Megfigyelve - 27. Modellezés

Sziasztok! Meghoztam a fordítás befejező részét. Remélem, ti is legalább annyira szerettétek, mint amennyire én szerettem nektek fordítani :) Köszönöm a segítséget Szabinának és Briginek! :)
Most, hogy befejeződött egy újabb Bill/Tom sztori, azt hiszem, itt az ideje, hogy hozzak nektek egy sajátot velük. Vasárnap nagyon messze utazunk... valahová, a világ végére, és belevágunk az Insomniába ;) Akik követik a Facebook csoportom, már látták a borítót, de mindenképpen szerettem volna ide is kirakni.

27. Modeling
Modellezés: Mások utánzásán vagy megfigyelésén alapuló tanulási folyamat.

17 évesen

– Csinálnunk kellene valamit – mondta Charlie, és elindult a konyhából, hogy a zokogás forrásához menjen.
Alan megragadta az ikertestvére ingujját és visszahúzta.
– Nem, nem kell semmit tennünk – mondta határozottan.
– Akkor neked kéne valamit csinálnod. Alan, már eltelt egy óra – mondta Charlie szinte könyörögve.
Alan szoros ölelésbe húzta a testvérét és megrázta a fejét:
– Tovább fog tartani egy óránál. Hagyd őket. Jól haladnak.
A nappaliból hallatszó hangos csattanás másra utalt.
– Ne érj hozzám! – kiáltotta az egyik fiú, és a hangja már rekedt volt az ordítástól.
– Alan, ez nem haladás. Hogy hagyhatod, hogy ezt tegyék egymással?
Charlie már nem bírta. Az elmúlt egy órában hallgatta, ahogy a suttogásból kiabálás, majd sírás lett. Alan egész idő alatt a konyhaasztalnál ült, kortyolgatta a kávéját és egy újságot lapozgatott. Ha Charlie nem ismeri olyan jól az ikertestvérét, biztosan szívtelennek bélyegezte volna ezek után. A Kaulitz ikreket csak egy napja ismerte meg, de mindig nagyon empatikus volt, ezért nem tudta elviselni, ha az emberek szenvedtek. Valójában Alan is ilyen volt, de ő már hozzászokott. „A fájdalom az élettel jár” – mondogatta sokszor.
– Saját maguknak kell megoldaniuk – ragaszkodott hozzá Alan.
A veszekedés talán nem tűnt haladásnak Charlie számára, de Alan jobban értett hozzá. Az ikrek a nappaliban először halkan, tapogatózva próbálták megoldani a helyzetet, visszaesve a régi szokásukhoz. Alannek nem volt szüksége reflexiós ablakhoz ahhoz, hogy felismerje az ismerős jelenetet. Megpróbálták újrateremteni a kapcsolatot nyugtató érintésekkel, de a sebek most túl mélyek voltak, hogy az apró csókok és az üres bocsánatkérések semmissé tegyék. Amellett, hogy Doktor Amsel kegyetlen bábmesterként játszott velük, Bill és Tom súlyos sebeket okoztak egymásnak, és összezúztak egy kapcsolatot, ami egyébként is instabil alapokra épült.
A szép szavak most nem fogják jobbá tenni a dolgokat. Muszáj kiüvölteniük magukból mindent, amíg már semmi hangjuk nem marad. Alan nagyon büszke volt Billre, hogy a fiú végre rájött, nem engedheti meg Tomnak, hogy egy megnyugtató ölelésbe vonja, és elnyomja a fájdalmat. Túl sokáig engedte a bátyjának, hogy csöndben maradjon, és mindent megpróbáljon semmissé tenni az érintésekkel.
Egy újabb, szívfacsaró zokogás hangja visszhangzott a házban:
– Megszegted az ígéreted! Azt mondtad, minden rendben lesz.
A válaszul érkező kiáltás tele volt elfojtott szenvedéssel, amelyet az idősebb testvér évek óta visszatartott:
– Ahogy te is! Hittél neki. Megengedted, hogy elválasszon tőled. Mondtam neked, hogy mindig szeretni foglak, akármi történik, és akármit mond. Nem hallgattál rám… Miért nem tudsz hallgatni rám? – Tom hangja kétségbeesett és könyörgő volt.
