2018. szeptember 4., kedd

Megfigyelve - 26. Viszontáttétel

Sziasztok! Ezután már csak egyetlen befejező rész vár ránk. Ha elolvassátok (és ilyen sokáig velem meg a fiúkkal tartottatok), kérlek mindenképpen hagyjatok egy kommentet :) Köszönöm!


26. Counter Transference
Viszontáttétel: A terapeuta érzelmeinek átirányítása az ügyfél felé, vagy általánosságban a terapeuta érzelmi összefonódása az ügyféllel.

17 évesen

A csengetés és a ajtó kitárulása közötti idő egy örökkévalóságnak tűnt a lépcsőn várakozó számára. Amikor végre kinyílt, egy gesztenyehajú fiatalember állt az ajtóban, és zavartan nézett a kissé sötétebb hajú testvérére.
– Jézus Krisztus, Al. Mi a fene történt veled? – kérdezte Charlie elképedve, ahogy a bátyját nézte, aki alig állt a lábán. Alan szemei véreresek voltak, az arca kipirult, és bűzlött az alkoholtól. Talán nem kellett volna, hogy szokatlan legyen egy huszonnégy évest ilyen állapotban látni, de Alan sosem ivott.
– Elhagyott engem – mondta Alan nehézkesen, miközben az ajtókeretbe kapaszkodott, hogy lábon tudjon maradni.
Charlie a testvére mellé lépett, és az egyik karjával átölelte, hogy be tudja vezetni.
– Gyerünk, menjünk be – mormolta.
– Szállj le rólam! – üvöltötte Alan, és lerázta magáról az öccse karját, miközben elvesztette az egyensúlyát, és majdnem megbotlott, hogy a bokrok között kössön ki. – Ez a te hibád! – kiáltotta, ahogy vádlóan mutogatott az ikertestvérére, és valahogy beljebb botorkált a házba segítség nélkül.
Charlie-nak volt annyi esze, hogy ne kezdjen el vitatkozni valakivel, aki részeg és ideges. A szavak kissé fájtak, de tudta, hogy Alan nem gondolta komolyan őket. Hagyta, hogy a testvére beessen a nappaliba, és csak akkor ment oda hozzá, amikor már a kanapén volt.
– Mi történt, Al? – kérdezte, és leült a bátyja mellé.
Alan látása elhomályosult, és a tenyerét a homlokára szorította, miközben a könnyek, amiket alkoholba akart fojtani, végül lecsurogtak az arcán.
– Elhagyott – motyogta. A testét megrázta a zokogás, és Charlie szinte a saját szívében érezte a fájdalmát. – Azt mondta, nyilvánvaló, hogy már nem szeretem őt úgy, mint régen. Azt mondta, megváltoztam, miután összeházasodtunk.
– Alan, annyira sajnálom. – Charlie óvatosan felemelte a kezét, és megpróbálta nyugtatóan megsimogatni a testvére hátát. Őszintén sajnálta, hogy Alan kapcsolata nem úgy alakult, ahogy kellett volna, de nem értette, hogy neki mi köze ehhez. Mindig támogatta a bátyját a döntésében. A saját érzéseit teljesen elnyomta Alan kedvéért. A bátyja már amúgy is túl sokat szenvedett a kötelékük miatt.
– Még jó, hogy sajnálod. Ez a te hibád – vádolta meg ismét Alan. Elmenekült Charlie érintése elől, mintha a kéz, amely meg akarta nyugtatni, égetné.
Charlie elhúzódott, és az ölébe ejtette a kezét. Nem tudta, hogyan könnyíthetné meg Alan helyzetét azon kívül, hogy hagyja kitörni a dühét.
– Hogy lehetne ez az én hibám? – kérdezte óvatosan.
– Nem azért változtam meg, mert összeházasodtunk. Miattad változtam meg; újra visszatértél az életembe, és mindent kibaszottul felforgattál – felelte Alan. A gyomra felkavarodott a tömény alkoholtól és a beismerés fájdalmától. Annikának igaza volt; Alan már nem szerette úgy, mint régen. Valaki mást szeretett.
Charlie nem értette. Mindent megtett azért, hogy támogassa az ikertestvérét. Tudta, hogy Alan nem önmaga az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt, de nehéz volt ott ülni és hallgatni, ahogy őt hibáztatta mindenért. Pedig végig erősen próbálkozott azt tenni, amiről úgy gondolta, a legjobb a testvérének. 
– Sosem tettem mást azon kívül, hogy próbáltalak támogatni. Az isten szerelmére, én voltam a tanúd! Tudod mennyire fájt végignézni, ahogy feleségül vetted őt? De nem mondtam semmit. Ott álltam melletted, és az összes képen mosolyogtam – mondta Charlie több keserűséggel, mint ahogy szerette volna. Muszáj volt egy kicsit egyedül lennie. Nem tudta ezt végigcsinálni, főleg, hogy Alan részeg volt. – Aludhatsz a kanapén. Reggel majd beszélünk – ajánlotta, majd felállt, hogy elmenjen.
– Charlie, várj – nyögte Alan.
– Mi van? – csattant fel Charlie, és megfordult, hogy szembenézzen a részeg bátyjával.
Az egyetlen válasz, amit kapott csak a vodka és epe fröccsenése volt a kedvenc bőrcipőjén.
**
– Ez undorító – mondta Bill az orrát ráncolva. Egy sokkal romantikusabb történetre számított.
– Nem mondtam, hogy szép lesz. Nem minden szerelmi történet kezdődik pezsgővel és rózsákkal – válaszolta Alan, és egy pillanatra levette a tekintetét az útról, hogy a utasára pillantson. Ami azt illeti Bill sem nézett ki valami rózsásan. A sminkje szétkenődött, a haja tiszta káosz volt, és a ruhái is gyűröttek voltak, de legalább abbahagyta a sírást, és a takony már nem folyt az arcán.
– Szóval lehánytad a testvéred cipőjét, és aztán újra összejöttetek? – Bill az elmúlt fél órában az autóban ült, és a férfi történetét hallgatta, de nem igazán értette, hogy Alan a káromkodástól és kiabálástól hogyan jutott el odáig, hogy rendezzék a kapcsolatukat.
– Nem egészen. De ez volt az első tapogatózó lépés a helyes irányba – magyarázta Alan.
– Hogy lehet az ordítozás és a hányás a megfelelő irány? – kérdezte Bill szkeptikusan.
– Úgy, hogy őszinte volt. Ez volt az első őszinte beszélgetésünk már régóta. Eredeti és nem túl szép, de remélem, hogy a ti beszélgetésetek is ilyen lesz Tommal – mondta Alan.
– Nem fogom lehányni – felelte Bill a szemét forgatva.
– Valószínűleg nem, de ha a közösen megejtett terápiás beszélgetéseinkből indulok ki, amikor mindent kiadtál magadból, és őszintén beszéltél, akkor azt kell mondjam, nem árt, ha lesz nálad néhány zsebkendő – jegyezte meg Alan csipkelődve.
– Fogd be! – mondta Bill kicsit még szipogva, de mosolyogva is egyszerre. Egy pillanatra elhallgatott és elgondolkozva bámult kifelé az ablakon. – Tényleg azt hiszed, hogy Tom el fog jönni?
– Úgy gondolom, igen – felelte Alan, miközben lehúzódott a megtévesztően egyszerű kis ház bejáratához. – Itt is vagyunk – jelentette ki.
Bill még egy utolsó, hiábavaló kísérletet tett a sminkje és a haja helyreállítására, mielőtt követte Alant a ház felé, ahol majd Tomra fog várni, és megpróbálja kicsit összeszedni magát.
Charlie már az ajtóban üdvözölte őket, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy Bill áll a testvére mögött.
– Reméltem, hogy ez lesz a meglepetés – mondta, és közben egy titokzatoskodó nézéssel pillantott a bátyjára, miközben a nappali felé mutogatott.
Alan felhúzta a szemöldökét, és bepillantott a házba, hogy lássa, miről beszél a testvére. Az arcán egy kis mosoly jelent meg, amikor észrevette a rasztákat.
– Ezt meg hogy csináltad?
Charlie vállat vont:
– Nem én csináltam. Csak úgy eljött.
– Nos, ez megspórol nekünk némi időt – mondta Alan.
– Ki jött? – kérdezte Bill aggódva. Úgy tűnt, Alan és Charlie egy nagyon mély beszélgetést folytatnak a feje fölött. Eddig mindig Bill volt az, aki ezt csinálta, ezért furcsa volt kívülállónak megtapasztalnia. Nem találkozott még más ikerpárokkal, akik beszéd nélkül tudtak kommunikálni, mint Tom és ő.
– Ó, sajnálom, Bill. Nem akartalak ignorálni – mosolygott Charlie, ahogy barátságos kézfogásban részesítette a fiút. – Örülök, hogy végre találkoztunk.
Bill elmosolyodott, és próbálta elővarázsolni a bájos és karizmatikus egyéniségét. Nehéz volt, hiszen egész nap sírt, és biztos volt benne, hogy úgy néz ki, mint egy bohóc az elfolyt sminkkel és vörös orral.
– Bill, Charlie-nak és nekem beszélgetnünk kell kettesben néhány percet. Miért nem mész addig a nappaliba, és helyezed magad kényelembe? – ajánlotta Alan, és a megfelelő irányba mutatott, miközben egy határozott „fogd be” pillantást vetett Charlie felé.
A férfi közelebb hajolt a bátyjához, és azt suttogta:
– Nem gondolod, hogy segítened kellene nekik?
– Nekem sem segített senki lehányni a cipődet – válaszolta Alan, amikor Bill már hallótávolságon kívül volt.
– Elmondtad azt a történetet, ugye? – kérdezte Charlie.
Alan a konyha felé vezette Charlie-t, hogy a fiúk még nagyobb teret kapjanak.
– Ez tűnt a megfelelőnek. Miért?
– Ugyanezt a történetet meséltem Tomnak is – mosolygott Charlie.
Alan halkan felnevetett.
– Milyen kár, hogy nem jöttél te is pszichológia szakra. Nagyszerű csapatot alkotnánk.
– Igen, de akkor valószínűleg már az én hajam is ősz lenne – csipkelődött Charlie, miközben a testvére hajába túrt.
**
Bill idegesen sétálgatott az ismeretlen házban, és percekig nézelődött a folyosón, hogy megcsodálja a képeket a falon. A legtöbbjükön Alan és Charlie együtt voltak. Bill alaposan megfigyelte a fotóikat. A barátjaiknak és a családtagjaiknak valószínűleg két átlagos testvérnek tűntek, akik közel álltak egymáshoz. A legtöbb családnak voltak ilyen képei, de ő többet is látott. Ugyanazokat a dolgokat látta Charlie és Alan fotóiban, mint amelyeket néha a Tommal közös képeiken is. Csodás képek voltak, és elgondolkozott azon, hogy lesz-e még esélye, hogy Tommal is hasonló fényképeket készítsenek.
Az egész délelőtt folyamán Alant hallgatta arról, hogy a dolgokat mindig helyre lehet hozni. Pedig ők határozottan azt érezték, hogy a kapcsolatuk javíthatatlan. Csupán néhány hónapnyi terápia Doktor Amsellel, és már egymáshoz sem tudtak szólni. Mindketten jól teljesítettek a foglalkozások során, és egyetértettek minden nevetséges szabállyal és gyakorlattal, amibe a férfi belekényszerítette őket. Egész beszélgetések szóltak a „felelősség elfogadásáról”, és ilyenkor a doktor arra kényszerítette Billt, hogy valljon be minden „természetellenes” és „erkölcstelen” tettet, amit eddig elkövetett. Doktor Amsel csak akkor volt elégedett, ha a fiú már zokogott, és kimondta, hogy a dolgok, amelyeket Tommal csináltak undorítóak és nemkívánatosak voltak a bátyja számára.
Billnek néha voltak olyan épelméjű pillanatai, amikor rájött, hogy az egész egy agymosás. Emlékezett azokra a pillanatokra, amiket Tommal élt át, mielőtt elkezdtek járni a terápiára. Emlékezett az egymásnak tett ígéretükre, és ebbe próbált kapaszkodni. Néha ezek az érzések felülkerekedtek mindenen, és olyankor megpróbálta megérinteni Tomot; semmi mást, csupán egy ölelést vagy egy szeretetteljes érintést szeretett volna, de végül elvetette az ötletet. A bátyja biztosan elhúzódna, és akkor ő még nyomorultabbul érezné magát, mint azelőtt. Végül mindig be kellett ismernie a „pillanatnyi gyengeségeit” a doktornak, aki ezután további agymosásnak vetette alá.
Annyira összezavarodott, hogy már azt sem tudta, merre van a fent és a lent. Nem tudta, mi a valóság. Még a saját gondolatait és érzéseit is hamisnak vagy helytelennek bélyegezte a doktor. Úgy tűnt, az egyetlen dolog, amiben Bill bízhatott, az a doktor szava. Megpróbált hallgatni a férfira, de az elméje egy kis része még mindig az őrültséghez ragaszkodott. Az agya néha rámutatott az ellentmondásokra abban, amit a férfi állított, és ragaszkodott egy olyan valósághoz, ami teljesen más volt, mint amit Doktor Amsel próbált létrehozni neki.
Végül Bill már képtelen volt több hazugságot befogadni, és bár tudta, hogy a karrierje végét jelentheti, de elment az egyetlen emberhez aki még mindig a stabilitást jelentette számára. A telefonszám, amit megpróbált felhívni már nem működött, de a telefonkönyvből kikereste Doktor Engle irodájának számát. A recepciós nem akarta meghallgatni. Azt mondta, hogy Doktor Engle-nek szabadnapja van, és hacsak nem aktuális ügyfél, akkor név nélkül nem tud neki segíteni. A hisztéria és a kétségbeesés segített Billnek kitalálni hogy, mi az az egyetlen dolog, amit biztosan nem fognak figyelmen kívül hagyni. Egészen elképesztő volt, ahogy a recepciós hozzáállása megváltozott, miután kimondta azt a szót. Fél órán belül, hogy kiejtette a száján, hogy „öngyilkosság”, Bill már Alan irodájában volt, és azt mesélte, mi történt az elmúlt hónapokban.
Egy egész délelőttbe telt, mire Bill kezdett átlátni az agymosáson. Nem volt teljesen meggyőzve, de legalább megfontolta azt a lehetőséget, hogy Alannak talán igaza van. Talán Tom csak azért távolodott el tőle, mert ugyanolyan agymosáson esett át, mint ő. Talán a dolgok nem voltak olyan reménytelenek, mint gondolták.
A terv az volt, hogy Bill hazamegy Alannel, ahol nincs a testőrök és David szeme előtt. Alan megígérte neki, hogy meggyőzi Tomot, hogy ő is menjen oda. Mikor együtt lesznek, végre lesz lehetőségük a beszélgetésre és az őszinteségre. Alan biztos volt benne, hogy amint elmondják egymásnak, mi történt a zárt ajtók mögött, Doktor Amsel irodájában, rájönnek majd, hogy mindkettőjüknek hazudtak. Bill nem volt meggyőzve, míg Alan ki nem húzott egy pszichiátriai folyóiratot a többi közül, amelyet Doktor Amsel írt „A hazugságok terápiás értéke a modern tanácsadásban” címmel. Billnek el sem kellett olvasnia az egész cikket, hogy megértse.
