2018. október 28., vasárnap

Insomnia - 4. Az Új kezdet

Sziasztok! Kellemes vasárnap estét és jó olvasást kívánok! :)

2059. 01. 07.
„Szeptember harmadika, az Új kezdet ünnepe. Egy olyan összefogásról emlékeztünk meg az év ezen napján, amely minden széppel és jóval kecsegtetett a Partvidék számára, de közben sárba tiporta a kívülállók utolsó reményeit is. Anyám egyszer azt mondta, ha összecsapnak feletted a hullámok, ne félj bármilyen eszközhöz folyamodni annak érdekében, hogy újra a víz fölé kerülhess, és lélegezhess. Nem baj, ha majd vér tapad a kezedhez, ha a harcban elesettekből kell majd kupacot építened, hogy a tetejére mászva a hullámok fölé kerekedj. Ez csak járulékos veszteség. Ha nem teszel meg mindent a túlélésed érdekében, akkor megérdemled, hogy férgek lakmározzanak a testedből. 
Persze, hosszú időnek kellett még eltelnie, hogy rájöjjek, a körülöttem lévők pontosan ezt csinálták a túlélés érdekében 29 évvel azelőtt, hogy remegő végtagokkal álltam egy pulpitus mögött. Beszédet tartottam a vírus miatt eltávozott elődeink tiszteletére. Már pici koromtól kezdve arra neveltek, hogy egyszer vezető lesz belőlem, és az az igazság, hogy szerettem szerepelni. Nem lett volna szabad, hogy ez az egész ennyire megrémisszen, mert már százszor beszéltem emberek előtt. Elég volt egy mosoly, egy magabiztos, határozott pillantás, és máris a lábaim előtt hevertek mindannyian. Csakhogy nem őket akartam elbűvölni. Engem egészen más cél hajtott: azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek rám… azt akartam, hogy… szeressenek. Nem tudtam, hogy mit jelent a feltétel nélküli szeretet, csak azt, hogy minden egyes nap minden egyes percében keményen meg kell dolgoznom azokért az üres szavakért, kierőltetett mosolyokért, amelyek egy kis időre abba a hitbe ringattak, hogy minden rendben. És amikor mégis arcul csapott a valóság, egyetlen dolog járt a fejemben: én tehetek mindenről. Biztosan velem van baj.
Milyen furcsa, hogy pont azon a napon toppantál be az életembe! Te voltál az új kezdet… és talán a vég is. A halált hoztad közénk, és igaz, hogy összetörted a szívem, de megtanítottál szeretni. Ezért örökké hálás leszek!”
**
2054. 09. 03.
– Gratulálok, Bill! Csodálatos volt a beszéded! – lépett oda a hollófekete hajú fiúhoz egy szőke, középkorú nő. Bill elbűvölően elmosolyodott, kertelés nélkül megölelte a legjobb barátja édesanyját, és hosszú ideig nem is engedte el. Talán udvariatlannak számított ilyet tenni egy hivatalos eseményen a csupa jól öltözött, befolyásos emberek között, de a fiú nem foglalkozott vele, és tudta, hogy a nő sem bánja.
– Köszönöm, Tessie! Ez nagyon kedves tőled – felelte udvariasan, de közben a tekintete az ünneplőbe öltözött emberek sokaságát fürkészte. Egy sötét, fejtetőre szigorúan felkontyolt, és egy már őszülő, a legújabb divat szerint vágott férfi frizurát keresett. Elég magas volt, hogy átlásson a tömeg felett, de sehol sem találta a szüleit. Tessie azonnal tudta, miről van szó. Elég volt Bill izgatott tekintetét látnia, ami fokról fokra szomorúvá változott, amikor nem találta, amit keresett. A tenyerét barátságosan a fiú hófehér ingbe bújtatott karjára fektette, és kissé megszorította.
