2018. október 7., vasárnap

Insomnia - 3. Háború vagy béke?

Sziasztok! Meghoztam a folytatást. Jó olvasást, és kíváncsian várom, mit szóltok majd a végéhez ;) (a szöveg még javítatlan, elnézést az esetleges hibákért/elírásokért)

– Üdvözöllek a világvége leendő urai között! – mondta Kole, miközben elvette a kezét a kés markolatáról, és megpaskolta a fiú vállát. – Jól döntöttél.
Tom is mindennél jobban szerette volna ezt hinni, és amikor ráébredt, hogy előbb-utóbb, valamilyen módon úgyis ez a sors várt volna rá, már ellazulva, teljes nyugalommal követte a férfit. Örült, hogy útközben nem botlottak ismerősökbe, és így elkerülhette a magyarázkodást. Miközben egyre távolabb értek a lakott területtől, Tom magára húzta a tiszta pólóját, és növekvő gyanakvással nézett körbe. Kezdett attól tartani, hogy Kole mégis ki akarja végezni, csak elég óvatos volt, hogy ne a falu közepén tegye, ahol bárki megláthatta volna őket. A haja benedvesítette a ruháját a hátán, és fázósan ölelte körbe magát a karjaival. Nagyon remélte, hogy hamar hazaérhet, de ez a séta hosszabbra nyúlt, mint sejtette. Már a menekülési útvonalakat kereste, amikor az erdő szélén végre megálltak egy régi, elhagyatott pajta előtt. Időközben a nap már teljesen lement, és a hatalmas, rozoga épület ijesztőnek hatott a félhomályban, de a rések között halovány fénynyalábok szűrődtek ki. Valaki várta őket.
– Gyerünk, kölyök! – szólt rá Kole türelmetlenül. – Befelé!
Tom nyelt egy nagyot, és igyekezett elhessegetni a gondolatokat, miszerint ez könnyedén egy csapda is lehet. Aztán rájött, hogy már régen belesétált Robert csapdájába. Talán még akkor, amikor megismerte Karinát.
Kole nem nyitotta ki neki az ajtót, de nem is várt effajta kedvességet a férfitől. Előrelépett, és a vállát nekitámasztva a hatalmas faajtónak, kitárta a pajta bejáratát. Azt hitte, hogy Kole is követni fogja, de a férfi ehelyett csak kitépett egy hosszú fűszálat, és a fogai közé csípte, miközben nekitámaszkodott az épület oldalának. Odabent egy hatalmas üres tér, félhomály, szénaillat és egy magányosan árválkodó régi, kopottas faasztal fogadta Tomot. Karina apját csak később vette észre a sarokban. Robert becsukta a könyvet, amit olvasott, egy hanyag mozdulattal ledobta az asztalra, és felállt, hogy Tom elé lépjen.
– Örülök, hogy itt vagy – mondta kimérten, miközben a kezét nyújtotta felé. Tom hezitálva, de elfogadta, és ő is erősen megszorította a férfi kezét. Furcsa volt szinte barátként üdvözölni azt, aki egy hete alaposan ellátta a baját, de nem félt. Magabiztosan belenézett a középkorú férfi kék szemeibe, és tűrte a már szinte udvariatlan, kíváncsi vizslatást. Úgy döntött, hogy nem hátrál meg. Figyelte a férfi arcát, az őszülő borostáját, majd a kockás ingét, bőrből készült csizmáját. Robert és családja a szegények között is a tehetősebbek közé tartozott, és Tom biztos volt benne, hogy ha elfogyna az élelem, Karináék asztala még mindig báránysülttől és gyümölcsös pitétől roskadozna. Nem tudta, mit akar elérni a férfi egy lázadással, hiszen látszólag sokkal több mindene volt, mint a falubeli háztartások bármelyikének. Tom akkor még nem tudta, hogy az embereknek hiába van meg mindenük, folyton csak többet és többet akarnak.
– Miért vagyunk itt? – kérdezte a fiú megtörve a hallgatást. Elege volt abból, hogy a férfi úgy méregeti, mint egy lovat vásárlás előtt.
– Kole mesélt neked? – kérdezett vissza a férfi, miközben hátat fordított, és az asztalhoz sétált.
– Nem sokat – felelte Tom halkan. – Ez az egész még nagyon homályos nekem – vallotta be.
