2018. június 9., szombat

Megfigyelve - 19. Alapvető hozzárendelési hiba

Sziasztok! Hoztam nektek egy újabb részt, míg írom a My indigo és a TU folytatását. :) Szeretitek még? A legutolsóhoz elég kevés komment érkezett.


19. Fundamental Attribution Error
Alapvető hozzárendelési hiba: A hajlam arra, hogy túlbecsüljük a másik személy cselekvéseinek belső motivációit.

16 évesen

Saki volt az, aki megtalálta a remegő, átfagyott, elázott ikreket, akik még akkor is a kínjukban elmerülve ültek a fa alatt. Nem tudta, pontosan mi történt, de azt igen, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, mint eddig bármikor. A testőrök feladata volt, hogy meglássanak olyan dolgokat, amelyeket mások nem vesznek észre; hogy figyeljenek az apró jelekre, amik arra utalnak, hogy baj van.
Tudta, hogy a fiúk akkor indultak el a lejtőn, mikor Jost arra kényszerítette őket, hogy ne látogassák többet a terapeutájukat, és a komoly gondok akkor kezdődtek, amikor Tom magával vitte a szobájába azt a különösen ragaszkodó és agresszív lányt. Ezen kívül csak találgathatott. Amit már most biztosan tudott, hogy a dolgok nem folytatódhatnak így tovább.
A testőr óvatosan közeledett az ikrekhez, mint ahogy egy sérült vadat szokás megközelíteni. Amikor nem próbáltak menekülni, sőt, még csak tudomást sem vettek a jelenlétéről, egyszerűen lábra állította őket, a karja alá fogta mindkét fiút és visszaindult velük a buszhoz. Billt gyakorlatilag kénytelen volt cipelni, miközben Tom öntudatlanul haladt mellettük, és látszólag azt sem tudta, hol van.
– Szent szar! – kiáltott fel Gustav, miközben a testőr belépett az ajtón a kábult, sáros, elázott fiúkkal.
– Mi a franc történt? – kérdezte Georg, és döbbenten bámulta az ikreket. Nagyjából úgy néztek ki, mint akik sokat ittak, majd úgy döntöttek, beneveznek egy sárbirkózásra.
Saki óvatosan Tom ágyához vezette őket, mielőtt válaszolt:
– Volt egy kis baleset.
– Csak ennyit fogsz elárulni? – kérdezte Georg. Biztos volt benne, hogy Saki tudja, mi folyik itt.
– Beszélnem kell Jost-tal. Hagyjátok őket egy kicsit, és ha megpróbálnak lelépni, hívjatok fel – felelte a férfi, miközben Gustavhoz és Georghoz fordult, mintha ők is a biztonsági csapat része lennének. A többiek majd a buszon kívülről fognak figyelni, de úgy érezte, egyelőre elég lesz a két fiú.
Georg és Gustav bólintott, mert tudták jól, hogy semmi értelme vitatkozni, ha Saki ilyen hangon beszélt. 
**
– A beosztásom szerint az én dolgom ügyelni arra, hogy biztonságban legyenek – jegyezte meg Saki, miután végre sikerült meggyőznie a menedzsert, hogy beszélhessen vele a fiúkról, és elmagyarázhassa a következtetéseit.
– A busz tökéletesen biztonságos. Már említetted, hogy a helyszín is. Nincs okunk arra, hogy a pénzt költsünk szállodára ma éjjel.
– Meggondoltam magam. Már nem biztonságos itt. Muszáj őket azonnal elvinni egy szállodába.
– Pontosan mi a probléma?
– Azt hittem, ez nyilvánvaló  az ön számára is azután, hogy az újságokkal a kezében kiabált.
– Azt gondolod, hogy az ikrek bántani fogják egymást, ha nem oldódik meg ez a viszály közöttük? Ha berakjuk őket egy szállodába, az hogy fog javítani a helyzeten?
– Ha túl sok egeret teszel egy cipődobozba, akkor meg fogják enni egymást.
David Sakira nézett, mert nem igazán tudta követni ezt a metaforát.
– Egerek?
– A többiek közelsége és a magánélet hiánya nem segít nekik túljutni ezen a problémán. Ha nem akarod elveszíteni a zenekart az idő előtti felbomlás miatt, akkor azt javaslom, hogy legalább a két fiú szállodai szobában töltse az éjszakát és töröld a holnapi programokat.
David megrázta a fejét. Az interjúk és fotózás törlése túl sok lenne, csak tetézné a már amúgy is kialakult káoszt.
– Azt nem tehetem.
– Pedig muszáj lesz, hacsak nem akarod, hogy Georg és Gustav menjen egyedül. Ha elfogadod a tanácsomat, és szerencséd van, a fiúk reggelre hajlandóak lesznek egymásra nézni. Pihenésre és magánéletre van szükségük.
– Tényleg ennyire rossz a helyzet?
– Nem lenne, ha meghallgattál volna, amikor figyelmeztettelek, hogy nem jó ötlet eltiltani őket a kezeléstől. 
David mogorva arckifejezést öltött magára, de hamar rájött, hogy a férfinak talán igaza van.
– Elrendezek mindent – motyogta.
**
A foglalást gyorsan lebonyolították, a szálloda személyzete biztosította őket a diszkrécióról, és szerencsére könnyen bejutottak az épületbe. Késő volt már, a szállodai tartózkodást amúgy sem tervezték, így a rajongók nem is álltak a bejáratnál, hogy aláírásokat kérhessenek. Saki nagyon körültekintő volt, miközben a fiúkat kísérte a szobába. Az utolsó dolog, amire szükségük volt, hogy megjelenjenek a paparazzik és fényképeket készítsenek a kisírt szemű, sáros ikrekről. Szerencsére az állapotuk még segített is inkognitóban maradni, ahogy a fiúkat a negyedik emeletre terelte.
