2015. november 25., szerda

Összeforrt Szilánkok - Szikra II/1.

- Minden rendben? Nagyon csöndes vagy – lépett oda hozzám Oliver, mikor egy rövid szünetet tartottak a próbán. A RedWine alagsorában kaptak helyet, hogy gyakorolhassanak. Odahúzott elém egy széket és a háttámlával szemben elhelyezkedett rajta. A karján végigkövethettem volna az összes eret az ujjammal, ahogy megtámasztotta a fejét.
- Igen, csak fárasztó volt a napom, ennyi az egész – mondtam és közben a felsőm szegélyével babráltam. - Nagyon tetszik, ahogy énekelsz – vallottam be lesütött szemmel, csakhogy tereljem a témát magamról.
- Köszi, igyekszem jól csinálni. Azért holnap eljössz?
Mielőtt válaszolhattam volna, a fiúk már visszatértek a cigiszünetből, és mindenki elfoglalta a helyét, kezébe vette a hangszerét. Oliver még nem mozdult, nézett rám, és a válaszomra várt.
- Persze – mondtam gyorsan, amit egy apró mosollyal jutalmazott.
- Ezt neked fogom énekelni – jelentette ki, mielőtt felállt volna, hogy visszamenjen a mikrofonhoz.
Az akusztikus gitárt is a nyakába akasztotta, majd egy ismerős, lágy dallamba kezdett, amivel mosolyt fakasztott az arcomra. 
- Szereted még? - tátogta némán, miközben lefogta a kezdő akkordokat.
Hevesen bólogattam, és ő végig mosolyogva énekelte az első versszakot. Aztán hirtelen elhallgatott. A gitárt is elengedte és töprengőn nézett rám, mintha azon gondolkodna, mit mondjon. Hátra fordult a többiekhez, akik kíváncsian vártak.
- Fiúk, itt ez a lány, aki nagyon jól énekel és ráadásul imádja ezt a számot – visszafordult felém, és a hangja lágy volt, és majdnem olyan halk, mint a suttogás. - Énekelnéd velem a refrént?
Egy pillanatra lefagytam. Azon tűnődtem, hogy álmaimban is hasonlóan hangzott az, amikor majd valaki, évek múltán megkéri a kezemet. Oliver gondoskodott arról, hogy ne tudjak neki nemet mondani. Remegő lábakkal álltam fel és léptem oda mellé, miközben minden lépésemmel szélesebb lett a mosolya. 
- Ezt igennek veszem – mondta, majd azonnal újra elkezdték a dalt. Mindig is imádtam Oliver hangját hallgatni a mikrofon nélkül, például ahogy ott álltam mellette, és ő vagy becsukta a szemét, néha ránézett a kezére, amivel a húrokat szorította le, vagy mikor rám pillantott, és együtt énekeltük a refrént. Ilyenkor – mint régen is – valami megmagyarázhatatlan kötelék alakult ki köztünk. Egymásra figyeltünk, mintha csak mi lennénk a világon, egymás hangjával a másikat támogattuk. Érzékeltük az apró rezdüléseket, és furcsa módon ez már gyermekkorunkban is működött. A szülei fellépésein velük énekeltünk, és mindenkinek tetszett, amit csináltunk. Akkor ébredtem rá, hogy szeretek énekelni, és hogy ez kissé enyhíti a depressziómat, ami tinikoromban néha úgy lerohant, mint egy száguldó vonat.
„Every rose has its thorn
Just like every night has its dawn...” - énekeltem a Poison ezer éves klasszikusát, mintha minden egyes szóval egyre könnyebb lennék. Ilyenkor elfelejtettem minden rosszat, ami velem történt, egy lépéssel a föld felett lebegtem, és ahogy Oliver hangját hallgattam, a karom végig lúdbőrözött. Mire véget ért a dal, mosolyogtam, és hosszú idő után újra boldognak éreztem magam. És a többiekre is átragadt a jókedv, a banda tagjai ezek után ragaszkodtak hozzá, hogy együtt lépjünk fel a következő estén. Még elpróbáltak néhány dalt, amit már a székről követtem nyomon. Mire végeztek, nagyon elálmosodtam, a kórházban töltött napok nagyon ki tudtak fárasztani.
