2016. február 13., szombat

Jégszilánkok - 2.

Sziasztok! Hoztam a 2. részt, remélem, még itt vagytok és olvassátok. Ma este a Szereplők menüpont is feltöltődik tartalommal. :)
*******************************************************************************

OLIVER

Este már vacsorázhattam, bár lehet, jobban jártam volna, ha nem kell megkóstolnom a kórházi kosztot. Turkáltam az ízetlen ételben, és egyre inkább elment az étvágyam.
– Ha hamar meg akarsz gyógyulni, rendesen kell enned – hallottam az ismerős hangot, mire azonnal a fülemig szaladt a szám.
– Lou – nyögtem áhítattal, mire odarohant az ágyamhoz és megölelt. Óvatosan húzott magához, tisztában volt vele, hogy egy nagy és sajgó vágás van a testemen.
– Ha még egyszer meg mersz halni, esküszöm, megöllek! – fenyegetett könnyezve, én pedig nem bírtam ki, hogy el ne nevessem magam. A varratok fájóan megfeszültek, és lihegve, még mindig a kacagással küzdve feküdtem vissza a párnára.
– Basszus, Lou, te ki akarsz nyírni – nyögtem, és vigyorogva néztem rá.
– Hát persze, miután megmentettelek – felelte dacosan. – Ne csinálj velem ilyet máskor, megértetted?
Szófogadóan bólintottam, miközben néztem, ahogy leült az ágy mellé készített székre. A szeme csillogott, a mosolya igazi és gyönyörű volt, ráadásul néhány lila foltot láttam a nyakán. Le sem tagadhatná, hogy szerelmes.
– Kade-et hol hagytad?
– Tanul, mert januárban több vizsgája is lesz – mondta, és azonnal a kezem után nyúlt, hogy lágyan simogasson, és erőt töltsön belém.
Hihetetlen, hogy mennyire egymásra tudtunk hangolódni néhány pillanat alatt, és azonnal éreztük, mire van szüksége a másiknak. És hihetetlen, hogy a sors ennek ellenére azt az utat szánta nekünk, hogy külön, de barátságban éljük az életünket. Először szenvedtem miatta. Jól titkoltam, de majd megőrültem azért, hogy megkaphassam, azóta viszont belenyugodtam, hogy így a legjobb mindkettőnknek.
– Két napja telefonáltak Paulnak – mondta lelkesen, amire azonnal felfigyeltem, mert látszott, hogy izgatott. – Azt szeretnék, ha egy jóval nagyobb helyen lépnénk fel, mint a RedWine.
Egy másodpercre boldogan elmosolyodtam a fantasztikus hír hallatán, és csak utána esett le, annyira gyenge vagyok, hogy tíz percet sem bírnék ki a színpadon állva, és teli tüdőből énekelve.
– Addigra jól leszel – biztatott Lou, mikor észrevette, hogy elszomorodtam. – Csak öt hét múlva esedékes.
– Nem tudom, Lou – sóhajtottam kimerülten, és az arcom a szabad tenyerembe temettem. – Még azt sem tudom, mi lesz holnap.
Úgy látszott, őt közel sem taglózta le annyira ez az egész, és azonnal elkezdte részletezni, mire kell számítanom:
– Holnap ki fogják szedni a csöveket, aztán pár napig véralvadásgátló injekciót kell majd kapnod a műtét miatt. Amikor begyógyul a seb, elkezdődik a rehabilitáció. Járnod kell majd gyógytornára, az segíteni fog, hogy visszanyerd az erődet. És gyógyszert fogsz szedni.
Lou értett hozzá, hogyan nyugtasson meg néhány mondattal. Sokkal nagyobb kedvvel vártam a holnapot így, hogy végre tudtam, mi vár majd rám.
***