Most már csak arra próbált koncentrálni, hogy megnyugodjon, mire Tom megérkezik. Nem tudta, mennyi időbe fog telni, míg Alan eléri, vagy hogy Tom egyáltalán akar-e jönni, de legalább jó helyen volt, míg várakozott. Tudta, hogy Alannel és Charlie-val biztonságban van.
– Bill?
A lágy hangra Bill ijedten összerezzent, és majdnem eldobta a bekeretezett képet, amit a kezében tartott. Azonnal megfordult, hogy szembenézzen az ismerős hang forrásával.
– Tom? Mit keresel itt? – kérdezte. Alan nem hívhatta fel és hozhatta ide ilyen gyorsan. Az ki volt zárva.
– Azért jöttem, hogy beszéljek Alannel. Tudom, hogy nem lenne szabad. Tudom, hogy ezzel mindent veszélybe sodrok. Csak kétségbeesett voltam. Ne haragudj.
Tom pontosan olyan fáradtnak és meggyötörtnek tűnt, mint ahogy Bill érezte magát, és még nem jött rá, hogy az öccse is hasonló kockázatokat vállalt azzal, hogy ő is ott volt.
– Én is azért jöttem, hogy beszéljek Alannel – vallotta be Bill. Lerakta a bekeretezett fényképet a helyére, és összefonta a karjait maga előtt. Az a hang az elméjében újra arra biztatta, hogy érintse meg Tomot, de túlságosan félt, hogy engedelmeskedjen neki.
– Nincs itt. Valamilyen vészhelyzet volt, és be kellett mennie – mondta Tom. Még mindig nem rakta össze a darabokat. Folyton belassult, amikor stresszes volt, és túl sok minden kavargott az elméjében.
Bill bólintott, és belemélyesztette a fogát az ajkába. Nem volt benne biztos, mennyit kellene elmondania Tomnak. Doktor Amsel hónapokon keresztül azt sulykolta, hogy ne mondjon neki semmit, de Doktor Engle évekig arra bátorította, hogy mindent el kell mondania.
– Tudom. Én voltam az a vészhelyzet – bökte ki végül, és felemelte a kezét, hogy újra megdörzsölje az elmaszatolódott sminkjét.
Tom mellkasa összeszorult, amikor végre rájött, hogy Bill sírt. Annyira meg volt döbbenve, hogy ott találta, hogy nem igazán nézett rá figyelmesen. Óvatosan közelebb lépett, de amikor megérezte a sürgetést, hogy meg kell érintenie Billt, hezitált.
– Miért volt vészhelyzet? – kérdezte, előre félve a választól.
Bill megvonta a vállát, mert még mindig nem tudta, mennyit árulhat el. Az öngyilkosság szót használta, amikor telefonált a recepcióssal, de még mindig azt mondogatta magának, hogy csak azért, mert kétségbeesetten beszélni akart Alannal. Nem igazán gondolkozott rajta… legalábbis nem komolyan. – Csak nem bírtam tovább – motyogta.
Tom a zsebébe dugta a kezeit, hogy elrejtse a remegésüket.
– Én sem bírtam tovább – mondta, bár nem igazán tudta, hogy ugyanarról beszélnek-e. A beszélgetés a testvérével nehezebb volt, mint gondolta, és több időt töltött a cipője bámulásával, mint hogy az összetört öccsét nézze.
Bill idegesen lekapargatta a körmén maradt utolsó lakkdarabokat. Nem tudta, mit mondjon. Nem tudta, hol kezdje. Csak annyit tudott, hogy őszintének kell lennie. Sajnos ez nagyon nehéz volt egy olyan embernek, aki egész életében színlelt. Egy kis időre volt szüksége, míg megtalálta az őszinte, valóságos dolgokat az elméjében.
– Hiányzol – suttogta.
– Még mindig ugyanabban a házban élünk. Minden nap látjuk egymást – mondta Tom. Az elmúlt hónapokban falakat épített maga köré, amik megvédték a fájdalomtól, és ezek még teljesen épek voltak, így csupán a megszokás miatt hagyták el az ajkait ezek a rideg szavak.
Bill egy kicsit meghátrált, attól tartva, hogy hibát követett el. A konyha felé pillantott, és oda akart menni, hogy könyörögjön Alannak, vigye el innen. Úgy érezte, Tom megint ellöki magától, és ez most még fájdalmasabb volt, miközben próbált kiszabadulni az agymosás okozta kábulatból.
Tom megkockáztatott egy pillantást az öccsére, és látta, hogy Bill szemébe újabb könnyek szöktek. Látta, ahogy a mellkasa remegni kezdett, miközben egyszerre próbált lélegezni, és visszatartani a sírást. A tekintetük egy pillanatra összeakadt, és Tom észrevette benne a kétségbeesést. Újra a padlóra nézett, és felsóhajtott:
– Nekem is hiányzol – suttogta.