– Ann és az édesapád kimentek a kertbe néhány perce. A gazdasági vezető sürgősen beszélni akart velük – mondta neki sajnálkozó pillantással. – Mindjárt megkeresem Andreast, hogy ne legyél ennyire egyedül.
Bill belenézett a nő tiszta, kék tekintetébe, és gyorsan megcsóválta a fejét.
– Semmi szükség rá, Andreast valószínűleg megtalálom a sütis asztalnál. De azért köszönöm – mondta erőltetett mosollyal. A szülei és a munka… valószínűleg sokkal halaszthatatlanabb dolguk akadt, mint hogy az egyetlen fiukkal foglalkozzanak. Bill kezei ökölbe szorultak, és nagy önuralom kellett hozzá, hogy ne kezdjen el toporzékolni, mint egy figyelemre éhes kisgyerek. De aztán erőt vett magán, egy mélyet lélegzett, és kizárta a buta, gyerekes gondolatait.
Tessie szeretetteljesen kisimított egy tincset a fiú arcából, és ezzel máris elfeledtette vele a tehetetlen dühét.
– Büszke vagyok rád – jelentette ki őszintén. – Egy kicsit úgy érzem, hogy Andreas mellett te is a fiam vagy, hiszen már pelenkás korod óta ismerlek. Milyen helyes és okos felnőttekké cseperedtetek mindketten.
Bill elpirult, és egyidejűleg fájdalmasan összeszorult a szíve. Nem tudná megszámlálni, hányszor vágyott már arra, hogy bár Tessie lenne az édesanyja. Amikor haza kellett mennie Andreasék házából, amikor Ann egy pálcával verte meg, mert öt percet késett a vacsoráról, vagy amikor a szülei nem akarták, hogy Hópihe vele maradjon… Amikor Andreaséknál volt, minden olyan nyugodtnak és harmonikusnak tűnt. Tessie fagyival etette őket, Bill játszhatott a barátja két kiscicájával, nevettek, és néha még az is belefért, hogy megszegjék a szabályokat.
– Köszönöm – felelte lehajtott fejjel. – Megyek, megkeresem Andyt.
Tessie bólintott, és egy utolsó, bátorító mosollyal elengedte a fiú karját. Bill vett egy mély lélegzetet, és sűrű bocsánatkérések között átvágott a tömegen. Útközben meglazította a nyakkendőjét, mert kezdte úgy érezni, hogy elfogyott az összes levegő a zsúfolt teremből. Le akart már lépni, de több esze volt annál, minthogy ne várja meg a szüleit. A vezető a családjával érkezett, és együtt is kell távozniuk.
Nem tévedett, Andreast tényleg az asztaloknál, egy habos sütivel a kezében találta meg. A szőke fiú úgy tömte magába az édességet, mintha egész héten nem evett volna. Hatalmas szerencse volt, hogy bármennyi cukrot ehetett, az nem látszott meg a súlyán.
– Hó’ vótá’! – dünnyögte a fiú teli szájjal, felderült arccal, amikor meglátta a barátját.
– Tessék? – kérdezett vissza Bill vigyorogva. A barátja mindig meg tudta nevettetni, akármennyire rossz kedve volt.
– Jó voltál – ismételte érthetőbben Andreas, amint lenyelte a falatot. – A tavalyi beszéden majdnem elaludtam, de a tiéd szórakoztató volt.
– Köszönöm – felelte Bill. – Tessie-nek is tetszett – tette hozzá büszkén.
– Jaj, ugyan már! – csipkelődött Andreas. – Tudjuk, hogy anya oda van érted. Az ő véleménye nem számít, mert túlságosan elfogult.
– És te nem vagy az? – vonta fel Bill a tökéletesen ívelt szemöldökét.
– Én? Soha! – jelentette ki a szőke fiú, mielőtt újra beleharapott a sütibe. – Hmm, isteni ez a vaníliás krém. Meg kéne kóstolnod.