Charlie összerezzent és hagyta, hogy a feje a bátyja vállára boruljon, miközben meg volt róla győződve, hogy egy kapcsolat széthullását hallja. Alan közelebb húzta a testvérét, tudva, hogy egy kapcsolat újjászületését hallgatja.
**
Az ikrek a nappali padlóján ültek, egy halomnyi elhasznált papír zsebkendővel előttük, és üvegszilánkokkal mögöttük. Bill nem akarta olyan erősen meglökni Tomot, de úgy tűnt, a kis asztalon álló lámpának bőven elég volt, hogy leessen a földre. Éppen a veszekedés közepén voltak, amikor Bill már nem tudta, mit mondjon, így lehajolt, hogy összeszedje az üvegszilánkokat. Az egyik éles darab megvágta az ujját, és a veszekedés hirtelen megszakadt.
Most a padlón ültek, Bill keze a testvéréében volt, miközben Tom egy zsepit nyomott a sebre, hogy megállítsa a vérzést. Bill kivett egy tiszta zsebkendőt a majdnem kiürült dobozból, és az ép kezével letörölte a könnyeket az arcáról. Tiszta káosz volt. Az arca feldagadt, a szemei vörösek voltak, és a takony nem túl vonzó módon még mindig folyt az orrából. Tom sem volt jobb formában, és most tényleg egyformának tűntek.
Bill felszisszent, amikor a bátyja elhúzta a véres anyagot, hogy megnézze a sebet, de valójában Tom vádjai sokkal jobban fájtak, mint a vágás. A fiatalabb fiú felnézett a testvérére, és még mindig szipogva megszólalt:
– Nem akartam – suttogta.
– Hülyeség volt hozzányúlni a törött üveghez – felelte Tom, miközben egy tiszta zsepit nyomott a sebre, mire Bill újra nyöszörögni kezdett.
Tom az öccse kezén tartotta a tekintetét. Pillanatnyilag elég volt megbirkóznia a fizikai sérülésekkel.
– Nem a vágásra értettem…
Tom tétován felemelte a tekintetét, hogy a testvére szemeibe nézhessen. Az ajkát idegesen beharapta, miközben felsóhajtott:
– Én sem…
Erős feszültség vette őket körbe, miközben a mellkasuk egyszerre, harmonikusan emelkedett és süllyedt az ideges légvételeik közben. A helyes szavak a nyelvük hegyén voltak, de mindketten küzdöttek, hogy végre kimondják. A tudat, hogy egy kereszteződésnél állnak, amely két különböző irányba tudja őket vinni, nagyon ijesztő volt.
Furcsa módon az egyébként csöndesebb iker találta meg hamarabb a bátorságot:
– Sajnálom – suttogta Tom, egy apró lélegzettel a hatalmas jelentőségű szó mögött. Ez nem csak egy üres bocsánatkérés volt, ami megszünteti a kettejük között lévő harcot. Tom megértette, hogy ez a szó most a beszélgetés kezdete, nem pedig a vége.
Egy pillanatra teljes csönd szakadt a fiúkra, és Bill úgy bámult a testvérére, mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallotta-e az elsuttogott szót.
– Tudom – motyogta végül. Nem ez volt az a válasz, amiben Tom reménykedett, de Billnek most nem volt ereje többet beszélni.
Tom lehunyta a szemét, és próbálta megtalálni a helyes utat, hogy elkezdjék a beszélgetést. Tudta, hogy az öccse egy bocsánatkérést vár a megszegett ígéretért, de ő nem tudta ezt megadni neki. Megígérte a testvérének, hogy minden rendben lesz, és komolyan is gondolta. Talán nem volt minden rendben abban a percben, vagy az elmúlt hetekben, de biztos volt benne, hogy később majd megtalálják a módját, hogy helyrehozzák. Csak abban reménykedett, hogy nekik nem fog olyan hosszú ideig tartani, mint Alannek és Charlie-nak.
Tom felnézett, és találkozott a tekintete a testvéréével, és néhány pillanatig nem is eresztette, hogy olyan módon kapcsolódhassanak, amire már hónapok óta nem volt lehetőségük.
– Még mindig próbálom megtartani az ígéretem – mondta.
Bill ajka remegett, és a torka égett, ahogy próbálta visszatartani az újabb zokogást.
– Nem akartam – ismételte meg, és a hangja a szavak mögött álló érzelemtől megremegett.
