2018. december 2., vasárnap

Insomnia - 5. Medúza varázsa

Sziasztok! Nem akarok magyarázkodni, de ami biztos: a folytatásra nem kell majd ennyit várni ;) Hagyjatok nekem egy kommentet, ha olvastátok, kérlek. Köszönöm :)

Tom teljesen értetlenül állt a jelenet előtt. Még egy órája sem tartózkodott a partvidékiek területén, máris összezavarodott, és nem tudta, mit gondoljon a történtekről. Az előtte álló fiú egy szűk nadrágot és egy szürke pulcsit viselt, aminek a kapucnija hátracsúszott a fejéről, amikor futott, így most a sötét, vállig érő sörényét a szél folyton az arcába fújta. Ha nem lenne elég a furcsa haj, a szemét fekete festékkel húzta ki. Tom látott már ilyet a faluban is néhány lányon, de biztos volt benne, hogy ők kevésbé voltak gyakorlottak a sminkelésben, mint az a fiú, aki összeszorított ajkakkal várta a választ. De volt nagyobb gondja is annál, hogy megpróbálja megfejteni a különös teremtményt. A két gépfegyver még mindig a fejére szegeződött, de legalább az ölében tartott kis állat végre abbahagyta az ujjai rágcsálását, és helyette nyalogatni kezdte. Csak nem fogják lepuffantani még azelőtt, hogy bejutott volna a városba? Nem lehet ekkora lúzer. Semmiképpen nem szeretett volna csalódást okozni Robertnek, úgyhogy megadóan lehajtotta a fejét és várt, hogy a helyzet megoldja saját magát.
– Szeretném visszakapni a kutyámat – nyúlt a kis szőrgolyó felé Bill, de akkor hirtelen a két őr még közelebb lépett, hogy elzárják a fiúkat egymástól.
– Bill, tudod mi a szabály – mondta Gustav türelmetlenül. – Nem érhetsz a kutyához addig, amíg biztosak nem vagyunk abban, hogy a fiú teljesen egészséges.
Bill vett egy mély lélegzetet, és beletörődően hátrált egy lépést.
– Fegyvereket letenni! – mondta a katonáknak, és amikor szó nélkül engedelmeskedtek neki, Tom felkapta a fejét és újult érdeklődéssel figyelte a fiút. Hogy lehetséges az, hogy hatalma legyen egy vele nagyjából egykorú tininek? – Hópihének nem eshet bántódása, megértetted? – fordult szigorúan Gustav felé, aki ingerülten bólintott. Látszott rajta, hogy elégedetlen a kialakult helyzettel, és Billt meg a kutyáját is a pokolra kívánja.
– Vigyázunk rá – sziszegte a szőke férfi a fogai között. – Most, a saját biztonságod érdekében megkérlek, hogy távozz – tette hozzá erőltetett nyugodtsággal.
– Andreashoz jöttem – felelte Bill, miközben kihúzta magát, és határozottan Gustav szemeibe nézett. A karjait összefonta a mellkasa előtt, mint aki mindenáron be akarja bizonyítani a hatalmát. Tom kíváncsian figyelte a jelenetet. A fiú valami befolyásos ember gyermeke lehetett, és Gustav kezéből kezdett kicsúszni az irányítás, ami egyre jobban frusztrálta a férfit.
– Andreas nem és rá. De mindenképpen szólok neki, hogy kerested. A kutya pedig órákon belül nálatok lesz, megígérem – mondta Gustav, és türelmetlenül intett az őröknek, hogy kísérjék tovább Tomot az épület felé. A fiú végül a nála maradt szőrgombóccal a kezében lépett be a kutatóközpontba, és hamarosan Gustav is csatlakozott hozzájuk.
– Kísérjétek be a kettes vizsgálóba. Mindjárt beküldök hozzá valakit – adta ki a parancsot, mielőtt elviharzott az információs pult mellett. Tom érdeklődve nézett körbe a hatalmas, steril épületben, miközben az egyik fegyveres előtte ment, és mutatta az utat, míg a másik a háta mögött lépkedett, és sasszemekkel figyelte minden mozdulatát. Nem tetszett neki a hely ridegsége. Csupán a hatalmas szobanövények törték meg a falak és a székek fehérségét. A recepcióson és itt-ott elfoglaltan mászkáló, fehér köpenybe öltözött emberen kívül nem sokan voltak a folyosón. Elgondolkozott rajta, hogy orvosok vagy tudósok lehetnek? Talán mindkettő. A sétájuk nem tartott sokáig, egyáltalán nem meglepő módon a második ajtó tartozott a kettes számú szobához. Tomot csak az egyik őr követte, a másik letáborozott odakint.