Georg és Gustav szerint egyikük sem szólalt meg, amióta Saki megtalálta őket. Az elmúlt néhány órában csak megszállottan bámultak maguk elé. Jost végre megértette a helyzet komolyságát, ahogy meglátta az arcukon az elveszett kifejezést, amikor leszálltak a buszról, hogy bevigyék őket a hotelbe. A másik két fiú a buszon maradt, és csak Saki meg néhány biztonsági ember tartotta szemmel az ikreket.
Saki mindkét fiút maga előtt irányítva kísérte őket úgy, hogy egy pillanatra sem vette le róluk a kezét. Amikor elértek a szobáig, lehúzta a kulcskártyát, és az ikreket egy kicsit meglökve beterelte őket. Bill kérdőn nézett a férfira; ez volt az első szemkontaktus, amelyet egész este létesített. Már egy ideje nem kellett megosztaniuk egymással a szállodai szobákat, és Bill ki akarta deríteni, most miért van rá szükség.
– Lezuhanyoztok, beszélgettek, kitaláltok valami megoldást, akármi is a probléma, és csak akkor  jöhettek ki, ha mindketten beszéltek és egyikőtök sem sír – mondta Saki határozottan, mielőtt szelíden újra meglökte őket, hogy be tudja zárni az ajtót és magukra hagyja az ikreket.
A fiúk egyedül maradtak a szerény, de tiszta szobában. A biztonsági személyzet már járt ott, elvitték az alkoholos italokat a minibárból és a bőröndjeik ott hevertek a földön. A váratlan szállodai tartózkodás mindig feldobta őket, de most túl fásultak voltak ahhoz, hogy igazán felfogják, és rájöjjenek, mit kellene tenniük.
Bill az ágyhoz csoszogott, mert csak le akart feküdni magzat pózban, hogy aludhasson, amíg a fájdalom elmúlik. Amikor elérte az ágyat, akkor jött rá, hogy mennyire piszkos. Ha befeküdne a takarók alá, egész éjjel a sárban és koszban kellene aludnia, és ezt nem akarta. Tomra pillantott, aki most a padló közepén ült, és a rászáradt sarat szedegette ki a rasztáiból.
– Én… megyek lezuhanyozom – mondta Bill halkan, de nem volt benne biztos, hogy a testvére meghallja-e. Nem is értette, miért kezdett el beszélni. Talán Saki parancsa volt az oka, amikor azt mondta, hogy kommunikálniuk kell egymással.
Amikor Tom nem válaszolt, Bill csak felsóhajtott és elindult a fürdőszoba felé, miközben a sáros ruháit ledobálta a földre. Mindegy volt, Tom amúgy sem figyelt rá.
A forró zuhany azonnal kiolvasztotta Bill fagyott ujjaiból a zsibbadtságot, de a fájdalommal, ami már egy hete a mellkasára telepedett nem tett semmit. A szappan és a víz nem mosták el azt az emléket, amikor meglátta Tomot a lánnyal. Valójában, a zuhanyozás még inkább rátett a kínra. Emlékeztette őt arra az estére, amikor a bátyjával a legutóbbi alkalommal együtt voltak egy szállodai szobában, és Tom titokban belépett mögé a zuhany alá, miközben a haját mosta. Tudta, hogy ez alkalommal ilyenre nem számíthat, még akkor sem, ha nyitva hagyta volna az ajtót. Tom már nem akarta őt többé.
Bill rövid ideig zuhanyozott, mert tudta, hogy a bátyjának is legalább annyi időre szüksége lesz a fürdőben. Talán Tom már nem akarta őt, de ez nem jelenti azt, hogy Bill többé már nem törődött vele. 
Egy bolyhos törölközőt csavart a teste köré, és a haja még mindig csöpögött, amikor visszament a szobába, hogy keressen valami ruhát, amiben aludhat. Tomot ott találta, ahol hagyta, azzal a különbséggel, hogy a fiú most tartott valamit a kezében, és abbahagyta a sár szedegetését a hajából.
– A fürdőszoba a tiéd – mondta Bill halkan anélkül, hogy a testvére felé fordult volna.
Tom nem nézett fel. Ledobta, amit a kezében tartott és a fürdőbe csoszogott. Őszintén szólva nem reménykedett benne, hogy a zuhanyozástól majd minden jobb lesz, de ő is be szokta tartani a testőr utasításait, aki most arra kérte őket, hogy mossák le magukról a koszt. Csak remélte, hogy képes lesz követni a többi utasítást is. El akarta mondani Billnek, hogy mennyire sajnálja, és hogy mindez az ő hibája, de még mindig úgy érezte, hogy ha kinyitja a száját, belefullad a vízbe ami mindenhová követte.
Bill áttúrta a bőröndjét, míg meg nem találta a régi pólóját és egy kopottas nadrágot, amit pizsamaként használt. Egy darabig még törölte a haját, mielőtt ledobta a törölközőt a földre és felöltözött. A tisztaság miatt kicsit emberibbnek érezte magát, de még mindig nem volt jobban. Semmi sem működött úgy, ahogy kellene, amikor ennyire elszakadt Tomtól.
