2018. április 24., kedd

The unforgiving - 18. Mennyi időnk van még?

Sziasztok :) Végre visszatértem és dolgozom mindhárom, a blogon futó történeten. Reményeim szerint a héten jövök még nektek valamivel. Addig is jó olvasást kívánok ehhez :)

Our farewell - A búcsúnk
Az emlékek öröksége
a kezemben
Hallom, ahogy a nevemet mondod
Szinte látom a mosolyod
Még érzem az ölelésed melegét
De most már csak csönd van
Arról, akit szerettem
Ez a mi búcsúnk?
Sosem gondoltam,
hogy ilyen hamar eljön ez a nap
Nem volt időnk elköszönni
Hogy lehet, hogy a Föld tovább mozog?
Annyira elveszve érzem magam, ha nem vagy mellettem


H.

Már régen elmúlt éjfél, de nem tudtam elaludni. A szemhéjam belső fele helyett a falon futó repedéseket bámultam és próbáltam valamire asszociálni a kesze-kusza alakzatokból. Egy fa, melynek a gyökerei legalább olyan mélyre futottak, mint amilyen magas volt. Egy kutya, aminek a negyedik lába hiányzott. Egy elnyújtott, torz emberfej, ami egyre homályosabb lett. A francba!
Gyorsan pislogtam néhányat, és igyekeztem a könnyeimet visszafojtani. Nagyfiú vagyok már, nem sírhatok, mint egy ostoba gyerek. Igen, Louis két napja nincs mellettem, de nem viselkedhetek úgy, mintha képtelen lennék nélküle élni. Mintha ő lenne az éltető levegő, vagy a napsugár, ami az elmúlt néhány hétben bearanyozta a napjaimat. Pedig ő volt. Hiába nem akartam tudomást venni róla, de kegyetlenül fájt a hiánya. Átfordultam a másik oldalamra, és az orromhoz szorítottam a párnáját. Még mindig éreztem rajta azt az illatot, ami annyira jellemző volt rá, és bármit megadtam volna azért, hogy újra a nyakába fúrhassam az arcom. Ahogy lehunytam a szemem, megjelent előttem az édes mosolya, az igéző, kék szemei, a kis orra, a puha szája… a tökéletes bőre, amelynek a legédesebb mézszíne van… Álmodozásomból az új cellatársam hangos horkolása rángatott ki. Csak megforgattam a szemem és elkönyveltem magamban, hogy ha nem szerzek füldugót, kegyetlen éjszakáim lesznek. Végtelenül elkeseredtem. Az tartotta bennem a lelket, hogy az éjszakák hamar eltelnek majd, de mint kiderült, ez csak olyankor igaz, amikor Louis forró kis teste az enyémhez nyomódik. Az a kibaszott könnycsepp valahogy csak utat talált magának, és amikor az első végigfolyt az arcomon, az utána következőket már képtelen voltam megállítani. A párna, amin feküdtem, hamar átnedvesedett, miközben levegő után kapkodtam, és próbáltam valahogy lenyugtatni magam. Nem hagyhattam, hogy a pánikroham átvegye felettem a hatalmat.
– Harry, meg kell ígérned, hogy erős leszel a kedvemért – mondta Louis mélyen a szemeimbe nézve, miközben a kezeimet szorongatta. – Várni foglak, amikor kiengednek. Szükségem van rád, és azt akarom, hogy ha másért nem, legalább miattam tarts ki. Megértetted? – rázott meg egy kicsit, mert már percek óta bámultam magam elé, az agyam teljesen kikapcsolt, és a testem is csak a legszükségesebb életfunkciókat látta el. Válaszképpen suttogtam valamit, de nem elég hangosan ahhoz, hogy megértse. – Tessék?
– Szeretlek – mondtam egy kicsit hangosabban. Louis-nak most nem erre a válaszra volt szüksége, de azért egy pillanatra elmosolyodott.
– Én is. De megígéred, hogy rendben leszel? – tette fel újra a kérdést, amire nem igazán tudtam mit felelni, mert hazudni semmiképp sem akartam.
– Louis – simítottam végig az arcán keserűen mosolyogva. – Te is jól tudod, hogy olyat kérsz tőlem, amit nem ígérhetek meg. Megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt, de…
– Menni fog. Képes vagy rá – bólintott Louis, mielőtt befejezhettem volna a mondandómat. Ismét tiltakozni akartam, elmondani, hogy én közel sem vagyok ebben olyan biztos, és hogy attól tartok, ha elmegy mellőlem az életem értelme, minden elsötétül és összeomlik majd, de aztán rájöttem valamire. Megérdemli, hogy megpróbáljam érte. Elérte, hogy lehulljon a maszkom. Elérte, hogy többre becsüljem a testemet annál, mint amire Jason használta. Elérte, hogy kezdjem azt hinni, ha kikerülök innen, lesz jövőm, mert ő végig ott áll majd mellettem, támogat és szeret mindenféle feltétel nélkül. Elérte, hogy kezdjek újra élni.