– Ülj le – mutatott a fegyverével az egyik székre a katona, és Tom jól nevelten engedelmeskedett. Hópihe újra megnyalta a kezét, mintha fel akarná magára hívni a figyelmet, mert amióta beléptek, Tomot teljesen lekötötte az, hogy gyanúsan méregesse a vizsgáló minden szegletét. Utálta a fehér falakat, a vizsgálóasztalt, és elborzadva nézte az orvosi eszközöket. A feléről azt sem tudta, micsoda, pedig egy ápoló mellett nőtt fel, bár Ivy idejétmúlt, hiányos készlettel rendelkezett. Átfutott az agyán, hogy mekkora hülyeséget csinált, amikor elvállalta ezt, de akármennyire szeretett volna csak úgy kisétálni onnan, már késő volt. Az ujját a kiskutya vastag bundájába fúrta és próbált megnyugodni. Úgy tűnt, mindketten csapdába estek, de Hópihe nyugodtsága, ahogy a simogatás hatására kényelmesen elfeküdt az ölében, kicsit őt is lenyugtatta. Brian mindig szeretett volna egy kutyát, és biztosan órákig eljátszana ezzel a szőrgombóccal is. Halálra kényeztette volna, sőt, együtt is aludt volna vele. Tom elmosolyodott a gondolatra, de amint kinyílt az ajtó, a keze ledermedt a simogatásban és azonnal bizalmatlanul fordult az érkező felé. Egy fiatal fiú lépett oda hozzá, az arcán mosollyal, a kezében pedig papírokkal. Hópihe izgatottan felpattant Tom ölében, és a fiú combjain egyensúlyozva próbálta elérni az akkor érkezettet, és amikor hiába nyújtogatta a fejét, lefelé nézve igyekezett felmérni, hogyan tudna leugrani.
– Szia, Andreas vagyok – mondta vidáman a szőke, miközben kisöpört néhány tincset a homlokából. Tom bólintott, hogy hallotta, de még mindig nem volt kedve megszólalni. Ugyan mit mondhatna valakinek, akit már ismeretlenül is teljes szívéből gyűlöl, ? – Hogy került hozzád Bill kutyája? Ó, még ne engedd el… Várj, mindjárt elveszem tőled! – mondta Andreas nevetgélve, amikor Hópihe le akart ugrani a földre, hogy végre odamehessen hozzá simogatásért. A szőke fiú gyorsan felhúzott egy gumikesztyűt és elvette Tomtól. Hópihe nem volt elragadtatva, amikor egy alapos fültővakargatás után berakták egy kisállat hordozóba, és Andreas bocsánatkérően benyomta a kutyus orrát a dobozba, hogy rázárhassa a zárat. – Semmi baj, nemsokára hazaviszlek – ígérte neki, majd a kukába dobta a kesztyűt, mielőtt újra Tom felé fordult. – Elárulod a neved?
– El – mondta a fiú egyszerűen, és amikor nem folytatta, Andreas arcáról végre leolvadt az az idegesítő, magabiztos mosoly. Tom kihívóan, felvont szemöldökkel nézett a fiú kék szemeibe, Andreas pedig kényelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, miközben egyik pillanatban a papírokra, a másikban a kívülállóra fókuszált. Aztán megunta a játékot.
– El… – dünnyögte elgondolkozva Andreas. – Szóval ez az Ellen becézése, vagy valami ilyesmi? Ne érts félre, de nekem egy kicsit lányosan hangzik.
Tom az ajkába harapott, hogy ne nevessen fel hangosan. Talán túlzás, hogy Andreas szimpatikus lett neki, de legalább már nem olyan undorral nézte minden mozdulatát.
– Tom Trümper – felelte végül, mert úgy érezte, a fiú megérdemli, hogy ne szívassa tovább.