Amikor átvágott a szobán, hogy bebújjon az ágyba, észrevett valamit a földön, ahol Tom ült. Egy kicsi, sáros névjegykártya volt, aminek a sarkai felkunkorodtak és a szélei megkoptak attól, hogy valaki sokáig az ujjai között forgatta. Bill lehajolt, hogy felvegye, és a kék papír hátsó oldalán meglátta a kézírást is. Alan otthoni száma volt rajta, ahogy az övén is, de a doktor valami mást is ráírt. „Emlékezz arra, amit mondtam. Csak beszélj, akkor is, ha úgy gondolod, nem figyel rád.”
Bill nem tudta, hogy reagáljon erre. Haragudni akart Alanre, amiért úgy gondolta, nem hallgatja meg a bátyját minden alkalommal, de máris tudta, hogy a férfinak igaza van. Ez volt az, amit újra és újra átbeszéltek a terápián. Tomnak muszáj volt beszélnie, és neki meg kellett hallgatnia. Hát most hallgatott volna, de a testvére nem akart beszélni. Egyszer már bocsánatot kért tőle. Bill hallotta néhány órával azelőtt a hangját, de teljesen értelmetlen volt az igyekezete, amikor az öccse nem érezte őt.
Ő sosem gondolt úgy az iker kötelékre, ahogy az emberek szerettek róla beszélni és viccelődni. Számára ez volt az egyetlen létező állapot, amit ismert, tehát egyáltalán nem is gondolt rá, mígnem hirtelen megszűnt. Volt közöttük valami; valami, ami megszakította a jeleket. Már hónapok óta növekedett a feszültség, amely úgy tűnt, mostanra teljesen megfojtotta Tomot. Bill meg akarta hallgatni. Kétségbeesetten szeretett volna figyelni rá, és jelzéseket kapni Tom felől, de csak némaságot tapasztalt.
– Figyelek – motyogta Bill magában, miközben lefeküdt az ágyra és a plafont bámulta. Az ujjai a kártyán lévő dombornyomott betűkön siklottak, és azon töprengett, vajon Tom tényleg gondolkozott-e azon, hogy telefonáljon. Ez vajon azt jelenti, hogy szeretett volna segítséget kérni Alantől, hogy megoldják? Vagy azért akarta felhívni a férfit, hogy segítsen kitalálni, hogyan fejezhetnék be véglegesen?
A fürdőszobában a zubogó víz hangja hirtelen abbamaradt, de Bill tudta, hogy még el fog tartani egy ideig, amíg Tom végez. Sok időbe telt, míg a rasztáiból egyenként kinyomkodta a vizet. Általában egy szórakoztató műsor követte a procedúrát minden alkalommal, amikor hajat mosott. Billt mindig megnevettette, ahogy a szobában sétálgatott, miközben headbangelt, hogy kirázza a hajából a vizet. 
Végül Tom kilépett a fürdőből, egy törölközővel a dereka körül, és egy másikkal a fején. Bill a tekintetét a plafonon tartotta, miközben a fiú a táskájában keresgélt, és felvett egy fehér pólót meg egy melegítőnadrágot. Most biztosan nem úgy nézett ki, mint egy gengszter, de Tom valójában sosem akart az lenni. Csak egy hülye, kitalált személyiség volt, ami mögé rejtőzhetett. Most már tudta, de túlságosan belemerült, hogy csak úgy levegye ezt a maszkot.
Mikor felöltözött, és a rasztái is nagyjából száraznak tűntek, Tom körbenézett és észrevett valamit, amit korábban nem. A szobában egyetlen franciaágy volt. Függetlenül, hogy ez pénzmegtakarítás volt, vagy így próbálták kibékíteni őket, problémát jelentett. Miután Bill megszállottan próbált elmenekülni tőle, Tom biztos volt benne, hogy az öccse nem akarja megosztani vele az ágyat. Aggodalmasan nézett Billre, és azon töprengett, a fiú vajon hajlandó lesz-e adni neki legalább egy párnát; nem, mintha megérdemelte volna.
– Tom – mondta Bill, miközben hirtelen felült az ágyon, és kihúzta a bátyját a gondolatai közül. – Tom… beszélnünk kell.
Tom megrázta a fejét, mielőtt megállíthatta volna magát. Beszélni akart. Mindent megpróbált, de a fulladástól való félelme még mindig ott volt, és azt sem tudta kitalálni, mit mondhatna. A „sajnálom” nem lenne elég arra, amit tett.
Bill haragudni akart a testvérére, amikor visszautasította a kérését, de ahogy a szemébe nézett és látta benne a félelmet, nem tudott. Hirtelen Tom ötévesnek tűnt, miközben az ujjaival a saját pólója aljába kapaszkodott, pont úgy, mint ahogy régen szorították a takarót. Bill rájött, hogy a bátyja szeretne beszélni, de félt. Az elkeseredése újabb magaslatokba emelkedett. Tom sosem tartott attól, hogy beszélnie kell vele. Még a legrosszabb időkben is, ha kettesben voltak, a bátyja mindig beszélt hozzá.
A haragot és a félelmet a szorongás váltotta fel. Nem érezte Tomot, a fiú pedig nem volt hajlandó kommunikálni vele. A fájdalom, hogy elveszti őt, mint a szerelmét, már magában is elég sok volt, de Bill most biztos volt benne, hogy testvérként is elveszíti. 
– Tomi, kérlek – nyöszörögte, ahogy újra sírni kezdett. – Nem érezlek. Itt vagy velem, és nem érezlek. Ez fáj! Miért nem beszélsz velem?
