2018. szeptember 16., vasárnap

Insomnia - Prológus

Sziasztok! Végre eljött ez a nap is. Már hónapok óta arra várok, hogy megoszthassam veletek ezt a történetet, és most meghoztam a prológust. Nagyon izgulok, alig várom, hogy kiderüljön, mit gondoltok róla :) Jó olvasást!
A történettel kapcsolatos figyelmeztetések: lesznek 18+ részek, homoszexuális szál, vérfertőzés, előfordul majd benne erőszak, durva nyelvezet. Ennek tudatában kezdjetek bele.


2059. 01. 05.
Átutazók vagyunk. Csupán egy homokszem a sivatagban, egy vízcsepp az óceánban, de van valami, ami közös bennünk: megszületünk, majd semmivé leszünk. Ez a rideg valóság, és csak rajtunk múlik, mennyire tudjuk kiszínezni a perceinket, óráinkat, napjainkat, éveinket. Nem tudhatjuk, mennyi idővel gazdálkodhatunk. Nem tudhatjuk, melyik tervünket húzza keresztül a sors. Emberek lépnek be és ki az életünkből, miközben sokszor a sötétben tapogatózunk azzal kapcsolatban, hogy kire érdemes áldozni a drága időnkből. Néha örök barátságok törnek meg, lángoló szerelmek válnak hamuvá, amiket hömpölyögve kap fel a szél, és hord szerteszét a végtelenbe. 
A végtelen… milyen furcsa fogalom. Behatárolhatatlan és megfoghatatlan, mégis, sokszor használjuk ezt a jelzőt, amikor próbáljuk meghatározni, meddig fogunk valakit szeretni. Ó, a szerelem, és a végtelen… Máris két dolog, amit nehéz szavakba önteni. Kiskoromban azt hittem, hogy a szerelem az, ha megcsókolok egy lányt, akinek jó illata, és fényes, hosszú haja van. Mintha az egész csupa semmitmondás, klisé, rózsaszín felhő és kacagás lenne. Akkor azt hittem, hogy a végtelen ott van, ahol a csillagok ragyognak éjszakánként. Mennyire naiv voltam! Ha most visszamehetnék az időben meglátogatni a gyermek önmagam, elmondanám neki, hogy a szerelem néha iszonyatosan fáj, és a végtelen sokkal de sokkal messzebb van a csillagoknál. Mert néha a szívünk olyan embert választ, akit nem kellene… mert néha a végtelenig és még tovább követnénk azt, aki a világot jelenti számunkra. Valamit megtanultam: szeretni sokkal könnyebb, ha mindened megvan, egészséges vagy, és nem kell aggódnod a jövőd miatt. Szerelmesnek lenni a világvégén ijesztő, és nem tudhatod, hogy a következő pillanatban a pokolban vagy a mennyországban kötsz ki.
Elárulok egy titkot. A valóságban nem léteznek tündérmesék, ahol megjelenik a herceg, megmenti a királylányt és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Talán van egy herceg… és talán… talán van egy királylány is valahol. De a létezésük nem felhőtlen. A múlt sebei felnyílnak olykor, az élet pedig újabb és újabb megpróbáltatásokkal teli. 
Az én történetem talán úgy tűnhet, könnyen indult. De ez csak a látszat. Megvolt mindenem, és közben nem volt semmim. Lélegeztem, de nem igazán éltem. Valaminek történnie kellett, hogy erre rájöjjek. De ahhoz, hogy rendesen el tudjam mesélni, kicsit vissza kell repülnünk az időben.
Találkozzunk ott, ahol a sziklák üdvözlik az óceánt…

