Sziasztok! Ez már az utolsó előtti rész, de utána sem hagylak titeket olvasnivaló nélkül. :)
23.
Jolly két napig úgy tett, mintha nem is léteznénk. Külön ment enni, és mindenféle közös programot elutasított. Amikor össze voltunk zárva a buszon, azonnal az ágyához sétált, behúzta a függönyt, és nem is láttuk másnap reggelig. Az első két nap békén hagytuk, és csak akkor szóltunk hozzá, amikor muszáj volt. A harmadik napon viszont Noah türelme látszólag kezdett elfogyni.
Az egész azzal kezdődött, hogy a próba előtt megkérdeztem Jolly-t, nem-e kerültek hozzá a pengetőim, amire csak egy fagyos „nem” volt a válasz, és már viharzott is ki az öltözőből. Úgy álltam a szoba közepén, és néztem a már becsukott ajtóra, amin kiment, mint egy elárvult, utcára vetett kiskutya. Aztán gondolatban megráztam magam, vettem néhány mély levegőt, és lehajoltam, hogy tovább keressek a táskában.
- Nick? - hallottam Noah hangját a kanapéról. - Nick? - szólt újra, amikor nem reagáltam. Felé néztem, és szinte sütött a tekintetéből az együttérzés. - Idejössz? - paskolta meg maga mellett a bőrkanapét. Sóhajtottam, és lehuppantam mellé. Azonnal magához húzott és átkarolt, amitől egy picit pánikolni kezdtem.