Tom megfagyva állt a szoba közepén, és már olyan erősen csavargatta a pólója alját, hogy elfehéredtek az ujjai. A körülötte lévő zavaros víz miatt semmit sem érzett. Volt néhány pillanat, míg Billt kereste a viharban, amikor kitisztult a feje, de a zsibbadtság és a köd visszatért. Tomnak eszébe sem jutott, hogy emiatt esetleg az öccse sem érzi őt.
– Nem igazságos! – mondta Bill egyre hangosabban. – Én vagyok az, akit megbántottak. Én vagyok az, akit elárultak. Neked nem kell félned! Nem te vagy az, akinek fáj!
Tom nézte, ahogy a testvére sír, de nem tudott mit mondani. Billnek igaza volt, de ő nem tudta, mit tehetne. Ha el tudná mulasztani a saját kínját, és a köd is felszállna az elméjéről, akkor megvigasztalná őt. De nem tudta, hogyan kezdjen neki.
– Beszélj! – kiáltotta Bill. Tom kinyitotta a száját, de nem találta a szavakat. – Beszélned kell. Nem tudom ezt tovább folytatni. Nem veszíthetlek el. Elfelejtem. Majd úgy teszek, mintha meg sem történt volna. Csak beszélj hozzám. Nem veszíthetlek el. Inkább színlelek, minthogy elveszítselek. Szükségem van rá, hogy beszélj velem – könyörögte könnyek között, ahogy átkarolta a felhúzott térdeit és a mondatok között levegő után kapkodott.
A Tom agyából kiinduló jel végre áthatolt a ködön, és arra ösztönözte a lábát, hogy mozduljon meg, haladjon előre és menjen az ágyhoz. Felmászott a matracra és szorosan átölelte a zokogó testvérét, miközben kétségbeesetten próbálta elmondani neki, amit hangosan nem tudott kimondani.
Bill olyan erőteljesen ellökte magától, hogy az idősebb fiú majdnem leesett az ágyról.
– Nem! Ezt nem csinálhatod! Nem érinthetsz csak meg, hogy ezzel jóvá tedd! Ez nem működik, ha nem érezlek. Nem működik!
Tom elkerekedett szemekkel bámulta az öccsét, de nem tudta értelmezni, amit mondott. Az érintések mindent jobbá tettek, még akkor is, ha egymásnak okoztak fájdalmat. Már kiskorukban is a csókok és az ölelések voltak, amelyek megnyugtatták őket, és elűzték a fájdalmat meg a rossz érzéseket. Amikor Bill ellökte és ráesett egy snowboard-ra, a testvére csókjai voltak, amik elmulasztották a szemöldökén átfutó sebhely lüktetését. Amikor először elárulta Billt, és megcsókolta Annát, a csókjaik és lágy érintéseik üldözték el a féltékenységet és hozták össze őket újra.
Tom nem értette, hogy most többről volt szó, mint egyszerű fizikai érintésekről. A közöttük lévő kapcsolat volt az, amit Bill már nem érzett. Sajnos Tom nem tudta elmulasztani a ködöt, hogy a kapcsolat újra létrejöhessen. Meg kellett érintenie Billt. Muszáj volt, hogy érezze őt a karjaiban, hogy biztos lehessen benne, az öccse nem mondott le róla teljesen. Bár úgy gondolta, az egész az ő hibája, nem tudta kitalálni, hogy tehetné jóvá. Szüksége volt az érintésre. Tudnia kellett, hogy Bill még mindig ott van vele. Kellett valami fizikai ragaszkodási pont, hogy a világ újra valóságosnak tűnjön.
Eltelt néhány hosszú perc, míg az ikrek egymás mellett ültek az ágyon. Nem beszéltek, nem érintették meg a másikat, és nem is néztek egymásra. Bill beszélgetés útján akarta megoldani a problémát. Tom érintésekkel. Egyikük sem volt hajlandó engedni. Fájdalmas patthelyzet alakult ki, és mivel az ajtó túloldalán álló testőr megakadályozta a menekülést, ha az egyikük annyira kétségbeesett volna, nem maradt más lehetőség, mint megpróbálni az ablakon keresztül távozni. 
Tom felnézett az öccsére, még mindig abban reménykedve, hogy a fiú meggondolja magát és megadja neki azokat a horgonyokat a valósághoz, amire szüksége lett volna. Bill egyenesen maga elé nézett, és nem akart felé fordulni. Az öccse arcára kiült makacs határozottság arra utalt, hogy nem kap semmiféle reakciót tőle, míg el nem kezd beszélni. Ha valakinek a földön, Billnek igazán tudnia kellett volna, hogy ha Tom bezárkózik, nem lehet beszédre kényszeríteni, még akkor sem, ha ő is ezt akarja.
Tom felsóhajtott és elfordította a tekintetét; nem bírta tovább nézni az öccse mérges arckifejezését. Lenézett a takaróra, ahol az eldobott névjegykártya hevert.
**
– Alan… Alan, a telefon – mondta a sötétben egy álomittas hang. Ez volt az, ami felébresztette. A telefon kíméletlen csörgését az ágyuk mellett bármikor át tudta aludni.
– Uhh… túl késő van – nyögte Alan, miközben a hasára fordult és a fejére húzta a párnát.
Egy gyöngéd ütés a hátára azonban elégnek bizonyult, hogy felébredjen és felemelje a fejét. 
– Alan! Vedd fel! Azt hiszem, hogy azok a fiúk lehetnek.
– Milyen fiúk? – kérdezte ásítva.
– Azok, akikkel tele voltak a bulvárlapok, és akikről meséltél reggeli közben.