– Tudom – suttogta Tom.
A csend ismét uralkodott, de már feszültség nélkül. A mellkasuk lassan emelkedett és süllyedt, és mély lélegzettel próbálták visszatartani a sírást. Tom Bill kezéért nyúlt, és összefonták az ujjaikat. Figyeltek arra, hogy ne essenek vissza a régi hibájukba. A fájdalmat nem lehetett elűzni az intimitással, de elviselhetetlen volt, hogy nem érinthetik meg a másikat, amikor mindketten szenvedtek az összetört szívük miatt, és azért, hogy kis híján elveszítették egymást.
Bill halkan csuklott a sírástól, és Tom majdnem elnevette magát, ahogy megrázkódott az öccse teste. Furcsa volt, hogy ilyen sötét pillanatban viccesnek találta a helyzetet, de a fájdalom egy kicsit enyhült a tudattól, hogy Bill sem adta fel.
– Ez nem vicces – tiltakozott a fiatalabb fiú, de azért ő is halványan mosolygott.
A csuklás csak néhány percig tartott, és ahogy eltűnt, a helyzet súlyossága újra átvette a helyét. Bill halkan felsóhajtott és leeresztette a vállát. Mindent, amit el kellett mondaniuk, már kiüvöltötték magukból, de Bill nem volt benne biztos, hogy tényleg hallották egymást. Azt sem tudta, hogy mi volt a lényege a kiabálásnak. Néha csak ki kellett magukból adniuk a dühöt.
– Sajnálom, hogy nem hallgattam rád – motyogta Bill, ahogy a hüvelykujjával Tom ujjait simogatta.
Tom a kezeiket bámulta, és beleharapott az ajkába, miközben óvatosan megválogatta a szavait, mielőtt megszólalt volna:
– Megígértem neked, hogy mindig szeretni foglak. Bár hittél volna nekem – ismerte be inkább szomorúan, mint dühösen.
Bill bólintott. Ő is ezt kívánta, de ez az óhaj nem vonta volna vissza a hit hiányát, és a kárt, ami ebből származott.
– Nem tudtam már, mi a valóság. Nem tudtam, mit higgyek, és amikor hozzád mentem, ellöktél magadtól.
Tom megfeszítette a vállát, de ellenállt a kísértésnek, hogy elhúzódjon. Annyira fájt a tudat, hogy Bill hite és szeretete iránta ilyen könnyen megsérülhet, amikor az ő szerelme még mindig ugyanolyan erős volt.
– Én sem tudtam, mit higgyek. Mindig szerettelek, és nem hittem annak a marhaságnak, amikor próbálta bebizonyítani nekem az ellenkezőjét.. Te hogy hihettél neki? – A hangjából eltűnt a nyugodtság, és a végére egyre vádlóbb lett a hangsúlya.
Bill remegő lélegzetet vett, és a friss könnyek áztatták az arcát. A bűntudat szinte elviselhetetlen volt.
– Azt mondta, hogy sosem akartál velem lenni. Azt mondta, hogy azt akartad, csak testvéremként szeresselek, úgyhogy megpróbáltam. Próbáltam, Tomi, de te még ilyen módon sem engedtél szeretni. Nem hagytad, hogy hozzád érjek – mondta Bill akadozó hanggal, ahogy igyekezett visszafojtani a sírást.
Az álszentség a saját hibáival szemben hirtelen sújtotta Tomot. Már felkészült arra, hogy kiabáljon Billre, amiért elhitte Amsel szarságait, holott most rájött, ő is ugyanazt csinálta. Nem engedte, hogy az öccse megérintse, mert elhitte Doktor Amsel hazugságait. Ő más hazugságoknak esett áldozatául, de ugyanolyan gyenge volt, mint a testvére.
Tom nyelt egy nagyot, és bűnösnek érezte magát, amikor rájött, hogy a elutasítása hogyan járult hozzá ahhoz, hogy Bill többé nem hitt az ígéretében. Most már átlátta, hogy a doktor egy nagyon óvatosan megkomponált játékot játszott velük, és ők csak bábok voltak, amelyek bizonyították a nevetséges elméleteit. Már nem tudta a testvérét hibáztatni a cselekedetei miatt, mert rájött, hogy őt is ugyanolyan könnyen manipulálták.