- Hazavigyelek? - fordult felém Oliver, mikor már mindent elpakoltak, és a többiek készültek lelépni. Felvettem a dzsekimet és mosolyogva, álmosan néztem rá.
- Erre nem mondhatok nemet – nyújtóztam ki a kezeimmel a plafon felé – Állva el tudnék aludni. - Oliver furcsa tekintettel nézett végig rajtam, mintha nem kapna levegőt, majd hirtelen megpördült, hogy betegye a gitárját a tokba. Gyorsan leeresztettem a karomat, és önkéntelenül is összehúztam magamon a kabátomat. Nem akartam, hogy azt higgye, el akarom csábítani. Még magam sem tudtam, mit akarok. 
- De azért jó volt énekelni, nem? - szólalt meg, mikor elindultunk a kocsija felé.
- Nagyon jó volt. Köszönöm a lehetőséget – mondtam neki őszinte mosollyal. - A legjobb stresszoldó, amit csak el tudok képzelni.
- Holnap Jared és Aaron is jön veled?
- Mármint, hogy megnézzék, ahogy éneklek? - kérdeztem elmélázva. Régen mindig itt voltak, leginkább Aaron, amikor felléptünk, de most nem láttam valószínűségét. - Nem hiszem. Aaron pár napja lelépett – magyaráztam keserűen miközben a biztonsági övvel matattam.
- Azért voltál velem akkor éjszaka – rakta össze magában Oliver. - Nem akartál hazamenni. Veszekedtek?
- Nem tudom, amikor hazarohantam a koncertetekről, Jared már azzal fogadott, hogy Aaron beült a kocsiba, és elment valahová – azt nem akartam elmesélni, hogy Jared nem volt egyedül.
- Biztosan kibékülnek, csak légy türelmes – Oliver hangja megnyugtató volt, és a keze forró, ahogy rácsúsztatta az én jeges ujjaimra, amik a combomon hevertek. - Mindig olyan hidegek a kezeid – mondta nevetve. Közben gyorsan bekapcsolta a gyújtást és felvette a fűtést. Néztem a hosszú ujjait, mindig is tetszett a keze, főleg ha hozzámért velük. Észrevettem a dzsekije ujja alól kivillanó mintákat, amik a csuklójától kezdődtek, és nem is tudom meddig folytatódtak.
- Még nem mutattad meg a tetoválásodat – mondtam elgondolkozva. - Fogalmam sincs, hol végződnek.
- Szeretnéd megnézni? - kérdezte elmélyült hanggal, és tudtam, hogy itt meg kéne állnom. Azt kéne mondanom, hogy majd máskor, inkább vigyen gyorsan haza. Ott bebújhatnék a meleg ágyamba, és róla álmodozhatnék. Arról, hogy mi lett volna, ha megkérem, hogy mutassa meg. És akármilyen variációt találnék is ki, a végén mindig jól jönnék ki belőle. Nem dobna el magától, nem bántana vagy alázna meg. De nem is tudom, miért vacillálok ennyit. Végül is csak a pólóját veszi majd le, mi baj származhat abból?
- Igen, szeretném – éreztem, hogy a mosolyom kissé kihívó, de nem tudtam visszafogni magam. - Kérlek – tettem még hozzá suttogva.
Egy pillanatig az arcomat tanulmányozta, aztán levette a kabátját, és a hátsó ülésre dobta. A pólóját is áthúzta a fején, és végül a kinti utcai lámpák fényében feltárult előttem a teljes alkotás. A karján egy díszes zsebóra, egy könnyező szem, halálfej, és mikrofon – ezeket már láttam, hiszen kikandikáltak a pólója ujja alól. A mellkasáról egy sárkány képmása bámult vissza rám, és azt akarta, hogy érintsem meg.
- Könyörgöm, érints meg – hallottam a halk szavakat a fejemben.
