Insomnia - 6. Süllyedés

Sziasztok! Ezt csak így csendben itt hagyom, talán még jártok erre. Bocsánat a hatalmas késésért.

A vízcseppek vidáman végigfutottak a bőrén, és a zuhanytálcába gyűlve lassan, örvényelve lefolytak. Tom a zuhanyrózsa felé fordulva, hátravetett fejjel állt a víz alatt, és a mosoly tíz perce nem olvadt le az arcáról. A pára már olyan nagy volt a fürdőben, hogy vágni lehetett volna, de ez csöppet sem zavarta. A mennyei érzés, ahogy a kellemes hőmérsékletűre beállított víz végigfolyt a testén, és már a tornacipőben átfagyott lábujjait is felmelegítette, elég volt ahhoz, hogy máris jobban érezze magát az új, ismeretlen helyen. Talán utálta a partvidékieket, talán szívesen kicsavarta volna Bill nyakát, de be kellett látnia, hogy a zuhanyozás nagyszerű ötlet volt tőle. Tom nem akart kimászni a zubogó, meleg víz alól, ami a legnagyobb örömére úgy tűnt, végtelen tartalékkal rendelkezik. A bőre minden milliméterét kényelmesen lemosta a tusfürdővel, és amikor ezzel végzett, a haját is alapos tisztítás alá vetette. Percekig a csempézett falnak dőlve masszírozta a fejbőrét, és teljesen meg volt róla győződve, hogy a mennyben van.
De egyszer minden véget ér. Kénytelen volt kimászni a zuhanyzóból, amikor tudatosult benne, hogy miért van ott. Kémkedni küldték oda, nem a jólétet kiélvezni. Megnyugtatta magát, hogy ha elég ügyes, és jól forgatja a lapokat, a kettő azért tökéletesen megfér egymás mellett, aztán egy hatalmas sóhajjal törölközőt tekert a fejére és egy másikkal felitatta a testéről a vizet. A tükörben nem látott semmit, ezért felnyúlt, hogy letörölje a párát. Először a mellkasát és a hasát vette szemügyre, aztán megfordult, és hátranézve a lapockáján is megnézte a zúzódásokat. Andreas szerencsére nem kérdezte róluk, habár a tökéletesen felállított utcagyerek imidzsébe akár illettek is volna az itt-ott még mindig lila foltok. Az utolsó otthon töltött napokban Jonathan többször is alaposan ellátta a baját, de Tom nem haragudott rá. A férfi féltette, de ennek ellenére – vagy éppen ezért -, harc közben egyenlő félként, könyörtelenül verekedett vele.
Amikor visszavette a központban kapott ruhákat, és kilépett a fürdőszobából, sehol sem látta Billt. Az épület alagsorában volt, így nem lepődött meg, hogy az úri fiú csak annyit tartózkodott a szolgák részlegén, amennyit feltétlen szükséges volt, ezért elindult a lépcsősoron felfelé, hogy megkeresse. Először a szobáját vette célba, de amikor hangokat hallott az egyik földszinti helyiségből, megtorpant, és észrevétlenül a résnyire nyitva hagyott ajtóhoz surrant. A szíve a torkában dobogott, de vett egy mély lélegzetet, halkan kifújta és hallgatózott. Pontosan ezért érkezett, és előbb-utóbb meg kell szoknia a húzós helyzeteket.

Bill idegesen a füle mögé simított egy tincset, és a lábujjait bámulva várt, hogy az anyja megszólaljon. De helyette az apja hangja törte meg a csöndet:
– Találunk neki egy szobát, igaz, Ann? – nézett nyomatékosan a feleségére.
– Nem akarom, hogy beköltözzön valamelyik vendégszobába. Egy szolgáról beszélünk. De a lányokhoz sem mehet az alagsorba, még a végén felcsinálja az egyiket. Nem mehetne az egyik külső szállásra? – kérdezte a nő idegesen.
– Tudod, hogy nem. Hale azt kérte, hogy nálunk legyen a fiú.
– Akkor megoldódott a probléma. Bill szobájában van elég hely, hogy az egyik sarokban aludhasson a szolgája.
Jörg elképedve kapta fel a tekintetét.
– Ann, ezt nem tehetjük… A fiunknak szüksége van magánéletre. Annyi szoba van ebben a házban…
– Legalább nem lesz olyan sokat kettesben Andreassal! – fakadt ki Ann dühösen, és még az asztal lapjára is rácsapott, hogy biztosítsa az álláspontját. Bill továbbra is a szoba közepén állt, kapkodta a tekintetét a szülei között, és közben véresre rágcsálta az ajkát. Amikor szóba került Andreas, már nem bírta tovább hallgatni az egészet. Nem akarta újra átélni azt a kellemetlen beszélgetést, amit az ebédnél is lefolytattak, ráadásul utálta, ha a szülei miatta veszekedtek.
– Alhat a szobámban – fordult csitítóan az apja felé, aki újra ki akart állni a fia amúgy sem létező jogai mellett az anyjával szemben. – Semmi gond, engem nem zavar.
Ann diadalittasan elmosolyodott, Jörg pedig fáradtan a tenyerébe ejtette az arcát.
– Ha neked is jó így – motyogta a férfi egy mély légvételt követően, és visszafordult a papírjaihoz.
