Megfigyelve - 25. Áthelyezés

Sziasztok! Köszönöm a TU legutóbbi részéhez érkezett kommenteket, nagyon örültem nekik :) Kérlek, most is osszátok meg velem a véleményeteket. Ja, és még egy fontos: Boldog szülinapot az ikreknek! :)

25. Transference
Áthelyezés: Főleg gyermekkori elfojtott élményekkel összefüggő érzelmek reprodukciója, és egy másik személy helyettesítése az elnyomott impulzusok eredeti tárgyával.

17 évesen

– Én… öhm… – Tom elnémult, miközben az ajtóban lévő emberre meredt. A férfi furcsán ismerős volt, de nem az a személy, akit keresett. A gesztenyebarna haj szinte azonos, csak egy kicsit hosszabb, és ősz hajszálai sem voltak. A vékony keretes szemüveg is hiányzott, de volt néhány különbség még itt-ott; valamivel kisebb orr, teltebb ajkak, sötétebb szemek… Különbségek, amelyek elegek voltak ahhoz, hogy teljesen összezavarják Tomot.
– Alant keresed – mondta a férfi kedves mosollyal.
– Igen – felelte Tom. Az egész szürreális volt. Alan hasonmására bámult, és nem tudta rendezni a gondolatait. Az ember azt hinné, hogy valaki, akinek van ikertestvére, könnyen megérti az összefüggést, de Alan a tíz évig tartó terápiájuk során sosem említette ezt az apróságot.
– Vészhelyzet miatt be kellett mennie. Egyébként Charlie vagyok. Szeretnél bejönni, mielőtt megjelennek a paparazzik – akik minden bizonnyal állandóan követnek –, és készítenek rólad néhány képet? – ajánlotta, és odébblépett, hogy beengedje a fiút a kitárt ajtóban.
Tom tétován bólintott és belépett. Amint körbenézett az előszobában, azonnal megállapította, hogy a ház unalmas homlokzata csak egy álca. Belül már sokkal inkább hasonlított egy olyan helyre, ahol el tudta képzelni a doktort. Otthonos volt, zsúfolt és hívogató, pont mint Alan irodája. A falakat gyönyörű fotók fedték, és minden szabad helyen bekeretezett fényképek voltak. A legtöbbjük tájakat ábrázolt a világ minden pontjáról, de akadtak képek a doktorról, aki mellett ott állt az az idegen, akivel éppen most találkozott.
– Gyere, a konyha erre van. Úgy nézel ki, mint akinek szüksége van egy kávéra – mondta Charlie. Olyan kedvesnek és barátságosnak tűnt, mint a másik férfi, akit Tom már jól ismert. Ha nagyon megerőltette volna az agyát, talán rájön, ki Charlie valójában, de pillanatnyilag túl sok minden járt a fejében, és a fogaskerekek egy kicsit lelassultak. Csak követte az idegent házban, kapkodta a fejét jobbra-balra és egy szót sem szólt, míg le nem ültek a konyhaasztalhoz, egy-egy csésze kávéval a kezükben.
– Én… én nem akarok zavarni, vagy ilyesmi – mondta Tom idegesen. Abban sem volt biztos, hogy jó döntés volt maradni.
– Ha itt vagy, biztosan jó okod van rá – nyugtatta meg Charlie, miközben túlságosan sok cukrot kevert a kávéjába, majd annyi tejszínnel öntötte fel, amitől inkább tűnt tejszínnek, mint kávénak. – Te vagy az első, aki bekopogott. Alan sosem adja ki az otthoni címünket. Az ügyfelek néha őrült dolgokat művelnek, de nem hiszem, hogy te ezért vagy itt.
– A telefonszámai, amit megadott, már nem működnek. Felhívtam az irodáját, de nem engedték meg, hogy beszéljek vele név nélkül, vagy úgy, hogy nem kérek időpontot – magyarázta Tom. Ivott egy kortyot a kávéjából, és közben azon töprengett, vajon Charlie honnan tudja, hogy ő is ügyfél. Azt tudhatta, hogy kivel beszél – a nyilvánosság miatt –, de úgy tűnt, azzal is tisztában van, hogy Alan a terapeutája.
