Back to You 5. - Az ünnep varázsa

Sziasztok! Egy kicsit hosszabbra nyúlt, amíg teljesen kész lett a rész, de mostanság eléggé mozgalmasan telnek a heteim, és ez még egészen biztosan kitart márciusig. Megígérem, hogy nem hagylak olvasnivaló nélkül titeket, akármi van. :) Kedden már hozom is a fordítás folytatását. Addig is, jó olvasást ehhez, remélem, szeretni fogjátok :)

Még sosem volt annyira magányos a szentestéje, mint akkor. Legalábbis azokban az években, amire emlékezett – a gondolatra Louis keserűen elmosolyodott a teája felett. Egy takaróba bebugyolálva nemrég fejezte be a videochatet Zaynnel, és utána a bögréjével összekuporodott a kanapé sarkában. Odakint már órák óta lement a nap, de nem kapcsolt villanyt, az ablak előtt felállított karácsonyfa izzósora éppen elég fényt adott. Előző nap Liam és Zayn átmentek, és együtt díszítették fel a fát, mielőtt vacsoráztak, és odaadták az ajándékokat egymásnak. Azonban szenteste mindkettőjük a családjával akarta tölteni a karácsonyt, így csak online beszélgettek vele, és kívántak neki boldog szülinapot. Louis megértette őket. Ő is az apjával töltötte volna az ünnepeket, ha nem lenne ennyire nagy közöttük a feszültség. Ha belegondolt, arra jutott, hogy már sosem lesz a régi, mert akárhány év fog eltelni, ő nem fog tudni megbocsátani neki azért, amit vele tett. 

A szülei kihasználták a balesetet, és az agyában bekövetkezett azutáni defektet arra, hogy teljesen megváltoztassák őt. Ennél undorítóbb dolgot nehezen tudott volna elképzelni. Még az édesanyja is akkor rúgott bele, amikor a legsebezhetőbb volt. Emlékezett rá, milyen szörnyű volt egyedül felébredni a kórházi ágyon, és egyenként, őrülten dobogó szívvel megmozgatni minden végtagját, hogy megvannak-e még. Aztán hasogató fejfájással, a pánikroham szélén megpróbálni visszaidézni, mi történhetett vele. Az egyetemista éveit mintha teljesen kitörölték volna a fejéből. Arra emlékezett, hogy a középiskolában próbálta megtalálni saját magát, és a szülei ott sem voltak a segítségére. Szinte kényszerítették, hogy lányokkal randizzon, amint betöltötte a tizenhatodik életévét, és a barátainak is kemény szűrőkön kellett átesniük, hogy kedvesen bánjanak velük. Mert ha valakit nem akartak a fiuk közelében tudni, pontosan tudták, hogyan viselkedjenek, hogy elijesszék. 

Louis megcsóválta a fejét, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a konyhába ment, hogy egy kis rumot öntsön a poharába. Amint beleszagolt a gőzölgő italba, elégedett mosollyal kuckózott vissza a kanapéra. Miközben kortyolgatott a bögréből, újra Harry jutott eszébe. Már napok óta nem látta a pszichológust, de még mindig képtelen volt nem rá gondolni, és elemezni a viselkedését. Ezerszer végiggondolta, hogy mit kellett volna máshogy csinálnia, kezdve azzal, hogy biztosan jobban jártak volna, ha nem omlik azonnal Harry karjaiba. Egy kis beszélgetés senkinek sem ártott még, mégis, amikor visszament, hogy jól leteremtse a férfit – aki azonnal áthúzta a terveit, és nem mellesleg megcsókolta, már azt sem tudta, hol van. Az önuralma semmivé foszlott, és teljesen elvesztette a fejét, pedig akkor még a farka közelébe sem került Harry. Louis mentségére szóljon, hogy nem készült fel a gyengéd támadásra Harry elutasító viselkedése után. Persze, ha jobban belegondol, nem is volt az olyan gyengéd… A férfi szerette a fogait használni, és a nyelve minden volt, csak nem óvatos. 

