2018. szeptember 23., vasárnap

Insomnia - 1. A világ vége után

Sziasztok! Meghoztam nektek az új sztori első részét. Bemelegítésként ismerkedjünk a szereplőkkel, merüljünk el kicsit ebben a világban, és finoman, de azért csapjunk bele a lecsóba :D Majd írjátok meg, mit gondoltok a részről, remélem, a mellékszereplőket is megkedvelitek majd :) Jó olvasást!

2054. 08. 21.

A késő nyári nap sugarai narancssárgás fénnyel világították meg a házak melletti rétet. Már alkonyodott, de a két alaknak, akik rendíthetetlenül edzettek, csak akkor nyílt alkalma gyakorolni, amikor elvégezték a rájuk szabott napi teendőket.
– Karina? Komolyan? – kérdezte a férfi felhúzott szemöldökkel, miközben újra felvette a támadó pozíciót, és várta, hogy a tinédzser fiú is feltápászkodjon a földről.
– Most mi olyan furcsa? Szép mellei vannak – felelte a fiú vigyorogva, ahogy talpra állt. Az ajkán a seb újra szétnyílt, de nem igazán foglalkozott vele. A bordái amúgy is jobban fájtak.
– Elég hozzá néhány csinos vonás, hogy teljesen elveszítsd a fejed, és inkább a farkaddal gondolkodj? – kérdezte a férfi számonkérően. – Ha így folytatod, újra bajba kerülsz majd.
– Ne beszélj úgy velem, mintha mindent jobban tudnál. Nem vagy az apám! – mondta a fiú dühösen, és rátámadt a férfire. Persze most sem gondolkozott, így nem telt bele fél perc, máris arccal a földön találta magát.
– Hé, mi a franc bajod van?! – kérdezte a férfi, miközben lefogta a karjait a derekánál, és a súlyával a combjára nehezedett. – Semmire sem emlékszel, amit tanítottam neked? Nagy a pofád, de kurvára kezdő vagy még. Majd akkor vágyakozz a tiltott gyümölcs után, ha férfiként ki tudsz érte állni, kölyök…
– Ne hívj így – sziszegte a fiú, majd kiköpte a véres nyálat, mert az apró kavicsok szinte ropogtak a foga alatt.
– Jonathan, mi a francot művelsz? – a számonkérő női hangra mindketten oldalra kapták a fejüket. Egy vörös hajú amazon közeledett feléjük, aki ráadásul nagyon dühös volt. Halálos kombináció, ezt már mindketten tudták. – Tegnap kis híján eltört néhány bordája.
A férfi gyorsan engedett a szorításon, és kiegyenesedett a fiú mellett.
– Nem beszélt semmilyen sérülésről. Azt hittem, hogy csak az arcán…
– Úgy ismered Robertet, mint aki csak egy apai pofont kever le, ha valaki a lánya körül legyeskedik? – kérte számon a nő Jonathant szemforgatva, miközben a fiú óvatosan feltápászkodott a földről, és megpróbált észrevétlenül elsurranni a helyszínről. De a mostohatestvére ennél szemfülesebb volt, és megragadta a karját, majd maga mellé rántotta, mintha egy rongybaba lenne.
– Aúú! – kiáltotta a fiú, és összegörnyedve az oldalára szorította a tenyerét.
– Ne játszd itt a hercegnőt, Tom. Azzal semmi bajod nem volt, amikor Jonathan levitt a földre, úgyhogy ezt is bírd ki a kedvemért – mondta a lány negédesen, miközben visszafordult a férfi felé. – Robert ki akarja nyírni, és attól tartok, ha lesz rá lehetősége, meg is teszi.
– Ha már nem mehetek el, legalább ne beszélj úgy, mintha itt se lennék – morogta az orra alatt Tom. Ivy vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta. Néha nagyon nehéz volt a testvérével...
– Rendben, öcsi. Ez esetben kíváncsian várom az ötleteidet arról, hogyan menthetnénk meg a segged, amiről úgy tűnik, még mindig nem esett le a tojáshéj.