Charlie megrázta a fejét és felsóhajtott:
– Mondtam neki, hogy először kapcsolatba kellene lépnie veletek. Meg kellett változtatnunk az összes számot. Probléma volt az egyik ügyféllel. Valami csúnya letartóztatási ügy végén a gyermek apja nem örült Alan vallomásának, amit a tárgyaláson tett. Csoda, hogy nem tudta meg, hol élünk, de azt hiszem, nem rendelkezik olyan erőforrásokkal és kapcsolatokkal, mint te – mondta halványan mosolyogva.
– Várjon… Maga mondta neki, hogy vegye fel velünk a kapcsolatot? Tud rólunk? – kérdezte Tom elkerekedett szemekkel, miközben majdnem megfulladt a kávéjában, amikor rájött, hogy ez az idegen többet tud, mint amit először gondolt. Tom úgy érezte, elárulták. A doktornak ezeket a dolgokat bizalmasan kellett volna kezelnie.
Charlie a kávéját bámulta, és kicsit bűnösnek érezte magát. Igazából nem kellett volna tudnia, és tényleg nem lett volna szabad Tom tudomására hoznia, hogy tudja.
– Alan sosem akarta megsérteni a titoktartást, és senki másnak nem mesélt róla, kivéve engem. Egy tanácsadónak nagyon nehéz, hogy magukban tartsák mindazt, ami a foglalkozásokon történik, különösen akkor, ha saját magukkal is konfliktusba keverednek. Sokan elmondják a házastársuknak… vagy valami más közeli hozzátartozónak. Évekkel ezelőtt beszélt nekem arról a döntésről, amit ellentmondásosnak érzett. Úgy döntött, megtartja egy ikerpár titkát, akikkel már hosszú ideje foglalkozott, ezzel kockára téve a karrierjét. Alannek mindig nagyon ellentétes érzelmei voltak ezekkel a foglalkozásokkal kapcsolatban, és néha beszélt róluk. Muszáj volt, hogy biztosítsam arról, tényleg jól döntött. Sosem mondta ki a neveteket… azt hiszem, csak úgy rájöttem magamtól.
– Maga… maga tudja? – Tom nyelt egy nagyot, majd lehajtotta a kávéja maradékát. El akart menni. Nehéz volt túljutnia azon, amit Charlie mondott. Megértette, hogy Alan technikailag nem tarthatta meg az összes titkukat, de sosem érezte, hogy a férfinek ilyen nehezére esett meghozni a döntést.
– Alan mindig ügyelt arra, hogy megvédje az ügyfelei identitását, de szinte semmi nincs, amiről ne tudnék. Biztos vagyok benne, hogy ez közted és Bill között is így működik –  felelte Charlie. Kortyolt egyet a hideg, felhígított kávéjából, és idegesen nézett a tinédzserre, miközben azon töprengett, vajon nagy hibát követett-e el. Sosem beszélt Alan ügyfeleivel, most sem tudta, mit csinált. A testvére egyébként is jobban szótértett a gyerekekkel és a tizenévesekkel.
– Az ikertestvére… – motyogta Tom. Végre ráébredt. Egy Charlie-ra vetett gyors pillantásnak elég kellett volna, hogy legyen ehhez az észrevételhez, de most mindent Tom szájába kellett rágni. Nehéz volt úgy létezni, hogy ő és Bill nem érezték a kapcsolatot. Lassan hozzászokott és megtanulta, hogyan élheti túl az ilyen időszakokat, a leválást és a statikusságot, de az agya korántsem funkcionált olyan jól, mint egyébként.
Charlie egy kis mosollyal bólintott:
– Én vagyok a fiatalabb tizenöt perccel, és nem egypetéjűek, mint te meg Bill, de valószínűleg ezt már észrevetted. Sokkal jobban nézek ki, mint Alan – viccelődött abban bízva, hogy feloldhatja a feszült hangulatot.
– Sosem beszélt arról, hogy van ikertestvére – mondta Tom, még mindig döbbenten.
– Alan a személyes életét igyekszik kizárni a terápiákról. Nem hiszem, hogy veletek olyan nagyszerű munkát végzett ezzel kapcsolatban, még akkor sem, ha soha nem említett engem – mondta Charlie. Újra kortyolt egyet a kávéjából, de aztán eltolta maga elől a csészét. Kihűlt, de ez nem volt meglepő, miután inkább tejszínnel töltötte meg a csészét kávé helyett.
– Hogy érti? – kérdezte Tom.
– Gondolom, úgy tisztességes, ha én is mesélek neked, ha már tudok olyan dolgokat, amiket valószínűleg nem lenne szabad – sóhajtott Charlie. Ő nem volt tanácsadó, amire Alan szeretett sokszor rámutatni, de azt pontosan tudta, hogy lehet olvasni az emberekben. Az előtte ülő tinédzser nyilvánvalóan szenvedett, és azok alapján, amit az újságokban látott, amelyek a zenekaron belüli feszültségről írtak, tudta, miért. Az egyik cikkben két, nagyon inkognitóban lévő fiút is látott, amint éppen a híres Doktor Amsel irodája felé tartottak. A bulvárlapok kábítószer– és alkoholfüggőségről spekuláltak, de Charlie jobban tudta.
– Mit akar elmesélni? – kérdezte Tom teljesen összezavarodva.
– A történetet arról, hogy Alan miért aggódott értetek jobban, mint ahogy egy doktornak aggódnia kellene a betegeiért – felelte Charlie.
**
Három barna bőrönd állt a kocsifelhajtón, arra várva, hogy a kocsiba kerüljenek, hasonlóképpen, mint a vonakodó tulajdonosuk. Az emeleten két fiú ült a teljesen kiürített szobában. Semmi sem maradt a helyiségben az üres ágyat és könyvespolcot leszámítva. Minden bekerült a bőröndök valamelyikébe, vagy be lettek dobozolva, és a kis tárolóba suvasztva. Erich és Margot Engle világossá tették, hogy ez többé nem Alan szobája. Nem szívesen látták többé a házukban, vagy a családjukban.
– Alan, kérlek – szipogta Charlie, és a testvére kezéért nyúlt.
– Nem, Charlie. Nem tehetem – suttogta Alan, aztán elhúzódott, és az üres könyvespolcokat nézte.
– Csak egyszer. Utoljára – könyörgött Charlie.
– Nem tehetem, Charlie. Soha többet. Ez rossz dolog, és most éppen ezért küldenek el. Bántalak téged – motyogta Alan. Már elég sokszor hallotta a szüleitől, hogy elhiggye, még ha Charlie mást is állított.
– Sosem bántottál – sírta Charlie, és már képtelen volt visszatartani a könnyeket, amelyek egész nap kikívánkoztak.
– Talán mégis, csak te nem tudsz róla. Rá fogsz jönni, ha már nem leszek itt, hogy átmossam az agyad. Legalábbis ők ezt mondják – felelte Alan, miközben még jobban elfordult, hogy ne láthassa az öccse könnyeit.
– De visszajössz majd, ugye? Csak amíg az iskola tart, addig kell maradnod – szipogta a fiatalabb fiú, ahogy a könnyeit törölgette a felsője ujjával.
– Ez bentlakásos iskola, Charlie. Egész évre szól.
Alan lehajtotta a fejét. Nem tudta, mikor láthatja legközelebb a testvérét, de talán jobb volt ez így. Talán Charlie sebei begyógyulnak majd, amelyeket a lelkén ejtett. 
– És mi a helyzet a karácsonnyal? Meg kell engedniük, hogy karácsonykor itt legyél! – a fiatalabb iker feszült volt, és egyre jobban pánikba esett. Alan felé nyúlt, és ellenállást nem tűrően megfogta a kezét. Azt a kezet, ami eddig mindig megnyugtatta és elüldözte a félelmeit.
Alan egy picit megszorította a testvére kezét, miközben próbálta elpislogni a könnyeit. Kinézett az ablakon, és látta, ahogy az apja bedobálja a csomagtartóba a bőröndjeit. Tudta, hogy nem sok ideje maradt Charlie-val. 
– Ne haragudj – suttogta, és felemelte a kezét, hogy letörölje az öccse könnyeit. Charlie előre hajolt, és megpróbálta ellopni azt a búcsúcsókot, amiért egész idő alatt könyörgött, de Alan elfordította a fejét, ezért az ajka az arcához ért egy lágy, testvéri csókban. – Mennem kell – mondta halkan, és kiszabadította a kezét Charlie szorításából. Felállt, és kisétált a szobából anélkül, hogy visszanézett volna.
**
– De még mindig látta őt ünnepnapokon, ugye? – kérdezte Tom, miután meghallgatta Charlie történetet arról, hogy Alant elküldték azért, mert „megrontotta” a fiatalabb testvérét.
Charlie felsóhajtott, és felállt, hogy felfrissítse a teljesen kihűlt kávéját.
– Az első év után hagyták, hogy hazajöjjön ünnepekkor. Addigra megállapították, hogy mindkettőnk „meggyógyult”, és felügyelettel biztonságos volt találkoznunk. Rosszabb volt, mint egyáltalán nem látni – felelte keserűen.
**
– Al! – kiáltotta Charlie, amikor az ajtó, amit egész délután bámult, végre kinyílt. A remény egy pillanatra elhalványult, amikor Erich lépett be, és szemrehányó tekintettel nézett a kisebbik fiára. A magas férfi félreállt, és egy vékony fiú jelent meg a háta mögött. Charlie még egy kis kiáltást hallatott, amikor a testvére felé futott. Alan a zsebébe süllyesztette a kezeit, és a padlón tartotta a tekintetét, amíg az öccse szoros ölelésbe vonta.
Charlie elhúzódott, hogy a testvérére nézzen, mert azonnal megérezte az elutasítást. Már egy éve nem látták egymást, de úgy tűnt, ez abszolút nem érdekli Alant. 
– Al, mi a baj? – suttogta Charlie. Tudta, hogy a dolgok megváltoztak, és a elválasztásuk alatt sok minden történhetett, de ezt a távolságtartást nem várta volna a bátyjától. – Al? – suttogta újra, miközben érezte, hogy kibuggyannak a könnyei.
Alan ránézett a testvérére, és lassan előhúzta a kezeit a zsebéből. Éppen azon volt, hogy ő is megölelje az öccsét, de akkor Erich megköszörülte a torkát. Alan tekintete idegesen az apjára irányult, és elkapta a férfi dühös tekintetét. A kezek, amelyek egy pillanattal azelőtt meg akarták ölelni Charlie-t, most inkább ellökték.
– Sajnálom – mondta csöndesen Alan, majd elfordult, hogy kövesse az apját abba a szobába, ami igazán már nem is volt az övé.
**
– Nem értem. Miért haragudott magára? – kérdezte Tom.
– Nem haragudott. Csak félt – magyarázta Charlie. A történet elmesélése sokkal jobban megrázta, mint várta. Sok évvel ezelőtt történt, de a fájdalom frissnek tűnt, miután felidézte az emlékeket.
– Mitől félt? Már elválasztották magukat. Ennél rosszabb már nem történhetett – mondta Tom. Az ő szemében az elválasztásnál már csak a halál volt rosszabb.
Charlie ivott a túlédesített kávéjából, és megcsóválta a fejét:
– Nem attól félt, hogy mit csinálnak vele. Attól félt, hogy mit tett velem – felelte. A Tom arcán megjelenő együttérzés azt súgta Charlie-nak, hogy a fiú túl jól ismerte ezt az érzést. – A pszichiáter, akihez Alant küldték, a régi pszichoanalitikus elméletekben hitt. Tudod, Ödipusz-komplexus, pszicho-szexuális szakaszok, homoszexualitás, mint mentális betegség, meg hasonló marhaságok. Teljesen átmosta Alan agyát ezekkel a hülyeségekkel, és elhitette vele, hogy rosszat tesz nekem, ha kimutatja felém a szeretetét.
Charlie felnézett Tom összezavarodott tekintetére. Néha elfelejtette, hogy nem mindenki ismeri olyan jól a pszichológiai terminológiákat, mint akivel együtt élt.
– Nagyon hasonlít valakire, akit ismerek. – Tom nem igazán értette az összes pszichobablát, de rájött, hogy a doktor, akihez Alan járt, hasonló kuruzsló lehetett, mint akit Billnek és neki is muszáj volt látogatnia.
– Doktor Amsel – közölte Charlie szkeptikusan.
– Honnan tudja? – kérdezte Tom rémülten.
– Láttam az újságcikkeket, amelyikben képek voltak rólatok, ahogy te és Bill bementetek abba az épületbe, ahol dolgozik. Úgy nézel ki, mint aki kénytelen volt már néhányszor végighallgatni a marhaságait – mondta Charlie olyan grimasszal, mint amit akkor vágott, ha túl kevés volt a cukor a kávéjában.