A telefon remegése a lába alatt húzta vissza a jelenbe. Felvette a készüléket, aminek a képernyője szinte elvakította a kellemes félhomályban. Liam írt neki, boldog szülinapot kívánt, és megígérte, hogy másnap felhívja. Louis elmosolyodott az üzenethez csatolt kép láttán, ami kettőjükről készült nagyjából egy hónapja, valami bárban, ahol a koktéljaik felett ültek éppen. Hihetetlen, hogy a két barátja pár hét leforgása alatt több jó emléket tudott neki teremteni, mint öt év alatt a felső elit köreiből kikerült álbarátok, akikkel a szülei is elégedettek voltak. Louis, ha visszagondolt ezekre, úgy érezte magát, mintha a Truman Show-ban lenne. Egy kitalált életben, díszletek között, barátokkal, akiknek saját szövegkönyvük volt. A forgatókönyvet természetesen az apja írta, és ő gondoskodott róla, hogy minden a tervei szerint alakuljon.

Először nehéz volt elfogadni ezt az egészet. Sőt, első alkalommal rácsapta Zaynre a telefont, és egy hazug csalónak nevezte. Végül is könnyebb volt egy ismeretlent durva szavakkal lerázni, mint beismerni, hogy valami nem stimmel a családjával. De az a telefonhívás elindított benne valamit, ami azt eredményezte, hogy utána akart járni a dolgoknak. És itt következett a legfájdalmasabb rész. Amikor rákérdezett otthon, arra számítva, hogy a szülei majd megnyugtatják arról, hogy az egész egy hatalmas hazugság, ennek éppen az ellenkezője történt. Az apja bevallotta, hogy éveken keresztül átvágták, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Louis-nak még mindig hányingere lett, ha visszagondolt arra a beszélgetésre.

A csengő hangja betöltötte az egész előszobát, és Louis összerezzent. Nem számított senkire aznap este, mivel a barátai a családjukkal voltak. Amikor rátört a jeges felismerés, hogy talán az apja jött el mégis, bizonytalanul sétált az ajtóhoz. Nem tudta eldönteni, mihez kellene kezdenie vele. Az utolsó, akit látni akart, az ő volt, de közben meg tudta, hogy képtelen lenne kirakni őt ebben a cudar időben. Az utcák szenteste teljesen kihaltak, és habár a hó nem esett, nagyon hideg volt odakint. Louis vett egy mély levegőt, aztán kinyitotta az ajtót. Kiderült, hogy van még valaki, akinek egyáltalán nem számított a látogatására, mégis ő állt előtte. Harryvel eddig egészen furcsán alakultak a találkozásaik a nyitott ajtókban. Első alkalommal, a terápia előtt Louis vadul dobogó szívvel nézte a férfit, miközben próbálta az elméjébe vésni minden porcikáját, és az agya vadul dolgozott, hátha felismeri. Néhány nappal ezelőtt Harry szó szerint berántotta az ajtón, és hiába volt az egész gyors és vad, nem emlékezett annál felszabadítóbb gyönyörre. Aztán most… Most Harry csak állt előtte és bámult rá, mintha azt szeretné, hogy Louis a fejében olvasson.

– Harry? Mit keresel itt? – vonta össze a szemöldökét, és védekezőn összefonta a karjait. A pizsamájában volt, és ettől valahogy védtelennek érezte magát Harry előtt.

– Ma van a szülinapod – jelentette ki Harry. Louis szeretett volna bólogatni, hogy igen, ez így igaz, és világra szóló bulit csap éppen, de az a fránya pizsama, és a lakásban honoló csönd azonnal elárulta volna.

– Na és? – kérdezte, mert nyomasztó volt kettejük között a hallgatás. Mindketten vártak valamire, de a másik csak mozdulatlanul állt, és úgy tűnt, sosem fog már megszólalni.

– Hoztam neked valamit – mondta Harry bizonytalanul.

Louis nem tudta, hogy reagáljon erre, de a lépcsőházból beszökő hideg megoldotta a problémát.

– Gyere be – tárta nagyobbra az ajtót, és ellépett az útból, hogy beengedhesse a férfit. Harrynek hideg és fahéjas süti illata volt. Mintha egy karácsonyi vásárból érkezett volna. Ezek alatt pedig ott lapult a saját illata, ami minden alkalommal különleges hatással volt Louis-ra.

– Az illatod visszahoz emlékeket – motyogta, miközben Harry levette a kabátját, hogy felakassza a fogasra. Harry megpördült, és összeráncolt homlokkal nézett rá.

– Az illatok sokkal jobban visszaidézik az emlékeket – jegyezte meg alig hallhatóan. – Amikor először megjelentél az irodám előtt, már a liftben éreztem a parfümöd.

Louis ajkaira egy kis mosoly ült ki, mert úgy tűnt, most talán lesz alkalmuk beszélgetni. Harry nem volt olyan zárkózott, mint pár napja. Bement a nappaliba, felvette a bögréjét, hogy csináljon egy új teát.

– Hozhatok neked is? – kérdezte Harrytől, aki tanácstalanul állt az előszobában. – Addig foglalj helyet, érezd magad otthon.

– Igen, köszönöm – bólintott Harry, aztán mielőtt Louis eltűnt volna a konyhában, a fiú kezében tartott bögre után nyúlt, hogy beleszagoljon. Amikor Louis ujjait a sajátjaival takarta be, valami furcsa elektromosság vibrált kettejük között. – Ilyet is kérek bele, akármi ez – mondta Harry egy kis félmosoly kíséretében. Az arca még piros volt a kinti hidegtől, a haja nedves a párás levegőtől, és az ujjai is jéghidegek. Louis szerette volna köréjük fonni a saját forró kezét, de inkább sarkon fordult, és a konyhába indult. Hallotta, ahogy Harry bement a nappaliba. Szinte hihetetlen volt, hogy nála van annyi vágyakozással töltött nap után, nem beszélve a legutóbbi csúnya elválásukról. A körmét rágcsálva várta, hogy a vízforraló kikapcsoljon, aztán leforrázta a tealeveleket, és miután a sajátjába öntött egy picit tejet, mindkettőjük italát megbolondította rummal. Harry a fotelt választotta ülőhelyéül, és elgondolkodva nézte a karácsonyfa fényeit, amikor Louis csatlakozott hozzá, és felé nyújtotta a teát.

– Felkapcsoljam a lámpát? – kérdezte, mielőtt leült volna.

– Ne. Így… meghitt – mondta Harry. Louis bólintott, aztán bevackolta magát a takaró alá, még arra sem volt ideje, hogy a bögrét újra a kezébe vegye a dohányzóasztalról, amikor Harry mentegetőzni kezdett. – Ne haragudj, amiért olyan szörnyen viselkedtem a múltkor.

Louis felhorkant, és képtelen volt lakatot tenni a szájára:

– Könyörgöm, ne kérj bocsánatot azért, hogy leszoptál.

Harry lenézett a kezében melengetett bögrére, de a szája sarkában egy kis szégyenlős mosoly játszott. Louis csodálattal bámulta a profilját, miközben a fára aggatott izzók aranyszínbe vonták a szobát. Harrynek egyszerre voltak kemények és nagyon lágyak a vonásai. A állkapcsa élesen metszett, de az ajkai puhák és teltek. Sötét rózsaszínek, buják. A szemei nagyok és szép formájúak. Louis teljesen meg tudta érteni, miért bolondult érte már régen. Csak azt szerette volna nagyon megtudni, hogy amikor már megkapta őt, hol siklott minden félre.

– Bunkón viselkedtem veled. Hazudtam neked – mondta végül.

– Csak elhallgattad azt az aprócska infót, hogy ismersz – vigyorodott el Louis. És akkor jött rá, hogy már nem is haragszik. A szíve többfajta érzelemmel telt meg, és a düh volt az, aminek ott kellett volna még lennie, mégsem volt. Mintha kiradírozták volna, és a helyére csak gyengédség és szeretet költözött. Talán ilyen érzés vakon szeretni – gondolta magában, miközben újra kortyolt a teájából. Harry is így tett, aztán amikor lenyelte az italt, elismerően bólintott.

– Ez nagyon finom.

– A karácsony a forró, alkoholos italok ideje – felelte Louis, és újra elveszett a karácsonyfa fényeiben. Már nem volt olyan nyomasztó kettejük között a csönd, mint az ajtóban. Louis a meleg plüsstakarója alatt ült, kezében a teájával, és Harry is vele volt. Úgy érezte, ennél meghittebb és jobb már nem is lehetne. Illetve talán akkor, ha végre ki tudná deríteni, Harry mit akar tőle.

– Hol rejtegeted a feleséged és a gyerekeid? Vagy a csodálatos pasidat, aki divatmagazinok címlapján pózol? – kérdezte, viccnek álcázva az egészet. Nem akarta, hogy Harry tudja, mennyire fél a választól.

– Csak egy hörcsögöm van – válaszolta Harry a bögréjébe mosolyogva. – Szeretem hallani, ahogy éjjel motoszkál. Nem érzem olyan magányosnak magam.

– Ez nagyon eredeti – nevetett fel Louis megkönnyebbülten. – Alig várom, hogy találkozhassak vele.

– Harap.

– Nem baj, azt szeretem – vágta rá meggondolatlanul, de aztán gyorsan megcsóválta a fejét. – Oké, itt az ideje, hogy megmutasd, mit hoztál nekem – terelte el gyorsan a szót. Szinte fájdalmas volt olyasvalakivel ülni egy szobában, akit mindennél jobban kívánt, de tudta, hogy most nincs itt annak az ideje. A múltkor a szexuális frusztráltságuk tökéletesen keresztbe tett nekik.

– Nem ajándék, illetve... – kezdte Harry bizonytalanul – szóval… fogalmam sincs, mennyi emléked maradt meg arról a bizonyos öt évről akár fizikai formában, de ezt mindenképpen oda akartam adni.

Louis legnagyobb döbbenetére Harry elővette a pénztárcáját, és egy fotót húzott ki belőle. Egy képet Louis-ról, amin úgy mosolyog, mintha megnyerte volna a lottó ötöst. – Nagyon boldog voltál azon a napon. Akkor költöztünk össze a saját kis lakásunkba, ami nem volt olyan szép és modern mit ez – nézett körbe Harry. – De imádtuk. 

Louis percekig bámulta a fotót, mert ijesztő volt a tudat, hogy nem ismerte a képen szereplő férfit, hiába nézett ki úgy, mintha az ikertestvére lenne. 

– Kérlek, mondj valamit – suttogta Harry alig hallhatóan egy idő után.

Louis megrázta a fejét, hogy kicsit magához térjen.

– Anyáék minden emléket kitöröltek rólam abból az időből – felelte összeszorult torokkal. – Mintha nem létezett volna. Mintha nem léteztetek volna. Te, Zayn, Liam… És most… – nézett le újra a képre. – Azt sem tudom, ki ez.

– Nem ez a lényeg – csóválta a fejét Harry, és hallatszott a hangján, hogy előjött belőle a pszichológus. – Az a kérdés, hogy szeretnéd-e megismerni őt?

– Segítesz megismerni? – kérdezte Louis reménykedőn.

– Azért vagyok itt – mosolyodott el Harry.

**

Az estéből éjszaka, az éjszakából pedig hajnal lett. Halkan beszélgettek, mert nem akarták megtörni a karácsonyfa körül kialakult kis csodavilág vékony falait. Mert ezeken a falakon belül meleg és nyugalom volt, rumos tea illata lengte körbe, és a hazugságok messze elkerülték. Harry álmodozva, néha elpirulva mesélte a megismerkedésük történetét, az első csókjukat a könyvtárban, Louis pedig leolvaszthatatlan mosollyal az ajkán hallgatta a történeteket. 

– Más vagyok, mint akkor? – kérdezte Louis.

– Nyugodtabb a természeted – felelte Harry egy kis gondolkodás után. – Talán hasonlóan vakmerő, de már nem leng körbe az a nyughatatlan aura, hogy ha nem sietsz, lemaradhatsz valami fontosról. Talán egy kicsit megfontoltabb is vagy, mint régen. Talán csak felnőttél, és bölcsebb lettél – mosolyodott el cinkosan.

– Hmm… – dünnyögte Louis álmosan, miközben Harry szavait emésztgette. – Nincs olyan képed, amin mindketten rajta vagyunk? – kérdezte kíváncsian, miközben a nyakáig felhúzta a pokrócot.

Harry elfordult tőle, és a karácsonyfát bámulta.

– Nem tartottam meg őket. Arra emlékeztettek, milyen jók voltunk mi együtt, ketten. Ez az egyetlen kép maradt meg, amit elhoztam neked.

Louis nem tudta, mit feleljen erre, csak azt érezte, mintha valami szorítaná a mellkasát, ahogy Harry remegő ajkait nézte. Kényes témára tapintott, de egyszer meg kellett beszélniük a történteket.

– De ha olyan jók voltunk ketten… akkor miért…miért szakítottunk? – kérdezte összevont szemöldökkel, mert sehogy sem értette.

– Mint mondtam, elég nyughatatlan voltál. Én voltam az első fiú az életedben, de nyilvánvalóan azt akartad, hogy ne én legyek az utolsó is. Talán nem voltam elég, talán kíváncsi voltál, milyen másokkal… – hadarta Harry összeszorult torokkal, aztán felpattant a fotelből. – Egy pillanat, ki kell mennem a mosdóba.

Louis magába süllyedve várta, hogy Harry visszatérjen. Újra és újra ránézett a fotóra saját magáról, és nem értette, miért nem tudta akkor értékelni, amije van. Olyan boldognak tűnt! Mintha az élete álom lenne, és ő lenne a szerencse fia. Akkor miért rontotta el ezt mindkettőjük számára? Egyszerűen ötlete sem volt, csak azt tudta, azóta már biztosan máshogy döntene. Amikor Harry visszatért, nem ült le a fotelbe, hanem megállt a kanapé mellett, mintha menni készülne. Louis az órára pillantott. Már fél három is elmúlt, de nem akarta, hogy vége legyen az éjszakának. 

– Van még valami, amiről nem tudsz – mondta Harry lassan, és Louis sokkal éberebb lett a hangnemtől. – De nem akarom tovább titkolni, mert elegem van a hazugságokból. Tudnod kell, hogy én tehetek mindenről – mondta Harry, és mikor Louis összezavarodva nézett fel rá, folytatta: – Én vezettem, amikor a baleset történt.

Louis vett egy mély levegőt, aztán még egyet. 

– Harry, ülj le – mondta a férfinak, mert nem akarta, hogy elmenjen.

– Csak ennyit mondasz? – háborodott fel a pszichológus.

– Te is jól tudod, hogy a baleset nem a te hibád volt! Úgyhogy kérlek, ülj le – szólt rá Louis erélyesebben. Amikor Harry végre engedelmeskedett, kifújta a benntartott levegőt. – Beszéltél erről szakemberrel?

– Úgy érted, pszichológussal? – kérdezte Harry, keserűen nevetgélve.

– A pszichológusok sem tudják saját magukat megjavítani – vont vállat Louis. – De most már nagyon kíváncsi vagyok arra a történetre, hogy hogy kerültem a kocsidba a szakításunk után.

Harry fájdalmasan felsóhajtott, és végre kényelmesen visszahelyezkedett. A fejét a fotel háttámlájára támasztotta, és az egyik hosszú lábát átemelte a kartámlán.

– Zayn szilveszteri bulijában újra összemelegedtünk. Te nem voltál teljesen józan, én meg… még akkor is szerettelek – babrált Harry idegesen egy tinccsel, ami kiszabadult a kontyából.

Louis szerette volna megtudni, hogy azóta ez mennyit változott – hiszen hosszú évek teltek el –, de úgy döntött, majd később. Nem akarta, hogy Harry elmeneküljön tőle.

– Te is megsérültél a balesetben?

– Semmi komoly bajom nem lett – intett a kezével Harry. – A bokámat meg kellett műteni, és utána jártam néhány hónapig rehabilitációra, hogy ne bicegjek járás közben. – Louis nem akart kötekedni, hogy ez azért több a semminél. Egyik alkalommal, amikor esős, ködös idő volt, látta, hogy Harry egy picit húzza a lábát, de nem tudta, mi lehet az oka. – Semmi visszafordíthatatlan, mint a te emlékezetkiesésed.

– Bűntudatod van amiatt, hogy én komolyabban megsérültem? – kérdezte Louis óvatosan, de mégsem eléggé. Harry hirtelen felé nézett, és hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Szóval mától kezdve te vagy a pszichológusom?

– Nálad biztosan jobb vagyok – húzta ki magát Louis. – Fogalmad sincs, mennyire dühösen és kétségbeesve jöttem ki minden egyes alkalommal a foglalkozásainkról, azért, ahogy viselkedtél velem.

– Akkor miért nem mentél máshoz? – kérdezte Harry hevesen.

– Amiért te is inkább végigszenvedted az egészet velem, ahelyett, hogy átküldtél volna a barátodhoz! – tett pontot a vita végére Louis. – Nem tudtam lemondani rólad… – tette hozzá halkan. – Pedig végig attól féltem, hogy van valakid. Vagy nem kedvelsz.

– Az én fejemben is hasonló dolgok jártak amellett, hogy mennyire nem etikus, amit művelek – vallotta be Harry.

Louis felült a kanapén, és egy hosszú ásítás után vízzel kínálta Harryt.

– Arról még nem meséltél, hogy kerültél ide.

– Zayn megadta a címedet – vigyorodott el Harry.

Louis visszagondolt arra, hogy a barátja mennyire sejtelmesen beszélt a tényről, hogy talán nem kell teljesen egyedül karácsonyoznia. Így már minden értelmet nyert.

– Örülök neki, hogy akkora seggfej, hogy előtte nem kérdezte meg tőlem, megadhatja-e a címem – jegyezte meg vidáman.

– Én meg örülök, hogy nem dobtál ki. Kibaszott hideg van odakint – felelte Harry, miközben már abba beleborzongott, hogy az időjárásról beszélt. Louis elmosolyodott, és lenézett a férfi karjára, amin azóta volt felhúzva a pulóvere ujja, mióta kiment a mosdóba és kezet mosott.

– Váó, a központban sosem láttam, hogy ennyi tetoválásod van – mondta elámulva, és már indult is, hogy a fotel mellé térdelve jobban szemügyre vegye Harry karját. Harry készségesen hagyta, hogy Louis felkapcsolja a kis asztali lámpát, és minden mintát szemügyre vegyen rajta, miközben a kezében tartotta a karját. Louis arca egyre komorabb lett, ahogy haladt. Amikor a hajóhoz ért, hatalmas kérdőjellel a tekintetében pislogott fel Harryre, aki csak megvonta a vállát.

– Állandóan eltévedek, és úgy mászkálok, mint egy tengeren hánykolódó hajó.

Louis a saját karjára simította az ujjait, éppen az iránytűje felé. Le sem kellett néznie, hogy tudja, hol van.

– Magányos estéket töltöttem azzal, hogy megpróbáljak rájönni a jelentésükre, és hogy miért csináltattam őket – suttogta Harry hajóját csodálva az izmos karján. – És most itt vagy te, a tested pedig mintha a kulcs lenne a válaszok megtalálásához.

A szoba némaságában lassan ujjbegyek simultak Louis álla alá, és egy puha, forró száj simult lágyan az övére. Harry hamarosan lecsúszott mellé a földre anélkül, hogy abbahagyták volna a csókolózást. Nem siették el, mint az első alkalommal, mert most tudták, hogy nagyon sok idejük van egymásra. Mégis, az ártalmatlan simogatások olyan tüzet korbácsoltak fel, hogy Louis-nak egy picit el kellett tolnia magától Harryt, hogy lenyugodjon.

– Itt alszol? – kérdezte a férfitól, aki válasz helyett felhúzta őt a földről, és lefektette a kanapéra, aztán ő is mellé feküdt, magával húzva a pokrócot, ami alatt összebújhattak. Sokkal romantikusabb lett volna a kivilágított karácsonyfa alatt szeretkezni, mint a kanapén nyomorogni, ezzel Louis is teljesen tisztában volt, mégsem tudott volna ennél tökéletesebbet elképzelni. Most már meg volt győződve arról, hogy sosem szeretett ki Harryből, mert képtelenség még a gondolat is, hogy a szíve ilyen gyorsan, ennyire csordultig teljen szerelemmel.