 Alan azonnal felugrott és a telefon után kapott. Pont fel tudta venni, mielőtt a készülék átkapcsolt volna üzenetrögzítőre.
– Haló? – kezdte reménykedve. Nem ismerte a számot, amiről hívták, de imádkozott azért, hogy az egyik fiú legyen. Az egyetlen válasz, amit kapott, gyors, ütemes légzés volt a vonal túloldaláról. – Bill? – kérdezte.
– Én… mi… baj van – felelte egy kis, ijedt hang.
Alan egy pillanatra letakarta a kezével a készülék mikrofonját és bocsánatkérően nézett az ágy felé:
– Ők azok… lent leszek. Ne várj rám, aludj nyugodtan – mondta, majd elindult a nappali felé. – Bill, vegyél egy mély levegőt. Tom veled van? Biztonságban vagy?
– Itt van velem. Elhoztak minket egy szállodába.
– Bill, te hiperventilálsz. Add oda a telefont Tomnak, és próbálj meg nyugodtan lélegezni.
– Tom nem fog beszélni.
– Lélegezz, Bill. Oké... úgy érted, nem akar velem beszélni?
– Nem fog beszélni! Senkivel sem beszél. Csak egyetlen szót mondott egész héten.
– Mi volt az?
– Sajnálom.
– Miért kért bocsánatot Tom?
– Ő… az a lány… és én…
– Hagyd, hogy Tom elmondja nekem – szakította félbe Alan. Bill hebegése nem vitte őket előrébb, és a fiú légzése egyre akadozóbbnak tűnt.
– Nem fog beszélni!
– Bill, figyelj rám! Add oda neki a telefont, és menj be a fürdőszobába, hogy egyedül lehessen. Mosd meg az arcod, hűtsd le magad és próbálj venni néhány mély lélegzetet.
– De nem fog beszélni!
– Akkor majd én beszélek hozzá. Csak add oda a telefont.
Alan hallotta, ahogy a fiatalabb fiú csalódottan felnyög, majd azt, hogy átadta a telefont, amit a fürdőszoba becsapódásának hangja követett. A vonal másik végéről áthallatszódó halk légzésből arra következtetett, hogy a telefon Tomnál van.
– Tom, tudom, hogy most nem tudsz beszélni, úgyhogy arra kérlek, hallgass meg. Még nem tudom, mi történt, de biztos vagyok benne, hogy úgy érzed most magad, mintha a világ véget ért volna. Akármiért robbant ki ez az egész, találunk valami megoldást – mondta Alan lassú, csendes és mély hangon. Tom nem szólalt meg, de egy kicsit megváltozott a légzése, amiből a doktor arra következtetett, hogy jó úton halad. Alan megállt, hogy összegyűjtse a gondolatait, majd lágy, lassú hangon folytatta:
– Láttam az újságokat, Tom. Mindent megemlítenek a kábítószerektől kezdve az erőszakig. Jobban ismerlek titeket annál, hogy bedőljek neki, de tudom, hogy baj van. Ha még Bill-lel sem tudsz beszélni, akkor valami nagyon fájdalmas dolog történhetett, de ígérem, megoldjuk. Bill hívott fel, ami azt jelenti, hogy ő is meg akarja oldani. Tudom, hogy te is. Megpróbálsz velem együtt dolgozni?
Egy teljes percig csönd volt, mielőtt Alan meghallott egy halkan elsuttogott „oké”-t. Annyira megkönnyebbült, hogy szíve szerint felkiáltott volna, de inkább nyugton maradt és megpróbálta eldönteni, hol kezdje. Egész nap az ikreken gondolkozott, miután látta a bulvárlapokat a „Kaulitz viszályról”, és a híreszteléseket, miszerint a Tokio Hotel a vége felé közeledik. Annak ellenére, hogy nem tudta, a fiúk megpróbálják-e felvenni a kapcsolatot vele, próbálta összeilleszteni a morzsákat és kiszűrni az igazságot. Az újságok híresztelései messze álltak a valóságtól, de Alan a sorok között olvasott és könnyedén beazonosította az ikrek lelkiállapotát a mellékelt fotókon.
– Tom, csak találgatni tudok, bocsáss meg, ha nagyon mellélövök. Olvastam sok újságcikket és hallottam néhány interjút rólad és a groupikról. Tudom, hogy ez csak az álcád része, de arra gondoltam, hogy esetleg valami rossz sülhetett ki a tervetekből. Valami olyasmit tettetni, ami igazából nem is te vagy, nagyon nehéz, főleg akkor, ha még egy rakás kényszerrel is kell szembenézni.
A gát, ami visszatartotta Tom könnyeit, végül átszakadt, és most kövér könnycseppek kezdtek lefolyni az arcán. Ahogy a sírás utat nyert magának, a szavai is megeredtek. Minden feltört belőle, és amikor elkezdte, már képtelen volt megállítani azt a mérgező áradatot, ami az utóbbi hetekben összegyűlt.