Bill az asztal felé nézett, és rájött, hogy még mindig hányingere van az idegességtől, ezért gyorsan hátat fordított a desszertcsodáknak. Sajnos már elmúlt az az idő, amikor gyermekként egy nagy adag csokifagyi fel tudta vidítani.
– Miért vágsz ilyen savanyú képet? – kérdezte Andreas.
– Csak fáradt vagyok, és szeretnék végre hazamenni – magyarázta Bill, miután összefonta a karjait a mellkasa előtt. – El akarom vinni Hópihét sétálni, aztán be akarok dőlni az ágyba.
– Akkor gondolom, ma nem találkozunk – vonta le a következtetést Andreas egy kicsit csalódottan.
– Istenem, Andy, ne haragudj – csapott a homlokára Bill, amikor eszébe jutott a megbeszélt sétájuk a tengerparton. Az iskolában kaptak egy olyan feladatot, miszerint le kell rajzolniuk valamit, ami a végtelen óceánhoz köthető. – Tudom, hogy megígértem, de holnap korán jön Hale, és késő délutánig a véremet fogja szívni.
– Semmi baj – mondta Andreas gyorsan. Bill szemei alatt már így is hatalmas karikák éktelenkedtek, és napról napra egyre jobban aggódott a barátja miatt. Ha a fiúnak délután végre alkalma nyílik pihenni, ő biztosan nem fogja zavarni. – Majd a jövőhéten elmegyünk valamikor.
– Bocsáss meg – mondta Bill újra, miközben bűnbánóan kinézett a szemére szorított ujjai között. – Egy kicsit szétszórt vagyok az utóbbi napokban. Sokat készültem erre az előadásra, de most végre több időm lesz majd.
– Na és mi van a fiúval? – érdeklődött Andreas. Egy kis időbe telt, míg a kérdezett rájött, mire kíváncsi a barátja.
– Hale elintézte – mondta Bill színtelen hangon, miközben megvonta a vállát. – Bármikor megérkezhet.
– Nem várod?
– Őszintén? Nem. Úgy értem… van elég tanulnivalóm, ráadásul semmi szükségem rá, hogy valaki a szabadidőmben is a nyakamon lógjon.
– Lehet, hogy barátságos és szórakoztató lesz – mélázott a szőke.
– Egy kívülálló? – horkant fel Bill. – Mi lehet olyan érdekes egy fiúban, aki szolgálni fog?
– Ha egy halál unalmas személyiség, még mindig megkérheted, hogy hozzon neked enni, ha éhes vagy, rakjon rendet a szobádban… – kezdte sorolni Andreas.
– Utálom, ha a szolgák a személyes tárgyaimat piszkálják. Nem véletlenül utasítottam őket, hogy a szobámban csak hetente egyszer takarítsanak. Miért kérnék meg erre egy idegent?
– Ha folyton veled lesz, nem sokáig lesz idegen. Bill, ő sokkal közelebb fog hozzád állni, mint bármelyik szolgátok – magyarázta Andreas. – Én izgatott lennék a helyedben, végül is nemsokára az életed részévé válik. Talán barátok lesztek.
– Talán igen, talán nem – mondta Bill, de nem igazán hitt abban, hogy két, ennyire eltérő társadalmi csoportból származó idegen összebarátkozhat. Nem tehetett róla, hiszen arra nevelték, hogy mérföldekkel feljebb valóbb egy szolgánál. – Ha nem szimpatikus, még mindig visszaküldhetem.
– Mi vagy te? A mesebeli királylány, aki majd sorra elutasítja a kérőit? – röhögött Andreas.
– A vezető egyetlen fia vagyok – vágott vissza Bill önelégült arccal. – Megtehetem, hogy visszaküldöm a nyomorba. De ha jól viselkedik, talán még egy asztalnál is ehet velünk, ilyen egyszerű.
– Bill, ez nem te vagy – mondta Andreas már sokkal komolyabban.