Bill várakozón meredt rá, hogy megmagyarázza, miért húzódott el, amikor megígérte, mindig szeretni fogja. Tom letörölte az arcát a pulcsija ujjával, és felkészült a vallomásra:
– Azt mondta, soha többé nem érinthetlek meg – suttogta, és Bill csalódott arca helyett inkább a sebet nézte a kezén.
Néhány pillanatig eltartott, amíg Bill megértette Tom vallomását, és amikor rájött, azonnal elhúzta a kezét. Az üvegszilánkok csikorogtak a cipője talpa alatt, ahogy gondolkodás nélkül felállt és hátralépett. Talán még mindig nem volt elég az ordítozásból.
– Hittél neki? Kiabáltál velem, amiért hallgattam rá, és közben te is hittél neki? – kérdezte vádlón. Bill láthatóan remegett a dühtől.
A feszültség visszatért a szobába, és ők egy mély lélegzetet vettek, készen arra, hogy újra veszekedni kezdjenek, ha úgy alakul. Tom is felállt, és közelebb lépett Billhez. Szemtől szemben álltak, ökölbe szorították a kezüket és az arcuk piros volt a sírástól. Tom nem tudott semmit felhozni a saját védelmére, ezért csöndben maradt, és várt, hogy Bill folytassa az ordibálást. Ha Billnek még kiabálnia kell, akkor kiabálni fognak.
A fiatalabb fiú vett egy mély lélegzetet, és lassan ellazította a kezét. Megrázta a fejét, visszautasítva a kimondatlan meghívást, hogy kiadja a dühét.
– Befejeztem – motyogta halkan.
Tom teste még mindig feszült volt, és úgy érezte, mintha vatta lenne a szájában. Nyelt egy nagyot, és arra kényszerítette magát, hogy beszéljen.
– Mit fejeztél be? – suttogta félve.
– Elegem van, hogy mások bántanak minket. Doktor Amsel nincs is itt, mégis úgy érzem, hogy az ellenőrzése alatt tart és kötélen rángat – mondta Bill higgadtan. Közelebb lépett a bátyjához, és a kezét óvatosan a fiú karjára tette. Amikor Tom ellazult, és lassan kifújta a visszatartott levegőt, Bill közelebb bújt, és hagyta, hogy a feje a másik fiú vállán pihenjen.
Tom átkarolta a testvérét. Nagyon jó érzés volt Billt újra a karjaiban tartani, de még hezitált. Alan figyelmeztetései arról, hogy megnyugtatni egymást ahelyett, hogy szembenéznének a problémával nem a legjobb megoldás, még mindig a fejében volt. Nem hagyhatta, hogy Bill a szőnyeg alá söpörje a kellemetlen dolgokat. Biztosnak kellett lennie abban, hogy rendeződik majd a helyzet.
– Szóval, mit fogunk most csinálni? – kérdezte. Egy teszt volt arról, hogy tényleg képesek lesznek-e megoldani a problémákat, és hogyan haladnak majd tovább. A régi módszer, hogy csak szeretkezzenek, és feledkezzenek el a gondokról most nem lehetett opció. Az alapoktól kell újraépíteni a kapcsolatukat.
Bill elgondolkodva nézett rá, az alsó ajkát a fogai közé szívta, és még egy kis ideig nem engedte el Tomot. Emlékezett rá, milyen ügyesek voltak kisfiúként, amikor sikerült elrejteniük egy ilyen nagy titkot a felnőttek elől, és azt kívánta, bár még mindig olyan okosak lennének. Valami megváltozott, ahogy felnőttek, és Bill meg akarta találni régi önmagát.
– Visszatérünk a gyökerekhez – mondta Bill határozottan.
– Hogy érted? – kérdezte Tom.
– Emlékszel arra, hogy mit mondtunk, amikor kicsik voltunk? – kérdezte.
Tomnak egy kis ideig gondolkodnia kellett. Rengeteg dolgot mondtak régen, amikor kicsit voltak. Egyszer egy egész nyelvet kitaláltak a saját, titkos szavaikkal; a saját kis ikernyelvüket. Egy kis gondolkodás után Tom rájött, mire utal Bill:
– Nem értenek meg... – kezdte.
– Nem számítanak – fejezte be Bill.