– Igen, jó így. De ma este szeretnék Andreaséknál aludni – mondta Bill, és utálta, hogy mennyire remegett a keze, miközben a reakcióra várt. Jörg Annre nézett, és mielőtt a nő válaszolhatott volna, bólintott.
– Rendben, de reggelire légy itthon – mondta neki, miközben a szeme sarkából figyelte, ahogy Ann megadóan megvonta a vállát. Az arcán persze ott volt a nemtetszés, de úgy tűnt, nincs kedve többet vitázni. Bill majdnem felkiáltott örömében, ahogy tettetett nyugodtsággal kisétált az ajtón. A felszabadult mosoly csak akkor tűnt el az arcáról, amikor az ajtót kinyitva meglátta az idegent. Tom bocsánatkérően elhúzódott az útból, és próbálta felölteni a színtiszta ártatlanság álcáját.
– Menjünk a szobámba – mondta Bill egy sóhaj kíséretében. Őszintén nem tudta, mit kezdjen a fiúval, és nagy volt a kísértés, hogy visszaküldje oda, ahonnan jött, de aztán eszébe jutott, hogy Tom a szebb jövő reményében jelentkezett a feladatra. Nem volt annyira szívtelen, hogy megtagadja tőle ezt a lehetőséget, és amúgy is, amilyen makacs Hale, holnap kapna egy másik, talán rosszabb szolgát.
Némán, egyetlen szót sem szólva mentek fel az emeletre, és miközben Bill a fürdőszobában készülődni kezdett, a fiú a szoba közepén állt lehajtott fejjel, mintha csak valami parancsra várna.
– Mindig ilyen csöndes vagy? – fordult felé egy pillanatra Bill, miközben már a gardróbszekrény előtt térdelve váltásruhát keresett magának. Tom lassan felemelte a fejét, és halkan válaszolt:
– Nem tudom, mit mondhatnék.
– Nem baj, mert én meg általában sokat beszélek – mondta Bill. Kiegyenesedett, és a táskába pakolta a kiválasztott pólót és alsót. – De azt én sem tudom, veled miről beszélhetnék. Túlságosan különbözünk – tette hozzá vállvonogatva.
– Nem bánom, ha nem szólsz hozzám – jelentette ki az idegen fiú szikrázó tekintettel. A hangulata és testbeszéde olyan gyorsan változott megadóból gyűlölködővé, hogy Bill azon kapta magát, meg akarja fejteni, melyik arca az igazi.
– Nem szereted, ha felhozom a társadalmi különbségeket – állapította meg szemtelenül vigyorogva. – De legalább sikerült némi érzelmet kicsikarnom belőled.
Tom újra a szőnyeget bámulta, de Bill észrevette az összeszorított ökleit és merev tartását. Szeretett volna a fiú gondolataiban olvasni, de ezek a jelek bőven elégnek bizonyultak ahhoz, hogy sejtse, mi járhat a fejében.
– Gyűlölöm, ha valaki kétszínű. Lerí rólad, hogy a pokolba kívánsz, hiába próbálod elrejteni – mondta lassan, és a mellkasa előtt összefont karokkal közelebb lépett Tomhoz. – Mondd a szemembe, amit gondolsz! Neked is jól fog esni, és engem sem öl meg a kíváncsiság.
Amikor nem történt semmi, Bill egy kis halk kuncogással leült az íróasztalához, közelebb húzta a tükröt, és a szemceruzát felemelve munkához látott. Valójában nem akart provokálóan viselkedni… na jó, talán egy icipicit, ha már a szavaiból is sütött a keringőre hívás.
Tom lassan felemelte a fejét, és undorodva elhúzta a száját, ahogy végignézett a fiún.
– Mindened megvan, de közben annyira unatkozol, hogy nincs jobb dolgod, mint lánynak tettetni magad – nézett dühösen a fekete festékkel vastagon kihúzott szemekbe a tükörben.
Bill először ledöbbent, aztán pedig hangos nevetésben tört ki. Nem hitte, hogy Tomnak lesz elég bátorsága kimondani ezeket a szavakat, sem pedig azt, hogy felháborodás helyett csodálatot fog érezni, amikor meghallja őket. Egész életében körbevették a szolgák, akikre leginkább érzéketlen, idomított földönkívüliekként tekintett. Szó nélkül követték a szülei utasításait, robotként végezték a házimunkát és lehajtott fejjel fogadták a szidásokat, amikor valamit elszúrtak. Unalmasak voltak, és amikor Bill gyerekként próbált barátkozni velük, igaz nagyon udvariasan, de minden alkalommal elküldték őt. Nem volt felkészülve arra, hogy Tom hirtelen kimondja, mi jár a fejében, sem arra az érzelmi töltetre, ami méreggel itatta át a szavait.
– Azt gondolod, mindenem megvan? – kérdezte egy halvány mosollyal, miközben felállt, elkezdett fel-alá sétálni a szobában, de a szeme sarkából végig Tomra figyelt. – Úgy gondolod, a smink unaloműzés? Feltűnési viszketegség?
– Igen – felelte a fiú szűkszavúan, de határozottan.