– Honnan tud róla ennyit?
– Neki és Alannek konfliktusai voltak a pszichiátriai konferenciák alatt. Tulajdonképpen a pszichológia két, egymással szemben álló táborába tartoznak. Teljesen különböző elméleti perspektívákban hisznek, és mivel mindketten kiemelkedőek a területükön, rengeteget vitatkoznak. Alan nagyon dühös volt, amikor megmutattam neki a bulvárlapokat, és látta a képeket, hogy Amselhez mentek.
Tom megrázta a fejét, és hátranyúlt, hogy megmasszírozhassa a nyakát. Minden, amit Charlie mondott neki, hihetetlennek tűnt. Mégis mennyi esélye volt, hogy ő és Bill olyan pszichiáterhez kerüljenek, aki kapcsolatban él az ikertestvérével? Tom elméje elkalandozott, de aztán megállapodott egy ponton:
– Ha Alannek olyan szörnyű pszichiátere volt, akkor miért lett ő is az? És ha már az lett… miért dolgozott velünk? – kérdezte Tom visszafordítva a beszélgetést a lényegre.

– Alan a rossz tapasztalatai miatt kezdett el érdeklődni a pszichiátria felé. Az egyetemen volt néhány pszichológiai tanfolyam, amit pluszba el kellett végeznie, és amikor látta, hogy vannak más elméletek is, mint amit rajta gyakoroltak a tanácsadások alkalmával, elkezdett olvasni mindent, ami a keze ügyébe került. És hogy miért dolgozott veletek… Alant mindig lenyűgözte a kötődés az ikrek között. A legtöbb kutatás, amit az egyetemen végzett, az az ikrek közötti kapcsolatról szólt. Olyan ikerpárokat keresett, akik között hasonló a kapcsolat, mint a mi esetünkben. Azt hiszem, ez az egyik oka, amiért annyira érdeklődött irántatok. Kétlem, hogy sejtette volna, hogy neked és Billnek is ilyen kapcsolata és kötődése lesz egymás felé, mint nekünk.
– Így már értem, azt hiszem – bólintott Tom, és eszébe jutott, hogy Charlie nem mesélte el, hogy jöttek össze újra. – Szóval maga és Alan összeköltöztetek, miután elvégezte az iskolát?– kérdezte kíváncsian. Feltételezte, hogy amint a szülők korlátozása kikerült a képből, a fiúk onnan folytatták, ahol abbahagyták.
Charlie önkéntelenül is nevetni kezdett Tom naiv felvetésén.
– Huszonkét évesek voltunk, amikor újra szóba álltunk egymással – felelte.
– Huszonkettő? Azt mondta, tizenhárom éves korukban választották el magukat, és küldték Alant a bentlakásos iskolába. Az majdnem tíz év! Kilenc évig el voltak elválasztva? – Tom teljesen rémültnek tűnt. Még kilenc napig sem tudott volna meglenni Bill nélkül. Kilenc év az egy egész örökkévalóságnak tűnt.
Charlie vállat vont, és megpróbálta újra elüldözni azt a keserűséget, amelyet az évek során már lerázott magáról.
– Nem számíthatsz arra, hogy a dolgok csak maguktól megjavulnak, amikor senki sem hajlandó kockázatot vállalni és beszélni róla. Alan rettegett attól, hogy bántott engem, és miután fájdalmasan elutasító volt velem az ünnepek alkalmával, azt hittem, nem szeret. Éltük tovább az életünket. Különböző egyetemre mentünk, a szüleinket más időpontban látogattuk, különálló életet terveztünk… Csak akkor kezdtünk el újra beszélni egymással, amikor Alan már jegyben járt.
– Jegyben? – kérdezte Tom elképedve. Elgondolkozott azon, hogy a feltételezései talán tévesek voltak. Amikor Charlie elkezdte a történetet, automatikusan arra a következtetésre jutott, hogy együtt vannak. Végül is, Charlie és Alan együtt éltek.
Charlie bólintott.
– Felhívott engem, mert gondolkozott a dolgokon, és eldöntötte, hogy ki kell békülnünk, mielőtt elkezdi az új, közös életét Annikával. Még négy év egyetemi tanulmány után is benne élt az az agymosás, hogy bántott engem. Azért hívott, hogy bocsánatot kérjen.
Tom gyakorlatilag a szék szélére csúszott, mert hallani akarta, hogyan alakultak a dolgok. Nem tudta, ki volt az az Annika, de nagyon remélte, hogy már nincs a képben.
– Mi történt azután? – kérdezte aggodalmasan.
Charlie ismét vállat vont:
– Sokáig beszélgettünk, és néhányszor összefutottunk egy kávéra. Lassan megjavult a kapcsolatunk. Aztán Alan megházasodott.
Tom érdeklődve hallgatta a történetet, és már kezdett megnyugodni, mielőtt Charlie kimondta volna, hogy a bátyja megházasodott.
– Hogy micsoda? – kérdezte.
 Charlie fájdalmas mosollyal bólintott:
– Én voltam a tanú az esküvőn.
– Hogy hagyhatta, hogy ezt tegye? – kérdezte Tom. Még ha ő és Bill elszakadnak egymástól, akkor sem tudta elképzelni, hogy feleségül vegyen valakit, vagy hogy csak álljon ott, míg Bill összeházasodik valakivel. Bill, vagy senki más, de talán csak azért gondolta így, mert ők nem voltak szétválasztva olyan hosszú ideig, mint Alan és Charlie.
– Próbáltunk normálisak lenni, Tom. Megpróbáltunk átlagos életet élni, ahogy mindenki szerette volna. Nem tudtam megakadályozni, akármennyire is fájt, ahogy láttam elsétálni a templomi padok között – sóhajtotta Charlie.
– De… azt hittem… – Tom még csak azt sem tudta, mit mondjon.
– Alan és én barátok maradtunk. Igyekeztem őt mindenben támogatni, de nem működött túl jól a kapcsolatuk Annikával. Két évvel azután, hogy összeházasodtak, el is váltak. Alan eljött hozzám részegen, és azt kiabálta, hogy ez az én hibám. Aztán lehányta a kedvenc cipőmet – emlékezett vissza egy kissé morcos tekintettel.
– És utána? – kérdezte Tom, és már majdnem lecsúszott a székről.
Charlie elmosolyodott:
– Amikor kijózanodott, rengeteget beszélgettünk, és vett nekem egy új cipőt.
– Nem érdekel a cipője. Tudni akarom, mi történt magával és Alannel. Maga… úgy értem… – makogott Tom, és nem volt biztos benne, hogyan kérdezzen rá.
– Hosszú-hosszú ideig tartott, és nagyon sok beszélgetésbe. Nem lehet csak úgy egyszerűen folytatni egy kapcsolatot, ami tíz éve megszakadt. Felnőtt aggyal ültünk le megbeszélni, ami nagyon különbözik a gyermekkori botladozásoktól. Nehezebb volt. Pontosan tudtuk, milyen kockázatot vállalunk, és hogy mennyire nehéz lesz – magyarázta Charlie.
– De együtt vannak? – kérdezte Tom.
– Huszonöt éve – mosolygott Charlie.
Tom megkönnyebbültem sóhajtott, mert úgy érezte, végre van remény.
Charlie felemelte a fejét, amikor meghallotta a mobilja csörgését:
– Csak egy perc. Ezt fel kell vennem – mondta, és kiment a helyiségből, hogy megkeresse a telefont.
– Halló? – hallotta Tom Charlie hangját a másik szobából. A férfi leült a nappaliban, és mosolyogva tartotta a füléhez a telefont. – Egy meglepetés? Tényleg? Ez érdekes… nekem is van egy meglepetésem számodra – mondta vidáman. Charlie-nak máris volt egy tippje, mi lehet a meglepetés. – Nem, nem mondom el. Majd meglátod, ha hazaérsz. Haza hozod magaddal a te meglepetésed is, ugye? – kérdezte kíváncsian, és akármi is volt a válasz, még szélesebben mosolygott. – Oké, hamarosan találkozunk. Szeretlek.
Tom zavartan meredt a férfira, amikor az visszatért a konyhába.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte.
– Ó, semmiség. Egyébként hol is tartottunk?

Kedvelitek Charlie-t? :)

Ugrás a folytatáshoz!