– Köszönöm – mondta Andreas nyájasan, mikor leírta a nevet. – Azért vagyok itt, hogy megcsináljuk a szükséges vizsgálatokat, és kiállíthassak egy papírt arról, hogy egészséges vagy. Ez a feltétele annak, hogy elkezdhess dolgozni nálunk. Beleegyezel?
Tom idegesen lepillantott a csempézett földre. Szerette volna tudni, mit értenek szükséges vizsgálatok alatt, de nem akart lebukni, hogy tart ettől az egésztől, ezért érzelemmentes arccal nézett fel.
– Igen – mondta olyan határozottan, ahogy csak tudta.
– Először egy kérdőívet fogunk kitölteni – magyarázta Andreas, miközben leült az íróasztal túloldalára és írni kezdett. – Hány éves vagy?
– Tizenhat – vágta rá Tom. Valójában nem tudta, mikor van pontosan a születésnapja, de úgy gondolta, valamikor ősszel lehet… Még emlékezett rá, hogy a csodás színekben pompázó erdőben sétáltak aznap délután, amikor az édesanyja felköszöntötte az ötödik születésnapján, és amint hazaértek, egy maréknyi eper várta odahaza. Tom imádta az epret, bár egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor jutott hozzá. Talán már betöltötte a tizenhatot, talán nem, de inkább idősebbnek akart tűnni. Az első néhány kérdés arról szólt, hogy mikor volt utoljára beteg, nincs-e valamilyen fájdalma vagy panasza, és így tovább.
– Volt már szexuális kapcsolatod? – olvasta tovább Andreas a kérdéseket.
Tom hirtelen felkapta a fejét és felháborodottan kérdezte:
– Ez miért fontos?
– A nemi betegségek miatt – vonta meg a vállát a szőke fiú.
– Mi a franc?! Miért kezeltek minket úgy, mintha valami undorító férgek lennénk, akik a pestist hordozzák? Ne aggódj, egyetlen partvidékihez sem fogok hozzányúlni, nehogy elkapjam a kibaszott egoizmusotokat – jelentette ki felháborodva.
Andreas türelmetlenül ránézett, és most rajta volt a sor, hogy a szemöldöke a homloka közepére szaladjon. Volt valami ismerős abban, ahogy Tom arca grimaszba rándult, de túlságosan elfoglalt volt azzal, hogy tökéletesen végezze a munkáját, mintsem ilyen apróságokon fennakadjon.
– Miért vagy itt tulajdonképpen? – kérdezte gyanakodva. – Ha ennyire utálod a gondolatát annak, hogy a közelünkben légy, miért jöttél? – amikor Tom nem válaszolt, csak farkasszemet nézve vele némán dühöngött, Andreas hozzátette: – Oké, akkor közelítsük meg máshogy… nem ciki, ha szűz vagy. Ahogy az sem ciki, ha szállásra és ételre van szükséged. Melyik a kettő közül?
Tom szíve hirtelen a torkába ugrott, amikor végre leesett neki, hogy ha így folytatja, semmi sem lesz a kémkedésből. Sőt, ha nem változtat a stílusán, valószínűleg egy golyót kap a fejébe. A katona még mindig ott állt az egyik sarokban, és a mocorgásából ítélve nagyon nem tetszett neki a jövevény viselkedése.
Tom vett néhány mély levegőt, és megadóan lehajtotta a fejét.
– Az utóbbi – dünnyögte megjátszott szégyennel a hangjában. – Nincs senkim odakint, és így nagyon nehéz boldogulni.
– Ó. Sajnálom – mondta Andreas őszintén, de Tom egy percig se hitte el, hogy tényleg sajnálja. Ha így lenne, a partvidékiek nem hagynák őket éhezni, vagy meghalni a gyógyszerek hiánya miatt. Andreas még leírt valamit a papírra, mielőtt felállt a székből és a vizsgálóasztalhoz sétált. – Készen is vagyunk a kérdőívvel – jelentette ki, és elővett egy tiszta gumikesztyűt. – Szeretnélek megkérni, hogy vetkőzz le. Először megmérjük a súlyod és a magasságod, aztán vért fogok venni tőled – magyarázta kedvesen. Tom vonakodva vetkőzött le az alsójáig, és a fiú kérésének megfelelően beletette a ruháit egy zsákba. – Ezeket el kell majd égetnünk – mondta neki Andreas a zsákra utalva, és az egyik szekrényből elővett egy tiszta pólót, pulcsit és melegítőnadrágot. – Kérlek, az alsódat is tedd a többihez.
Tom ijedten nézett a szőkére. Sosem volt az a szégyenlős fajta, de utálta sebezhetőnek érezni magát, és most, hogy Andreas a vérvételi tűt készítette elő, neki pedig anyaszült meztelenre kellett vetkőznie két vadidegen előtt, túl soknak tűnt.
– Aztán rögtön fel is veheted azokat a ruhákat, amit kikészítettem neked – biztosította Andreas megértően. – Muszáj megbizonyosodnom róla, hogy semmit sem csempészel be, ezért nem mehetek ki, míg átöltözöl. Előírás.
Tom végül hezitálva bólintott, és miután az alsóját is a többi, elnyűtt ruha közé tette, gyorsan felvette a nadrágot és a pólót. Felült a vizsgálóasztalra és beletörődően Andreas felé nyújtotta az egyik karját. Vett egy mély levegőt, és elfordította a fejét, mert hiába látta már a tűt, legalább azt a pillanatot elkerülhette, ahogy átszakítja a bőrét.
– Én sem kedvelem, hidd el – jegyezte meg Andreas, miközben egy erős gumival elszorította, majd lefertőtlenítette Tom karját.
– Az hogy lehet? Orvos vagy – mondta Tom értetlenül.
– Még nem vagyok az, csak annak tanulok – felelte Andreas felcsóválva. – És attól még utálhatom, ha tűkkel szurkálnak, nem? – nézett fel Tomra mosolyogva.
– Azt hiszem – vonta meg a vállát a másik fiú.
– Biztos minden új és ijesztő itt számodra – fecsegett tovább a fiú, úgy téve, mintha a másik gondolataiban olvasna. – De jó helyre kerülsz majd. Először talán nehéznek tűnik, de aztán rájössz, hogy ott a helyed – mondta, miközben egy határozott, de óvatos mozdulattal a fiú vénájába szúrta a tűt. Tom egy pillanatra összerezzent, de amikor rájött, hogy nem érez fájdalmat a pici, csípő érzésen kívül, újra ellazult.
– Tudsz valamit arról a családról? – kérdezte kíváncsian.
– Ó, többet is, mint kellene – felelte Andreas nevetve. – Jól ismerem őket. A vezető és a felesége… hm… talán nem a legjobb emberek a világon, de a fiukkal nagyon jól kijövök.
– Barátok vagytok?
– A lehető legjobbak – mondta a szőke büszkén, ahogy kihúzta a tűt és egy vattacsomót szorított Tom karjára, hogy elállítsa a vérzést. – De én nem lehetek mindig vele. És neki olyan barát kellene, aki mindig ott van, amikor szükség van rá – tette hozzá elhalkulva.
Tom érdeklődve figyelte a fiút, és próbált a szavai mögé látni. Úgy tűnt, Andreas nagyon közlékeny, és biztos volt benne, hogy máskor is hasznára válhat majd a orvostanonc cserfessége.
– Fogalmam sincs, mire lehet valakinek szüksége, aki egy kacsalábon forgó kastélyban lakik, és a szolgái egész nap a kívánságait lesik – jegyezte meg Tom enyhe gúnnyal a hangjában, és ellökte a szőke kezét, ami még mindig a vattát szorította a szúrás helyéhez. Andreas csak felhorkant, és megcsóválta a fejét.
Tom egy kicsit mérges volt magára, mert akármennyire próbálkozott, lehetetlennek tűnt, hogy elrejtse az ellenszenvét. A partvidékiek iránt táplált gyűlölete akkor fogant, amikor az édesanyja meghalt, de csak akkor ért be igazán, amikor Claire is átlépett a másvilágra. Az, hogy most közel kerülhet a vezetőhöz, aki mindezért felelős, újult haraggal töltötte el. Még sosem érezte ennyire nyilvánvalóan, hogy a bosszú édes, ölelő karjai a teste köré fonódnak. Lelki szemei előtt vért látott. Sok-sok vért, és szenvedést. Vajon mit szólna a férfi, ha az egyetlen fiacskája a szeme láttára vérezne el úgy, hogy ő semmit sem tehet ellene? Tom ajka önkéntelenül gonosz vigyorra húzódott, miközben eldöntötte, hogy jó barátja lesz a fiúnak. De még mennyire! Egy lelkitárs, aki majd a bőre alá férkőzik, és akkor támad, amikor a legkevésbé számít rá.
– Hahó! – hallotta a ködön keresztül Andreas hangját. Amikor végre felnézett, a szőke fiú bájosan elmosolyodott, és ő legszívesebben kitekerte volna a nyakát, amiért megzavarta az álmodozásban. De hamar lehűtötte magát azzal a ténnyel, hogy néhány hónap múlva már biztosan nem lesz ennyire vidám ő sem. – Készen vagyunk. Mindig ilyen morcos arcot vágsz?
– Mindig ennyit kérdezel? – vágott vissza Tom.
– Ez a feladatom – vonta meg a vállát Andreas, miközben a vérrel megtöltött kis lezárt csövecskét egy hűtőtáskába tette. – Ezt át kell vinnem a laborba, és egy órán belül meglesznek az eredmények. Ha minden rendben, az egyik őr a vezető házához kísér majd, és onnantól kezdve ők irányítanak.
Irányítanak… Tomot már maga a gondolat is elborzasztotta. Ki nem állhatta, ha megmondták, mit kell csinálnia, és most is csak a szemei előtt lebegő cél miatt acélozta meg magát. Tudta, hogy nem lesz könnyű, de időközben rájött, hogy még annál is nehezebb, ahogy elképzelte. Sajnálta, hogy amíg várakozott a folyosón, a kiskutya nem lehetett vele. Nevetséges volt a gondolat, de mintha valami barátság féle alakult volna ki köztük azalatt a néhány perc alatt, amíg a karjai között tarthatta. Megnyugtatta, ha a puha szőrét simogatta, és jól esett magához szorítani a kis, meleg testet. Most azonban magára maradt az egyik fegyveres őrrel, és ólomlábakon vánszorgott az idő, míg megkapta az eredményt, és vele együtt a papírt arról, hogy egészséges. Aztán végre elhagyták a kutatóközpontot és a házak felé vették az irányt.
Az eső továbbra is apró szemekben hullott, de ezen, és a madarak halk csicsergésén kívül minden csöndes volt vasárnap délután. A férfi nem mondott semmit csak mutatta az utat, és őszintén megvallva Tom örült a hallgatásnak. Így volt lehetősége körbenézni, és elcsodálkozva szemlélni az újdonságokat. A nagy, családi házak előtt szinte kivétel nélkül autók álltak. Nem olyan régi, lepukkant kocsik, mint amiket elvétve otthon is látott, hanem új, csilli-villi járgányok. A sövény mindenhol művészien pontosan volt lenyírva, itt-ott még különböző alakzatokat is formáltak belőle. Volt közvilágítás, és le merte volna fogadni, hogy minden házba be volt kötve a víz is. Az egész úgy festett mintha egy régi fényképet látna a világvége előtti kis csöndes, angol városról. A házat, ami előtt megálltak, a legmagasabb sövény vette körbe és rejtette el a kíváncsi tekintetek elől. Impozáns kovácsoltvas kapu törte meg a örökzöldek sűrűjét, ami mögött egy szépen karbantartott udvar és egy vörös téglákból felépített, hatalmas ház magasodott. A katona beszélt valakivel a kapucsengőn keresztül, és a kapu hamarosan kitárult előttük. A bejárat felé vezető járda mellett egy kis szökőkút is helyet kapott, és Tom nem győzte csodálni a kőből faragott angyalt, akinek a dézsájából aláhullott a víz. Az őr jól nevelten bekopogott a masszív tölgyfaajtón, és hamarosan egy fiatal nő jelent meg a küszöbön.
– Meghoztam a fiút – jelentette ki a férfi egyszerűen. A nő bólintott egy aprót és kedvesen Tomra mosolygott:
– Üdvözöllek nálunk. A nevem Sinéad – mutatkozott be.
– Tom – felelte a fiú szűkszavúan. A nő közölük való volt, de Tomnak mégis fenntartásai voltak vele kapcsolatban. Mégis miért jön el ide valaki, hogy önként a partvidékieket szolgálja? Ezek az emberek árulók voltak a szemében, és nem érdemeltek semmiféle tiszteletet. Sinéad egy bólintással jelezte a katonának, hogy elmehet, és azonnal betessékelte Tomot az előszobába, ami ugyanolyan színpompás és pazar volt, mint a kert. A fiú elveszetten nézett a fehér tornacipőkre, amiket a központban kapott, és aminek addigra sáros lett a talpa. Nem akarta még jobban összekoszolni a fényes márványlapot – mert egyszerűen szerette a rendet maga körül -, ezért már az ajtónál kibújt belőle és éppen elindult a nő után, amikor az hirtelen megtorpant és ijedt arcot vágva felé fordult.
– Te jó ég, majdnem elfelejtettem! Ann vár rám, mert meg kell beszélnünk a jövő heti étrendet. Nemsokára visszajövök, és körbevezetlek. Addig is… – forgatta a fejét körbe a lány, mintha nem tudná, hová küldje az új jövevényt – arra van a konyha. Ülj le valahová, de kérlek, ne nyúlj semmihez, és ne koszolj össze semmit – mondta, és máris elviharzott az egyik zárt ajtó felé.
Tom néhány pillanatig dühösen toporgott az előszoba közepén, de hamar úgy döntött, hogy nincs kedve többet várakozni. Fogalma sem volt, ki az az Ann, de azt tudta, hogy a türelme véges. Már a kutatóközpontban is megvárakoztatták, és most lett elege az egészből. Nem törődve azzal, hogy a nadrágja alja is sáros, elindult a lépcsőn fölfelé. A falon lógó festmények néha megállásra késztették, hogy elgyönyörködjön bennük, de ahogy felért az emeletre, a folyosó végén lévő, hívogatóan résnyire nyitva hagyott ajtó szinte vonzotta. Hányingere támadt, ha belegondolt, hogy ezek az emberek mivel érdemelték ki mindezt, de hazugság lett volna azt állítani, hogy nem nyűgözte le a ház pompája. Kíváncsi volt, mit rejtenek az ajtók, hogy melyik mögött milyen szoba lapul. Látni akarta a nagy, kényelmes ágyakat, a puha szőnyegeket, és ki akarta próbálni, milyen érzés, ha a csapból folyó melegvíz alá dugja a kezét. Mindent fel akart fedezni, ami neki nem adatott meg. Óvatosan belökte az utolsó ajtót és hangtalanul besurrant a szobába. A vastag, krémszínű szőnyeg a meztelen talpát csiklandozta, és csodálkozva tudatosult benne, hogy milyen meleg a padló. Nem olyan volt, mint otthon a ledöngölt hideg föld, hanem mintha felhőkön járkálna. A tekintete a franciaágyra siklott, és képtelen volt megállni, hogy az ujjait végigfuttassa a barna szaténágyneműn. Nem tapintott még ennyire selymes anyagot, Karina bőrét leszámítva. Elvigyorodott, és a képzelete szárnyra kélt, amikor megpróbálta elképzelni, vajon milyen lehet egy ilyen ágyon hemperegni a szúrós szénabálák helyett. A mosoly hamar leolvadt az arcáról, amikor megérezte, hogy figyelik. Finom borzongás futott végig a gerince mentén, a vastag tincsekből kibújt apró hajszálak vigyázzba álltak a tarkóján. Gyorsan megpördült, hogy szembetalálhassa magát azzal, akit a legkevésbé sem akart újra látni.
– Ki engedte meg, hogy ide gyere? – kérdezte Bill dühösen, a mellkasa előtt összefont karokkal. A fiú a hálóból nyíló fürdő ajtajában állt, és a megjelenése tekintélyt parancsoló volt. Tom azon gondolkodott, hogy a viselkedése melyik része betanult, és mennyi belőle az ösztönös cselekvés.
– Nem kértem engedélyt – felelte Tom halkan, miután sikerült túltennie magát a tényen, hogy a rémálma kezd megelevenedni. Igaz, hogy Bill már lemosta a sminkjét, és a haját hátul összefogta, de attól még az a furcsa, zavarba ejtő partvidéki volt. Tom kiismerhetetlennek érezte, és ezért szívesen távol maradt volna tőle. Nem tetszett neki ez a helyzet. A tudatalattija már a központ előtt is azt kiabálta, hogy ő az, akivel hónapokat kell együtt töltenie, de nem akart erről tudomást venni. Most viszont beigazolódott a balsejtelme.
– Ezentúl engedélyt kell kérned mindenhez – jelentette ki a sötét hajú fiú. – Nem szeretem, ha csak úgy belépnek a szobámba. Azt meg főleg nem, ha valaki a takarómat simogatja a koszos kezeivel.
– Nem tudtam, hogy a te szobád – mondta Tom sután. Nem örült neki, hogy a fiú látta, amit csinált, és hirtelen azt sem tudta, mit feleljen a megcáfolhatatlan vádakra.
– Hát persze, hogy nem tudtad – mosolyodott el Bill cseppet sem kedvesen. – De a tudatlanság nem jogosít fel arra, hogy valami olyat művelj, amit nem szabad.
Tom túltette magát a kezdeti sokkon, és már éppen azon volt, hogy visszavágjon, amikor újra felidézte magában, miért van ott, és mi a feladata. Muszáj Bill bizalmába férkőznie.
– Sajnálom, többet nem fordul elő – hajtotta le a fejét. – Az az igazság, hogy még sosem érintettem ilyen szép és puha anyagot. Egyszerűen csak… muszáj volt az ujjaim alatt éreznem – magyarázta szégyenlősen, miközben elmerengve beleharapott az ajkába. A fogadott öccse, Brian mester volt abban, hogy egy-egy csínytevés után meglágyítsa a felnőttek szívét, és most Tom javára vált az, hogy annyiszor figyelte és ámulattal tanulmányozta a kisfiút. Ez a trükk Andreasnál is bejött, és nagyon remélte, Bill-lel sem lesz másképp.
– Nagyon választékos a szókincsed ahhoz képest, hogy honnan jöttél – jegyezte meg Bill megenyhült hanggal, és ahogy Tom óvatosan felemelte a fejét, látta, hogy a fiú zavarban van, és próbál nem ránézni. A szemei össze-vissza cikáztak a szobán, mintha fogalma sem lenne, mit kezdjen magával. Úgy tűnt, nem tudta eldönteni, hogyan tovább. Erre biztosan nem készítették fel, amikor egy szívtelen, a célért bármire képes vezetőt próbáltak belőle faragni.
– Köszönöm – suttogta Tom, és csak azért is próbálta elkapni Bill tekintetét. Amikor végre sikerült, azonnal meg is bánta. Mélybarna, mandulavágású szemek találkoztak az övéivel, majd jött az a furcsa érzés, ami azt súgta, hogy nem lenne szabad így bámulnia az előtte álló fiút. Eszébe jutott egy mese, amivel Claire szórakoztatta, még évekkel ezelőtt. A történetnek nem volt vidám vége, mert az egyik főszereplő kővé vált, amiért menekülés közben hátrafordult, és a szörny szemébe nézett. Most ő is pont így érezte magát. Tudta, hogy nem szabadna ezt csinálnia, ennek ellenére mégsem tudott félrenézni, és hiába kellett volna dicsőséget éreznie, amiért először Bill pillantott le a szőnyegre, mégis úgy érezte, valójában ő a vesztes.
– Le kéne zuhanyoznod – jegyezte meg Bill, ahogy sarkon fordult, és egyértelműen arra várt, hogy a másik kövesse.
– Zuhanyozni? – kérdezett vissza Tom összevont szemöldökkel.
– Lekísérlek a szolgák fürdőjébe – mondta Bill, ahogy kilépett a folyosóra. – Ázott kutyaszagod van – tette még hozzá halkan, és Tom olyan erősen megszorította a kilincset, hogy az majdnem a kezében maradt. Nem volt hívő, sőt, gyengeségnek tartotta, ha valaki a fentiekhez fordult segítségért ahelyett, hogy saját kezébe venné a sorsát, de most elrebegett magában egy imát. Erőért könyörgött a Megváltótól arra, hogy ellen tudjon állni a kísértésnek, ami arra csábította, hogy már az első éjjelen, álmában megfojtsa a fiút.