Bill egy pillanatra elfordult, és a komódon lévő porcelánfarkast kezdte babrálni. A hosszú, vékony ujjai végigsimítottak a kézműves dísz élein, miközben a gondolatai a saját, feltett kérdései körül forogtak. Próbálta kitalálni, ő vajon mit válaszolna rájuk. Már az elsőnél elakadt. Vajon tényleg megvan mindene? Az arcára bizonytalanság költözött, és örült, hogy Tom nem láthatja. Nem akart sebezhetőnek tűnni előtte.
– Tudni akarom, milyen az élet odakint – mondta, amivel saját magát is meglepte, de képtelen volt visszafogni a kíváncsiságát. Hirtelen megpördült, és Tom csodálkozó tekintetével akadt össze a sajátja. – Szeretném, ha mesélnél róla. Meséld el nekem, hogy éltél, mielőtt ma idejöttél. Tényleg nincs idejük odakint sminkelni az embereknek? – tette hozzá viccelődve, oldalra billentett fejjel.
– Miért érdekelne az téged? – kérdezte a másik összezavarodva.
– Erre muszáj felelnem? – húzta fel a szemöldökét Bill. – Egyszerű kíváncsiság, semmi több. De most mennem kell – nézett fel az órára. – Andreas már vár.
Tom nem mondott semmit, csupán nemtörődöm módon bólintott, és amikor Bill a csomaggal a kezében kivonult, leült a földre, az ágy mellé. A térdeit felhúzta és letámasztotta rá a homlokát. A vastag és víztől elnehezült tincsek eltakarták előle az éles fényt, és végre kettesben lehetett a gondolataival. Percekig mozdulatlanul ücsörgött, és közben azon filózott, mikor jön el az a pillanat, amikor végleg elcseszi, és kidobják, vagy ami még rosszabb, megölik. Kénytelen lesz minden erejét arra áldozni, hogy felöltse a pókerarcot, és alaposan megválogassa a szavait. Csapdába esett, csakhogy egyáltalán nem abba, amire ő gondolt, és ez a tény a szabadulást sem könnyítette meg.

– Mesélj róla! Szerinted jól kijöttök majd? – huppant le az ágyra Andreas Bill mellé. Hópihe kettejük között nyúlt el a puha takarón, és mindkét fiútól örömmel fogadta a kényeztetést. Andreas éppen végzett a zuhanyozással, és most egy törölközővel a fején fordult a barátjához.
– Valószínűleg te többet tudsz róla, mint én – jelentette ki Bill szarkasztikusan, ahogy a kutya füle tövét vakargatta.
– A kérdőívre gondolsz? – kérdezte a szőke fiú. – Semmi különös, csak egy magára maradt fiú, akinek furcsa a haja – mondta, miközben levette a fejéről a törölközőt, az ujjaival végigszántott a platinaszőke, nedves tincsei között, végezetül pedig megrázta azokat. Ezzel elintézettnek tekintette a hajformázást. Bill elgondolkozva nézte a barátja nyakát, a bőrén végigfutó vízcseppeket, de amint eszébe jutott Ann feltételezése, azonnal elkapta a tekintetét.
– Nem lehet jó odakint, egyedül. Én nem sokáig bírnám – motyogta Bill alig hallhatóan, de Andreas már félszavakból is megértette.
– Megsajnáltad? – kérdezte kíváncsian. – Egyébként biztos vagyok benne, hogy erősebb vagy, mint sejted.
– Szerinted éhezett is? – kérdezett vissza Bill elgondolkodva, és lassan kinyújtotta a töröküléstől teljesen elgémberedett lábait.
Andreas vett egy mély levegőt, és hátradőlt az ágyon.
– A vérvétel alapján vitaminhiányos, de azt leszámítva minden rendben. Nem mondanám kórosan soványnak. Vannak rajta gyógyulófélben lévő zúzódások, amik biztosan külső behatás miatt keletkeztek, de…
– Vicces, amikor előtör belőled a szakértő, és képtelen vagy egyetlen szóval válaszolni az egyszerű kérdésre – forgatta meg a szemeit Bill, és ő is hátradőlt az ágyon, miközben a hosszú lábai lelógtak a földre.
– Vicces, amikor megpróbálsz kigúnyolni, de ahhoz túlságosan kedvelsz, hogy bármi bántót mondj – felelte Andreas vigyorogva, mielőtt hirtelen elkomorult az arca. – De komolyan… azért légy vele óvatos. Nem sokat tudunk róla, és a szándékai lehetnek akár rosszak is.
Bill a plafont nézve egy ideig némán emésztgette a barátja szavait. Érezte, hogy Tom nem kedveli őt, hiszen még nem is ismerik egymást, és a körülmények miatt megértette, hogy miért annyira előítéletes a fiú. Látta a szemeiben, hogy zsigerből gyűlöli a partvidékieket, de az sokkal jobban izgatta, hogy később vajon képesek lesznek-e közös nevezőre jutni. Billnek létszükséglet volt, hogy a körülötte élők szeressék őt, de ezt még magának sem volt hajlandó bevallani. Amikor a tüskéit fordította az ismeretlen emberek felé, csak a csalódástól próbálta magát megvédeni, mert az édesanyja naponta bebizonyította neki, hogy nem érdemli meg, hogy szeressék.
– Féltesz? – kérdezte halkan Andreastól. Amikor a barátja felé fordult, a fiú őszinte tekintetével találta szembe magát. Andreas már hozzászokott, hogy Billnek szüksége volt arra, hogy érezze, törődnek vele, ezért nem is lepte meg a kérdés, és gondolkozás nélkül válaszolt.
– Tudod, hogy igen – felelte a kérdezett. – Folyton bajba keveredsz – próbálta elviccelni, de Bill mintha meg sem hallotta volna a második mondatot.
– Pedig nem lenne rá szükség. Néha nagyon bosszant, hogy úgy gondolsz rám, mintha egy törékeny kislány lennék. Nem vagyok a húgod – jelentette ki Bill. Andreas meglepetten és kicsit sértődötten pislogott, mert a barátja nem így szokott reagálni a törődésre. Bill magába szívja a szeretet, és olyankor a mosolya még elbűvölőbb, a szemei még csillogóbbak lesznek. Ehelyett most neheztelés volt a tekintetében, és rögtön visszafordult a plafon felé, mintha képtelen lenne sokáig Andreas szemébe nézni. Talán még sosem volt ennyire frusztráló a némaság, ami kettejük közé költözött. Mindig, mindent meg tudtak beszélni, sosem titkolóztak egymás előtt, és néha még szavakra sem volt szükség a másik megértéséhez. A szőke fiú összezavarodva figyelte Bill profilját, és próbált rájönni, mi lehet a gond. Nem akarta, hogy teljesen bezárkózzon, ezért sokáig kereste a megfelelő szavakat, amivel megtörheti a nyomasztó csöndet. Óvatosan próbált a barátja lelkéhez férkőzni.
– Miriam nem örülne neki, hogy törékeny kislánynak nevezted – jegyezte meg Andreas a másfél évvel fiatalabb testvérére utalva. – A gondoskodás azt hiszem, abból fakad, hogy orvosnak tanulok már szinte azóta, hogy megszülettem. Törődök az emberekkel – mondta bizonytalanul, és a kezét újra Hópihe bundájába fúrta, hogy lefoglalja a takarón azelőtt idegesen doboló ujjait. Szinte a zsigereiben érezte, hogy Ann áll Bill furcsa viselkedése mögött, de nem mert még rákérdezni. Észre sem vette, hogy összeértek az ujjaik. És ha észrevette volna, sem különösebben foglalkozott volna vele, mert számtalanszor megtörtént már azelőtt is. Végül is, legjobb barátok voltak Bill-lel, gyerekkorukban sokszor fogták egymás kezét, ha valamelyiküknek vigaszra volt szüksége, a másik sokszor érintésekkel, ölelésekkel fejezte ki, hogy nincs egyedül. De amikor Bill elrántotta a kezét, és hirtelen felpattant, mintha megégették volna, Andreast elöntötte a düh és a kétségbeesés.
– Mi a bajod? Mi történt? – kérdezte, miközben ő is felült. Amikor nem kapott választ, a vállainál fogva fordította maga felé a fekete hajú fiút. – Bill, nézz rám! Mit mondott neked Ann? Megint azzal jött, hogy nem kéne velem barátkoznod? – faggatta a barátját Andreas immár kertelés nélkül. – Csináltam valamit? Csak bökd ki végre, mi a gond, mert utálom, ha magyarázat nélkül úgy viselkedsz, mintha én lennék a hunyó.
Bill a kezeit bámulta, és csak a szeme sarkából figyelte, ahogy Hópihe a hangos beszélgetésre felpattant, átmászott a másik oldalra, minél távolabb a kiabáló Andreastól, és némi hezitálás után Bill combjára hajtotta a fejét.
– Nem vagyunk már gyerekek, Andy – mondta Bill rezignáltan. – Túl sok a felelősség…
– Te sosem voltál gyerek – mondta Andreas halkan, és amikor Bill felé fordult, látta rajta, hogy máris megbánta, amiért felemelte a hangját. De a fiú valahogy érezte, hogy terelni próbálja a témát.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Bill kíváncsian.
– Az anyád… Ann gondoskodott róla, hogy ne legyen igazi gyerekkorod – felelte a szőke fiú színtiszta gyűlölettel a hangjában.
Bill fáradtan megcsóválta a fejét, és ahogy lehajolt, a haja teljesen eltakarta az arcát a barátja elől. Andreas nem érti… ő ezt sosem fogja megérteni.
– Nem erre gondoltam – mondta lassan, mert nem tudta, hogyan folytathatná. – Lehet, hogy más vagyok, mint amilyennek hiszel. Az emberek változnak...
– Miről beszélsz?
– Nem akarom elmondani. Túlságosan félek, hogy meggyűlölsz – vallotta be Bill. A következő pillanatban már érezte is, ahogy a matrac lesüllyedt mellette, és végre felemelte a fejét: – Ne érj hozzám, kérlek! – szólt rá a fiúra, mielőtt Andreas átölelhette volna. Így is túlságosan össze volt zavarodva, nem hiányoztak a félreérthető, édes ölelések. Mert akkor talán elhinné, hogy nincs semmi baj… hogy nincs semmi baj vele.
– Oké – mondta a szőke kicsit megbántottan, és visszaült az előző helyére, hogy teret adjon a barátjának. Néhány pillanatig teljes csönd volt, csak a halk lélegzetvételeik hallatszottak, pedig Bill le merte volna fogadni, hogy a tokában dobogó szíve felveri az egész partvidéket.
