The unforgiving - 28. Miért nem vagy vele?

Boldog, békés karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak! :) 

H.

Egy padon ültem, és a dzsekimet fázósan összehúztam magamon. A kapucnim teljesen eltakart a kíváncsi szemek elől, a sötétben könnyen azt hihették, hogy egy koldus vagyok. Hatalmas fák nyúltak mellettem a csillagos ég felé, amelyek a télre lecsupaszodott ágaikkal is elég sűrűek voltak ahhoz, hogy csak haloványan, gyenge csíkokban engedjék át az utcai lámpa fényét. Szüntelenül reszkettem, és kénytelen voltam beismerni: erről nem csak a hideg tehet. Az agyam egy őrült játékot játszott velem. Voltak pillanatok – vagy percek, a fene se tudja, már rég elveszítettem az időérzékem –, amikor visszarepültem a régi házunkba. Anya kuglófot sütött, és Patty meg én izgatottan szaladgáltunk a konyhába, arra várva, hogy a finomság végre kihűljön egy kicsit, és beleharaphassunk anélkül, hogy megégetnénk a nyelvünket. Pislogtam, és újra a parkban voltam, a padon kuporogva. Egy kutyáját sétáltató férfi gyanúsan oldalra sandítva nézett le rám, és amikor megmoccantam, gyorsabb iramra váltott. Hát persze! A város azon részén voltam, ahol az emberek nem szoktak hozzá a koldusok látványához. Ez az a hely, ahol Louis felnőtt, ahol bulizott, ahol szerelmes lett… Ahol minden ember méregdrága kocsival jár, és amint szeretne valamit, azonnal megkaphatja, feltéve ha a bolt nyitvatartási idejében jut eszébe a kívánsága. Még mindig emlékeztem rá, tízévesen mennyire szerettem volna egy biciklit. Reggelente, iskolába menet megálltam a kedvenc boltom kirakata előtt, és a sötétkék bringát csodáltam. Elképzeltem, ahogy felülök rá, úgy tekerek, ahogy csak bírok, és a szél a hajamba kap. Ez egy olyan kívánság volt, ami a jómódúaknak csak egy apróság, nekem viszont a szabadság megízlelését jelentette volna. Olyan régen voltam már szabad, hogy azt is elfelejtettem, milyen érzés…

Insomnia - 5. Medúza varázsa

Sziasztok! Nem akarok magyarázkodni, de ami biztos: a folytatásra nem kell majd ennyit várni ;) Hagyjatok nekem egy kommentet, ha olvastátok, kérlek. Köszönöm :)

Tom teljesen értetlenül állt a jelenet előtt. Még egy órája sem tartózkodott a partvidékiek területén, máris összezavarodott, és nem tudta, mit gondoljon a történtekről. Az előtte álló fiú egy szűk nadrágot és egy szürke pulcsit viselt, aminek a kapucnija hátracsúszott a fejéről, amikor futott, így most a sötét, vállig érő sörényét a szél folyton az arcába fújta. Ha nem lenne elég a furcsa haj, a szemét fekete festékkel húzta ki. Tom látott már ilyet a faluban is néhány lányon, de biztos volt benne, hogy ők kevésbé voltak gyakorlottak a sminkelésben, mint az a fiú, aki összeszorított ajkakkal várta a választ. De volt nagyobb gondja is annál, hogy megpróbálja megfejteni a különös teremtményt. A két gépfegyver még mindig a fejére szegeződött, de legalább az ölében tartott kis állat végre abbahagyta az ujjai rágcsálását, és helyette nyalogatni kezdte. Csak nem fogják lepuffantani még azelőtt, hogy bejutott volna a városba? Nem lehet ekkora lúzer. Semmiképpen nem szeretett volna csalódást okozni Robertnek, úgyhogy megadóan lehajtotta a fejét és várt, hogy a helyzet megoldja saját magát.