2039. 12. 20.
Mennydörgés hangja szakította meg az erdő egyébként nyugodt, csöndes atmoszféráját. A fiatal lány felnézett a gyülekező felhőkre, és még szorosabban fogta össze magán a kopottas kabátját. A lábujjait már nem érezte a lyukas, átázott cipőjében, mire a nap lebukott a horizonton, és komor színekkel árasztotta el az erdőt. Mintha az időjárás is tükrözné a lelkében dúló viharokat, az eső egyre nagyobb cseppekben kezdett esni a nyomasztó szürkületben. Még jobban magához szorította a kis csomagot, és úgy rendezte a puha takarót, hogy az megvédje a babát az esőtől. Először csak halk nyöszörgést hallott, amikor elindult lefelé a hegygerincről, majd egy kis idővel később szívszorító, könyörgő sírást. Hatalmas csoda volt, hogy a kisfiú ezelőtt még nem sírt fel, de most egy kicsit muszáj volt megállnia, hogy megnyugtassa valahogy. Lassan kicsomagolta a takaróból a baba fejét, és amikor meglátta a lebiggyedt ajkakat, a hatalmas, barna szemeket, amelyek most könnyektől csillogtak, azonnal elszorult a torka.
– Shh, semmi baj – ringatta a kicsit, és egy mosolyt is erőltetett a gondterhelt, fáradt arcára, amire a kemény élet fiatal kora ellenére máris apró ráncokat vésett. – Csak még egy kis türelem, nemsokára odaérünk. Kapsz majd finom vacsorát, és nem fogsz többet fázni, ígérem. Sok játékod lesz, és annyi ruhád, hogy nem fog elférni a szekrényben. Mindent megkapsz majd, amit én nem tudnék megadni neked – dünnyögte, és már ő sem volt benne biztos, hogy a gyermeket vagy saját magát próbálja megnyugtatni. A kisfiú egy pillanatra elhallgatott, és csodálkozva nézett fel az édesanyjára, mintha minden szavát értette volna. A lány összeszorult szívvel pillantott az ártatlan tekintetbe. Olyan helyzetbe került, amit egyetlen anyának sem lenne szabad átélnie. Nem volt jó döntés, nem volt olyan lehetőség, ami kevésbé fájdalmas. Talán örülnie kellene, hogy megadatott a választás lehetősége, mégis túl nehéz volt… Ha a kicsi vele marad, soha nem látja orvos. Ha nem hozza el, talán néhány hét és utána biztosan éhen hal. Ha még valahonnan szereznek is élelmet, az élete amúgy is teljesen kilátástalan lenne, tele bizonytalansággal, félelemmel, nélkülözéssel. És ott van még egy másik éhes száj is, akiről gondoskodnia kell. Gyűlölte magát azért, hogy kifogásokat keres. Okokat arra, amiért most nyugat felé tartott, hogy a fiát más emberek gondjaira bízza. Mert talán megkap majd mindent, de fogják úgy szeretni, ahogy ő szereti? Nem, ebben erősen kételkedett, mert ő még az életénél is jobban szerette. A kicsi arca újra grimaszba rándult, és látszott rajta, hogy másodpercek választják el attól, hogy éktelen ordításba kezdjen. A lány szeme szerencsére már hozzászokott a sötéthez, és idejében meglátta az árulkodó jeleket. Egy öreg tölgyfa törzséhez botorkált, és azonnal kibontotta a kabátját, hogy magához ölelhesse a kis testet. Talán még van annyi teje, hogy megetesse.
– Éhes vagy? – dünnyögte halkan, miközben a kicsi olyan mohón kezdett enni, mintha az élete múlna rajta. Néhány pillanatig nem hallatszott semmi, csak a faleveleken kopogó eső, és a kisfiú halk cuppogásának és nyelésének hangjai. A lány mosolyogva nézte a kisbabát, a pufi arcocskáját, a pici orrát, a hosszú szempilláit, és akkor rájött, hogy talán ez az utolsó alkalom, amikor láthatja. Az utolsó, hogy gondoskodhat róla. Az utolsó órák, percek, amíg a fiának hívhatja. A kicsi felnyúlt az egyik kezével, és az ujjai közé zárta a lány befont haját. Most az egyszer nem kezdte el tépkedni, mint azelőtt, inkább mintha bele akart volna kapaszkodni. Mintha érezné, hogy az édesanyja hamarosan kilép az életéből, és kénytelen lesz nélküle boldogulni. A kicsi nemsokára abbahagyta az evést, de beletelt néhány percbe, míg tovább tudtak indulni. A lány végtelenül kimerült volt, vacogott a hidegtől, de semmi sem ért fel a lelkében gyökerező fájdalommal. Tudta, hogy tovább kell mennie, ha nem akarja, hogy valami bajuk essen. Az eső szerencsére teljesen elállt, és a sötét felhők hamar tovább indultak, mielőtt kitombolhatták volna magukat, de így is késve érkeztek a megbeszélt helyszínre. Mielőtt kilépett volna a sűrű bokrok védelméből, még egyszer rámosolygott az alvó fiára, annak ellenére is, hogy a látását elhomályosították a könnyek.
– Nem tudom, hogy látlak-e még valaha. Nem tudom, hogy találkozunk-e, de biztos vagyok benne, hogy ti ketten meg fogjátok találni az egymás felé vezető utat. A csillagok, a Nap, a Hold mind arra fognak vezetni, hogy újra együtt legyetek – mondta teljes meggyőződéssel, majd lehajolt, és egy lágy csókot hagyott a kicsi homlokán. – Szeretlek, és azt kívánom bár emlékeznél erre évek múltával, akárhol is leszel akkor – tette hozzá megtört hangon. De nem volt több ideje a búcsúzkodásra. Gyorsan letörölte a könnyeit a kabátja ujjával, és egy mély, remegő sóhaj után a földúton várakozó terepjáró elé lépett. A kocsi reflektora megvilágította az alakját, és a sötétséghez szokott szemeit bántotta a fény, de hamarosan kinyílt a kocsi mindkét ajtaja, és két árnyékot látott kiszállni a járműből. Két ember, akiket túl jól ismert, és ő csak kapkodta a fejét jobbra-balra, mint egy bekerített vad.
– Késtél – dörrent rá egy női hang.
