The unforgiving - 24. Meg kell találnunk

Sziasztok :) Egy kis nyugis rész... vagy a vihar előtti csönd? :D 

H.

Úgy éreztem, egy kicsit kezd minden helyrebillenni az életemben. A rémálmaim egyre ritkábban jöttek elő, a hangulatom sokkal jobb volt, és a kapcsolatom Lou-val is csigatempóban, de fejlődött. Persze, reggelente furcsa volt úgy felkelni, hogy nem volt meghatározva, mettől meddig reggelizhetek, mikor zuhanyozhatok vagy mehetek ki a levegőre. Ahhoz is hozzá kellett szoknom, hogy amikor Louis-val csókolóztam az ágyban, ne pillantgassak idegesen az ajtó felé, attól félve, hogy valaki meglát minket, és onnantól mindennek vége. Talán a felszín alatt még ott lapult a félelmem, az, hogy úgy éreztem, egy senki vagyok, vagy hogy kilátástalannak gondoltam a jövőm, de Louis tett róla, hogy mindig lefoglaljon valamivel, és nem volt időm ilyen borús dolgokon morfondírozni. Az első héten végig otthon maradt velem, de amikor szombat délelőtt közölte, hogy este szeretné, ha elmennénk valahová, és előtte be kéne vásárolnunk, szinte felragyogott, amikor beültünk a kocsiba, és elindultunk a bevásárlóközpont felé.
– Szeretnél majd megtanulni vezetni? – kérdezte tőlem, ahogy a város legforgalmasabb útján haladtunk végig, miközben az eső halkan kopogott a szélvédőn.
– Lehet, de eddig még eszembe sem jutott – vallottam be egy kis vállvonogatás közben. – Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy egyszer majd kiengednek. Hogy utána mi lesz… azon sosem gondolkodtam. Nem is lett volna értelme, mielőtt megismertelek. Arra számítottam, hogy majd bekerülök egy reintegrációs programba, mert nem lett volna hová mennem – magyaráztam neki.
– Bármiben segítek, amit csak szeretnél. Ideje álmokat és terveket szőni – fordult felém egy pillanatra.
– Először szeretnék dolgozni, hogy pénzt kereshessek. Aztán meglátjuk.
– Ebben is segíthetek. Jövőhéten körbenézek a cégnél, hátha el tudlak helyezni valahová – mondta egy kis mosollyal.
– Rendben – egyeztem bele. – De nem akarok teljesen tőled függni – tettem hozzá óvatosan. Akartam, hogy ezt tudja, de féltem, hogy megbántom vele.
Szerencsére Louis bólintott, és ahelyett, hogy tiltakozni kezdett volna, megértően megszólalt:
– Persze, tudom, hogy milyen a természeted. Szükséged van némi önállóságra, ami nekem teljesen okés. Egészen addig, amíg nem akarsz külön lakásba költözni – jegyezte meg viccelődve.
– Az nem fog előfordulni – válaszoltam megkönnyebbülve. – De minden vágyam, hogy elvihesselek randizni egy étterembe, ahol majd én fizetek abból a pénzből, amiért megdolgoztam.
Louis hamarosan megállt egy piros lámpánál, és áthajolt, hogy megcsókolhasson.
– Szeretlek – suttogta az ajkaimra, mielőtt újra gázt adott, és hamarosan begurultunk egy alagsori parkolóházba.
Egy kicsit még mindig furcsa volt emberek között sétálgatni egy pláza folyosóján. Mindenhol gyermekes családok, nevetgélő fiatalok, a padokon összebújó párok, elegánsan felöltözött üzletemberek. A kirakatok és az óriás kijelzőjű tévék is teljesen lenyűgöztek. Azt se tudtam, hová nézzek. Hihetetlen, a világ mennyit tud változni hat év alatt. Mindenesetre próbáltam annyira normálisan viselkedni, nehogy zavarba hozzam Lou-t az ismeretlenek előtt. Ha észrevettem, hogy tátva maradt a szám, gyorsan bezártam, és ha túl sokáig bámultam egy embert, azonnal más irányba fordultam. De ő így is észrevette, bár nem adta semmiféle jelét, legalábbis nem nevetett ki. Ha látta, hogy tetszik nekem valami, akkor a kirakat előtt többet időztünk, és néha azt is megkérdezte, nem akarok-e bemenni. A legtöbb esetben csak megráztam a fejem, de amikor megálltunk egy tetováló szalon előtt, elfogadtam az ajánlatát.