– Csak azért mondod, mert nem ismered ezt az oldalam – felelte Bill szikrázó szemekkel. Nem tetszett neki, hogy a legjobb barátja alábecsüli őt. Ő is könnyedén lehet olyan szigorú és szívtelen, mint a szülei, végül is kiskorától fogva erre tanították. – Az előbb még te ajánlottad, hogy milyen feladatokat adjak neki.
– Csak vicceltem, oké? – védekezett Andreas felemelt karokkal. – Megkérni valakit valamire, vagy utasítani és megalázni nem ugyanaz.
– Tudod, hogy anyáék… – kezdte Bill a fogai között sziszegve, de a szőke fiú megcsóválta a fejét, és Bill azonnal tudta, hogy valaki közeledik feléjük, ezért inkább némán követte Andreas tekintetét.
– Fesd az ördögöt a falra... – jegyezte meg Andreas halkan, miközben magára erőltetett egy mosolyt, és Bill édesanyja felé fordult, aki méltóságteljesen lépkedett feléjük.
– Szép napot, Ann! – üdvözölte a nőt.
– Helló, Andreas – válaszolt a nő hidegen. Egy hosszú, fekete, földig érő estélyit viselt, ami tökéletesen kiemelte a még negyvenévesen is irigylésre méltó alakját, és a piros rúzs, amivel a száját festette ki, éles kontrasztot alkotott a fehér bőrével és sötét hajával. – Bill, indulunk – nézett a fiára, és Andreas a járólapot bámulva elgondolkodott a lehetőségen, hogy talán még a szolgáival is kedvesebben beszél, mint az egyetlen gyermekével.
– Rendben, de még elbúcsúzom Tessie-től, és… – kezdte Bill bizonytalanul, de esélye sem volt befejezni a mondatot.
– Azt mondtam, indulunk! Majdnem minden nap náluk vagy, minek elbúcsúzni tőle? – kérdezte Ann dühösen. Andreas felnézett, és látta, ahogy a barátja ajka remegni kezd, de nem tudta eldönteni, hogy a dühtől, vagy a szomorúságtól. Talán mindkettőtől. Ilyenkor ő is kettős érzelmekkel küzdött. Szeretett volna láthatatlanná válni a családi vita közepén, amihez neki elvileg semmi köze, de közben alig bírta csukva tartani a száját, hogy megvédje Billt. Elkeserítő volt a tudat, hogy egy olyan okos, független és magabiztos személyt, mint amilyen ő volt, egyvalaki mégis térdre tudott kényszeríteni. Valaki, akit Andreas teljes szívéből gyűlölt, és minden sejtje azért kiáltott, hogy álljon ki ellene. De mint eddig minden alkalommal, most sem tett semmit, csak kínosan feszengve nézett körbe, és szívből reménykedett, hogy a nő nem fogja még jobban megalázni Billt, mert akkor talán képtelen lesz tartani a száját. És ha kinyitja, abban biztosan nem lesz köszönet. Az egyetlen, ami visszatartotta, az az a tudat, hogy Ann könnyedén eltilthatja őket egymástól. Nem adhatott rá okot, hogy megtegye. Bill azokban a percekben, órákban élt csupán, amelyeket náluk töltött. Otthon csak fulladozott, és olyan volt, mintha akkor lenne lehetősége levegőt venni, amikor távol van a szüleitől. Andreas ismerte a barátját. Tudta, hogy még a testtartása, a hangja is megváltozott, amikor náluk volt. Olyankor a szemei csillogtak, és az egész fiú ragyogott, és be nem állt a szája. Ha otthon volt… csak járkált körbe, lélegzetvisszafojtva, ijedten, mint egy fogságba esett vadállat.
Bill lehajtotta a fejét, és sötét haja az arcába hullott. Ann újra megnyert egy csatát.
– Megyek, megkeresem apát – mondta halk, élettelen hangon, miközben Andreas felé fordult bocsánatkérő tekintettel. A szőke fiú halványan elmosolyodott, és megcsóválta a fejét:
– Semmi gond, nemsokára találkozunk – felelte neki. – És addigra talán már nem leszel egyedül – tette hozzá az új jövevényre utalva, de maga sem tudta, valójában miért. Régen sokat gondolt arra, hogy mennyire jó lenne Billékhez költözni. Nem a szívélyes fogadtatás, vagy a felhőtlen hangulat miatt, hanem azért, hogy megvédje, megvigasztalja őt, amikor arra van szükség. És a Kaulitz házban sokszor lett volna rá szükség.
Ann némán, rezzenéstelen arccal bámulta Andreast, miután a fia kiment az udvarra. Andreas pislogás nélkül, érzéketlen mosollyal az arcán nézett rá vissza.
– Van valami a szád sarkában – jelentette ki a nő undorodva, mielőtt megfordult, hogy kövesse Billt. Andreas pirulva nyúlt a szalvétáért, hogy letörölje a vaníliakrémet. Ki nem állhatta Bill édesanyját, de az évek során egyszer sem jutott eszébe magára hagyni a barátját. Ann annyiszor bánthatja, amennyiszer csak akarja, ha addig is eltereli a figyelmét Billről, és arról, hogy minden mozdulatát kritizálja.
**
Bill unottan turkált a zöldségköretben, amit a báránysült mellé ettek, mert még mindig nem volt éhes. Hópihe már ott ugrált a lábainál, és alig várta, hogy végre elinduljanak a délutáni sétájukra. Teljes volt a csönd a kutya körmeinek kopogását leszámítva, ezért amikor Jörg egy falat után megköszörülte a torkát és megszólalt, a hangja visszhangzott a márványköves ebédlő falain.
– A ma nyújtott teljesítményedért dicséretet érdemelsz – jelentette ki hivatalos hangnemben, mire Bill felkapta a fejét, és kíváncsian várta, hogy az apja folytassa. – Este hatig szabad vagy. Kiviheted Hópihét egy nagy sétára, találkozhatsz Andreassal, vagy amit szeretnél. De vacsorára mindenképpen vissza kell érned – szögezte le egy kis mosollyal. Bill majd kiugrott a bőréből, amikor meghallotta, hogy egész délután azt csinál, amit csak szeretne. Ritkán fordult elő ilyesmi. Andreasékhoz is csak két órára mehetett át, és a kutyasétáltatást is mindig rövidre kellett fognia. Néha bűntudata volt Hópihe miatt, amiért azzal, hogy hozzákerült, ő is egy kicsit be lett zárva a négy fal közé.
– Köszönöm – mondta Bill felderült arccal, és hálásan visszamosolygott az édesapjára. Jörg csak bólintott egy aprót, de úgy tűnt, Ann-nek még van hozzáfűznivalója a dologhoz:
– Nem tetszik, hogy folyton Andreassal vagy. Szerezhetnél más barátokat… vagy barátnőket – mondta komolyan. – A végén még az emberek azt fogják hinni, hogy ti ketten…
– Ugyan már Ann, ezt te sem gondolhatod komolyan! – szólt közbe a férje hitetlenkedve. Bill lefagyott a villával a kezében, és érezte, hogy elpirult, mint egy paradicsom. Félve nézett fel az édesanyjára, de Ann csak megcsóválta a fejét, és Jörg felé fordult:
– Nézz már rá! A haja, a sminkek… szerinted mi jut az emberek eszébe, ha ránéznek? – kérdezte a férfit, mintha Bill ott sem lenne.
– Megegyeztetek. A hajfestésért cserébe megígérted neki, hogy nem szólsz bele a stílusába – sziszegte Jörg. Amikor Bill apja próbálta védeni a fiát, esetleg valami engedményt adott neki, Ann folyton szóváltásba keveredett vele, pontosan mint most is. Bill még mindig nem tudta túltenni magát azon a tényen, hogy a tulajdon édesanyja azt hiszi, több van közte és a legjobb barátja között barátságnál, de utálta, amikor a szülei veszekedtek, ezért összeszedte magát, és halkan beszélni kezdett:
– Megígértem, hogy csak akkor sminkelek, ha elmegyek egyedül valahová. Nem kell úgy látnod, anya. És a hivatalos eseményeken eszembe sem jut. Megígérem – mondta újra egy kis bólintással.
Ann szóra sem méltatta, helyette újra Jörghöz beszélt:
– Én csak egy normális gyereket szerettem volna – sopánkodott, mielőtt felpattant az asztaltól és kiviharzott, mintha valaki vérig sértette volna.
Miközben bejött a szolga, hogy összeszedje a tányérokat, Bill dühösen leszúrt egy borsószemet a még mindig erősen szorongatott villájával, és amikor Sinead hozzá fordult, hogy elviheti-e a tányérját, gondolkodás nélkül tolta el maga elől az ételt, amiből alig evett.
Jörg felsóhajtott, és levágott egy darabot a húsból, amit egykedvűen rágott meg. Úgy tűnt, mindenkinek elment az étvágya.
– Sajnálom – motyogta Bill.
Az apja csak megcsóválta a fejét, és ivott egy kortyot a vörösborból.
– Menj, használd ki a délutánt. Ha Hópihe tovább izeg-mozog idebent, Ann újra ki fog borulni – jegyezte meg, mielőtt felállt az asztaltól, és a dolgozószobája felé indult.
Bill gyorsan elkészült, és kezében a pórázzal kilépett a házból. A melegítője kapucniját a fejére húzta, mert el akarta kerülni, hogy bárki felismerje. Egyedül akart lenni a gondolataival, csak sétálni és sétálni, amíg a lába már nem bírja tovább, és csak akkor visszatérni, ha közeledik a hat óra. Végtelenül frusztrált és nyűgös volt. Igen, az éberen töltött éjszakák is közrejátszottak ebben, de hiába próbálta tagadni, és az agya egy kis hátsó szegletébe száműzni, nagyon összezavarta Ann feltételezése. A kötődése Andreashoz tényleg különleges volt. A fiú percek alatt fel tudta vidítani, ha valami miatt szomorú volt, és szerette azt az időt, amit egymással töltöttek. Andreas mindig meghallgatta, és ott segített neki, ahol csak tudott. Megoszthatta vele a titkait a legkínosabbaktól kezdve a legkomolyabbakig… de azt már előre tudta, hogy erről a témáról nem fog vele beszélni. Talán bűn, hogy szeret vele órákat ücsörögni egy helyben, teljesen némán, mégis boldogan, hogy nincs egyedül? Hogy néha vágyik arra, hogy Andreas megölelje? Bill idegesen rágcsálta a száját, miközben Hópihe ott ugrált mellette, ahogy a házakat elhagyva kiértek a mezőre. Az aszfaltozott út helyett egy kis ösvényen indultak el a kutatólabor felé. Tudta, hogy a barátja vasárnap délutánonként ott szokott lenni az édesapjával, és a lábai szinte önkéntelenül vitték arrafelé. Nicholas volt a labor igazgatója, és azt szerette volna, ha egyszer Andreas veszi majd át a helyét, ezért már gyerekkorától kezdve vitte magával a munkahelyére, hogy megismerkedjen a hellyel. Andreas – amikor nem volt kötelező iskolanapjuk – reggeltől estig biológiát, kémiát és anatómiát tanult.
Amíg Hópihe megállt, hogy elvégezze a dolgát, Bill a késő nyári Nap felé fordította az arcát és élvezte, ahogy a sugarak felmelegítik a bőrét. Ritkán volt alkalma ennyire nyugodtan téblábolni a házaktól távolabb. Általában szigorúan két órát kapott, és olyankor nagyon jól be kellett osztania az idejét, hogy elvigye a kutyusát sétálni, találkozhasson Andreassal, és ha még valami közös iskolai feladatuk is volt, még csak kikapcsolódásra sem maradt idejük. Hópihe hamarosan megint a lábai körül szaladgált, ezért Bill leguggolt hozzá, és lekapcsolta a pórázt a nyakörvről.
– Meg kell ígérned, hogy nem futsz el – mondta a kutyának, a két tenyere között tartva Hópihe szőrös kis pofáját. – Az erdő tiltott terület, és itt, a mezőn is csak a kitaposott ösvényen mehetsz. Nem akarom azzal tölteni az estém, hogy a bogáncsokat és a kullancsokat szedegetem belőled, érted? – kérdezte komolyan, mintha Hópihe értené a nyelvet.
A kutyus tovább ficánkolt, mert alig várta, hogy végre szabad lehessen, ha a póráz már amúgy is lekerült róla. Azonban ami a házak között, a városban működött, itt nem sokáig. Nem ez volt az első, hogy Hópihe szabadon sétálhatott, de amikor meglátott egy fácánt, ami kétszer akkora volt, mint ő, és ész nélkül rohanni kezdett utána, Bill tudta, hogy talán az utolsó. Egy frusztrált nyögéssel kezdett el futni a kutya után, le a dombon, és hamarosan meglátta a kutatólabor nagy, fehér falait. Tudta, hogy az épületet fegyveres katonák őrzik, ahogy azt is, hogy odabent Hópihénél jóval nagyobb kutyák álltak lesben.
– Egy hétig nincs esti fültővakargatás – lihegte Bill kifulladva, ahogy még gyorsabb tempóra kellett váltania. A kapucni hátracsúszott a fejéről, a haját folyton az arcába fújta a szél, de szinte észre sem vette, ahogy üldözőbe vette a neveletlen kutyát. – Hópihe! Basszus, ahhoz képest, hogy olyan rövidek a lábaid…
Nem tudta befejezni, mert meglátta, hogy az épület mellett emberek, köztük fegyveres őrök állnak. Bill ijedten felnyikkant, és a szíve már nem csak a futás miatt dübörgött eszeveszettül.
– Megöllek – dünnyögte kétségbeesve, mert tudta, hogy a kutya bajba sodorta mindkettőjüket. Csak reménykedett benne, hogy épen és egészségesen megússzák. – Hópihe! – ordította dühösen, mégis remegő hanggal. Már csak néhány méter választotta el őket, amikor a hátsó kapunál álló emberek közül valaki lehajolt, és futtában elkapta a kutyát. Bill hirtelen lefékezett, és megkönnyebbült, amikor egy ismerős arccal találta szemben magát.
– Bill, hogy kerülsz te ide? – kérdezte Gustav felháborodva. Bill próbált nyugodtabban lélegezni, hogy beszélni tudjon, de akkor meglátta az idegent, aki a karjaiban tartotta Hópihét, és nem mellesleg két gépfegyver szegeződött a fejére. A fiú nagyjából vele egykorú lehetett, és a szakadt ruhákból arra következtetett, hogy a kívülállók közül jöhetett. A vékony, fekete dzsekije kopottas volt, és a nadrágja alja sáros. Egy ősrégi sportcipőt viselt, aminek csoda, hogy még nem esett le a talpa. Bill bizalmatlanul felemelte a fejét, és belenézett a fiú szemeibe. Egy pillanatra úgy érezte, mintha nem kapna a levegőt. Ezer és ezerféle érzelem rohamozta meg, és olyan volt, mintha fojtogatnák. Ijedten hátrált egy lépést, és kérdőn nézett Gustavra, de képtelen volt a tekintetét távol tartani az idegentől. Folyton visszanézett rá, és megállapított, hogy hiába fintorodott el a koszos, igénytelen ruhák látványától, a fiú haja megbabonázta. A szeme pedig… az a tekintetet valahonnan nagyon ismerős volt...