– Ugyan már, nem lehet olyan nagy dolog! Ismerlek, amióta az eszemet tudom – mondta Andreas, mert zavarta Bill némasága. A fiú szeretett beszélni, és most nem értette, mi miatt némult meg. Mindenesetre ez nem volt túl jó jel. Közben az agya megállás nélkül válaszokért kutatott, és próbálta elemezni Bill viselkedését az elmúlt órában. Tisztában volt vele, hogy a barátja nem szokott nagy feneket keríteni apróságoknak, és tartott attól, hogy valami olyan dologról van szó, ami a barátságuk útjába állhat.

Bill közben ezerszer eljátszott a gondolattal, hogy bevallja, mi bántja, de a legtöbb elképzelt forgatókönyvben Andreas kiakadt, és elküldte a fenébe. Vajon ő mit szólna hozzá, ha Andreas jönne ezzel az őrültséggel? Talán ha csak azt árulja el, hogy a fiúk jobban érdeklik, mint a lányok... Amikor belenézett a kék szempárba, szinte látta benne a félelmet és a könyörgést. „Ne csináld ezt. Nem akarlak elveszíteni.” – üzente Andreas tekintete. A kérés szavak nélkül is egyértelmű volt egy olyan embertől, akivel pelenkás koruk óta ismerik egymást, de Bill meg volt róla győződve, hogy csak úgy kerülheti el a bajt, ha nem nyitja ki a száját.
Amikor Tessie megjelent az ajtóban, két adag frissen sült, gőzölgő csokis gofrival a kezében, Bill összerezzent, és teljesen kihúzódott az ágy szélére. Andreas meg se mozdult, még akkor is a barátját próbálta megfejteni, amikor az édesanyja az orra alá tolta az illatozó finomságot.
– Ajaj, megzavartam valami fontos beszélgetést? – kérdezte a nő kedvesen, és a kezével végigsimított Bill gondterhelt arcán. Imádta ezt csinálni, mert a fiú sosem lökte el a kezét, ellentétben a saját gyerekeivel. De azt nem szerette, ha a fiúk között olyan nagyra nőtt a feszültség, hogy szinte tapintani lehetett a levegőben. – Ne haragudjatok, hogy csak így rátok törtem, de az ajtó résnyire nyitva volt… – szabadkozott, miközben a fia felé fordult, és az ő arcáról is megpróbálta leolvasni, mi a gond. Andreas csak megvonta a vállát, és beleharapott a finomságba. Az étvágyát szerencsére semmi nem tudta elvenni.
– Minden oké, Tessie – felelte Bill, és mosolyt erőltetve magára megkóstolta a gofrit. Igaz, hogy attól tartott, a torkában nőtt gombóctól képtelen lesz lenyelni, de muszáj volt tartania a látszatot. Ebben mindig is jó volt.
Tessie nem túl meggyőzötten, de bólintott, és magához hívta Hópihét.
– Leviszem vacsizni a kis pamacsot – simogatta meg a kutya fejét, aki a rövid, mellső lábaival felugrott rá, és a „vacsi” szóra őrült farokcsóválásba kezdett, majd beleegyezéséül vakkantott egyet. Bill úgy döntött, nem lesz jobb alkalma elsurranni, ezért mielőtt Tessie kiment, ő is felpattant az ágyról, a félig megevett édességet Andreas éjjeli szekrényén felejtette, és még egy pillanatra visszafordult a barátja felé.
– Álmos vagyok. Holnap beszélünk – mondta, és magára hagyta a ledöbbent Andreast, és Tessie-t, aki egy darabig még nézte a fiát, de mivel nem kapott magyarázatot, egy hosszú sóhaj után elindult a konyhába, nyomában az éhes Hópihével.

Tom hosszú percekig sikálta a fogát. A fehér hab már lefolyt az állán, de csak nem akarta abbahagyni. Tetszett neki a fogkrém mentolos íze, ahogy bizsergette a nyelvét, és már hosszú idő óta nem érezte magát annyira tisztának, mint abban a percben. Teli szájjal a tükörképére röhögött, miközben fel-alá sétálgatott Bill fürdőjében. Tudta, hogy odalent, a szolgák részére kialakított helyiségben kellene fogat mosnia, de nem akart a karót nyelt Sineaddal találkozni, mert a végén még újra befogja krumplipucolásra. Ezen kívül az alagsorban nem volt padlófűtés, sem ilyen puccos tisztálkodószerek… a gondolatra újra elvigyorodott, és végre kiköpte a fogkrémet a szájából. Vajon mit szólna hozzá Bill, ha tudná, hogy az egyik szolga a fürdőjét, a fogkrémjét, és oh… a testápolóját használja? Tom egy ördögi vigyorral fogta a kezébe a gyümölcs illatú krémet, leült a kád peremére és élvezettel beleszagolt. Rögtön felismerte az illatot, amit halványan érzett Billen, amikor a sötét folyosón majdnem összeütköztek, miután a fiú kijött a szülői audienciáról. Vagy inkább kihallgatásról, ahogy Tom magában megállapította. Nem értette az egészet. Ha a fiuk egyszer majd nagy hatalommal bíró felnőtt lesz, akkor most miért bánnak vele úgy, mintha még az sem az ő döntése lenne, milyen ruhát húz magára? Tomot mélységesen felháborította az ilyesfajta befolyásolás, és elkönyvelte Billt egy gyenge személyiségnek. Nem értette, miért nem áll ki magáért, mert ő a helyében már biztosan törne-zúzna, ha nem hagynák, hogy önmaga lehessen. Aztán a tekintete a végtelen hajformázók között a sminkekre esett, amelyek most hanyagul szétdobálva a pulton hevertek. Tom elgondolkodott rajta, hogy vajon Bill szigorú édesanyja mit szól hozzá, ha a fia egy gót porcelánbabának kifestve jelenik meg, és akkor jött rá, hogy az egész egy lázadás. Bill nem azért festi magát, mert nincs jobb dolga, egyszerűen csak szeretné ő eldönteni, hogy néz ki. Ha teljesen elveszik valaki kezéből az irányítást, talán már az ilyen apróságok is boldoggá tehetik. Legalábbis Tom erre a megállapításra jutott, miközben egy utolsó mély szippantás után visszazárta a testápolót, és visszarakta a helyére. Most már valahogy szentségtörésnek érezte volna, hogy magára kenje. Meg akarta hagyni Billnek, hogy lázadhasson, hogy lánynak öltözhessen, ha éppen olyan a kedve, vagy ha ez kell ahhoz, hogy boldog legyen. Mert Bill talán szerencsés fiú volt, de Tom már egy fél nap alatt megértette, hogy itt sem mindenki élete csak öröm és kacagás.