– Elhoztad? – hallotta a férfit, akinek sokkal bizonytalanabb volt a hangja.
– Sajnálom, én… jöttem, ahogy tudtam – felelte halkan, miközben akaratlanul is még jobban magához szorította a kis csomagot. – A kicsi sírt, meg kellett állnom, hogy megetessem.
– Innentől mi gondoskodunk róla – jelentette ki a nő, akinek csak a körvonalait látta, ahogy háttal állt a fényszóróknak. A lány le merte volna fogadni, hogy az ördög is így nézhet ki. Csak egy nagy feketeség, amit lángoló tűznyalábok öveznek. És amikor az az ijesztő lény közeledni kezdett, ő ösztönszerűen hátralépett.
– Ann, kérlek – könyörgött a lány, bár maga sem tudta, miért. Hogy vigyázzon a fiára? Vagy hogy ne szakítsa el tőle?
– Megegyeztünk – mondta a nő, és amikor már csak néhány centire állt, kíméletlenül kitépte a csomagot az anya ölelő karjaiból. Amikor a kisfiú kétségbeesve sírni kezdett, akkor a lány is. Nem akart összetörni ezek előtt az emberek előtt, de a szívét összeszorító vasmarok mintha még egy tőrt is a gyomrába szúrt volna, amikor elvették tőle a gyermekét. Olyan jó lett volna világgá kürtölni a fájdalmát. Csak ordítani, amíg nem marad hangja, és össze nem esik a kimerültségtől. Nem akart semmit a tudatlanságon kívül. Az egyetlen, ami meggátolta abban, hogy elveszítse az ép elméjét, az a tudat, hogy otthon várja valaki, akinek szüksége van rá.
– Sajnálom – lépett oda hozzá a férfi, és megszorította a vállát. Borzasztó fáradt volt ahhoz, hogy elhúzódjon a kezek alól, amelyeknek már túl jól ismerte az érintését. – Vigyázni fogunk rá, ezt megígérhetem.
A lány csak bizonytalanul bólintott egy aprót, miközben képtelen volt levenni a szemét a kisfiáról.
– Szőke – jelentette ki undorodva Ann, miközben a kicsi fejéről hátrasimította a rongyot.
– Semmi baj, sok kisbabának világos a haja. Ez majd megváltozik idővel – ígérte a férfi, és megnyugtatóan rámosolygott a feleségére.
– Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy fiú – szólalt meg a nő érzéketlen hangon, mintha csak egy tárgyról beszélne.
– Nagyon hideg van, kérlek – kezdte a lány, de a férfi azonnal csendre intette.
– Vidd be a kocsiba, Ann! – mondta. – Nem akarjuk, hogy megbetegedjen, ugye?
Úgy tűnt a férfi szavai hatottak. Ann egy kurta bólintással visszaült a terepjáró anyósülésére, és a kisbabát az ölébe fektetve csomagolta ki a kopott pokrócból. A lány a sírástól elhomályosult tekintettel figyelte, ahogy a nő érzéketlen mozdulatokkal érintette a kisfiát, és amikor megbizonyosodott a neméről, csak bólintott a férfi felé.
– Tessék, fogd ezt! – mondta a férfi, mikor elkapta a lány kezét, és a tenyerébe nyomott valamit. Hamarosan kiderült, hogy egy arany karkötőt szorongat, és úgy dobta el, mintha megégette volna.
– Nem – mondta fejcsóválva. – Sosem adnám el a gyerekem – tette hozzá, miközben még mindig szörnyülködve nézte az ékszert a nedves avaron.
– Simone… – suttogta a férfi könyörgőn. – Tudom jól, hogy szükséged van rá. Csak vedd fel, és menj haza.
– Nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel. Nincs szükségem rá – jelentette ki a lány makacsul, miközben felemelte a kezét, hogy letörölje az arcáról a könnyeket és hátrasimítson néhány szőke tincset. – Sok mindent elvettél már tőlem, de azt nem hagyom, hogy a becsületemet is széttipord.
– A te döntésed – vonta meg a vállát a férfi, amikor rájött, hogy a lány álláspontja megmásíthatatlan. – Ezzel csak meg akartam köszönni.
– Ne köszönj meg valami olyasmit, amibe nekem beleszakad a szívem – suttogta a lány könnyes szemekkel. – Miért nem néztél rá?
A férfi egy pillanatig némán bámult a lányra, pedig azonnal tudta, kiről beszél. Végül csak megrázta a fejét, és a kocsi felé pillantott.
– Mennem kell, a feleségem már vár – jelentette ki színtelen hangon.
– Jörg, az istenért! – ragadta meg a karját a lány. – Könyörgöm neked, vigyázz rá. A te fiad. A te véred – hadarta kétségbeesve, miközben a férfi megpróbált kiszabadulni a szorításából.
– Mindent megadok neki – sóhajtotta, mert tudta, hogy amíg ígéretet nem tesz, a lány nem fogja elengedni. A vékony ujjak olyan határozottan szorították, mintha bármelyik pillanatban ketté tudnák törni a karját. – Jó dolga lesz velünk, megígérem. – Amikor Simone végre elengedte, egy lépést hátrált a kocsi felé. – Most mennem kell. Vigyázz magadra!
Ennyi volt. Jörg beszállt a kocsiba, beindította a motort, és megfordult, hogy elhajthassanak az egyenetlen erdei úton. A terepjáró lámpáinak vörös fénye hamarosan beleveszett a sötétségbe, és talán örökre elvitte tőle a fiát. Simone még akkor is a fülében hallotta a gyereksírást, amikor elindult visszafelé az erdőben. Valami isteni csodának köszönhette, hogy kimerülten, a könnyeitől vakon sikerült megtennie a hosszú gyalogutat keresztül a sötét erdőn. Már majdnem pirkadt, amikor hullafáradtan, sebes lábakkal, átfagyva levette a rozsdás lakatot és kinyitotta az ajtót. Újra gyermeksírást hallott, ezúttal azonban nem az elméje játszott vele, ezért gyorsan megtette azt a pár lépést a kis faházban, ami elválasztotta a hang forrásától. Nem foglalkozott a sebeivel, vagy azzal, hogy mennyire éhes, az anyai ösztönei még jobban felerősödtek. Valakinek szüksége volt rá, és most ez volt a legfontosabb.