Tom nem akart ezen gondolkozni, egyszerűen azért, mert nem érdekelte. Valójában semmit sem akart, csak egyedül lenni, és összegömbölyödve feküdni az ágyában, mintha a holnap mit sem számítana. Éppen egy év telt el azóta, hogy a nő, aki befogadta az árván maradt kisgyermeket, és akit anyjaként szeretett, meghalt. Tom nem értette, a mostohanővére hogy hunyhatott szemet efelett, és viselkedhetett úgy, mintha nem is érdekelné. Ivy aznap reggel ugyanúgy bement dolgozni, és várta a beteg, sebesült embereket, akikkel viccelődött és kedveskedett. Tom erre képtelen volt. Úgy érezte, mintha egy évvel ezelőtt a sírnál a szívét is eltemették volna.
– Talán elmegyek a partvidékre – vonta meg a vállát nemtörődöm módon.
– Valami komolyabb választ várok – jelentette ki Ivy összefont karokkal, de nehéz volt a főnököt játszani, amikor a fiú már magasabb volt nála.
– Komolyan gondoltam – felelte Tom szúrósan a lány szemeibe nézve.
– Túl fiatal vagy, ráadásul ismerve a természeted, egy cérnaszálon függne az életed – mondta Jonathan, amikor rájött, hogy a fiú tényleg nem hülyéskedik.
– Meg sem fordul a fejedben, hogy ez talán nem érdekel? – motyogta Tom. Néhány tincse kiszabadult az edzés közben, ezért most újra összefogta a rasztáit, és úgy tett, mintha nem valami véresen komoly témáról beszélgetnének.
Ivy megcsóválta a fejét, és kétségbeesve nézett Jonathanra. Néha úgy érezte, túl nehéz feladatot rótt rá az élet, amikor elvette tőlük az édesanyját. Tom szörnyen viselkedett a temetés óta, és ezt már nem lehetett a tinédzserkor rovására írni. Ő csak vigyázni akart rá, gondoskodni róla, de a fiú napról napra megnehezítette a feladatát a makacsságával és lázadásával.
– Gyere, szeretném megnézni a sebeidet – mondta a lány halkan, mert tudta, hogy kiabálással semmit sem fog elérni. Amikor veszekedtek Tommal, csak szították egymásban a dühöngő tüzet, és az általában semmi jóval nem kecsegtetett.
– Mondtam már, jól vagyok – felelte Tom ingerülten. – Hazamegyek, és lepihenek egy kicsit, ha nem edzhetek Jonathannal.
– Néhány napig biztos nem – helyeselt Ivy, amikor a fiú hátat fordított nekik, és elsétált a házak felé.
– Holnap jobb kedve lesz – vonta az ölelésébe Jonathan a lányt, miközben megnyugtatóan simogatta a hátát. – Ne vedd a szívedre, egyszerűen csak nehéz időszakon megy keresztül.
– Mindannyian nehéz időszakon megyünk keresztül – dünnyögte a lány a férfi mellkasába. – Mindannyian kénytelenek voltunk sok embert meggyászolni. Nekünk, akik még élünk, össze kellene fognunk, támogatni egymást, és egy szebb jövőn dolgozni. Azt hittem, ezt ő is tudja… amikor anya élt, még tudta. Elrontottam valamit? – kérdezte a lány, miközben kétségbeesve felnézett a férfire.
– Semmit sem rontottál el. Csak tíz évvel vagy nála idősebb, ráadásul Tommal nem könnyű megbirkózni. Lehet, jobban fogadná, ha testvérként viszonyulnál hozzá ahelyett, hogy… – kezdte Jonathan, de itt elakadt a szava. Nem akarta megbántani a lányt, de valahogy mindenképpen tudtára akarta hozni, hogy mire gondol.
– Ahelyett, hogy úgy teszek, mintha az anyja lennék? – kérdezte Ivy felvont szemöldökkel.
– Túl sok anyát veszített már el. Nem hiszem, hogy szüksége lenne egy újra – mondta Jonathan halkan.