– Ez megválaszolja a kérdésed – jelentette ki Robert. – Azért vagyunk itt, hogy mire végzünk, minden világos legyen. Ülj le! – Tom bólintott, és leült az egyik fából készült kényelmetlen székre. – Tetszik a hajad. Ki csinálta? – kérdezte a férfi enyhe mosollyal a szája sarkában.
– Anya – suttogta Tom, miközben akaratlanul is az egyik vizes tincsért nyúlt, és az ujjai között sodorgatta, miközben az asztal összekarcolt lapját bámulta, amin a Háború és béke vaskos kötete feküdt.
– Az igazi édesanyád? Vagy Claire?
Tom felnézett a férfire, és próbálta kitalálni, mit akar ezzel a kérdezősködéssel. Amikor semmi mást nem látott Robert arcán a nyílt kíváncsiságon kívül, válaszolt:
– Az igazi. Már kiskoromtól kezdve ilyen a hajam. Miután ő… mióta meghalt, én foglalkozom vele.
– Hm. Nehéz lehetett öt évesen teljesen egyedül maradni ebben a rideg világban – jegyezte meg a férfi, miközben előre dőlt, és az asztalra támaszkodott. – Mert nincs senkid, ha jól tudom, ugye? Ezért kényszerültél lopásra is? – kérdezte mindentudó vigyorral.
Tomot egy kicsit összezavarta, hogy Robert úgy ismeri, mintha barátok lennének, de ő is magára erőltetett egy mosolyt. Eszében sem volt kimutatni, hogy most jobban tart a férfitól, mint mikor megverte.
– Jobb volt, mint éhezni – felelte, ahogy megvonta a vállát.
– Hm, azt elhiszem – mondta Robert elgondolkozva. – Édesanyád azért halt meg, mert nem kapott megfelelő orvosi ellátást, ugye?
Tom megfeszült, és ahogy kiegyenesedett a széken, dühösen nézett a férfira. Nem értette, hogy mindezeknek mi köze a felkeléshez, és egyre jobban zavarta, hogy semmit sem tud. Nem akart a fájdalmas múltról beszélgetni, inkább arra lett volna kíváncsi, hogy ezek az emberek mit terveznek a jövőben. Hogy hol jön ő a képbe.
– Nem akarok erről beszélni – felelte olyan határozottsággal, ami még saját magát is meglepte. A hangja elmélyült, az asztal alá rejtett keze ökölbe szorult, és az egyébként csokibarna szemei hirtelen feketén örvénylettek. Robert őszinte csodálattal nézte maga előtt a fiút, aki egyik pillanatról a másikra teljesen eltüntette a felszín alatt rejtőző gyermeki vonásait, és helyette egy túl sokat megélt, bosszúra szomjazó férfi benyomását keltette.
– Ivy jó doktor – jegyezte meg inkább Robert, mert próbálta másik irányból megközelíteni a témát. – Vajon mire lenne képes megfelelő eszközökkel és gyógyszerekkel?
– Valószínűleg sokkal kevesebben halnának meg – motyogta Tom.
– Na és Jonathan? Elmesélte, hogy a termés nagy része máris kárba veszett? Az emberek éhezni fognak, Tom. Úgy, mint te, amikor kicsi voltál – magyarázta Robert hevesen, majd megcsóválta a fejét. – Mit tudsz a világvégéről, kölyök?
Tom megvonta a vállát, és az asztalra meredve válaszolt.
– Nagyjából harminc éve egy vírus majdnem az egész emberiséget kiirtotta. Mit kéne még tudnom róla? – kérdezte unottan.
– Ha azt mondanám, hogy a partvidékiek közül alig néhányan estek áldozatul, míg rajtuk kívül szinte az egész világ elpusztult, az furcsán hangzik?
– Nem értem – vallotta be Tom összevont szemöldökkel. – Az elkülönülés a vírus után alakult ki, nem?
Robert mosolyogva állt fel, és kezdett el járkálni a mellkasa előtt összefont karokkal.
– Nektek már ezt tanították, nem tehetsz róla, hogy nem tudod az igazságot – jegyezte meg. – De én átéltem az egészet. Ott voltam, amikor az emberek sorra estek össze, mintha csak elaludtak volna… azzal a különbséggel, hogy később soha nem keltek föl. Én is egyedül maradtam, akárcsak te, Tom – nézett a fiúra hirtelen. – Tizenkét éves voltam, amikor elveszítettem a szüleimet. Először anya aludt el. Arra panaszkodott, hogy nagyon fáradt, ezért ledőlt a kanapéra, de később nem tudtam felébreszteni. Egy hónapra rá apa vacsorakészítés közben esett össze. Lélegeztek. Mozgott a mellkasuk, dobogott a szívük, és mégis magamra hagytak – mondta keserűen. – Az egész világban kitört a káosz. Mindenki félt, bizonytalan volt, és tudod, a partvidékiek mit csináltak? – Amikor a fiú megcsóválta a fejét, folytatta: – Már előtte is készültek a világvégére. Megépítették az vízi erőművüket, termeszteni kezdték az élelmet, berendezkedtek a házaikba, és hátradőlve várták a világvégét. Ők a leggazdagabbak, akik megtehették, hogy túléljék.
Tom csak pislogott, és azt se tudta, hol kezdje a kérdezősködést. Minden, amit Robert mesélt neki, teljesen ellentétben állt azzal, amit kiskora óta hallott arról a szörnyű időszakról.
– Úgy érted, hogy tudták? Készültek rá? És hogy lehet az, hogy a vírus nem jutott be hozzájuk?
– Pontosan tudták, igen. Még mindig alapos orvosi ellenőrzésen esnek át, akik bemennek hozzájuk dolgozni, de erről keveset tudunk. Azt hiszem, a kutatólaborukkal lehet összefüggésben.
– Kutatólabor? – vágott közbe Tom hitetlenkedve.
– Kutatólabor, és egy rakás gyógyszer, amit ott gyártanak.
– Ennek semmi értelme! – pattant fel most már Tom is. – Ha gyógyszereket gyártanak, nekünk miért nem juttatnak belőle? Elvileg mindent megosztanak velünk, még ha csak a selejtes dolgokat is kapjuk.
– A gyógyszert nem éri meg ránk pazarolni – mondta Robert gúnyosan.
– Tessék? – hőkölt hátra a fiú teljesen összezavarodva.
– Gondolkozz, Tom – lépett hozzá a férfi. – Vajon hogyan lehet meg mindenük, minden egyes használati tárgytól kezdve a drága, minőségi ruhákig, ételekig?
– Kereskednek az amerikai túlélőkkel – mondta ki Tom, amikor végre megértette. – Gyógyszert adnak cserébe az ellátmányért.
– Okos fiú – dicsérte meg Robert, de Tom gondolatban már egészen máshol járt. Idegesen toporgott egy helyben, és még sosem hajtotta ennyire a tettvágy.
– Mit kell tennem? Mondd el, mi a feladatom. Megteszem, bármit is kérsz – jelentette ki.
Robert bólintott, és már pontosan tudta, hogy semmi szükség további győzködésre. Sejtette, hogy a fiú magától is melléjük áll majd, de tartott attól, hogy Ivy vagy Jonathan lebeszélik. Most, hogy látta Tom szemében a megmásíthatatlan, kőkemény elhatározást, elégedetten ült vissza a székére.
– Vasárnap oda mész dolgozni. Egy tanár személyi szolgát keres a tanítványa mellé. A kikötés az volt, hogy egy fiatal fiúra van szüksége. Azonnal rád gondoltam – magyarázta Robert.
– Rendben – egyezett bele Tom gondolkodás nélkül.
– Kémkedned kell nekünk.
– Képes vagyok rá.
– Ebben biztos vagyok – felelte a férfi mosolyogva. – Egyelőre nincs más, amit mondhatnék. Mindenről idejében fogsz tudni. Vasárnap reggel itt találkozunk.
– Oké – felelte a fiú bólogatva. Az adrenalin már most dolgozott az ereiben, a kezei remegtek az izgatottságtól, de volt még valami. – Miért vagy velem ilyen kedves? – kérdezte Robertet.
– Nem vagyok kedves – jelentette ki a férfi nevetve. – Egy kígyóverembe doblak be.
– Azt hittem, hogy Karina miatt majd… – kezdte Tom hezitálva.
– Jól ismerem a lányom – szólt közbe Robert. – Pontosan olyan, mint az édesanyja. Szép, de semmihez sem ért azon kívül, hogy felkorbácsolja egy férfiben a vágyat. Ha újra dönthetnék, távol maradnék tőle – mondta lassan, végig Tom szemeibe nézve, aki azonnal megértette, hogy neki is ezt kell tennie. Nem tudta eldönteni, hogy ez jó tanács, vagy fenyegetés akart-e lenni, de már nem is számított. Hamarosan elhagyja ezt a helyet, és egy darabig még csak látnia sem kell Karinát.