Tom érezhetően lehangoltabban ment vissza a szobába, és ahogy megállt a franciaágy mellett, sóvárogva nézte a puha, széles matracot, és illatos ágyneműt. E mellett az ő sarokba ledobott kis fekhelye egy koldus vackához hasonlított, és eltűnődött azon, vajon az ágy tulajdonosa mennyire akadna ki, ha a puha párnák között találná. Bízott abban, hogy reggel hamar felébred majd, és még arra is lesz ideje, hogy bevesse az ágyat, majd úgy tegyen, mintha soha sem fészkelte volna be magát oda. Ezen a gondolaton felbuzdulva már emelte is a takarót, és egy elégedett sóhajjal nyúlt ki alatta. A fejét a párnába fúrta, és a hosszú végtagjaival igyekezett kitölteni a hatalmas helyet a matracon.
Mielőtt elaludt, még végiggondolta a nap eseményeit. Szerencsére megúszta a találkozást a banyával meg a férjével, és megfogadta magában, hogy ameddig csak lehet, kerülni fogja őket. Bill apja nem tűnt annyira undorítóan kegyetlennek, de különösebben szimpatikusnak sem találta azok alapján, ahogy a gyerekükkel beszéltek. Bill nem illett a képbe. Néha próbált arrogánsan viselkedni, de nem ment neki túl sokáig. A látszatot sokszor nehezebb volt fenntartani, mint gondolta. Mintha folyton az útját és önmagát keresné. Nem illett a családba. Tom elaludt, mielőtt folytathatta volna a gondolatmenetet, pedig talán addig a következtetésig is eljutott volna, hogy a fiú nem illett a partvidékiek közé.

Még alig kelt fel a nap, amikor Bill már a cipőjét húzta Hópihe pórázával a kezében. Nem akarta megvárni, hogy Andreas felkeljen, és faggatózni kezdjen az esti beszélgetésükkel kapcsolatban. Már tudta, hogy hülyeség lett volna kitálalnia, és most reggel, tiszta fejjel hálát adott az égnek, hogy nem tette meg. Ki kell majd találnia valami magyarázatot arra, hogy miért menekült el, de a pihenés után ráér ezen gondolkozni. Éjjel nem sokat aludt, és úgy érezte, mintha kalapáccsal ütögetnék a fejét, ezért nem bánta, hogy egy kiadós, kora reggeli séta vár rá. A partvidéken mindig szelesek és hűvösek voltak a reggelek az óceán közelsége miatt, de most legalább eltűntek az előző napi komor esőfelhők, és előbújt a nap. Hópihe boldogan, felemelt fejjel menetelt a járda melletti puha, nedves pázsiton, és csak azért álltak meg, hogy a kutya elvégezhesse a dolgát. Még mindenki aludt, csak egy-két házőrző ugatta meg a párost, és Hópihe azonnal ugrott, hogy szembeszálljon a nála tízszer nagyobb fenevadakkal is, csakhogy megvédje a gazdáját. Bill kedvtelve nézegette a virágokat, melyeket a tél hamarosan az uralma alá hajt, és mire a téglaszínű, hatalmas ház elé értek, sokkal jobban érezte magát.
Csak amikor már a házuk bejárati ajtaját nyitotta, jutott eszébe, hogy van még valaki, akinek a jelenlétével meg kell birkóznia. Tom a szobájában aludt, és hiába álltak távol attól, hogy jóban legyenek, nem akarta felébreszteni. Nem hiányzott neki a vádaskodó sötét pillantás, mert fáradtan nagyon nehezen tudná játszani a felsőbbrendű szerepet, ha az új fiú arra kényszeríti. Tudta, hogy innentől kezdve kénytelenek lesznek alkalmazkodni egymáshoz, mellesleg arra sem vágyott, hogy legközelebb Tom ébressze fel bosszúból hajnalok hajnalán. Éppen ezért csöndben lopakodott fel az emeletre, és olyan halkan nyitotta ki az ajtót, ahogy csak lehetett. Hópihe körmei végig kopogtak a parkettán, és amikor Bill megállt a szőnyegen, majd szigorúan rápillantott, a kiskutya bocsánatkérően, tágra nyílt szemekkel torpant meg mellette. A fiú elmosolyodott, és amikor újra felnézett, végre észrevette a takarója alatt fekvő alakot.