– És fogadjunk, hogy tőlem szíves-örömest megválna – jegyezte meg a lány keserűen, majd megcsóválta a fejét. – Azt hiszem, van benne valami. De mégis hogy kellene vele viselkednem? Engedjek meg neki mindent? Hunyjak szemet afelett, amit ezzel a… Karinával csinált?
Jonathan halkan kuncogott, miközben megcsóválta a fejét. Kisimított néhány tűzvörös tincset a lány arcából, majd a homlokán megjelenő ráncokat is megpróbálta eltüntetni az ujjaival.
– Hormonok – vonta meg a vállát a férfi.
Ivy annyira szeretett volna hinni Nathannek, de a megérzése azt súgta, hogy ennél sokkal többről van szó. Talán nehéz volt Tommal bánni… melyik tizenöt évessel nem az? Talán sok figyelmet fordított a lányokra, és arra, ami a ruhájuk alatt volt… melyik tini fiú nem ilyen? De ez akkor sem magyarázta meg a halálvágyat, ami már hosszú hónapok óta ott rejtőzött a tekintetében, és alig várta, hogy az összetűzéseik alkalmával előbújhasson. Ivy félt. Attól tartott, hogy az öccse valamiféle meggondolatlanságot fog tenni, és nem fogja érdekelni, hogy az élete múlhat rajta.
– Azt hiszem megyek, és megnézem, mi van vele – bújt ki az ölelésből. Jonathan szó nélkül elengedte. Tudta, hogy a párja gondolatait amúgy is Tom fogja lefoglalni, míg végre sikerül egymással értelmes emberek módjára, kiabálás és gúnyos megjegyzések nélkül beszélgetniük.
– Rendben. Nekem még ki kell mennem a földekre, mielőtt hazamegyek. A búza szörnyű állapotban van a hosszú esőzések miatt – mondta a férfi gondterhelt arccal, de azonnal elmosolyodott, amikor a szürke szemei találkoztak Ivy zöldjeivel. – Semmi gond, megoldjuk.
– Nathan… muszáj valamit kitalálnunk télre! Nem éhezhetünk – suttogta a lány ijedten.
– Majd vadászunk, vagy kitalálunk valami mást. Ne aggódj emiatt is. Neked a betegekkel kell foglalkoznod.
– A betegeimmel, akiknek a fele alultáplált, és különböző betegségeik vannak azért, mert nem megfelelő a táplálék minősége és mennyisége? Kisgyerekek halhatnak meg, ha…
– Hé, hé, Ivy, nézz rám, szerelmem! – mondta Nathan határozottan, és amikor a lány felemelte rá a tekintetét, amelyet máris el nem sírt könnyek tettek csillogóvá, folytatta: – Nem lesz semmi baj. Mindent megoldottunk, most sem fogjuk hagyni, hogy baj legyen, oké?
– Oké – bólintott rá a lány, és hagyta, hogy Jonathan az ölelésébe zárja. – Menj, beszélj Tommal, mint felnőtt a felnőttel – mondta biztatóan a lánynak, amikor elengedte.
**
Ivy veszekedés és sírás hangjára lépett be a kis házukba. Nem lepődött meg, egyszerűen csak megforgatta a szemeit, és a tűzhelyhez lépett, hogy vizet forralhasson a teához. Brian, a kisfia olyan korban volt, amikor néha a felnőttek idegeire ment a hisztijével, Tom pedig olyanban, amikor mindenen azonnal felkapta a vizet.
– Megmondtam, hogy fáradt vagyok, te bőgőmasina! – kiáltotta Tom dühösen. A lány összerezzent, de tudta, hogy a fiú nem gondolta komolyan.
– Kéééérlek! Már tegnap sem akartál játszani velem – könyörgött Brian. Ivy a következő pillanatban hallotta, ahogy valami – valószínűleg Brian játékai – hangos csörömpöléssel szétszóródnak a padlón. A kisfiú még szívettépőbb zokogásba kezdett, és Tom még dühösebben kiáltott rá:
– Takarítsd fel ezeket, aztán tűnj a szemem elől!
Ivy vett két mély lélegzetet, mert úgy érezte, mindjárt szétrobban a feje. Tudta, hogy közbe kellene avatkoznia, ahogy azt is, hogy a fiú nem haragszik igazán. Tom szörnyen beszélt az ötéves kisfiúval, de tény, hogy Brian is pontosan tudta, hogyan húzhatja ki a gyufát, és egyre többször élt a lehetőséggel, hogy bármi áron elérje, amit akar. Ivy a forró vizet a teafűre öntötte, és hálás volt, hogy a következő néhány percben csak Brian halk szipogását hallotta. Már nem tudta, mivel kezdje: először vigasztalja meg Briant? Vagy Tommal beszéljen? De amikor meghallotta a játékok csörömpölését – ezúttal még hangosabban –, majd a fia sikítását, úgy rontott be a hálóhelyiségbe, mintha üldöznék. A szíve a torkában dobogott, és fogalma sem volt, mire számítson. Egy röpke pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy esetleg Tom bántotta… de a gondolatot azonnal száműzte. Amikor belépett az elkülönített hálóhelyiségbe, amin a fia és az öccse osztoztak, először nem is értette a helyzetet. Tom a karjaiban tartotta Briant, és úgy ölelte magához, mintha az élete árán is képes lenne megvédeni, a kisfia pedig a fiú hajába rejtette az arcát, és a heves zokogás alatt alig maradt ideje levegőt venni.
– Elkaptam – mondta Tom ijedt tekintettel, teljesen elsápadva, amikor meglátta a mostohanővérét.
Ivy oldalra fordult, és akkor megértette. A padlásra vezető létra aljánál ott volt Brian kiborult játékos doboza. A kisfiú szeretett odafent játszani a kacatok között, de minden alkalommal, amikor óvatosság nélkül mászott fel, Ivy halálra rémülten nézte.
– Ó, istenem, hányszor mondtam neked, hogy ne úgy mássz fel oda, hogy közben a kezedben van a doboz? – kérdezte inkább magától, mert a halk szavait úgysem hallhatták Brian sírása miatt. – Jól vagy, kicsim? – lépett oda hozzájuk, és kétségbeesve megsimogatta Brian puha haját. A kicsi csak tovább sírt, de közben bólintott egy aprót. – Idejössz anyához?
A kisfia megcsóválta a fejét, és még erősebben kapaszkodott Tom vállába. Ivy nem lepődött meg túlságosan. A veszekedéseik ellenére a két fiú imádta egymást.
– Sajnálom, nem akartam – motyogta Tom, miközben leült a kicsivel az ágyra. – Ne haragudj, hogy kiabáltam veled – tette hozzá még mindig teljes sokkban, miközben lassan ringatni kezdte. Ivy leült melléjük, és átkarolta az öccsét, a másik kezével pedig Brian hátát simogatta. A kisfiú fűfoltos pólójából csavarni lehetett volna az izzadságot.
– Meg kell tanulnotok alkalmazkodni egymáshoz – mondta nekik halkan, amikor Brian kezdett megnyugodni. – Mi egy összetartó család vagyunk. Tudom, hogy szeretitek egymást, de sokkal jobb lenne, ha mindenki, mindent meg tudna beszélni a másikkal, ahelyett, hogy kiabálunk. Brian, Tom biztosan játszik majd veled, de most pihenni szeretett volna – mondta, amikor a csodálkozó, szürke szemek ránéztek. Brian arca fel volt dagadva a sírástól, de úgy tűnt, hogy attól a személytől van szüksége vigaszra, aki miatt szomorú volt. – Tom, nem jó, ha mindenre durva szavakkal és dühvel válaszolsz.
A fiú bólintott, és tovább ringatta a kicsit.
Amikor Brian megnyugodott, átült az anyja ölébe, és nem sok idő telt el, mikor Ivy kifújta a kicsi orrát, levetkőztette, és elvitte a fürdőnek használt kis lyukba, amit egy vászondarabbal választottak el a ház többi részétől. Bevitte a konyhából a felforralt meleg vizet, és segített neki megmosakodni. Brian olyan fáradt volt, hogy már a törölközés közben ásítozott, és amikor az anyja bedugta a szalmából és deszkákból összetákolt ágyba, öt perc alatt elaludt. Ivy aztán visszament Tomhoz, aki törökülésben ült a saját ágyán, és úgy nézett ki, mintha valami szörnyűséget tett volna.
– Tom, nem a te hibád – suttogta a lány. – Bármikor leeshetett volna. Kész szerencse, hogy itt voltál és elkaptad.
– Ha játszom vele, le sem esik – felelte Tom színtelen hangon.
– Nem lett semmi baja, és most ez a legfontosabb – mondta Ivy mosolyogva, miközben megérintette a fiú kezét. – Jól vagy?
– Semmi bajom – érkezett a fagyos válasz. Úgy tűnik, a fiú neki nem tartogatott kedves szavakat. Ivy már tudta, hogy Tom valamiért haragszik rá… és amikor jobban belegondolt, meg is fejtette az okát.
– Nem csak neked hiányzik anya – sóhajtotta a lány, majd tisztes távolságra leült Tomtól. Úgy érezte, az öccse nem örülne neki, ha betolakodna a személyes terébe. – Tudom, hogy azért vagy ma ilyen, mert éppen egy éve, hogy…
– És te miért nem vagy szomorú? – szakította félbe Tom szikrázó szemekkel, de a hangját visszafogta, hogy ne ébressze fel a kisfiút.
– Nem engedhetek annak a luxusnak, hogy begubózzak az ágyamra, és egész nap ki se mozduljak – felelte a lány közel olyan ellenségesen, ahogy a mostohatestvére rátámadt. – Az embereknek szükségük van rám. Ezzel jár a felelősségteljes felnőttkor.
– Ó, a nagy Ivy, aki nélkül megállna a föld és befagyna a pokol – jegyezte meg Tom gúnyosan. – Egyetlen tyúkszem sem maradhat kezeletlenül, ugye?
– Vigyázz arra, hogy mit mondasz! – sziszegte Ivy. – Mindent megteszek, hogy meggyógyítsam a betegeket. Kidolgozom a belem, de képzeld, nem nagy ár érte, mert imádom, amikor mosolyogva köszönnek rám, miután sikerült elmulasztanom a fájdalmukat. És te mit tettél? Megdugtad azt a lányt? Hát gratulálok, remélem büszke vagy magadra!
– És te mit tettél, amikor anya beteg volt? Hagytad, hogy meghaljon! – förmedt rá Tom. Arra számított, hogy ez alkalommal sikerült elég mélyre szúrnia a kést. Arra számított, hogy Ivy majd a haját tépve kiabál rá, vagy sírva fakad, és dühében kidobja a házból. Amikor egyik sem történt meg, Tom nagyokat pislogva meredt a lányra, aki ugyanolyan csodálkozva nézett rá. Aztán megérezte a forró könnycseppeket, amelyek furcsamód az ő arcán folytak végig. Dühösen próbálta őket letörölni, de amikor a visszafojtott zokogás halkan, mégis egyértelműen eluralkodott rajta, már minden mindegy volt. A mostohaanyja temetése óta nem sírt, és most olyan felszabadító érzés volt, mintha minden könnycseppel egy nehéz súly esne le a lelkéről. El akart futni, ki a mezőre, aztán be az erdőbe, mert talán jól esett sírni, mégis szégyellte. Már megszületett az elhatározás, hogy az éjszakát odakint tölti, hiszen meg volt róla győződve, hogy Ivy nem akarja látni, de amikor megpróbált felállni, valami visszatartotta. A nővére karjai átölelték, és szorosan tartották. Nem akarta gyengének mutatni magát, de amikor a lány nyakához bújva felfedezte az otthon illatát, már ő is éppen olyan megszállottan kapaszkodott belé. Kiábrándító volt a gondolat, hogy a valódi édesanyjáról már csak homályos, kifakult emlékképei maradtak, hiszen amikor meghalt, még öt éves sem volt, de legalább Ivy és az ő anyjának illatát még fel tudta idézni.