A mottót akkor találták ki, amikor csak hat évesek voltak, és úgy érezték, hogy a világ ellenük fordult. Most már természetesen látták a kijelentésben rejlő hibákat. Néha más emberek is számítanak. Egy egész világ figyelte őket, és fontos volt, mit gondolnak. Ha az emberek rájönnek, az a karrierjük végét jelentheti; elveszhetnek barátságok, széthullhat a családjuk. Mindezek ellenére Bill és Tom rájött, hogy mennyi fájdalomtól kímélhették volna meg magukat, ha ragaszkodnak ehhez a kis mottóhoz, és a világot kizárják. Legalábbis Doktor Amsel sosem fertőzte volna meg őket a hazugságaival.
Az ikrek csöndben maradtak, és átgondolták a két rövid mondatot. Kizárni mindenkit, és csak szeretni egymást annak ellenére, hogy bármi az útjukba állhat, nagyon csábítónak tűnt, de már nem voltak kisfiúk többé, és itt volt az ideje, hogy módosítsák a mottót.
Tom a testvérére nézett, és összevillant a tekintetük:
– Ez nagyon jól hangzik, Bill. Úgy értem… Nagyszerű lenne, ha csak kettőnkről szólna, de ez már nem így van, ugye? – kérdezte, mert jól tudta, rá kell mutatnia a nyilvánvalóra.
– Tudom – sóhajtotta Bill, azt kívánva, bár ne így lenne. – Bár ne számítana, mit gondolnak, de hatalmuk van felettünk. Együtt kell működnünk, különben mindent elvehetnek tőlünk.
– Nem olyan rossz a helyzet. Néhány ember számít, de néhány ember meg is ért minket – mondta Tom a konyha felé pillantva. Az öccsére mosolygott, és kicsit erősebben szorította magához. – Visszatérhetünk oda, hogy szeretjük egymást, és senki más nem számít. Alan és Charlie is meg tudta csinálni, tudom, hogy mi is képesek vagyunk rá – mondta reménykedve először, hosszú idő óta, és sokkal felnőttesebb gondolkodással, mint valaha.
Bill visszamosolygott rá, és még szorosabban ölelte, közel bújva hozzá, az újraegyesülésük jóleső kellemes melegségében fürödve.
– Rendben leszünk? – kérdezte.
– Rendben leszünk – ígérte Tom.
**
A konyhában Charlie az ajtófélfához támaszkodott, hogy hallgassa a csöndes beszélgetést, és igyekezett nem túlságosan érzelmeskedni miatta. Alan még mindig nem nőtt ki belőle, hogy csipkelődjön a könnyei miatt, és ő nem akarta, hogy az ikertestvére elrontsa a pillanatot a játékos gúnyolódásával arról, mennyire érzékeny.  Letörölt néhány könnycseppet és megfordult, hogy ránézzen Alanre, aki homlokráncolva lapozta át a naptárát.
– Mit csinálsz? – kérdezte Charlie, és a testvére mögé állt, hogy átnézhessen a válla fölött.
– Van még egy dolog, amit el kell intéznem – mondta Alan, miközben az ujjai a nevek hosszú listáján siklott a kollégák és ügyfelek címjegyzékében. Nagyjából félúton megállt, és a zsebébe nyúlt a mobiljáért.
Charlie megragadta a bátyja kezét, és megállította, mielőtt rányomott a hívásindítás gombra.
– Alan, ugye tudod, hogy ez az etikai kódexed súlyos megsértése?  Bajba kerülhetsz, ha bejelentést tesz a Német Pszichológia Szövetséghez – mondta.
Alan csak megnyugtatóan mosolygott, és megszorította Charlie kezét:
– Ez nem az én etikai kódexem, hanem a Német Pszichológia Szövetségé, és mióta követjük mi bárki etikai szabályait? – kérdezte.
Charlie felsóhajtott, és elengedte a kezét, hogy tárcsázhassa a számot. Alan a füléhez tartotta a telefont, és a karját a testvére dereka köré fonta. Azt tette Billért és Tomért, amit valakinek már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie. Alan etikai kódexe alapján a helyesen cselekedett.
– Amsel – mondta Alan, amikor végre fogadták a hívását. A hangja sötét volt és komoly. – Neked és nekem el kell beszélgetnünk egymással.

VÉGE

Ha végig velem tartottatok ezen a hosszú utazáson, kérlek, mondjátok el a véleményeteket :)