BELLA

Remegve léptem az ajtóhoz, ami mögött a testvérem lakott. Sosem féltem még ennyire egy találkozástól, és sosem veszíthettem ennyit egy beszélgetésen. Összeszedtem minden bátorságomat, és határozottan bekopogtam. Nem sokkal később már nyílt is az ajtó, és Kade állt velem szemben, rezzenéstelen pókerarccal.
– Gyere be! – mondta halkan, és elállt az útból. Követtem őt a lakásba, az előszobában lepakoltam a cipőmet és a kabátomat, miközben ő összefont karokkal a mellkasán várta, hogy végezzek. Egy világos, modern nappaliba vezetett, majd a kanapé felé intett, hogy foglaljak helyet. Az egész olyan volt, mintha valami vallatásra készülnénk.
– Nem könnyíted meg a dolgom – mondtam neki hamis félmosollyal.
– Akkor fogsz kiakadni, ha elmondom, még sütit se sütöttem a fogadásodra – jegyezte meg maró gúnnyal a hangjában, és el kellett kapnom a pillantásomat, mert a szemeiben csak dühöt fedeztem fel.
Megköszörültem a torkom, és igyekeztem elfeledkezni arról, hogy az az ember beszél így velem, akit a legjobban szeretek a világon. Ha tudatosul bennem ez a szomorú tény, nem tudtam volna tovább erős maradni, de nem akartam elveszíteni a könnyeim ellen vívott csatát. Úgyhogy kicsit elvonatkoztattam attól, hogy kivel beszélek, és a mondandómra koncentráltam.
– Mi lenne, ha leülnél? – kérdeztem óvatosan.
– Mi lenne, ha elmondanád, amit akarsz, aztán lelépnél? Tanulnom kellene, nem érek rá egész nap – válaszolta ellenségesen.
Bólintottam, és a a blúzom szegélyével babrálva kezdtem bele a mondandómba.
– Tudod, hogy halálosan szerelmes voltam Eldenbe, és egy jó darabig azt gondoltam, ő is így érez, csak túlságosan félénk, hogy nyíltan közeledjen hozzám. Aztán láttalak titeket együtt, ahogy egyik délután összefonódva sugdolóztatok az ágyadon. Majdnem megcsókolt téged… Mikor beléptem az ajtón, és a szája annyira közel volt hozzád, csak néhány milliméter választott el attól, hogy összeforrjatok. – Nyeltem egy nagyot, és egy pillanatra felnéztem Kade szigorú arcába. – Akkor esett le, hogy nem miattam jár át hozzánk.
– Olyat is fogsz mondani, amiről nem tudok? – hangzott az ingerült kérdés, de a hangja kissé fojtottabb lett,  amiből sejtettem, hogy ő is visszajátszotta magában az egész jelenetet.
Figyelmen kívül hagytam a kérdést, és folytattam:
– Dühös voltam, nagyon haragudtam, de valójában nem is rá vagy rád, sokkal inkább magamra, és nem tudtam, hogy lehetek ennyire ostoba. Miért nem vettem észre, hiszen mindig körülöttetek legyeskedtem. A pillantásai, amivel minden mozdulatodat követte, elég egyértelmű volt, de engem elvakított a szerelem. Ezért fordulhatott elő, hogy apa hamarabb rájött, mint én.
Hallottam, hogy Kade benntartotta a levegőt, és tüzetesen vizsgálgatott, mintha arra szeretne rájönni, mennyi igaz a mesémből.
– Ezzel most azt akarod mondani, nem tőled tudta meg? – kérdezte felvont szemöldökkel, hitetlenkedve.
– Én semmit nem mondtam neki. Aztán kiderült, hogy kutakodott a szobádban bizonyítékokat keresve. Mit gondolsz, találhatott valamit?
Kade elgondolkozott, és jó jelnek gondoltam, hogy komolyan vette a kérdésemet. Akkor talán előbb–utóbb hinni fog nekem.
– Elképzelhető – bólintott végül. – Elden írt nekem egy szerelmeslevelet.
Egy pillanatra a torkomra fagyott a szó.
– Erről sosem beszéltél. Azt hittem, mi mindent megosztunk egymással – suttogtam megtörten.
Végre lazított a tartásán, és csodával határos módon leült mellém a kanapéra. Tartotta a tisztes távolságot, mintha idegen lennék, de már eltűnt a lenéző pillantása.
– Azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy mit érzel iránta – sóhajtotta fáradtan. – Nem akartam fájdalmat okozni ezzel.