– Mennyi időnk van még? – kérdeztem tőle reszelős hangon, mintha akkor ébredtem volna fel.
– Nagyjából egy óra – felelte Louis sóhajtva, a következő pillanatban pedig a fejét a mellkasomra fektette, és ahogy átölelt, a derekamnál az öklébe szorította a pólómat. – Sosem hittem volna, hogy ez lehetséges. Sosem hittem, hogy utálni fogom azt a pillanatot, amikor kiengednek.
– Nincs annál elcseszettebb, ha szerelmes leszel a cellatársadba – jegyeztem meg elgondolkodva.
– Ezek szerint mi nagyon-nagyon elcseszettek vagyunk – nézett fel rám vigyorogva.
Talán nem volt bölcs ötlet a rácsos ablakon beszűrődő délutáni fényekben összeölelkezve állni a cella közepén, de amit ezután tettem, az egyenesen őrültség volt. Próbáltam ellenállni, de rájöttem, hogy képtelen vagyok megfosztani magam attól a lehetőségtől, hogy még egyszer, utoljára érezzem az ízét. Bármit megtettem volna, hogy kizárjam a tudatomból a végtelen elkeseredést, amit éreztem. Lehajoltam, és Louis ajkaihoz érintettem az enyémeket. Persze, amikor meglepetten felnyögött, már ez sem volt elég, és kihasználva az alkalmat, becsúsztattam a nyelvem. Egy kis késéssel felfogta, hogy mi történik, próbált magától eltolni, de ahogy a fenekébe markoltam, mintha minden ellenállása eltűnt volna. Készségesen nyitotta még széjjelebb a száját, majd benyújt a pólóm alá és a tompa körmeivel végigkarmolta a mellkasom. Éreztem, hogy ez túl sok. A kéj pillanatok alatt letaglózott, és attól tartottam, hogy hamarosan átveszi felettem az irányítást. De szükségem volt még erre… rá. Csak egy kicsit… 
– Harry – motyogta az ajkaimra Louis. – Harry…
Talán ha hallottam volna a hangján, hogy tényleg abba akarja hagyni, akkor elengedem. Csakhogy úgy éreztem, mintha minden sejtjével azért kiáltott volna, hogy öleljem, csókoljam, szeressem még. És ki vagyok én, hogy ellenálljak neki? Teljesen elvesztem a kis világunkban, és már csak arra eszméltem, hogy Louis benyúlt a nadrágomba, és az ujjait azonnal a férfiasságom köré fonta. Levegő után kapkodtam, és most én voltam az, aki próbálta megállítani.
– Lou – próbáltam suttogni, de a hangom most valahogy magasabb volt a szokásosnál. – Lou, le kéne állnunk.
Louis elvigyorodott, de továbbra sem eresztett. Ezért nagyon meglepődtem, amikor megéreztem, hogy a pólómat valami eláztatja a vállamnál.
– Ha csináljuk, csináljuk rendesen – jegyezte meg. Egy pillanatra eltoltam magamtól, és a felismerés pengeként hasított a lelkembe, amikor megláttam a könnyeit. A pillantásunk összeakadt, de mielőtt bármit tehettem volna, keserűen elmosolyodott és visszahajolt hozzám, hogy elrejtse előlem az arcát. – Imádom, ahogy kimondod a nevem, amikor fel vagy izgulva – súgta a szavakat a fülembe, és a nyelvével egy nedves csíkot húzott a nyakamra. Nem volt más választásom, csak arra voltam képes, hogy magamhoz húzzam, hogy érezhessük egymás közelségét, amennyire csak lehet.
Csak a csodával határos módon lehetséges, hogy meghallottuk, ahogy két őr nevetve közeledik a cellaajtóhoz. Igaz, elég hangos zajt csaptak, de valahogy, ha Louis a közelemben volt, képes voltam kizárni az egész külvilágot, és akár gránátot is robbanthattak volna mellettem, azt sem veszem észre. De most észrevettem… pontosabban Louis észrevette, és én hiába hajoltam utána elégedetlenül nyöszörögve, ő határozottan eltolt magától. A következő pillanatban az őrök beléptek az ajtón, és akkor hirtelen arconcsapott a valóság:
– Louis Tomlinson? – kérdezte az egyikük.
– Én vagyok – felelte Louis halkan, és közben aggódva felém pillantgatott, mert amikor felfogtam, mi történik, rongybabaként lerogytam az ágyra. Úgy éreztem, mindennek vége, és eddig tudtam erős lenni. A túlfűtött csókok, szemérmetlen tapogatózások tökéletesek voltak arra, hogy néhány percig elfeledjem, hamarosan elveszik tőlem, de már értelmetlen volt tovább hazudni magamnak. Ez a nap is eljött.
– Kövessen, kérem! – utasította az őr, akit azelőtt még sosem láttam. Bevallom, rettegtem attól, hogy majd Jason jön Louis-ért, és örömmel nézi, ahogy magamba roskadok, mikor elveszi tőlem az életem értelmét, de ettől megkíméltek az égiek. Mégis, amikor belegondoltam, rá kellett jönnöm, hogy teljesen mindegy, ki veszi el tőlem, hiszen a végeredmény ugyanaz lesz. Én, nélküle, teljesen összetörve.
Már majdnem egy hét eltelt. Azóta zombiként tettem a dolgom, étvágy nélkül ettem és próbáltam túlélni az éjszakákat, amikor mindennél erősebben tört rám a hiánya. Ebédnél Derek állandóan kereste a társaságom, de annyira nem voltam hajlandó tudomást venni a külvilágról, hogy még ez sem érdekelt. Hagytam, hogy megállás nélkül fecsegjen, nem állítottam le, de később egy szavára sem emlékeztem. A „barátságunk” tökéletes volt mindkettőnk számára: ő kiönthette a szívét, nekem pedig még csak bólogatnom sem kellett ahhoz, hogy folytassa. Egyik nap a fémtálcával egyensúlyoztam a kezemben, majd az ajtó felé indultam, miközben gondolatban messze jártam az étkezőtől: próbáltam felidézni Louis mosolyát, amikor nekiütköztem valakinek. Igen, csak akkor vettem észre, hogy áll előttem valaki, amikor már a mellkasom az övéhez szorult. De akkor már nem volt szükség arra, hogy felemeljem a fejem, és kiderítsem, ki az. Az illatra, amihez szörnyű emlékeket kötöttem, még mindig emlékeztem. Talán a halálom napjáig undorodni fogok az erős, fűszeres férfiparfümöktől.
– Olyan elveszettnek tűnsz – jegyezte meg gúnyosan Jason, miközben lebiggyesztette az ajkát. – Csak nem hiányzik a kis törpe?
– Hagyj békén, Jason – feleltem hidegen, és megpróbáltam ellépni mellette. Igaz, hogy Johny-tól megszabadultam, de Jason még mindig itt volt, és alig várta, hogy találjon rajtam egy gyenge pontot. Igazából nem lehetett nehéz dolga, csak rám kellett néznie. Már majdnem kint voltam a folyosón, amikor még utánam szólt:
– Louis járt ma itt, és nagyon szomorúan távozott, amikor közölték vele, hogy nem akarsz látogatókat fogadni. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy átfutott a fején, hogy máris találtál helyette valakit – tette még hozzá önelégült vigyorral. – Mellesleg cukin nézett ki a méregdrága ruháiban. Nem is értem, hogy szerethetett bele valakibe, akinek az égvilágon semmije sincs a testén kívül. Ha a helyében lennék, elszórakoznék veled egy darabig, aztán tovább állnék. Ó, várj, hiszen én pontosan ezt csinálom veled! – nevetett felszabadultan, mintha a világ legviccesebb dolgát mondta volna. A kezem remegni kezdett… aztán lassan minden porcikám csatlakozott hozzá. Szerettem volna Jasont a falhoz taszítani, és az ujjaim már ökölbe is szorultak, amikor rájöttem, hogy nem szabad. Nem tehetem Louis miatt. Nem tehetem miattunk. Jason könnyen elérheti, hogy rám sózzanak még néhány évet, és akkor nekem végem. Lassan kifújtam a levegőt, és kényszerítettem magam, hogy az izmaim ellazuljanak és abbahagyják a várakozásteljes remegést. Szó nélkül megpördültem a sarkaimon, és nem tudtam, hová indulok, csak abban voltam biztos, hogy muszáj minél távolabb kerülnöm tőle. Nem hagyhatom, hogy még jobban elrontsa az életem, hiszen Louis megtanította, hogy én is érek annyit, mint bárki más ezen a világon. Végül a könyvtárban kötöttem ki, amire csak akkor ébredtem rá, amikor megéreztem a régi könyvek illatát. Stan nem volt a megszokott helyén a kopottas íróasztal mögött, de örültem, hogy egy kicsit magamban lehetek, amíg teljesen lenyugszom. Nekidőltem az egyik földbe csavarozott polcnak, és lassan visszafelé számoltam magamban, miközben mélyeket lélegeztem. Beszív, kifúj. Távol kell tartanom magam Jasontől. Eldöntöttem, ha kell, akkor bujkálni fogok, mert naivan azt hittem, el tudom őt kerülni. Beszív, kifúj. Kár lett volna tagadni, hogy félek tőle. Nem azért, mert újra megteheti velem, amit már annyiszor azokon a szörnyű éjjeleken, amikor bezárt az irodájába, hanem azért, mert elérheti, hogy sose szabaduljak ki. Beszív, kifúj. De mi van, ha igaza van? Mi van, ha Louis rájön, hogy nem is kellek neki? Nem, nem, nem!
– Harry! – rázott meg egy alacsony alak a vállamnál fogva. – Jól vagy?
Végre kitisztult a látásom, és megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor láttam, hogy Stan az. Az öreg gondterhelt tekintettel nézett fel rám, majd ellépett előlem, és elbicegett az asztalához.
– Nem tudom – vallottam be az előző kérdésére válaszolva. – Mikor jöttél vissza?
– Egy fél percig hiába szólongattalak – felelte aggódva, majd az egyik székre mutatott. – Ülj le, nagyon sápadt vagy.
Szó nélkül engedelmeskedtem neki, és amint leültem, az arcomat a tenyerembe temettem. Egy hajszál választott el az újabb rohamtól.
– Köszönöm – suttogtam halkan.
– Mit is? – kérdezte ő kíváncsian. – Szeretném, ha elmondanád, mi történt.
Én is szerettem volna elmondani neki. Csak hát… nehéz volt róla beszélni.
– Szoktak lenni rohamaim – magyaráztam. – Pánikroham, és olyankor teljesen elvesztem a kapcsolatot a külvilággal.
Stan bólintott, és átható tekintettel fürkészte az arcomat.
– Mi történt? Mi váltotta ki?
– Louis nincs itt… – kezdtem sután, miközben az ujjaimat tördeltem. – Mi van, ha kimegyek, és rájön, hogy sokkal jobban különbözünk, mint itt, bent?
– Harry, ezt már megbeszéltünk – szólt rám Stan szigorúan.
– Igen, a francba! – fakadtam ki, miközben dühösen beletéptem a hajamba. – Nem megy! Nem tudom kiverni a fejemből! Érzem, hogy mekkora bűnt követek el azzal, ha nem hiszek a szerelmünkben, és mégsem tudok mit kezdeni az egésszel – emeltem fel a kezeimet, és felpattantam a székről. – Louis haragudna rám, ha tudná. Te jó ég, már magam előtt látom a csalódott arckifejezését, és máris hányingerem van magamtól…
– Harry, ülj le, kérlek – mondta Stan nyugodt hangon.
– Nem tudok! Nem tudok! – ismételtem egyre kétségbeesettebben, majd hogy megerősítsem az állításom, belerúgtam a székbe, ami halkan puffanva dőlt az oldalára. Miért nem adott ki nagyobb hangot? Miért fekszik az a szék annyira nyugodtan a padlón, amikor én úgy érzem, hogy leszakad az ég felettem, elnyel az ár, és széttép az az érzelmi kavalkád, ami belülről emészt?! Átkaroltam magam a karjaimmal, és úgy álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Stan nem mondta többet, hogy üljek le. Felállt, megkerülte az asztalt, és szó nélkül megölelt. Először el akartam lökni magamtól, mert meg voltam róla győződve, hogy nincs szükségem senki sajnálatára. A következő pillanatban pedig már belemarkoltam a pólójába, nehogy eleresszen, és zokogni kezdtem. Együtt ültünk le a földre, a hátunkat az íróasztalnak támasztottuk, és ő türelmesen megvárta, míg kisírtam magam a vállán. Az enyhe dohány illata valahogy végtelenül megnyugtatóan hatott rám.
– Muszáj a szerelemnek ennyire fájnia? Be fogok golyózni? – kérdeztem két szipogás között, amikor már kaptam levegőt.
– Nem tehetsz róla, hogy ilyen helyzetben lettél szerelmes, Harry – felelte Stan. – És hogy meg fogsz-e őrülni? A szerelem is egyfajta őrület. Ha úgy érzed, közel állsz hozzá, hogy elveszítsd magad, csak gyere ide, és én megpróbállak észhez téríteni – mondta egy kis mosollyal, és még egyszer végigsimított a hátamon. – Jobb, hogy kitomboltad magad?
– Sokkal – bólintottam, mert tényleg úgy éreztem, mintha a szívemre telepedett kő egy része lehullott volna. – Hogyan hálálhatnám meg?
– Ha segítenél felkászálódni a földről… – mondta komoly tekintettel, de ahogy rám nézett, mindketten elnevettük magunkat. Csak akkor fogtam fel, hogy a könyvtár lehet az én menedékem.

11 megjegyzés:

Névtelen írta...

Sziaa!

Orulok h visszatertel! :)
Ez a resz, istenem! :(
A szivem szakad meg Harryert, de gondolom Lou sincs jobban mint Harry :(
Remelem Harry kitud tartani, es eltudja kerulni Jasont :/
Stant kedvelem :) orulok h azert Harry meg sincs teljesen egyedul bent :)
Lou nem tudna esetleg Rickkel uzenni Harrynek? Mert ha Jasonon mulik akkor sosem fogjak latni egymast :@
Koszonom es nagyon varom a folytatast! <3

Puszi, D.

Andrea Nagy írta...

Szia Drága ❤️
Mennyi van még hátra? Kérdezhetném,mert annyira sajnálom Harryt, hogy az már szinte fáj.
Sajnálom, és izgulok, hogy kibírja összeroppanás nélkül a bentlétet.
Ne adja fel a szerelmet amit érez, mert az igazi és jó.
Louis pedig várjon. Ne rettentse el a sok hazugság.
Elképzeltem nekik egy szép jövőt!
Börtönből szabadulós, összeölelkezős jövőt. Ahol nincsenek örök, sem rácsok,és nyomorúságos kaja fém tálcán. Nem kell meghallgatniuk senki nyomorát. Csak egymással foglalkozhatnak végre. Nem kell fülelni mikor jár valaki a folyosón. Nincs horkolás, nincs elkerítetlen WC. Közös zuhanyzó undorító csempével.
Van ellenben boldogság ami örökre szól! ❤️
Puszi Drága ❤️ ❤️ ❤️ ❤️ ❤️ ❤️ ❤️

MK írta...

😍😍😂😂😂😂😂😂😂 Reméljük nemsokára minden renden lesz, legalább a történetben, hamár az életben nem!

Carmen írta...

Szia! :)
Édesem, annyira gyerek még! Persze bizonyos szempontból nagyon is fel kellett nőnie abban a környezetben, amibe kényszerült, de érzelmileg még nagyon baba. Úgy megölelgetné az ember... nem csodálkozom a könyvtáros bácsikán :)
Szeretem nagyon ezt a sztorit. És már előre szomorú vagyok, hogy lassacskán vége lesz. Remélem nem hagysz minket továbbra sem Larry nélkül! Hozzájuk szoktam már, kell az adagom! :D
Pusszancs!

Sophie-Anne írta...

Szia!
Nos előljáróban annyit, hogy 2 azaz kettő teljes napom minden szabad percében ezt olvastam. :D Mivel abból nincs túl sok, ezért tartott 2 napig, de te jó ég ez teljesen leláncolt most. Carmen feltőzött meg ezzel a két sráccal és csak ő a megmondhatója milyen szinten lettem szerelmes beléjük (mert próbálom a környezetem óvni az új betegségemtől xD)
Csodálatosan írsz, minden percben leköti a figyelmem (pl a munkahelyemen a liftben 2 emelet közt.... Igen ennyire minden szabad percben. :D) de ezt nem is kell mondanom. A történet nagyon tetszik. A börtönvilág annyira speciális helyzetet teremt, hogy ettől lesz olyan falat kaparóan izgi a sztori. Nagyon érdekes olyan történetet olvasni amiben Lou ilyen kis édes bogyó, miközben az én szememben meg.... Hát nem egy jókisfiú... :P
Annyira tetszik, és most magamba roskadva sóvárgom a folytatás után. Ne várass vele túl sokat lécccciiii! :D
Puszik! :))

HDawn írta...

Szia D!
A következő rész Lou szemszögéből lesz, meglátjuk, hogy ő hogy viseli :) Louis okos, majd csak kitalál valamit ;) Köszi, hogy írtál. Puszi :)

HDawn írta...

Szia drága!
Még odébb van a vége, mindenféle szempontból. A happy end várat magára, és még azért akadnak bőven ötleteim a történettel kapcsolatban. Talán én is szép jövőt képzelek el nekik. Meglátjuk :) Köszönöm a kommentet. Puszi!

HDawn írta...

Szia :) Hamarosan kiderül. A héten hozom a folytatást :)

HDawn írta...

Szia!
Azért még elég lassacskán lesz vége :D Vannak még ötleteim ;) Nem, nem tervezem, hogy Larry nélkül maradunk. Puszi :)

HDawn írta...

Szia!
Köszönöm szépen, minden fülig érő vigyorral olvasom az ilyen kommenteket :) (azért megsúgom, én is napokig elvoltam a blogodon, és most van elmaradásom, de majd pótolom ;) Ha ennyire leköt, akkor nem lehet olyan rossz :D Én mindig váltogatom a személyiségüket történetenként :D Ez most így alakult, de azért nem mondanám, hogy Lou mindenkivel tündérbogyó... majd meglátjuk, milyen lesz odakint ;) A héten hozom a folytatást. Köszi, hogy írtál :) Puszi

Petruska írta...

Drága,ez egy szívszaggató rész volt,de csodálatos!
Szegénykém,de jó,h legalább a könyvtár lehet a menedéke!
Köszönöm,Nagyon jó rész volt,várom a folytatást!��������❤