Tom a visszafelé vezető utat egyedül, kocogva tette meg a sötétben. Esőfelhők gyülekeztek, és még a Hold sem világította meg a kis, kitaposott ösvényt, de nem is volt rá szükség. Sosem félt a sötétben, inkább az emberek gonoszságától tartott, de bízott benne, hogy Nathan edzései már elégnek bizonyulnak, hogy meg tudja védeni magát, ha arra kerül sor. Gyermekként elfutott a veszély elől, de most már volt annyi önbizalma, hogy helyette kiálljon ellene. Nem tudta, pontosan hány óra lehetett, amikor végre kinyitotta az ajtót, de biztosan éjfél is elmúlt már. Meglepődött, amikor Brian rohant felé, és olyan szorosan átkarolta a derekát, hogy még mozdulni se tudott.
– Hé, hé, itt vagyok, semmi baj – simogatta a fiú fejét. – Miért nem vagy még ágyban?
Ivy ebben a pillanatban lépett ki a hálóhelyiségből, és akkorát sóhajtott, mintha egészen odáig bent tartotta volna a levegőt. Tom tudta, hogy a lány aznap este nem tette le a fejét a párnára, mert akkor a hosszú, vörös haja sokkal kócosabb lenne.
– Hát megjöttél – mondta fáradtan.
– Igen. Ne haragudj, hogy ilyen sokáig odavoltam – mondta bűnbánóan. – Nem akartam, hogy aggódjatok miattam.
– Megijedtem, amikor elmentél azzal az ijesztő bácsival – szólt közbe Brian.
– Nem bántott. Meg amúgy is, tudok magamra vigyázni – mosolygott le a kisfiúra.
– Elvállaltad? – kérdezte Ivy színtelen hangon.
Tom felkapta a fejét, és csodálkozva nézett a lányra. Nem volt kérdés, hogy Ivy tudott róla, Tom már a tekintetéből ki tudta olvasni.
– Igen, nem nagyon hagytak más választást. Meg amúgy is…
– Meg amúgy is ezt akartad – bólogatott Ivy.
Tom némán nézett maga elé, és nem tudta, hogy dühös legyen, szomorú, esetleg csalódott a nővére érzéketlen beszéde miatt. Hogyan lehetséges, hogy a lány már meg sem próbálja megállítani?
– Honnan tudsz erről az egészről? – kérdezte inkább.
– Holnap, Tom – felelte Ivy, miközben megpróbált egy ásítást visszafojtani. Tom is nagyon fáradt volt, de tudta, hogy egyhamar nem fog elaludni. Ahhoz túlságosan izgatott volt az aznap történtek miatt.
– És hol van Nathan? – kérdezte.
– Elment Robert házához, hogy megpróbálja lebeszélni arról, hogy bántson. Ezek szerint nem volt rá szükség. Biztos mindjárt itt lesz – magyarázta a lány, és megfogta Brian kezét, hogy az ágy felé húzza. – Most már tényleg ideje aludni – mondta a kisfiúnak, aki laposakat pislogva követte őt az ágy felé. Ebben a pillanatban nyitott be Nathan, és úgy tűnt, ő is megkönnyebbült, amikor meglátta Tomot.
– Örülök, hogy egyben visszajöttél. Aggódtunk érted – mondta, miközben levette a cipőjét, és a konyhába ment. Tom nekidőlt a falnak, és figyelte, hogy a férfi vizet öntött egy pohárba, majd egyszerre megitta az egészet. – Mire vársz? Miért nem mész aludni? – kérdezte Tomot.
– Nem is tudom – felelte a fiú halkan. – Gondolom, te is tudod, hol voltam és miért.
– Nem nehéz kitalálni. Már egy ideje megy a szervezkedés, és Kole meg Robert az események kulcsfigurái.
– Nem akarsz leszidni? – kérdezte Tom bizonytalanul.
– Mondtam, hogy túl fiatal vagy. Mondtam, hogy veszélyes. Nem hiszem, hogy bármivel meggyőzhetnélek – vonta meg a vállát a férfi, miközben kivett egy kis diót abból a zacskóból, amit Georg édesanyja küldött. – Ivy holnap beszélni fog veled. Sír és kiabál majd, de a végén magát fogja a legjobban utálni, mert azt hiszi, hogy elcseszett valamit a nevelésedben.
Tom az ajkába harapott, és elkapta a pillantását a férfiről. Szégyellte magát, és most még rosszabb volt, hogy Jonathan szembesítette, de képtelen lett volna megmaradni a seggén, ha mehet a partvidékiekhez is. Ráadásul a rideg tények, amelyeket Robert felvázolt, csak még inkább tettre sarkallták.
– Nem ő tehet róla – suttogta elszorult torokkal.
– Én tudom – nézett rá Nathan. – De ő nem fogja tudni. Nehéz lesz elfogadnia, de azért vagyok itt, hogy segítsek neki – mondta a férfi mosolyogva. – Kérsz? – nyújtotta a fiú felé a zacskót.
Tom kivett néhány diót, és elgondolkozva kezdte rágcsálni.
– Tényleg igaz, hogy a termés nagy része használhatatlan?
– Igen. Úgyhogy jobb lesz, ha sietsz, és megpróbálod meggyőzni a partvidékieket, hogy juttassanak nekünk egy kis élelmet – mondta Jonathan viccelődve. – De nem erről fog szólni ez az egész, ugye? – tette hozzá elkomolyodva.
– Nem hiszem – csóválta a fejét Tom. Eszébe sem jutott, hogy hazudjon Nathannak, és meg volt róla győződve, hogy Robert sokkal drasztikusabb eszközökhöz fog folyamodni egy ártatlan kérésnél. A zsarolás már sokkal inkább jellemző rá. – Nem tudom, pontosan mit kell majd tennem, de kémkednem kell egy családnál. Látszólag annyi lesz a dolgom, hogy a fiukat szolgálom. Nem tűnik veszélyesnek.
– Én erről abszolút nem vagyok meggyőződve – jelentette ki Nathan. – Tudom, hogy fiatal vagy, és azt hiszed, tiéd a világ, bármire képes vagy, de hallgass a többet megélt emberekre is! – mondta, és odalépett a fiú elé, kezeit Tom vállaira rakva. – Légy óvatos és megfontolt!
– Mintha olyan öreg lennél – horkant fel Tom vigyorogva. – De megígérem, hogy vigyázok magamra – tette hozzá.
– Helyes. Holnap nehéz nap vár ránk. Most menj aludni – lökte meg a férfi a megfelelő irányba.
Tom aznap éjjel egyedül aludt, mert Brian ragaszkodott ahhoz, hogy a szülei ágyába feküdhessen. Furcsa volt, hogy nem hallhatja a kisfiú szuszogását, és egy darabig az álom is elkerülte. Csak bámult a sötétségbe, forgolódott, és egyszer ki-, máskor betakarózott. Nem félt. Inkább izgatott, kíváncsi és türelmetlen volt a vasárnap miatt, de a szíve mélyén érezte, hogy ez a helyes út. Persze, akkor még nem tudta, mire vállalkozott pontosan, ahogy azt sem, milyen feladatot szántak neki odafent. Azt meg végképp nem, hogy ez a kettő teljes ellentéte egymásnak. Már hajnalodott, mire el tudott aludni, és úgy érezte, alig telt el egy óra, amikor meghallotta Nathan hangját:
– Jó reggelt, álomszuszék! – üdvözölte a férfi olyan lelkesedéssel, aminek Tom a közelében sem állt azon a korai órán. A fejére húzta a takarót, de egy pillanat múlva teljesen kitakarva találta magát, és hiába kutakodott becsukott szemekkel, hogy újra magára húzhassa, nem találta.
– Nathan, hagyj aludni! – nyöszörögte fáradtan. – Csak egy kicsit.
– Nem lehet. Fel kell téged készítenem, és egyre csak fogy az időnk. Tíz percet kapsz, aztán várlak odakint! – mondta Jonathan határozottan.
Tom a párnába nyögött, és az öklével bele is csapott. Marhaság, hogy ilyen korán edzenie kell. Túl fáradt volt még ahhoz is, hogy felemelje a fejét, nem értette, miért csinálja ezt Nathan vele. De akármennyire tiltakozott ellene minden porcikája, nem sokkal később már kint állt a ház melletti udvaron, amit fák és bokrok vettek körbe, hogy ne láthassanak be a szomszédok, és félig csukott szemekkel vette fel a támadó pozíciót. Az első fájdalmas esés a hátára felébresztette, és fél órával később, amikor végre sikerült Jonathant levinnie a földre, már olyan élénken és önelégülten nevetett, mintha nem hajnali hat lett volna.
– Ügyes – szűrte a férfi az összeszorított fogai között, ahogy Tom hátracsavarta a kezeit, és nem engedte felkelni.
– Reggelizhetünk végre? – kérdezte Jonathan combjain ülve, mert megfogadta, hogy csak akkor engedi el, ha eléri, amit akart. És most enni akart. Fel tudott volna falni egy egész marhát.
– Igen. Azt hiszem, megérdemled – mondta a férfi, és Tom végre elengedte. A fiú nevetve lábra állt, kibontotta a haját – mindig összefogta, amikor edzettek, mert néhányszor már fájdalmasan megtapasztalta, hogy Nathan tökéletes fogást tud rajta találni –, és nagy léptekkel visszament a házba.
Furcsa volt úgy ülni az asztalnál, hogy két nap múlva már máshol fog reggelizni. A csönd is nagyon szokatlan volt, de tudta, hogy csak idő kérdése, és Ivy ki fog törni, mint egy forrongó vulkán. Aznap este meg is történt. A lány dühösen ért haza a munkából, és elég volt egy kis szikra, hogy összevesszenek a fiúval. Persze, egy óra múlva már ölelték egymást, Brian is csatlakozott a kis kupachoz, és Ivy könyörgött, hogy vigyázzon magára, amit Tom neki is megígért, mert komolyan gondolta. Érezte, hogy sok feladat vár még rá, és nem szándékozott meghalni a partvidéken.
Tom a fájdalmas búcsú és a Roberttől kapott csekély útbaigazítás után a partvidék határánál találta magát vasárnap délben. Kole kísérte el, és úgy adta át a járőröknek, mintha egy bűnöző lenne. Két fegyveres férfi kísérte ki az erdőből, a városfalon túl, ahol egy elegánsan öltözött, alacsony, szőke férfi várta őket.
– Üdvözöllek! A nevem Gustav, és az a feladatom, hogy elvigyelek a központba, hogy megejtsük a szükséges vizsgálatokat, mielőtt belépsz a városba.
Tom gyanakodva méregette a férfit. Tudott arról, hogy orvosi vizsgálatok várnak majd rá, és egyáltalán nem tetszett neki az ötlet. Még azt is utálta, ha Ivy vizsgálta, ráadásul ebben a Gustavban nem bízott meg. Mivel nem volt más választása, bólintott, és két fegyveressel a nyomában követte a fontoskodó férfit egy nagy, fehér épület felé, amit magas drótkerítés vett körbe. Tomnak ekkor volt egy kis ideje, hogy körbenézzen. Nagyjából fél mérföldre, a dombon túl már látta a lakóházak körvonalait, amik ilyen messzeségből még kis, mézeskalács házaknak tűntek, de tudta, hogy ez csak a látszat. Valószínűleg hatalmas villák fogadják majd, ha bejut oda. Újra visszanézett az előttük magasodó épületre, miközben Gustav valami kódot pötyögött be, hogy kinyissa a kaput. Tom még nem tudta, hol van pontosan, de nyilvánvaló volt, hogy biztonsági rendszerekkel, kutyákkal, és talán újabb katonákkal is védik a „központot”. Próbálta meglesni a kódot, de a férfi gyakorlottan eltakarta a kezével, így Tom feladta, és inkább újra körbenézett. A hátán érezte a két fegyveres tekintetét, és nem akart furcsán viselkedni, hogy lepuffantsák, mielőtt egyáltalán esélye lenne bejutni a partvidékre. Aztán a szeme sarkában valami furcsa dolgot vett észre. Egy fehér kiskutya futott feléjük, és olyan megbűvölten bámulta az éppen résnyire nyíló kaput, hogy egyértelmű volt a szándéka. Tom nem tudta, mi lesz, ha a kis hópehely bejut. Lehet, hogy lelövik a katonák? Vagy az odabent veszettül ugató németjuhászok tépik majd szét? Amikor meglátta a kiskutya után futó kétségbeesett lányt, úgy döntött, nem akarja megtudni. Fél szempillantás alatt lehajolt, hogy elkapja a kutyát, amikor az megpróbált elsuhanni mellettük. Hirtelen több dolog is történt egyszerre. Mindkét katona ráfogta az élesített gépfegyverét, kis fogak mélyedtek a kezébe, de volt valami, ami még ennél is jobban lekötötte a figyelmét.
– Hópihe! – kiáltotta kétségbeesve a lány a kis kedvence nevét. De valami nem stimmelt. Tom esküdni mert volna, hogy a hangja inkább egy fiúé volt. Mikor újra felnézett, végre tisztán ki tudta venni a kutya gazdijának arcát, aki lihegve állt meg mellettük, és ijedten nézett felváltva Tomra és Gustavra.
– Bill, hogy kerülsz te ide? – kérdezte a férfi dühösen.
Bill… Tom most már biztosan tudta, hogy akármennyire is hihetetlen, egy fiúval néz éppen farkasszemet.

Ugrás a folytatáshoz!

13 megjegyzés:

  1. Sziaa!

    Jajj nagyon jo volt, es izgalmasra sikerult a vege is!
    Biztos vagyok benne h Billhez fog kerulni Tom. :D
    Nagyon kivancsi vagyok h mi lesz! Es h milyen feladatokat kap majd Tom! ;)
    Varlak vissza es koszonom! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia D! Szinte mindig te vagy az első kommentelő :) Köszönöm, hogy mindig írsz nekem. A héten hozom a történet folytatását. Puszi :)

      Törlés
  2. Szia, szép estét! Nagyon izgalmas a történet, várom, mi lesz még. Ahogy azt is, milyen lesz a fiúk reakciója egymásra.
    Lehet egy történetet ilyen kevés rész után imádni? Szerintem igen. ❤💖

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :) Igen, úgy tűnik a reakciókra már nem kell sokat várni :D Nekem kicsit most a szívem csücske ez a Bill és Tom... úgyhogy azt kell mondjam, lehet imádni a történetet ennyi rész után is :D Köszönöm a kommentet :)

      Törlés
  3. Szia. Végre ez is megtörtént, most még jobban várom a következő részt ����❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! A héten hozom már a folytatást :) Puszi

      Törlés
  4. Szia Drága ❤️
    Fantasztikus történet.
    Hópihe, cuki név.
    Billt lánynak nézte Tom? Elsőre talán mindenkinek ez jön le. Főleg messziről.
    Mert Bill gyönyörű ❤️ ❤️ ❤️
    Izgalmas lesz ez a sztori. Kíváncsi vagyok, hogy tudja majd Tom lerendezni magában a kémkedést és a vonzalmat amit Bill iránt érez majd. Mert érezni fog az biztos.
    Varom mi lesz.
    Pussz 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!
      Nem hibáztathatjuk Tomot, Bill tényleg gyönyörű :) Ez majd elég sok fejtörést fog neki okozni a jövőben, azt hiszem :D Sietek a következő résszel. Puszi

      Törlés
  5. Cuki a vége. Várom a kövit.😍

    VálaszTörlés
  6. ❤️❤️❤️❤️Hópihe ❤️
    Bill❤️most jön majd a gond, h kemkednie kellene, de kozbe ott lesz Bill, aki majd teljesen leveszi a lábáról ❤️
    Nagyon jó, érdekes, izgalmas,...nagyon tetszik 😘

    VálaszTörlés
  7. Nagyon várom a folytatást!
    Lehet ki kellene birnon, h nem olvasom majd csak jó sokára, mert igy ez kínzás lesz, mar latom előre 😬
    Ezert jo is, ha lemaradsz es utolag potolsz, mert úgy mindig van következő 😁
    Igaz, tuti nem fogom kibirni, mert nagyon tetszik es izgatottan várom az első találkozás jeleneteit❤️❤️❤️😘😘😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hópihe bizony :) a kis rendbontó. Köszönöm, hogy írtál, és nagyon örülök, hogy ennél a sztorinál is velem tartasz :) Puszi

      Törlés