12 megjegyzés:

  1. Sziaa!

    Jaj nagyon tetszett, bar az elejet kicsit unalmasnak ereztem, de valoszinuleg csak azert mert mar a fiukrol olvasnek. :)
    Varom a kovit! :)
    Koszonom! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Oh, majd fel fognak pörögni az események, de hogy élvezetes legyen, muszáj egy kicsit megismerkedni a szereplőkkel, helyszínnel, magával a korral ;) Sietek a folytatással. Puszi!

      Törlés
  2. Kiváncsi vagyok. Várom.😍

    VálaszTörlés
  3. Még még még. Ebből sosem lesz elég. Nagyon jó. De ne húzd el légyszi nagyon a talalkozast. Már kíváncsi vagyok, hogy mit fognak egymáshoz szólni. ❤️❤️❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D Ennél jobban már nem húzom el a találkozást... a következő részben még szóba is állnak egymással :D Köszi, hogy írtál. Puszi

      Törlés
  4. Szia Drága ❤️
    Hmm... Melyik lesz előbb? A vonzalom, a kialakuló szerelem? Vagy a felismerése annak hogy az ismerős vonások nem a véletlen műve? Sokkal több közös van bennük mint hinnék. A szerelem csak később jön? Hú... Nagyon érdekes! ❤️ ❤️ Az anyát már most utalom!
    Pussz 😘 😘 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia drága!
      Jaj, ezeket nem árulhatom el, pedig jó kérdések :D Nem szabad. De igyekszem érdekesre és élvezhetőre írni ;) Puszi!

      Törlés
  5. Szia!

    Fujj csúnya én... most nézem csak, hogy egyáltalán nem írtam még kommentet ehhez a sztorihoz :S
    De azért azt tudnod kell, mennyit jelent, hogy nagyon hosszú ideje te vagy az egyetlen, aki rá tud venni arra, hogy twincestet olvassak! És még szeretem is! <3

    Tudod, mi tetszik nagyon? Ezt eddig nem mondtam. Hogy nem a szokásos klisé, ahol Bill a gazdag nagyképű utálatos kis princess, aki megszelídül majd toprongyos Tom kezei közt, hanem benne már kezdetektől ott van, hogy nem illik bele a gazdag bunkók világába.

    Az nyilvánvaló, hogy Bill látja a hasonlóságot, mert azért ő néha smink nélkül is belenéz a tükörbe. De kíváncsian várom, hogy Tomnak is feltűnik-e, vagy a vakolat miatt nem esik majd le neki a dolog.. :)

    Várom a folytatást! Köszönöm, hogy ezt is javíthatom! Pusszantás! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      De most kaptam egy hosszút, aminek én nagyon-nagyon örülök :D Igyekszem a kliséket minimálisra fogni, és megtisztelő, hogy én vagyok az egyetlen, akitől twincestet olvasol ;) Tök jó, hogy leírtad, mi tetszik a legjobban :) Akkor jó úton járok, úgy tűnik... Már írom a folytatást, és ismét elsőként olvashatod. Sok puszi, és köszönöm a javítást. Az összeset. :)

      Törlés
  6. Hmmm na igen, eddig eszembe se jutott, h bakker ott a hasonlosag, na ebből mi lesz🤔
    Utálom azt a fereg majom Annt😠
    Andy nagyon jó barát, Tess egy jó potanya, legalább van Billnek is valaki akitől kap szeretetet❤️
    Hópihe, kis bajkevero😁
    😪😪😪 ezek a visszaemlekezesek nagyon jók, ugralsz az időben de teljesen atlathato es követhető igy lesz kerek az egesz😊😉😘
    Ez a bejegyzés eléggé nyugtalanit, de remélem, h csak elsőre es majd boldogabb lesz😊Milyen furcsa, hogy pont azon a napon toppantál be az életembe! Te voltál az új kezdet… és talán a vég is. A halált hoztad közénk, és igaz, hogy összetörted a szívem, de megtanítottál szeretni. Ezért örökké hálás leszek!”
    Izgatottan várom a folytatást 😘😘😘nagyon nagyon 😘

    VálaszTörlés
  7. Szia :) Nagyon örülök, hogy azért így is átlátható maradt a sztori :) Imádom írni a naplóbejegyzéseket... és igen, azért vannak, hogy kicsit megkavarjanak titeket is :D Már kint is a folytatás. Puszi

    VálaszTörlés