– És te meg ő…? – makogtam zavartan.
– Nem – vágta rá azonnal Kade. – Sosem jöttünk össze, nekem ő mindig a legjobb barátom marad. Szóval befejezted a mesét?
– Még nem egészen. Apa nem akarta, hogy megtudd, kutatott nálad, ezért egyszerűen megparancsolta, hogy mondjuk azt, tőlem tud a… dolgaidról.
Felém fordult, és lemondóan a fejét csóválta. A tekintete csalódott volt, és én önkéntelenül is igyekeztem összehúzni magam a lehető legkisebbre.
– Ha jól értem, te hazudtál a kedvéért, eltaszítottál magadtól önként, csak, hogy apa szeme fénye maradj – jelentette ki rezzenéstelen arccal. – Gratulálok, bejött a terv, de most akkor mi a büdös francot keresel itt?! – Újra felpattant, és fel–alá kezdett járkálni a szobában.
– Kade, annyira sajnálom! – zokogtam, és már nem tudtam gátat szabni a könnyeknek. – Azt akarom, hogy tudd, nagyon szeretlek, és nélküled olyan az életem, mintha hiányozna az egyik felem.
– Bella! – mondta ki a nevemet számonkérőn, és a következő pillanatban már a szőnyegen térdelt, kezeivel az arcom elé húzott tenyeremet távolította el az útból. – Bella, nézz rám! – Letöröltem a könnyeimet, és engedelmeskedtem. – Nekem is hiányzol, de meg kell értened, hogy nem tudok megbocsátani. Eltaszítottál magadtól, ugyanúgy, ahogy anya is tette. Talán nem miattatok léptem le, de ti sem marasztaltatok. A kényelem, az apának való megfelelési kényszer sokkal erősebb volt, mint a testvéri szeretet. Elfogadom, talán még meg is értelek, de ne kérd azt, hogy minden legyen olyan, mint régen. Az nem fog menni! – jelentette ki keményen, de végre némi érzelem is megcsillant a szemében, amit leginkább szánalomnak neveznék. – Kérsz teát? Erdei gyümölcsös jó lesz?
Meglepődtem a hirtelen témaváltástól, de gyorsan bólogatni kezdtem, mert a szám teljesen kiszáradt a sírástól. Figyeltem, ahogy felegyenesedik, majd kimegy a konyhába, és legszívesebben követtem volna, mint egy szeretetre vágyó kiskutya, de visszafogtam magam. Csak ültem csnedben, miközben odakint már kezdett besötétedni, és ezért a nappaliban is félhomály uralkodott. Kade visszajött a teával, és a dohányzóasztalra tette. Minden mozdulatát árgus szemekkel követtem, mintha most látnám utoljára.
– Mikor jöttél rá, hogy nem is vagy meleg? – kérdeztem, mert jól tudtam, hogy együtt vannak Lou-val.
Néhány pillanatig azt hittem, hogy nem fog válaszra méltatni, aztán mégis elmosolyodott. A vonásai ellágyultak, a szeme boldogan csillogott, ahogy a barátnőjére tereltem a szót.
– Amikor megismertem, és rájöttem, hogy nem tudok neki ellenállni. – Bizalmasan fordult felém, mielőtt folytatta volna. – Illetve már akkor, mikor éppen egy tűvel varrta a bőröm, és a testem reagált az érintésére… pedig gumikesztyű volt rajta. Tök romantikus...
Nem tudtam megállni, kitört belőlem a nevetés, és ő is azonnal csatlakozott hozzám.
– Elmondtad neki?
– Nem igazán. Legalább olyan nehéz volt elfogadnom, mint mikor azzal a gondolattal barátkoztam, hogy a fiúkat szeretem. Ha Lu-lu nem lenne annyira makacs, még mindig külön lennénk, és engem itt enne meg a fene.
– Örülök nektek – mondtam őszintén, és lassan kortyolgattam a meleg teát. – Nekem nem számít, hogy lánnyal vagy fiúval vagy együtt, csak szeressen és boldogok legyetek.
Kade az arcomat fürkészte, míg beszéltem, aztán már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de újra összecsukta.
– Nem fog semmi megváltozni attól, ha hízelegsz nekem – jelentette ki végül. – Ráadásul komolyan mondtam, hogy tanulnom kell, szóval idd meg a teát, utána szeretném, ha elmennél.
A torkom összeszorult, mert – nem is annyira burkoltan – elküldött melegebb éghajlatra, és még a szeme sem rebbent közben. Az asztalra tettem a félig teli bögrét, és már álltam is fel, hogy lelépjek. Képtelen lettem volna tovább ottmaradni úgy, hogy azt lesi, mikor megyek már.
Gyorsan felvettem a kabátomat és a cipőmet, míg ő az előszoba falának támaszkodva várta, hogy kinyithassa nekem az ajtót.
– Találkozunk még? – fordultam vissza egy pillanatra, mert muszáj volt tudnom, hogy állunk.
– Talán – felelte rezzenéstelen arccal. Látszott rajta, hogy úgy van vele, ha Lou sokat fogja szekálni, esetleg összefut velem valahol, de önként nem szívesen beszélne velem.
– Rendben. – A hangom elbicsaklott, és a végén már menekülőre fogtam a dolgot. Nem akartam, hogy lássa, megint sírok. Lerohantam a kocsimhoz, hazavezettem, mint egy holdkóros, és zokogva dőltem be az ágyba, miközben azzal vigasztaltam magam, hogy rosszabbul is alakulhatott volna. Már egy ideje feküdtem, mikor megszólalt a mobilom. Lou keresett. Felültem, hátamat a támlának döntöttem és fogadtam a hívást.
– Na, hogy ment? – kérdezte izgatottan, mindenféle üdvözlés nélkül.
– Nem tudom – válaszoltam nyúzottan, de úgy döntöttem, hogy nem fogok neki hazudni, habár magamat hitegettem. – Nem túl jól.
– A fenébe, annyira sajnálom – mondta őszinte részvéttel a hangjában. – De ne add fel, még semmi nincs veszve!
– Oké – egyeztem bele lemondóan. – Veled minden rendben?
– Igen, jól vagyok. Eljöttem Eldennel úszni, míg ti találkoztatok.
A név említésétől bukfencet vetett a gyomrom. Komolyan? – kérdeztem magamtól.  Ennyi év után is? Megráztam a fejem, és igyekeztem valami másra terelni a beszélgetést.
– És hogy van az énekesetek? Oliver a neve, ugye?
– Igen, és hál istennek jobban van már. Pár nap és kiengedik, de a gyógyulás eltart még egy darabig. Meséltem neki, hogy hívtak minket egy nagyobb helyre fellépni, és addig fel kell épülnie.
– Ez nagyszerű hír – mondtam, és végre volt némi lelkesedés a hangomban. – Akkor már én is megnézlek titeket, ígérem.
És akkor beugrott valami. Nem is hallottam, Lou miről fecseg, hanem arra koncentráltam, hogy lehetne megvalósítani a tervemet. Az már régen egyértelmű, hogy az út a testvéremhez a barátnőjén keresztül vezet, és ebből kellett kiindulnom. Ha Lou megy valahová, Kade is követni fogja, akármi történik. Az agyamban lázasan követték egymást a legkuszább gondolatok, míg hirtelen egy terv kezdett körvonalazódni.
– Figyelj, Lou! Nem gondolkoztatok még azon, hogy kéne valami menedzserféle a zenekarnak? Aki mondjuk leegyezteti a koncerteket, vannak olyan ismerősei, akik a hasznotokra válhatnak, meg ilyesmi.
– Nem tudom, amíg csak a RedWine-ban voltunk, nem volt rá szükség. Miért?
– Én egy marketinggel foglalkozó cégnél dolgozom, és talán segíthetnék nektek – vágtam bele rögtön a közepébe. – Jövő évtől felvesznek mellém egy asszisztenset, és így kicsit több szabadidőm lesz. Jó néhány ismerősöm van, több tucat vállalat főnökével tárgyaltam már, és találnék szponzorokat. Mit gondolsz?
– Öh… – kezdte kissé zavarba esve. – Nem tudom, erről nem én döntök. De felvetem az ötletet a fiúknak, rendben?
Elégedetten fújtam ki a levegőt, és egy apró vigyor ült ki az arcomra.
– Persze, nekem megfelel. Majd ha az énekesetek felépül, visszatérünk erre.
– Jó. Most le kell tennem, mert hazaértem, de beszélünk majd. Szia!
– Szia! – búcsúztam kedélyesen, és közben már a noteszomat lapozgattam hevesen. Diadalittasan kiáltottam fel, mikor megtaláltam a keresett telefonszámot. Beütöttem a készülékbe, és azonnal tárcsáztam. Néhány csörgés után egy ismerős hang üdvözölt, spanyolul.
***

OLIVER
2 hónappal később

A karácsonyt már otthon tölthettem, és nem tudtam elég hálás lenni, amiért a Jézuskától az életet kaptam ajándékba. Az ünnepek gyorsan elteltek, de a szürke hétköznapok egyre unalmasabbá váltak, ahogy telt az idő. A vizsgálatok jó eredményeket mutattak, úgy látszott, a megszerelt szívem egész jól működik. Hetente háromszor jártam gyógytornára, és januárra már legalább negyed órát tudtam sétálni egyhuzamban, mielőtt elfáradtam volna. Az énekléssel azonban voltak gondok. Nagyon könnyen kifulladtam, ezért anyáékkal – akik beköltöztek hozzám néhány hónapra, míg rendbe nem jövök – szinte naponta gyakoroltuk az összes létező légzőgyakorlatot, amit csak fel tudtam kutatni. A végén sokkal technikásabb énekessé váltam, mint amilyen kezdetben voltam.
Lou minden héten meglátogatott, ahogy a zenekar tagjai is, izgatottan fecsegtünk az előttünk álló koncertről, ami január közepén lesz esedékes. Előtte egy héttel már próbáltunk is, és a fiúk bevállalták, hogy eljönnek hozzám a gyakorlás miatt. Ilyenkor a nappaliban ültünk le, söröztünk, kiválogattuk, hogy melyek lesznek azon a számok, amiket eljátszunk, és már zenéltünk is. Egészen jól mentek a kanapén ücsörögve, de nem hittem benne, hogy egy órát végig bírok majd állni. Lou ötlete volt, hogy vitessünk fel egy bárszéket, amire le tudok majd ülni, ha nagyon szükséges. Zavarta az önbecsülésemet, hogy olyan fáradékony vagyok, mint egy nagypapa, de jobb ötlet híján belementem. Közben azért otthon is serényen végeztem azokat a gyakorlatokat, amiket a tornán lestem el, és azon voltam, hogy minél hamarabb megerősödjek. Persze a sziklamászás még szóba sem jöhetett, de jó úton haladtam felé.
Egyik próbán Lou felvetette, hogy Kade testvére szívesen lenne a menedzserünk. Először furcsán hangzott, de később átgondolva, rá kellett jönnöm, hogy így több esélye lenne a zenekarnak. Soha nem sejtettem, hogy idáig jutunk egy kis baráti kezdeményezéstől – miszerint egy bandát alapítunk –, de tetszett az ötlet. Ha van rá lehetőségünk, miért is ne? Néhány nappal a koncert előtt egyeztettünk vele találkozót, és kíváncsian vártam, milyen tervvel áll elő.
Éppen a fogamat mostam a fürdőben, mikor megakadt a pillantásom a sebhelyen. Elengedtem a fogkefét, és végigsimítottam az ujjammal. A felülete sima volt és fényes, kicsit kidudorodott a bőrömből. Azon morfondíroztam, hogy még várok néhány hónapot, aztán tetováltatok rá valamit, hogy ne legyen annyira feltűnő. A tükörben vizsgálgattam, és nem voltam elragadtatva a látványtól. Ezzel elvágták minden lelkesedésemet, ami a csajozás felé húzott. Bár, ha igazán szigorú akartam lenni magammal, le kellett szögeznem, hogy nem is bírtam volna szusszal egy menetet. A pillantásom a bordáimon állapodott meg, amik sokkal jobban átütöttek világos bőröm alól, mint kellene. Anya nem véletlenül főzött éjjel nappal, hogy megtömhessen, és mindig legyen itthon valami finomság, aminek képtelen vagyok ellenállni. A tukmálás nagymestere volt, és bár most jól jött volna néhány kiló, hatalmas szerencsém, hogy nem vagyok hízásra hajlamos. Kiöblítettem a számat, és vettem egy mély levegőt. Az a fontos, hogy élek, kit érdekel, hogy nézek ki?!
A szobába érve felkaptam magamra a kedvenc pólómat és a farmeromat is magamra ráncigáltam. Túl könnyen jött fel rám, még jó, hogy volt hozzá övem. Magamhoz vettem a tárcámat, a kocsikulcsot és a telefonomat, majd bekiabáltam a nappaliba a szüleimnek, hogy elmegyek otthonról. A kanapén ültek, valami kvízműsort néztek a tévében, tisztára mint régen. Elmosolyodtam a gondolatra, és gyorsan beültem a kocsiba, mert nem akartam elkésni.
Nem késtem el, mert én érkeztem másodiknak. Paul már a RedWine öltözőjében ücsörgött, és nyomkodta a telefonját. Ahogy beléptem a nem túl tágas helyiségbe, akkor esett le, hogy nem jártam itt, mióta a mentők kanalaztak össze a földről. Nyeltem egy nagyot, és elkönyveltem magamban, hogy nem jó oda visszatérni, ahol egyszer már meghaltál. De annyi szép emlék is kapcsolódik ehhez a helyhez, úgyhogy inkább azokat elevenítettem fel, míg a többieket vártuk. Lassan majdnem mindenki megérkezett, és már csak a lányok hiányoztak.