– M… miért nem lö...löksz el magadtól? – kérdezte Tom halkan szipogva, mert akármilyen nyomorultul is érezte magát, nem akarta megzavarni Brian álmát. – Szörnyű… va…vagyok.
– Nem vagy szörnyű – mondta a lány határozottan, miközben megnyugtatóan tovább simogatta a hátát. – Egyszerűen csak meg kell találnod önmagad. Össze vagy zavarodva, és rettegsz, mint egy csapdába esett vad… Csak azt kellene megértened, hogy nem mi vagyunk az ellenség. Tudom, hogy mélyen belül még ott rejtegeted a kedves, gondoskodó fiút, akit anya imádott.
Tom nem válaszolt, de úgy tűnt, lassan megnyugodott a szavak hatására. Elhúzódott a nővérétől, és letörölte a könnyeit, majd az ágytakarót kezdte babrálni.
– Mert ők a partvidéken vannak – jelentette ki maga elé meredve. Ivy egy pillanatra nem értette, miről beszél a fiú, de aztán összerakta magában.
– Tom, ilyeneket nem ejthetsz ki a szádon – mondta neki elszörnyedve. – Ők egyszerűen oda születtek, mi pedig itt vagyunk, mert Isten így rendelkezett.
– Isten miért tagadta meg a megfelelő gyógyszereket anyánktól? Miért nem engedte, hogy a vér szerinti anyám megfelelő ellátáshoz jusson? Nem… ezt nem Isten akarta így, hanem ők – mondta Tom gyűlölettel a hangjában. – Mitől különbek ők nálunk? Nekik miért van meg mindenük, Ivy, miközben mi itt minden nap harcolunk azért, hogy életben maradjunk?
A lány kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de gyorsan be is zárta, és kétségbeesetten megcsóválta a fejét. Nem tetszett neki ez a beszélgetés. Nagyon nem. Egy tizenöt éves fiúnak nem kellene ilyeneken gondolkoznia, ráadásul Tom tekintetében megjelent az a gyűlölet, amit még az idő sem fog tudni eltüntetni onnan.
– Tudod, hogy bajba kerülhetsz emiatt. Kérlek, könyörögve kérlek, felejtsd ezt el! – mondta neki remegő hanggal.
– Szeretném, de nem tudom – felelte a fiú. – Túl sok mindent elvettek már tőlem.
A szavaiban rejlő valóság és színtiszta fájdalom megrémisztette a lányt. Ivy őszintén kétségbe esett, mert tudta, mennyire kiszámíthatatlan Tom viselkedése. Talán most csak neki beszél erről, de mi lesz, ha holnap más, kevésbé megbízható emberek előtt is kinyitja a száját? Első számú szabály volt, hogy semmi rosszat nem mondhatnak a partvidéken élőkről, erre az öccse úgy nézett rá, mintha máris egyszemélyes hadjáratot akarna indítani ellenük, holott ennek már az ötlete is felért egy öngyilkossággal. A lány egy darabig az omladozó vakolaton lévő gyerekrajzokat bámulta, és próbált kitalálni valamit, hogy megnyugtassa, és elfelejtesse vele ezt az egész őrültséget. De hogyan tudná elérni, hogy Tom megbocsásson, ha a fiú már kétszer is elveszítette a legfontosabb embert az életéből? Persze, Ivy is bármit megtett volna, hogy meg nem történtté tegye az elmúlt év eseményeit, de képtelen volt rá.
– Tom! – fogta Ivy a kezei közé a fiú arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen. Tom barna szemei még mindig vörösek voltak a sírástól, de a könnyei már teljesen elapadtak, és a tekintete mérhetetlen dühről árulkodott. A lány most határozottan, ellentmondást nem tűrően beszélt. – Felejtsd el! Nekünk az a küldetésünk, hogy életben tartsuk az embereinket.
– Neked talán igen – motyogta a fiú, miközben a nadrágján lévő szakadt foltokat piszkálta.  – De igazad van – tette hozzá hirtelen átszellemült arccal. – Én csak szavakkal dobálózom, ha dühös vagyok – magyarázta egy kis mosollyal.
Ivyt meglepte a hirtelen hangulatváltozás, ezért először gyanakodva méregette a fogadott testvérét, de elégedett volt a válasszal. Nagyon bízott benne, hogy Tom komolyan gondolja, és leszáll a témáról.
– Örülök, hogy megértetted, mert még belegondolni is rossz, hogy elveszíthetlek – vallotta be, de Tom megint csak maga elé bámult, mintha a lány szavai nem hatoltak volna át azon a kemény rétegen, amit az elmúlt év folyamán maga köré épített. De Ivy nem aggódott, legalábbis nagyon próbált nyugodt maradni. Nem ez volt az első alkalom, és a fiú végül minden esetben visszatért a jó útra, még ha kicsit késve is. Bízott benne, hogy most sem lesz túl késő.
– Sajnálom – suttogta, mert pontosan tudta, hogy ez az, amit a lány hallani akar. Ivy egy halvány mosollyal bólintott, és egy pillanatra Tom is magára erőltette a teljes harmónia álcáját.
– Megnézhetem az oldalad? – kérdezte a lány kedvesen.
A fiú megadóan bólintott, és azonnal levette a pólóját. Nem volt kedve többé ellenkezni. Túl sok minden járt a fejében, és amíg Ivy végigtapogatta a fájó részt, majd bekente valami gyógynövényes kenőccsel, már meg is született a terve. Mindenkinek jobb lesz, ha ő elmegy egy időre. Mindenkinek segít azzal, ha sikerül végre bosszút állnia a partvidéken élőkön.

8 megjegyzés:

  1. Szia!

    Tetszik es erdekesnek talalom. Kivancsi vagyok a folytatasra es h mi lesz ebbol az egeszbol! :)
    Egy kerdes... Jonathan es Nathan egy es ugyanaz a szemely? Lehet h csak faradt vagyok es nekem nem esett le, de olyan volt mintha egy eber lenne csak nem tudtad volna h melyik nevet valaszd es nem javitottad at egyikrol a masikra. :O Vagy tenyleg csak nekem volt ilyen fura? Tenyleg bocsi ha most hulyeseget kerdeztem/mondtam.
    Varom a kovit!
    Koszonom! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nathant a Jonathan becézéseként használom (ami nem feltétlenül gyakori, de így alakult) Tehát igen, egy és ugyanaz a személy :) Nem kérdeztél hülyeséget, ráadásul nem te vagy az egyetlen, aki már rákérdezett :D De most már tiszta lesz szerintem. Köszönöm a kommentet, a hétvégén jön a folytatást ;) Puszi!

      Törlés
  2. Kiváncsi vagyok mi lesz.😍😍

    VálaszTörlés
  3. Szia Drága!
    Nagyszerű lett!
    Még nagyon az elején tartunk,és nem is ismerünk minden szereplőt.
    De... Szökés, bosszú,fájdalom...
    Kíváncsi vagyok a másik oldalra is nagyon.
    Szerintem nagyon erőteljes, érzelmes kezdés volt ez a rész.
    Gondolom a folytatás is hasonló lesz.
    Szédületes, mint a hullámvasút.
    Imádni fogom! Érzem! Pussz ❤️ ❤️ ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!
      Örülök, hogy tetszik :) Hamarosan a másik oldalról is jönnek majd infók ;) Az igazság odaát van, vagy mi a szösz :D Sok puszi :)

      Törlés
  4. Tetszik Ivy😊jó testvér 😊
    Uhhhh, Tom kemény, lázadó... Lesz meg baj ugy latom😬
    Nagyon tetszik 😘
    Imádom a történeteid😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ivy karakterét én is nagyon csípem ;) Bizony, Tom nem lesz egy egyszerű eset, lesznek gondok :D Köszi, hogy írtál. Puszi

      Törlés