nak hívtak, ha Tom jól emlékezett, de az biztos, hogy Karina egyik unokatestvére volt.
– Akkor mit akarsz? – kérdezte gyanakodva.
– Robert beszélni akar veled. – Tom fején átfutott, hogy ismét a büszke apa akar bosszút állni rajta a lánya miatt, de aztán Kole folytatta: – Tudjuk, hogy kémkedsz utánunk. Ahogy azt is, hogy utálod a partvidékieket. Mindent megtennél, hogy megkapják a kiérdemelt büntetésüket, ugye? – kérdezte a férfi ijesztően vigyorogva. Tom hirtelen nem tudta, mit csináljon. Egyáltalán nem számított erre. El akart menni a lázadók megbeszélésre, de álmában sem gondolta, hogy még azelőtt érte fognak jönni. Hazudjon? Mi értelme lenne, ha már tudják? Lassan, bizonytalanul bólintott, és kíváncsian várta, mit mond a férfi. – Szükségünk lesz valakire, akit beküldhetünk hozzájuk kémkedni. Nem lesz gyerekjáték, de Robert szerint meg tudod csinálni. Ha mégsem, akkor sem leszel nagy veszteség – tette hozzá vállat vonva Kole, és a vihogása közben kilátszódtak az elrohadt fogai. – Mit mondasz, kölyök? Velünk tartasz? – kérdezte, és Tom látta, ahogy a férfi keze a kése markolatára csúszott, ami az övére felcsatolt tartóból lógott ki. Azonnal tudta, hogy a nemleges válaszért az életével fizetne. Tom nyelt egy nagyot, és újra bólintott.
– Benne vagyok – tette hozzá olyan határozottan, amennyire csak tudta.

5 megjegyzés:

  1. Sziaa!

    Imadom! <3
    Nagyon tetszett!
    Gondolom nem mondok vele ujat, ha azt mondom h Karinat szivesen kitorolnem a tortenetbol!
    Briant csipem. :)
    Nagyon varom mar az ikrek talalkozasat, csak azt sajnalom h Tom valoszinuleg utalni fogja az elejen Billt es biztos atveri majd az erdekeiben... :(
    Nagyon varom a folytatast!
    Koszonom! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Már én is nagyon várom az ikrek találkozását :D Egy kicsit félek is tőle, mert azt akarom, hogy maradandó élmény legyen... meglátjuk ;) Mindjárt rakom fel a folytatást ;) Puszi!

      Törlés
  2. Szuper! Szeretem az ilyen sztorikat (is). 😍

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó részlet volt, tetszett. Brian olyan kis aranyos, szeretem ezeket a vidam gyerek jeleneteket, jó h csempezel bele humort "mi van köztünk? Tehén" 😂😂😂
    Ugy látom, h most indul be igazan, es Tom kém lesz, aki majd talalkozik odaat a testvérével, es innen kezdődnek a bonyodalmak
    Köszönöm, annyira jót talaltal mar ki megint, meg csak az elejen vagyunk, de mar most látom, h ezt a sztoridat is imadni fogom😘😘😘😘

    VálaszTörlés