Tíz perccel a megbeszélt időpont után toppantak be, és már éppen be akartam szólni valami vicceset a késés miatt, mikor megláttam Lou mellett a másik csajt. Szó szerint elakadt a szavam, és az agyam is lefagyott, miközben próbálta feldolgozni a látványt. Végigfuttattam a tekintetem a szépségen, egyenes, sötétbarna hajától, kék szemein, telt ajkain, tökéletes alakján és mellein át, egészen a hosszú, csizmába bújtatott lábakig.
– Sziasztok! A nevem Bella, és örülök, hogy végre megismerhetlek benneteket – mondta apró mosollyal, de én a végét már nem is hallottam.
Amikor felismertem a hangját, először ledöbbentem, de utána levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra. Csak akkor vettem észre magam, mikor a két csaj úgy bámult rám, mintha meghibbantam volna. Beleharaptam a számba, és igyekeztem kontrollálni a furcsa viselkedésem, miközben az járt a fejemben, hogy mostantól talán minden sokkal izgalmasabban fog alakulni.

7 megjegyzés:

Sky Jensen írta...

Uuu de jò:) Hát felismerte őt Oliver;);) Kade pedig csak megenyhül. Tudjuk, makacs mint az öszvèr, de majd Lou hat rá! Jelentem èn itt vagyok:)

HDawn írta...

Szia Örök Olvasóm :) Bizony, felismerte, már csak az a kérdés, Bellának mikor fog leesni. És kb Lou az egyetlen, aki tud hatni a makacs fiúra, de a fene se tudja, mikor fog megbocsátani :D

Unknown írta...

Uh, nagyon várom már a kövi részt! Csodásan írsz! ❤️

HDawn írta...

Szia! Köszönöm, hogy írtál, aranyos vagy. Szerdán hozom a folytatást ;)

Nessa Laura Lossёhelin írta...

Na, végre összetalálkoztak! Úgy örülök. Alig várom, mi fog kisülni ebből, és, hogy Bella felismerte-e Olivert. Szegény Olivert úgy sajnáltam, remélem, felépül. Kade meg úgyis megenyhül majd, főleg, ha Lou is közbenjár ;)
Nagyon várom a folytatást! :)
xx Nessa

HDawn írta...

Szia! Örülök, hogy örülsz a találkozásnak :D Még eléggé az elején járunk, de minden ki fog derülni, türelem :)

Unknown írta...

ooooooo igeeenn ... imádom..