Vajon rendbe tudják hozni? :)

5 megjegyzés:

Marcsi írta...

Szia.
Biztos vagyok benne, hogy Alan segítségével sikerül mindent rendbe hozni. Csak beszélgetniük kell és minden ismét visszatér a helyes irányba.
Várok az utolsó részt.
Puszi

Névtelen írta...

Sziaa!

El sem hiszem h mar csak egy resz van hatra! :O
Nagyon szerettem a fiuk tortenetet, de ezt majd az utolso resz alatt ugyis elfogom megegyszer mondani! :D
Imadtam ezt a reszt is, bar a vegen kicsit megijedtem, mikor Tom eloszor nem ugy reagalt a “hianyzol”-ra, mint az kellett volna.
Biztos vagyok benne h rendbe fogjak tudni hozni, Alan segitsegevel egeszen biztos! :) <3
Koszonom az ujabb reszt! <3

Puszi, D.

Andrea Nagy írta...

Szia Drága ❤️
Nagy kár, hogy mindjárt vége.
Minden rendben lesz remélem.
Eszmeletlen, hogy lehet befolyásolni az agyat. Átmosni, elültetni benne olyan gondolatokat amit soha az életben nem gondolnál.
Erzéseket, amiket tudod, hogy nem éreztél soha, de mégis ott vannak és kísértetek.
Sok segítség kell nekik. Rengeteg beszélgetés,de már jó kezekben vannak.
Hozzáértő kezekben.
Pussz 😘 😘 😘

csillámpóni írta...

Uhh, nagyon varom mar a kovit. Szuper volt ez a resz is, de kivancsi vagyok a befejezesre. Koszi hogy forditod a tortenetet! ❤️❤️

Petruska írta...

Aztaaaaa ,mind a ketten egyszerre ketestek fel a dokit😁
Végre 😍