Csak utána jöttem rá, hogy valaki ki is mondta őket. Oliver. Leemeltem a pillantásomat a tetoválásról és, láttam, hogy a kezem csupán néhány centire van a meztelen bőrétől. Nem tudom, mikor emeltem fel. Oliver arcára néztem, a szemeibe, amik azért esedeztek, hogy tegyem meg, amire az imént kért. Újra a sárkányára összpontosítottam, ahogy minden egyes levegővételénél kiemelkedett majd visszasüllyedt, és óvatosan hozzáérintettem a remegő ujjaimat.
Hirtelen felszisszent, és én gyorsan elkaptam a kezem.
- Ne haragudj…
- Csak hideg a kezed – vágott a szavamba. Elnevettük magunkat, mert zavarunkban egyszerre kezdtünk el beszélni.
Egészen addig nevettem, amíg a puha ajkait a számhoz nem érintette. Óvatosan csókolt, alig ért hozzám. Éreztem, ahogy finom borzongás fut végig a testemen. Lassan kidugtam a nyelvem, és amikor elkezdte szívogatni, úgy gondoltam, meghalok, ha nem kapok többet. Finoman harapdáltam a száját, a nyelvünk vad táncot járt. Amikor a keze a derekamra csúszott, és próbált magához közelebb vonni, kikapcsoltam a biztonsági övemet, addig ügyeskedtem, amíg az ölében nem kötöttem ki. A kormány a derekamba vájt, de egyáltalán nem foglalkoztam vele. Most közelebb voltam hozzá, mint azelőtt bármikor, és ezt az érzést semmi sem tudta felülmúlni. Amikor kettőnk nadrágján keresztül is megéreztem a keménységét, hozzádörgölőztem. Belenyögött a csókba, és a hangja annyira felizgatott, hogy a csípőmet még inkább a testének szorítottam. Megmarkoltam a haját, szőke tincsei olyan finomak voltak az ujjaim alatt, mintha valami selymes anyagba kapaszkodnék. A keze a felsőm alá csúszott, és a melltartóm aljánál simogatta a bőrömet. 
Hirtelen felegyenesedtem, és megfogtam a karját. Összezavarodva nézett rám, miközben én is próbáltam kitalálni, mi a fene van velem. 
- Ezt nem…
- Nem kellett volna, sajnálom – fejezte be helyettem, és kihúzta a karját a ruhám alól. - Hülyeség volt elkezdeni. Barátok ilyet nem csinálhatnak.
Mikor óvatosan bólintottam, szorosan becsukta a szemét. Még akkor is úgy tartotta, mikor egy perc múlva lemásztam róla, vissza a helyemre. Aztán gyorsan magára rángatta a pólóját és beindította a motort. Nem szóltunk egymáshoz egész úton. Volt időm elmerülni a gondolataimban. Mi ütött belém, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat? És ha már megtörtént, miért vettem neki véget olyan hirtelen? 
Óvatosan Oliver felé pillantottam. Rezzenéstelen arccal vezetett, semmit nem tudtam leolvasni róla. De nem voltam hülye, tudtam, hogy úgy érzi, szórakozok vele. Ha így is történt, az azért volt, mert nem tudtam kiigazodni magamon. Mikor eldöntöttem, nem nyúlok hozzá, talán azt is figyelembe kellett volna vennem, hogy azzal, hogy azt kérem, vetkőzzön le, csak nehezítem a dolgomat. 
Nem. Akartam, hogy ez történjen, nem véletlenül alakultak így a dolgok. És bár ő kért, hogy érintsem meg, az csak azért volt, mert előtte már jócskán felizgattam a kérésemmel, a viselkedésemmel, minden egyes szavammal... Hiába is tagadnám, az egészet én kezdtem. 
- Ne haragudj – suttogtam, amikor megállt a házunk előtt. - Teljesen kattant vagyok.
Meglepetésemre elmosolyodott, az arcán nyoma sem volt a kiábrándultságnak.
- Ezért is kedvellek. Nem haragudhatok rád valami miatt, amit szeretek benned.

Nincsenek megjegyzések: