My Indigo 7.

Sziasztok! Úgy terveztem, hogy ez lesz az utolsó rész, de aztán rájöttem, hogy írnom kell még egy rövidebb epilógust, hogy teljes legyen az egész :) Szeretem ezt a részt... remélem, nektek is tetszik majd. 

7. Even when the heart won't let me show, you don't have to say to let me know

Tom arra eszmélt fel, hogy úgy mosolyog, mint egy idióta. Éppen az árvaház felé tartott, a nap hétágra sütött annak ellenére, hogy ősz volt, és valamiért madarat lehetett volna fogatni vele. Na jó, ha egy kicsit gondolkozott, rájött, hogy ennek köze lehet a reggelhez. És ha már a reggelhez, akkor Billhez is, akivel minden nap együtt kelt már több, mint két hete. Azonban az öccse azon a reggelen valamilyen csoda folytán hamarabb ébredt, és mire Tom is kinyitotta a szemét, nem látott mást, csak  a fiú összegömbölyödött testének körvonalait a takaró alatt, aki éppen elhelyezkedett a lábai között. Egy pillanattal később Tom kénytelen volt újra becsukni a szemeit, pedig éberebb volt, mint valaha. Ahogy visszagondolt, rájött, hogy az esküvő óta amikor csak tehették – például ha Bill nem dolgozott, és Tomnak sem kellett fárasztó tanácskozásokon részt vennie –, alig másztak ki az ágyból, de ez így volt tökéletes. Mosolyogva emlékezett rá, hogy Simone a második napon félrehívta, amikor lesurrant a konyhába csokiért – Billt édességevés után mindig rá lehetett venni egy újabb menetre –, és közölte vele, hogy ha megengedi, ő is igényt tartana a kisebbik fia társaságára, amikor éppen nem annyira elfoglaltak egymással – ha létezik egyáltalán ilyen. Tom fülig pirult és egy „anyaaaa” után a hűtő felé fordul, hogy kivegye a trüffeles csokit, ami után Bill csókjai édesebbek, az érintései követelőzőbbek és a hangjai még telhetetlenebbek lettek.

Megfigyelve - 19. Alapvető hozzárendelési hiba

Sziasztok! Hoztam nektek egy újabb részt, míg írom a My indigo és a TU folytatását. :) Szeretitek még? A legutolsóhoz elég kevés komment érkezett.

19. Fundamental Attribution Error

Alapvető hozzárendelési hiba: A hajlam arra, hogy túlbecsüljük a másik személy cselekvéseinek belső motivációit.

16 évesen

Saki volt az, aki megtalálta a remegő, átfagyott, elázott ikreket, akik még akkor is a kínjukban elmerülve ültek a fa alatt. Nem tudta, pontosan mi történt, de azt igen, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, mint eddig bármikor. A testőrök feladata volt, hogy meglássanak olyan dolgokat, amelyeket mások nem vesznek észre; hogy figyeljenek az apró jelekre, amik arra utalnak, hogy baj van.

Tudta, hogy a fiúk akkor indultak el a lejtőn, mikor Jost arra kényszerítette őket, hogy ne látogassák többet a terapeutájukat, és a komoly gondok akkor kezdődtek, amikor Tom magával vitte a szobájába azt a különösen ragaszkodó és agresszív lányt. Ezen kívül csak találgathatott. Amit már most biztosan tudott, hogy a dolgok nem folytatódhatnak így tovább.

Megfigyelve - 18. Tanult tehetetlenség

Sziasztok! Köszönöm a TU legutóbbi részéhez érkezett kommenteket :) Ha ezt is olvassátok, hagyjatok itt nekem néhány mondatot, kérlek. :)

18. Learned helplessness

Tanult tehetetlenség: Olyan állapot, ahol a folyamatosan negatív következményekkel járó időszak miatt az egyén úgy érzi, nincs befolyása a történtekre.

16 évesen

Az ikrek összerezzentek, amikor a bulvárlapok egy hangos csattanással landoltak a turnébusz asztalán. Szemben ültek egymással, de teljesen ignorálták a másikat, azonban David kitörésére egyformán reagáltak. Lehajtották a fejüket és megpróbálták figyelmen kívül hagyni a kiabálást. Georg és Gustav is ott ült velük, és mogorván néztek a férfira, miközben az tovább folytatta.

– Nem tudom, mi folyik itt, de rendbe kell hoznotok! – ismételte David. Mindent állandóan megismételt, amikor dühös volt, és abban a pillanatban szinte felrobbant.

The unforgiving - 20. Aki miatt érdemes élnem

Sziasztok! Ésss itt a folytatás, amit már vártatok szerintem ;) De hogy biztos lehessek benne, kérlek, hagyjatok egy kommentet a rész alatt. Köszönöm, és nagyon szép hétvégét (terveim szerint vasárnap még jövök egy fordítással ;))

H.

Talán a fájdalomcsillapítóknak, talán a kényelmes matracnak köszönhettem, hogy olyan jól aludtam, ahogy már napok óta nem sikerült. A karom és a fejem lüktetett, de még ez sem akadályozott meg abban, hogy pár perc alatt álomtalan alvásba merüljek. Viszont amikor az éjszaka közepén kinyitottam a szemeimet, egy pillanatra nem tudtam hová tenni, amit látok. Meg voltam róla győződve, hogy az agyam szórakozik velem, mert talán jobban beütöttem a fejem, mint ahogy a doki állította. Elgondolkodva beharaptam az ajkam, és néhány pillanatig csak néztem Louis gondterhelt arcát.