Először ledöbbent, talán egy pillanatig dühöt is érzett, de aztán csak tátott szájjal bámulta az alvó Tomot. A gondolatok kiröppentek a fejéből, és elfelejtette, hogy egy szolgának tilos lenne az ágyában aludni. Azt is elfelejtette, hogy a fiú egy szolga, és csak arra tudott gondolni, hogy mennyire békésnek tűnt összekuporodva, az egyik oldalára fordulva. A hosszú rasztái, amelyek a szőke és barna összes lehetséges árnyalatában tündököltek, most kiengedve hevertek a fiú körül. Volt olyan tincs, ami beszorult Tom válla alá, volt, ami a párnán terült el, és olyan is, ami eltakarta a fiú arcát. Bill kiválasztott egy különösen világosat a párnáról, és óvatosan az ujjai közé fogta. Levegőt is alig mert venni, ahogy Tom felé hajolt, és végre megérintette a haját. Erre vágyott már azóta, hogy először meglátta, és nem csalódott, mert igazán különleges élmény volt. A tincs nehéznek tűnt, simogatta a bőrét, amikor végighúzta a végét a kézfején, mint egy ecsetet. Kis hajszálak bújtak ki a tökéletes kuszaságból, hogy jólesően csiklandozzák Bill kezét. Az egész egyszerre volt selymes, és mégis durva tapintású. Ez egy olyan furcsa kettősségnek tűnt, amely arra ösztökélte a fiút, hogy eltűnődjön Tom természetén. Mindig mindenkivel olyan mogorva, mint vele? Hogy bánik azokkal, akiket szeret? Velük kedves és gondoskodó, és csak az idegenek felé mutatja a kemény oldalát? Mindennél jobban vágyott rá, hogy kiderítse. Kíváncsi volt a fiú vállán található csúnya zúzódás történetére is, vagy arra, hogy ki csinálta meg a haját. Előző este nem tréfált, tényleg tudni akarta, hogy élnek odakint az emberek. Vajon össze tudnak majd barátkozni, hogy beavassa őt a titkaiba? A sötétítőkön átszűrődő őszi napfény különös, szinte misztikus aurát kölcsönzött a szobának. Minden csöndes és nyugodt volt, már-már idilli, ahogy Bill lassan leült az ágya szélére, még mindig az ujja között morzsolgatva Tom haját. Megnyugtatta a fiú közelsége, és az Andreassal folytatott beszélgetés sem aggasztotta már. Végül az odakintről beszűrődő zaj ébresztette fel Billt az álmodozásból. A szolgák felkerekedtek, elkezdték a napi teendőket, és hirtelen Bill is rájött, hogy hol a helye. Elengedte Tom haját, a mellkasa előtt összefonta a karjait, és igyekezett szigorú arckifejezést ölteni magára:
– Hé, Csipkerózsika! – törte meg a csöndet hirtelen. Amikor Tom valami összefüggéstelent motyogott az orra alatt, és azon volt, hogy átforduljon a másik oldalára, Bill meglökte a vállát, és ahogy Tom felszisszent, ő is megfeszült. Elfeledkezett a fiú sebeiről, és egy pillanatra majdnem kiesett a szerepéből, hogy bocsánatot kérjen.
– Mi történt? – ült fel hirtelen Tom, és látszott rajta, hogy azt sem tudja, hol van. Zavartan pislogott a még csak félig nyitott szemeivel, de amikor végre felfogta, hogy Bill ül az ágy szélén, amit ő kisajátított, végre rájött, miért néz rá olyan mogorván a fekete hajú fiú. – Ó, basszus…
– Sajnálom, de a királyi hintó éjfélkor újra tökké változott. Neked nem szólt róla senki? – kérdezte Bill gúnyosan énekelve a szavakat. – Mit keresel az ágyamban? – tette hozzá dühösen.
– Aludtam, nyilván. Egészen addig, amíg el nem kezdtél sipákolni – felelte Tom a szemeit forgatva, mintha csak a csipkelődő Ivyval beszélne. De tudta, hogy most nagyobb bajba kerülhet, mint hogy egy hétig lószart kell lapátolnia, ezért gyorsan kibújt a takaró alól, és a ruháit kereste, miközben a másik minden mozdulatát árgus szemekkel követte.
Bill irigykedve nézte a szálkás izmokat és a karamellszínű napbarnított bőrt. Végigsimított a saját, vékony kis karjain, és hirtelen kisebbségi érzés öntötte el. Ha akarná, Tom egy pillanat alatt a falhoz csaphatná, ez nem kérdés. De miért lett hirtelen olyan melege ettől a megállapítástól? Időközben a fiú végre megtalálta a nadrágját és gyorsan bele is bújt. Már csak a kopottas pólóját kellett megkeresni… Bill megállapította, hogy a fiú rasztái majdnem a derekáig érnek, ahogy repkedtek a teste körül, miközben még az ágy alá is benézett az elveszett pólót kutatva. Bill már gondolatban feljegyezte, hogy a hétvégén rendelnek neki való ruhákat, aztán csak bámulta a fiút, aki végre megtalálta az utolsó ruhadarabot, áthúzta a fején, és amikor felemelte a karjait, hogy kiszabadítsa a haját a póló alól, még egy utolsó rálátást engedélyezett a kidolgozott hasára.