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Sziia!

Jaaaj mar nagyon vartalak! ❤️
Es nem csalodtam!!! Nagyon tetszett a resz! ❤️
Izgalmas volt olvasni, es nagyon kivancsi vagyok h mi lesz koztuk! Tom h fogja birni Bill termeszetet, es h mikor kezdenek majd megvaltozni egymas fele az erzelmeik. Illetve Bill erzelmeit meg nem tudjuk, lehet h neki maris tetszik Tom? ��
Nagyon varom a kovit! Koszonom! ❤️

Puszi, D.

Marcsi írta...

Imádtam. Nagyon szeretem a stílusod, ahogy fogalmazol. Azért remélem Tom nem fogja megfolytani álmában, vagy inkább más miatt lesz az ágyában. ❤️❤️

MK írta...

Szuper kezdet. Várom a folytatást.😍

Andrea Nagy írta...

Végre!
Szia Drága! ❤️
Annyira imádom Billt! Minden történetedben. Remélem Tom majd változik idővel. Nem csak a bosszú élteti majd, hanem más is. Pl, hogy kipróbálja milyen érzés amikor az az ágynemű a mesztelen bőréhez ér. Első körben persze. Aztán majd jöhet a többi... 😉😉😄
Érdekes ez a világ amit alkottál.
Jó sok kérdést félévet...
Hogy tudták ennyire elkülönülni?
Tényleg nem érdekli őket a többi ember sorsa?
Most nem akarok Visszaolvasni de hogy is történt ez az egész szétválás? Járvány volt?? (mégis visszaolvasok inkább 😄)
Mindig érdekelt az ilyen fajta elszigetelődés kialakulása. A látszólag szép és jó oldalon ahol azt gondoljuk mindenünk megvan,kemény diktatúra uralkodik. Minden egy kézben fut össze? Mindent egy ember irányít?
A másik oldal mély szegénység és nyomor. De határtalan szeretet és összetartozás. Érdekes nagyon!❤️
Várom a kövi részt ❤️ ❤️ Pussz 😘 😘

HDawn írta...

Szia :)
Már rakom is fel a folytatást, és abban talán választ kapsz néhány kérdésre :) Puszi!

HDawn írta...

:D Szia! Meglátjuk... de csak nem :D Akkor vége lenne a sztorinak. Puszi!

HDawn írta...

Köszi, és bocsánat, hogy ennyit kellett várni :)

HDawn írta...

Szia Drága!
Ez egy kifejezetten olyan sztori, amiben Bill imádnivaló lesz... végig? vagy csak egy darabig? :D Hozom a folytatást, kicsit bontogatjuk majd a partvidékieket, remélem, választ kapsz a kérdésekre :) Puszi!