A recepciós lány kedvesen mosolyogva nézett fel, amikor beléptünk a helyiségbe. Úgy láttam, valami rajzon dolgozott éppen, a lila rasztái pedig leértek az asztal lapjára, miközben a papír felé hajolt.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte, amikor néhány perce már a falon lévő mintákat nézegettem.
– Mi csak…
– Szeretnék tetoválást csináltatni – vágtam Louis szavába, és bocsánatkérően rámosolyogtam.
– Ó. És van már valami elképzelésed? – kérdezte a lány.
– Két madarat szeretnék a mellkasomra – mondtam határozottan.
– Rendben, nézek neked egy időpontot. Menjünk a géphez! – ajánlotta, és amikor ő elfoglalta az asztal túloldalát, mi pedig ott álltunk előtte, Louis is megszólalt:
– Tulajdonképpen én is szeretnék magamra valami madarat – mondta bizonytalanul.
Amikor kérdőn ránéztem, csak megvonta a vállát. Nagy fiú már, el tudja dönteni, mit szeretne, nem igaz? Csak azt nem akartam, hogy miattam csinálja. Végül is, ezt az élete végéig a testén fogja viselni. 
– Sosem mondtad, hogy szeretnél – jegyeztem meg, amíg a lány a szabad időpontokat kereste.
– Te sem – vágott vissza Lou felvont szemöldökkel. Igaza volt, úgyhogy csak rábólintottam és magamban mosolyogtam.
Jó kedvvel léptem ki a szalonból, amikor megkaptuk az öt nappal később esedékes időpontunkat, de Louis még akkor is kérdőn nézett rám, amikor leültünk egy padra, hogy megegyük a pizzaszeletet, amit vettünk.
– Szóval? Miért pont madár? És miért kettő?
– A madarak jelképezhetnek kettőnket, és a szabadulásunkat a börtönből – feleltem, amikor lenyeltem a falatot. Újra felfedeztem, hogy imádom a szalámis pizzát kukoricával.
– Ó – mondta halkan Louis, és néhány pillanatig csöndben folytattuk az evést.
– És azt mondtad, ideje álmok után nézni – mondtam bizonytalanul mosolyogva. – De ha szerinted nem jó ötlet…
– Nem! Szerintem nem jó, hanem egy zseniális ötlet – jelentette ki hevesen. – Imádni fogom rajtad – bólogatott.
– Akkor jó – feleltem, miközben megtöröltem a számat a szalvétával, és amikor ő is befejezte, a bolt felé intettem a fejemmel. – Szeretnél itt venni valamit?
– Igen – válaszolta Lou, és csak azután folytatta, hogy kidobta a szemetet. – Neked. Ma este partizni fogunk.
Először azt hittem, csak viccel. Egy nagyon drága bolt előtt álltunk, és nem akartam, hogy sokat költsön rám, ráadásul a parti ötlete is ledöbbentett. Nem tudtam, hogy készen állok-e arra, hogy emberek közé menjek. Bulizni nem olyan, mint elugrani a plázába.
– Én… nem is tudom – adtam hangot a kételyeimnek.
– Be akarlak mutatni a két unokatestvéremnek, ezért elhívtam őket hozzánk. Nekem ők olyanok, mint a legközelebbi hozzátartozók – magyarázta lelkesen. A szívem örömében repdesett, amikor a „hozzánk” szót használta, de azért voltak kételyeim.
– Lou… – húztam vissza a karjánál fogva, amikor már majdnem besétált az üzletbe. – Ez egy nagyon drága hely… nem kell, hogy…
– Szeretném – fordult felém, miközben a két tenyere közé fogta az arcomat. – Nem vagyok egy nagy divatszakértő, de megígérem, hogy csodásan fogsz kinézni ma este – bólogatott, és ezúttal a kezemet fogva húzott be magával az üzletbe. Nem volt alkalmam, hogy megjegyezzem, máshol is vehetnénk nekem ruhákat, mert fél perc múlva már a nadrágokat nézegette, és én hamarosan egy kupac ruhával a kezemben álltam mellette.
– Már csak cipő kell – mondta Louis olyan halkan, hogy nem tudtam, nekem, vagy csak úgy magában beszél. Elindult az üzlet hátsó része felé, és hozzáértő precízséggel kezdte válogatni a sportcipőket.
– Tökéletes lesz valami tornacipő – emeltem fel egy fehéret, de amikor megláttam, mennyibe kerül, gyorsan vissza is raktam a polcra. Egy darabig fejcsóválva néztem az árakat, de aztán a szemem elkalandozott az oldalsó polcokra, és szájtátva fedeztem fel a csizmákat.
– Csizma… Nagyszerű ötlet! – lelkesült fel Louis, ahogy követte a tekintetem, és mielőtt újra tiltakozhattam volna, már a másik polc előtt állt, és hívta az eladót, hogy hozzon megfelelő méretet. Kár lett volna tagadni, imádtam, amit kiválasztott, bár el sem tudtam képzelni, mi kerül benne olyan sokba. Egy fekete bőrcsizma volt… és a márkája Saint Laurent, ha jól láttam a dobozon.
– Menjünk az öltözőkhöz – mondta Louis, amikor már több ruha nem fért volna el a kezemben, de a fülkék felé menet még levett egy plusz farmert, csak a biztonság kedvéért, ha a többi nem tetszene. – Kezd ezzel. Ha szerencsénk van, odalent is elférsz benne – mondta kuncogva, ahogy benyújtotta az egyik nadrágot, amit azonnal kikaptam a kezéből.
– Hé, meghallhatnak! – sziszegtem neki ijedten.
– Bocsi – felelte halkan, és előrehajolt, hogy egy gyors puszit nyomjon a számra, mielőtt behúzta a függönyt.
A következő percekben semmi mást nem csináltam, csak öltöztem, megmutattam magam Louis-nak, vetkőztem, majd kezdtem elölről. A művelet nem volt egyszerű begipszelt karral, ráadásul összesen tizenhét ruhadarabot próbáltam fel, és Lou szerint legalább a fele olyan jól állt, hogy hiba lett volna a boltban hagyni. Utoljára hagytam a kedvencemet. Egy szűk, fekete farmert, ami ki volt szaggatva a térdénél, és egy piros kockás inget. Amikor felvettem, belenéztem a tükörbe, és a gondolataim teljesen elkalandoztak. Furcsa volt látni magamat olyan ruhákban, amik tetszettek, újak voltak, a tapintásuk pedig puha. Nem azért kellett viselnem őket, mert ez volt a szabály. Nem rabruhák voltak, és még csak apám levetett göncei sem. Ezeket együtt válogattuk össze Lou-val, és hiába tiltakozott minden sejtem, amikor megláttam, mennyibe kerülnek, imádtam őket magamon viselni.
– Tetszik. Dögös vagy ebben a szerelésben – suttogta Lou a nyakamba, miután észrevétlenül belépett a fülkébe, és hozzám simult. A karjait összefonta a hasam előtt, és a vállam felett nézte a tükörképem. Amikor találkozott a pillantásunk a tükörben, lágyan elmosolyodott, és összefonta az ujjainkat.
– Köszi – feleltem fojtott hangon, miközben lepillantottam a karjára. Megérdemlem én ezt? Tényleg lehetek ennyire szerencsés, vagy ez csak egy… – Olyan, mintha álmodnék – mondtam ki halkan.
– Tetszenek a ruhák? – vonta fel a szemöldökét Louis.
– Igen, de nem érdekel, mit kell viselnem, amíg te velem vagy – vallottam be elpirulva. Néha eszembe jutott, hogy talán túl sok ez neki… hogy talán gáz, ha ennyire kitárom előtte a lelkem. Pedig most sem nevetett ki, és ez még mindig jobb volt, mint az, ahogy akkor viselkedtem, mikor kiengedtek.
– Ha velem vagy, a ruha felesleges – jegyezte meg egy kis idő után, és elengedte a kezem. Azt hittem, el fog húzódni, de amikor láttam a tükörben, hogy az ujjai lassan lecsúsznak az ágyékomhoz, és meghallottam, ahogy a nyugodt légvételei lassan halk zihálássá változnak, már tudtam, hogy mást akar. A szűk nadrágban nem volt túl nehéz kitapogatnia, és amikor felnéztem, hogy láthassam őt a tükörben, már az én ajkaim is elnyíltak.
– Gyönyörű vagy – mondta Louis elmélyült hangon. – Nézd, milyen szép az arcod, amikor hozzád érek! A szemeid elsötétednek, és azok a puha ajkak szinte könyörögnek azért, hogy csókoljam őket.
– Kényeztetni akarlak a számmal – szálltam be az izgalmas játékba, és kicsit elmosolyodtam, amikor Lou hirtelen beszívta a levegőt. – Mint az asztalon, emlékszel? Az ízed keveredett a karamellével.
Az ujjai a derekamba vájtak, a következő pillanatban pedig már éreztem a merevedését a fenekemnél, ahogy magához vont. Az ajkamba kellett harapnom, nehogy felnyögjek, és nyilvánvalóvá tegyem, mi folyik a függöny mögött. A tükör egy részen már elhomályosodott a leheletemtől, amikor megéreztem az ujjait a hasfalamon, a ruha alatt.
– Mikor…? – kezdte Louis halkan, de hamar elhalt a hangja.
Egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Pontosan tudtam, mit akart kérdezni, de azt nem, hogy mit válaszoljak erre. Annyira akartam már, mégis…
– Én… – kezdtem, de aztán hátralépett, és megcsóválta a fejét.
– Istenem, ez egy nagyon hülye kérdés volt – mondta zavartan nevetgélve. – Ne haragudj.
– Nem haragszom – válaszoltam, miközben felé fordultam. – De igazad van. Logikus, hogy ez következik, csak… Én tehetek róla. Meg az, hogy semmi tapasztalatom, és néha berezelek – magyaráztam neki.
– Vezetlek majd. Minden apró akadályon átsegítelek – felelte megértően.
– Eddig is azt tetted – mondtam szégyenlősen mosolyogva.
Először nem válaszolt, csak elgondolkozva nézett, majd a ruhák felé intett.
– Menjünk, mielőtt letérdelek eléd, és addig kényeztetlek, míg egy szép kis műsort összehozunk az eladóknak.
– Nem hiszem, hogy örülnének neki – mondtam elszörnyedve.
– Valószínűleg a végére teljesen benedvesednének – motyogta halkan. – Főleg a kis szőke – tette hozzá Louis nevetve, miközben elkezdte kiválogatni a ruhákat, amik tetszettek.
– Mi?
– A szőke lány… le sem vette rólad a szemét, mióta betettük a lábunkat az üzletbe – válaszolta Louis, és jót mulatott az arcomra kiült csodálkozáson. – Nem mintha hibáztatnám érte.
Amikor fizettünk a pénztárnál, a lány talán tényleg nem véletlenül mosolygott rám tovább a kelleténél. Talán tényleg nem véletlenül hajolt be úgy a pultra, hogy egyszerűen meg tudtam állapítani, fekete csipkés melltartót viselt. Furcsa és szokatlan volt, hogy felkeltettem a figyelmét. Az iskolában a lányok általában piszkáltak a két számmal nagyobb, szakadt ruháim, és a hosszú, kócos hajam miatt. Taszított a lány viselkedése, és amikor megkaptam minden szatyrot, tettem róla, hogy az egyik kezem üresen maradjon, és Lou-ét foghassam vele. Büszke voltam arra, hogy az én pasim, és úgy döntöttem, ezután nem fogom titkolni. Mielőtt megismertem Louis-t, meg voltam róla győződve, hogy csak Jasonnek tetszhet a testem. Mennyit változott azóta minden…

Miután hazaértünk, nem sok mindent csináltunk. Leültem a kanapéra, Louis a combomra hajtotta a fejét, és megnéztük a kedvencemet, a Terminátor második részét. Aztán isteni finom jégkrémet ettünk, és mivel két különböző ízt választottunk, végül egymást etettük. Nevettünk, beszélgettünk, csipkelődtünk, és őrült sokat csókolóztunk. Csupa olyan dolgot csináltunk, amit eddig csak a nyálasan romantikus filmekben láttam. Tiniként elszörnyedve váltottam csatornát, ha ilyen műsor ment, most mégis természetesnek, tökéletesnek és gyönyörűnek éreztem az egészet. Talán még sosem voltam ilyen boldog.
Az esti bulira készülve a tükör előtt álltam, miközben megrohamoztak a múlt árnyai. Éppen összefogtam a hajam egy kis kontyba a fejem tetején, amikor eszembe jutott valaki, akinek pontosan olyan hullámos és sötétbarna fürtjei vannak, mint nekem. Vajon mi lehet vele? Még mindig apával él? És ha igen, apa még mindig bántja? Hogy lehettem annyira elfoglalva a saját kis mesevilágommal, amibe csöppentem, hogy eddig eszembe sem jutott, mit kell tennem? Miért vesztegettem el már egy egész hetet azzal, hogy boltokba jártam, és csupa olyan dolgot csináltam, amire sosem gondoltam, hogy lehetőségem lesz?
– Hogy lehetek ilyen hülye?! – ütöttem az öklömmel a mosdókagylóra, és gyűlölködve bámultam a tükörképem. Anya csalódott lenne. Anya nagyon nagyot csalódott volna bennem, ha még élne.
– Harry, minden oké? – nyitotta ki a fürdőajtót Louis, és aggódó tekintettel nézett rám.
– Nem… – nyögtem ki zihálás közben. – Nem, nem, nem. Kibaszottul semmi sincs rendben!
Éreztem, hogy megpróbál átkarolni, de nem tudtam megállítani a karjaimat, amik teljesen maguktól löktél el őt tőlem. Louis kicsit hátratántorodott, és amikor megláttam a tekintetében a döbbenetet, máris megbántam. – Ne haragudj – mondtam azonnal, és odaléptem hozzá, hogy megölelhessem. Először nem viszonozta, de aztán a kezei tétován átkaroltak. Nem értette, mi van velem, vagy azt, hogy mit akarok. Az a helyzet, hogy sokszor én sem értettem magam. – Bocsáss meg, kérlek – mondtam újra, ahogy a kezeim közé fogtam az arcát, és kétségbeesve bámultam a kék szemeibe.
– Le kell nyugodnod. Attól félek, hogy megint pánikrohamod lesz – mondta lassan Louis, miközben a kezeimet simogatta.
– Jól vagyok – jelentettem ki olyan magabiztosan, hogy majdnem én is elhittem. Vettem néhány mély levegőt, mielőtt folytattam: – Én jól vagyok, de segítened kell. Meg kell találnunk valakit.
– Bármiben, Harry. Tudod, hogy mindenben segítek – felelte Louis, miközben előrehajolt, és gyorsan megcsókolta a számat, majd újra kérdőn nézett fel rám. – Vannak kapcsolataim, csak a nevét kell megmondanod, és máris szólok valakinek, hogy nézzen utána.
– A neve Patricia Styles. Ő a nővérem.

Ugrás a folytatáshoz!