– Sírtál? – kérdezte Tom, amikor megállt előtte. Bill hirtelen szembe találta magát a barna szempárral. Nyelt egyet, mert attól félt, a hangja túlságosan remegni fog, ha megszólal. Vajon lebukott? A „meleg vagyok” felirat már ott villog a homlokán neon betűkkel?
– Mi? – suttogta, mert hirtelen nem tudta hová tenni a kérdést. Igaz, hogy előző este Andreas kopogtatott az ajtón, és könyörgött, hogy beszéljék meg, de ő nem engedte be, mert nem állt készen. A barátja szerencsére hamar felfogta, hogy csak rosszabb lesz, ha erőlteti, ezért amikor nem érkezett felelet odabentről, békén hagyta a fiút. Billnek addigra már nem maradt könnye. Nagyon ritkán sírt, de most rettegett, hogy elveszíti a szőke fiú barátságát, mert az azt jelentené, hogy nem lenne semmije. De még mindig ennyire nyilvánvaló lenne, hogy éjjel kiborult? Azt hitte, a séta segített...
– Azt kérdeztem, hogy sírtál-e. Csupa maszat az arcod – magyarázta Tom, és amikor Bill a lefolyt sminkjéhez kapott, ő elfordult, hogy az ajtó felé induljon, mintha nem is érdekelné a válasz. Azt se tudta, miért kérdezte meg, de talán köze lehetett ahhoz, hogy annyira zavarban volt Bill átható tekintete alatt. Attól, hogy ő a vezető fia, még nincs joga úgy bámulni, mintha… és itt Tom gyorsan le is zárta a gondolatmenetet. Csak túlreagálja a dolgokat.
A reggelinél találkoztak újra, amikor Bill egy szelet pirítóssal a kezében, állát a tenyerébe támasztva evett és bámult ki az ablakon a szép őszi tájra. Annyira máshol járt, hogy először észre sem vette, nincs egyedül. Az időjárás mintha csak az ő állapotát tükrözte volna. A nap fáradtan sütött, különös, narancsos fényekbe vonva az udvart, a levelek pedig nedvesen fénylettek az esőtől. Tom némán figyelte a fiút, aki addigra már lemosta magáról a smink maradványait, és a furcsa, keleties vonású szemei ártatlanul csillogtak. A hajából is kifésülte a hajlakkot, és a szinte kékesfekete tincsei a vállára simultak. Sokkal fiatalabbnak és fáradtabbnak tűnt, mint vastagon kihúzott szemekkel. Amikor végre észrevette Tomot, aki az ajtónak dőlve kortyolgatta a teáját, lenyelte az utolsó falatot, és felé fordult:
– A délelőttöt szeretném egyedül tölteni. Megtennéd, hogy szólsz, ha megérkezik a tanárom? – kérdezte hivatalos hangnemben, komoly tekintettel.
Tom nem volt biztos, hogy hozzá beszél, de mivel senki más nem tartózkodott kettejükön kívül az ebédlőben…
– Persze – felelte egyszerűen, és elvett egy almát az asztalról, majd jóízűen beleharapott, miközben nézte, ahogy Bill lassan felmegy a lépcsőn, mintha a lábai ólomból lennének.

Tomnak fogalma sem volt, hogy néz ki Bill tanára. Amikor már a harmadik embert engedte be Sinead kérésére – mindannyian a vezetőhöz jöttek –, már azon gondolkozott, hogy kérnie kellene egy komornyik öltözéket. Délután egykor, amikor megint csöngettek, éppen az istenien illatozó sült csirkecomb mellől kellett felállnia, ezért kicsit morcosan indult az ajtó felé.
– Üdvözlöm! Mr. Kaulitz-hoz jött? – kérdezte udvariasan, mikor még csak félig volt nyitva az ajtó. Aztán felnézett, és az álla majdnem a küszöböt súrolta. Látta már ezeket a vörös fürtöket valahol… – Te Ivy bátyja vagy, ugye? Hale? – kérdezett volna mást is, de hirtelen egy tenyér szorult a szájára, és a férfi kirántotta magával az ajtó elé. Tom tenyérnyire tágult szemekkel várta, mi fog történni. Elbaszta. Most biztosan nagyon elbaszta.
– Egy kém nem mondja ki hangosan a gondolatait, hanem csöndben utánajár, igaza van-e – mondta a férfi oktató hangnemben, és végre elengedte a kapálózó fiút, aki meg volt róla győződve, hogy az életéért küzd. Gondosan lesimította az ingét, és Tom felé nyújtotta a jobbját. – Hadd mutatkozzam be! A nevem Hale, és örülök, hogy megismerhettelek. Bill tanára vagyok – folytatta kedvesen mosolyogva, mintha az előző kis közjáték meg sem történt volna. – Szólnál neki, hogy megjöttem?

Ugrás a folytatáshoz!