– Annyira nehéz. Utálom. Utálom! Utálok hazudni. Utálom őket. Utálom magára hagyni Billt. Csak Billt akarom… Nem jött velem. Nem akarta látni. Nem hibáztatom őt, de egyedül túl nehéz, és amíg a hotelben maradt, addig Andi-vel telefonált… mintha nem is érdekelné. –  Tom megállt, és levegő után kapkodott, mielőtt folytatta a vallomást. Alan mindent meghallgatott és próbálta rendezni a hallottakat a fejében, miközben Tom elszántan a szavakkal küzdött, és minden fájdalmát próbálta minél hamarabb kiadni magából. Nem szakította félbe, csak hagyta, hogy beszéljen, amíg végül semmi sem marad. Tom szavai kevésbé összefüggővé és sokkal elmosódottabbakká váltak, amikor a legkínkeservesebb részhez ért: – Most már tényleg nem érdekli. Utál engem. Elpusztítottam, ami köztünk volt. Menekül tőlem. Nem engedi, hogy hozzáérjek. Látta, pedig nem akartam. Nem akartam, hogy megtörténjen. Próbáltam neki nemet mondani. Annyira fáradt voltam, és már nem tudtam hazudni. Rosszul éreztem magam, aztán jött a köd, és már nem tudtam beszélni. Nem tudtam megállítani. Teljesen megőrültem. Tudom. Nem éreztem a testemet, nem tudtam mozdulni, beszélni, vagy bármi. Tudtam, hogy megőrültem, de nem tudtam mit tegyek, és akkor belépett Bill. Látta. Bill látta, és aztán már nem érdekelt, hogy elment az eszem, mert már nem számított. Mert mindent leromboltam. Semmi más nem érdekelt. Meg akartam vigasztalni Billt, de nincs semmi, amit mondhatnék, hogy meg nem történtté tegyem a dolgokat, és minden alkalommal, amikor kinyitom a szám, úgy érzem, megfulladok.
Néhány fontos dolog feltűnt a férfinak, míg Tom beszélt. Alan megértette, hogy Tom egy lánnyal volt, de akadtak olyan dolgok, amik miatt sokkal inkább aggódott, például a  fiú érzése, miszerint elszakadtak Billtől, vagy az az aggodalma, hogy megőrült. 
– Nem őrültél meg, Tom. Ez csak egy reakció arra a stresszre, ami ért. Meg fogjuk oldani. Most is beszélgetünk, és nem fulladozol, ugye? Tom? Tom? – a vonal másik végén lévő halk légzés hangja eltűnt.
Tom visszatartotta a lélegzetét, és felnézett a testvérére, aki éppen a fürdő ajtajában állt. Bill mindent hallott. Nem akart hallgatózni, de éppen akkor jött ki, amikor a bátyja elkezdett beszélni, és nem mert semmit mondani vagy tenni, nehogy Tom újra elhallgasson. Csak mozdulatlanul állt, és hallgatta a fiút.
A vallomás nem vette el a fájdalmas érzést, de végre megértette, milyen szerepet játszott a történtekben. Megrohamozták az emlékek, amiben Tom könyörgött neki, és azt mondta, nem tudja többé ezt csinálni. Rájött, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta, amit a testvére megpróbált neki elmondani. Most azt is eszébe jutott, hogy mi volt akkor, amikor rájuk nyitott. A bátyja egyáltalán nem ért a lányhoz, és alig reagált bármire. Bill hitt abban, hogy Tom tényleg nem akarta, és bízott benne, hogy a fiú nem hazudna Alannek. Mindketten tudták, hogy annak nincs értelme.
Amikor Tom elkezdett beszélni arról, hogy mennyire nehezére esik a beszéd, Bill felfedte a jelenlétét egy rosszul elfojtott zokogással. A telefon most az ágyon pihent, miközben az ikrek egymást nézték, és nem tudták, mit tegyenek.
Bill tette meg az első lépést. Ő volt az, aki elfutott, szóval most neki kellett annak lennie, aki közeledik a másikhoz. Pár pillanattal később át is szelte a szobát, és a testvéréhez bújt.
– Tom, annyira sajnálom, hogy nem hallgattalak meg – sírta a bátyja nyakába, miközben ölelte.
– Fiúk! Tom? Bill? – kérdezte Alan, és az aggodalma minden másodpercben nőtt. Nem hallotta, mi történik a szobában, és rájött, hogy a telefonnak lefelé kellett fordulnia, akárhová is esett. Minden hangot elfojtott.
Egyikük sem hallotta az ágyon heverő telefonból a kiabálást. Tom karjai hamarosan körbeölelték az öccsét, és a köd lassan felszállt. Egy remegő lélegzetet vett, és rájött, hogy ez volt az első igazi levegő vétele a héten.
Bill már az ölében ült, a karjaival és lábaival is ölelte, miközben annyira közel volt hozzá, amennyire csak lehetett. Bocsánatkéréseket mantrázott Tom fülébe, de a fiú nem értette, miért ő kér bocsánatot.
– Nem… Bill, nem – motyogta neki.
Bill még szorosabban ölelte, attól tartva, hogy a bátyja ellöki magától. Korábban ő volt az, aki menekült tőle, de csak azért, mert meg volt róla győződve, hogy a fiú már nem akarja őt. Most végre újra érezte a kapcsolatot kettejük között, és rettegett attól, hogy a statikusság visszatér és ismét megszakítja azt. A bocsánatkérő mantrája egyre megszállottabbá vált, miközben úgy szorította Tomot, mintha az élete múlna rajta.
– Bill, hagyd abba! Ne mondd azt, hogy sajnálod. Megbántottalak… én okoztam neked fájdalmat – mondta Tom a könnyekkel küzdve, miközben legalább annyira erősen tartotta Billt, mint a fiú őt. A kapcsolat közöttük újra működött, de ez azzal járt, hogy most ő is érezte azt a fájdalmat, amit az öccse.
– Nem figyeltem. Hagytam, hogy ez történjen – szipogta Bill. Remegett Tom karjaiban, és lehet, hogy csak képzelte, de mintha a bátyja is reszketett volna. Alan egyszer figyelmeztette őket, hogy lesz majd olyan idő, amikor egyikük sem lesz erős, és mindketten szenvedni fognak. Ez volt az első ilyen alkalom, és nem voltak biztosak benne, mit kezdjenek a másikkal azon kívül, hogy ölelkeztek.
– FIÚK! – a kiabálás a telefonból végre elég hangos volt, hogy felhívja magára a figyelmüket. Bill a telefonért nyúlt és a takarók alatt találta meg.
– Bocsánat – motyogta Bill, miközben még mindig szipogott és törölgette a könnyeket az arcáról. A testvére mellkasához támaszkodott, a fejét a nyakhajlatába tette, és így mindketten hallhatták, mit mond a doktor.
– Jól vagytok? Halálra ijesztettetek! – ismerte be Alan, és egy pillanatra teljesen eltért a professzionális viselkedési formáktól.
– Ne haragudj. Rendben vagyunk. Beszélnünk kell.
– Igen, így van. Beszélgetnetek kell, és meg kéne látogatnotok valakit. Ha nem engem, akkor valaki mást, akit a menedzseretek jóváhagy. – Az ikrek újra beszéltek, de Alan nem volt elégedett. A stressz nyilvánvalóan túl sok volt nekik.
– Rendben leszünk.
– Bill… segítségre van szükségetek. Ez a nagy mértékű nyomás bárki számára sok lenne.
– Rendben leszünk. Csak beszélnünk kell egymással, ráadásul te is itt vagy nekünk.
– Hívni fogsz legközelebb, ha a dolgok kicsúsznak az irányításotok alól?
– Igen.
– Még mielőtt ennyire rossz lesz?
– Nem lesz ilyen rossz. Azt nem fogjuk hagyni.
– Remélem, igazat mondasz.
– Csak beszélgetnünk kell.
– És neked figyelned kell.
– Figyelni fogok.
Alan felsóhajtott. Tudta, hogy most nem fog tudni többet beszélni velük, ráadásul hallotta az ajkak és a bőr találkozásának árulkodó hangjait. Az ikrek újra összekapcsolódtak. Csak remélni tudta, hogy tényleg betartják az ígéretüket és beszélnek majd.
– Mindig hívhatsz, akkor is, ha nem komoly a helyzet. Aggódom miattatok – ismerte be Alan magát is meglepve.
– Hívni fogunk. Most le kell tennem… Tom beszélgetni akar – súgta Bill. A telefonon átszűrődő hangok alapján Alan biztos volt benne, hogy a beszélgetés nem pont az, amit Tom akart tenni.
– Vigyázzatok magatokra! Viszlát fiúk!
– Jó éjt.
**
A csöngő telefon hangja és az ajtón tompán áthallatszó dübörgés volt az, ami felébresztette az ikreket. Tomnak éppen sikerült elkapnia Billt, mielőtt a fiú álmosan hadonászva fejjel leesett volna az ágyról. Egész éjjel fent voltak, bocsánatot kértek mind szavakkal, mind a testükkel. Egyikük sem tudta, hány óra lehet, de valaki nagyon fel akarta őket ébreszteni.
– Mi van? – kiáltotta Bill, miközben magára húzta a takarót, hogy eltakarja a meztelenségét, csak a biztonság kedvéért. Nem akarta kinyitni az ajtót, amíg nem tudta, ki az és mit akar, de mindig megvolt a lehetőség, hogy valakinek van egy tartalék kulcskártyája. Tom már fel is kelt és az eldobált ruháit kereste.
– Vedd fel a telefont! – kiáltotta David az ajtón túlról.
Bill megkereste a telefonját és kihangosította a hívást, hogy mindketten hallhassák, mit akar a férfi.
– Néhány idióta kiszivárogtatta, hogy hol vagytok, és valaki látta a tegnapi bámulatos műsorotokat. Öltözzetek fel! Nem tudom, hogy kibékültetek-e, de muszáj eljátszanotok, hogy minden rendben. Meg kell oldanotok ezt a helyzetet. A napot azzal töltjük majd, hogy eltakarítsuk ezt a felfordulást.
Bill visszasüppedt az ágyba és elkínzottan nyöszörögve a fejére húzta a takarót. Hát persze, hogy látta valaki a mentális összeroppanását. Valószínűleg képeket is készítettek róla. Most pedig ki kellett küzdeniük magukat a rajongókkal körbevett szállodából, hogy aztán egész nap műmosollyal az arcukon válaszoljanak a több száz hülye kérdésre. Nem akart ezzel foglalkozni. 
– Megyünk, amint Bill elkészül a sminkjével. Tudnál adni nekünk egy órát? – kiabálta Tom, hogy a férfi hallhassa a telefonban. A köd végre teljesen eltűnt, és már semmi sem állhatott az útjába, hogy újra ő legyen a védelmező nagytestvér. Ha Bill nem tud ezzel megbirkózni, majd ő megoldja. Mindig így kellett volna lennie, de most végre visszatért az egyensúly a kapcsolatukba.
– Kaptok két órát, ha továbbra is beszélni fogsz, és megígéred, hogy a testvéred is normális lesz, ha kijöttök a szobából. – Most az egyszer David nem tűnt teljesen idegbetegnek. Talán attól félt, hogy a banda feloszlik, ha Tom nem szólal meg hamarosan. Akármi is történt, az idősebb fiú végre újra beszélt, és úgy tűnt, ez teljesen feldobta a férfi kedvét.
– Áll az alku. Ma éjjelre foglalj le egy újabb hotelszobát, és cserébe meggyőzöm Billt, hogy mossa ki a hajából a sarat, mielőtt kimegyünk – válaszolta Tom, majd leült az öccse mellé, és lehúzta róla a takarót, amely a feje búbjáig befedte a testét. Bill hagyta, és egy kis mosoly jelent meg az arcán, ahogy fokozatosan eltűnt róla a takaró.
Egy percig teljes némaság volt a vonal túloldalán, majd David idegesen felnevetett:
– Csak viccelsz, ugye?
– Nem, David. Még mindig koszosak vagyunk, és azzal töltöttük az éjszakát, hogy bútorokat dobáltunk egymás felé, de már lenyugodtunk. A hotel számlája talán egy kicsit magas lesz, de esküszöm, a következő szobára vigyázni fogunk. Komolyan mondom, szállodai szoba ma estére, és gondoskodom róla, hogy Bill jól nézzen ki a kamerák előtt. – Tom mondandója nyilvánvalóan szarkasztikus volt, de olyan érzéketlen hanggal adta elő, hogy David nem tudta, mit csináljon. Ahogy az ikrek mostanában viselkedtek, bármit el tudott róluk képzelni. Végül is, tíz éven keresztül egy pszichiátriai doktor foglalkozott velük.
– Hát… öhm… van még valami, amit tehetek értetek? – Teljesen elbizonytalanították, ezért David úgy döntött, hogy óvatosan bánik velük, míg ki nem derül, mennyire gondolják komolyan.
Bill felnézett Tomra, és elvigyorodott, miközben eltátogta a „gofri” szót.
– Bill gofrit akar – felelte Tom.
– Én… öhm, rendben, szólok a szobaszervíznek.
– Köszi. Most be kell terelnem Billt a zuhanyzóba. Teljesen összekoszol mindent. Szia, Dave.
Tom letette a telefont. Bill kuncogni kezdett, és magához húzta a bátyját, aztán szeretetteljesen a tincsei közé fúrta az orrát.
– Szeretlek, Tomi.
– Én is szeretlek, Bill.

Úgy tűnik, újra kisütött a nap, már csak az a kérdés, ez mennyire lesz állandó :) Imádjuk a dokit, ugye??! :D Mit gondoltok a részről? Úgy összességében... melyek azok a jelenetek, amik nagyon megmaradtak az egész sztorira vonatkozóan?

4 megjegyzés:

  1. Nagyon érdekes és szép rész volt. Szegény Tom és Bill is. Reméljük marad a jó kapcsolat közöttük. Még meddig tart a sztori? Annyi minden nem derült még ki. Mi van a dokival és a tesójával? Az ikrek még csak 16 évesek, mi lesz később?

    VálaszTörlés
  2. Hat, remélem ha be is birul ujra, nem sokáig tart, negtudjak majd oldani, egyre ügyesebbek a kapott segítséggel, munden feljovo problémát egyre jobban tudnak majd kezelni. Nagyon remélem, h nem varnak legközelebb ennyit es ha kozelednek a felhők hívják a dokit. Meg ugy telefonba is többet tud segiteni,mint barki más. Nagyon tetszett ez a resz, a testőr is fantasztikusan viselkedett.az,h ugy lett megirva, h Bill mindent hallott, különösen jó volt! Ez igy kellett igy legalább nagyon sok mindent megtudott, amire eddig nem is gondolt, a stressz melett, vagy épp e miatt kialakult panikroham, lefagyas, nem beszeles,es h nem miatta nem ő nem kell neki, nem vele van a baj, csak Tomon igy csapodik.
    Nagyon Várom, remélem h a doki itt vissza is tér teljesen es e mellett az ő magánéletébe is betekintest kaphatunk. Jó lenne az a 4es tali, h elmondja nekik, nekik h sikerult, h tudnak most boldogan lenni. Jó az ikrek hirneve miatt nekik nehezebb,kivitelezhetetlen olyan formába, de akkor is segítene.
    Imádom a dokit, az elejétől kezdve! nem emelek ki semmit, nem tudnek konkrét dolgot,mert az egesz minden amiota szerepet kapott, azota minden tette, szerepe imadas😍
    Az, hogy újra egymásra talaltak, nem csak,h kimmunikalnak, de vegre mar újra érzik egymást, es szavak nélkül is, mindenhogy újra együtt 😍😍❤️❤️❤️❤️
    A mosoly❤️, a gofri😁😍,
    "szeretetteljesen a tincsei közé fúrta az orrát.
    – Szeretlek, Tomi.
    – Én is szeretlek, Bill."
    Köszönöm nagyon várom a folytatást😘😘😘😘😘

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    Mivel hulla vagyok, ezert csak annyit irnek h tetszett, mint mindig! <3
    A dokit termeszetesen imadjuk, meg ezt a Sakit is ;)
    Koszonom es varlak! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
  4. Szia Drága!
    Az utolsó két részt egyben sikerült elolvasni. Milyen jól tettem, hogy nem kapkodtam el! Az előzőnél tuti lett a sírás. Ennyi fájdalom és kétségbeesés!
    Szörnyű amit Bill átélt!
    Csalódás, reményvesztettség. De Tom helyzete sem könnyebb.
    Talán tisztázódik minden De a probléma még mindig adott, a színlelés az álca a sok titok.
    Jó, hogy sikerült a dokival beszélnünk!
    Rengeteget tud nekik segíteni.
    Őszintén szereti , és félti a két fiút
    Na és ki feküdt az ágyában?
    Megtudjuk valaha?
    Pussz 😘 😘 😘

    VálaszTörlés