10 megjegyzés:

  1. Szia!

    Huha! :O
    Eleg kenyes temaval kezdtel, de tetszik!
    Az eleje kicsit futurisztikus elmenyt keltett bennem, ne is kerdezd... :’D
    A vege mar visszavaltott “emberive”.
    Nagyon kivancsi vagyok h mi tortent, Simone es Jorg honnan ismerik egymast, vagy csak egy egyejszakas kalandbol szulettek az ikrek?
    Annyi kerdesem van es olyan kivancsiva tettel, h mikor fognak a fiuk ujra talalkozni stb.
    Koszonom es varlak! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      A huha remélem csupa jót jelent :D A futurisztikus élményt teljesen megértem... :D A Simone/Jörg kapcsolatával ne szaladjunk túlságosan előre. Szépen, sorjában minden kiderül majd. Köszönöm, hogy itt is velem tartasz, mindig várom a kommentjeid :) Puszi

      Törlés
  2. Szia Drága!
    Szívszaggató kezdés. A folytatás sem lesz másmilyen,gondolom.
    Különös világot fogunk látni.
    Kíváncsi vagyok az első találkozásra.
    Bár nem tudják,gondolom érzik, hogy valami hiányzik az életükből.
    A lelkük másik fele.
    Várom a folytatást.
    Pussz 😘 😘 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igen... sok komoly témát tervezek feszegetni ismét, de majd igyekszem könnyed fejezeteket is belecsempészni :) Már hozom is a folytatást. Puszi :)

      Törlés
  3. Gyönyörű a kezdés, a születés, az élet, a szerelem taglalása. És aztán, ahogy az anya keresztülvág az erdőn, a gondolatbani társalgása a "megmenteni" szándékozott fiával a karján, megható és szívszorító. Kemény gyomros, ahogy el kell válni a gyerekétől. Ki az apa, mit rejt a múlt? Aztán talán a legfontosabb: mit hoz majd a jövő? Sok-sok nyitott kérdés válaszra vár.
    Nagyon megfogott a stílus, a fogalmazás, a leírás-láttatás. Kíváncsian várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, nagyon örülök, hogy ennél a sztorinál is csatlakoztál hozzánk :) A nyitott kérdések lassan megoldódnak, és igyekszem majd a legélvezetesebb formában találni az egészet :) Köszönöm, hogy írtál. Puszi

      Törlés
  4. Huuuu, nem semmi kezdés!mar most potyogtak a konnyeim😭😪
    Szegény, az a majom nő micsoda erzeketlen tuskó 😠
    Izgatottan olvasom tovább. Köszönöm 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. További jó olvasást kívánok! :) remélem, a folytatás is tetszik majd.

      Törlés