2015. november 10., kedd

Összeforrt Szilánkok - Törés I/2.

Csupán néhány perc telt el aközött, hogy Liz hazaindult, és Aaron Roverje befordult az udvarra. Időközben összeszedtem a tankönyveimet, az anatómia atlaszomat és a jegyzeteimet az ebédlőasztalról, hogy gyorsan nekiállhassunk majd a vacsora készítésének. Minél hamarabb tudni akartam, hogy mi folyik kettejük között, és biztos voltam benne, hogy találunk valami megoldást. Az alatt az öt perc alatt, ameddig egyedül voltam otthon, vagy ezerszer nyúltam a telefonom után, hogy felhívjam Jaredet, válaszokat követelve. Tudni akartam, hogy miért olyan szomorú Aaron, és mi az oka, hogy eltávolodtak egymástól. Mert abban teljesen biztos voltam, hogy Aaron fülig szerelmes belé, Jared viszont néha elbizonytalanított. Sokat maradt ki este, volt, hogy csak az éjszaka közepén jött haza, és abban biztos voltam, hogy nem tölthette egész idejét a kórházban.
Hát akkor merre volt?
Kulcscsörgést hallottam, nyílt az ajtó, majd egy táska landolt az előszoba járólapján. Összerezzentem a hangra, és visszafogtam magam, hogy nehogy kiszaladjak, és magamhoz öleljem Aaront. Semmi szükség rá, hogy megtudja, mennyire félek, semmi szükség rá, hogy túl súlyosnak érezze a helyzetet. Talán csak túlreagáljuk az egészet, és hamarosan minden újra a régi lesz.
- Szia – köszönt nekem, miközben én a tálat kerestem, amiben összekeverhetjük a hozzávalókat a tésztához.
- Szia.
Megfordultam, hogy ránézhessek. Egy helyes, magas, a harmincas évei közepén járó férfit láttam magam előtt, akinek a tökéletesen beállított sötét haja volt a védjegye. Akár egy hajlakk, vagy egy hajzselé reklámban is szerepelhetett volna, mert erre a frizurára aztán teljes mértékben igaz volt, hogy napsütésben, szélben, esőben is ilyen. Odahajolt hozzám, és egy kedves puszit nyomott a homlokomra.
- Klassz lett a hajad – mondtam bánatosan somolyogva, és arra gondoltam, bár nekem is mindig ilyen rendezett lenne a kinézetem.
- Köszi. Hoztam paradicsomot, meg sajtot...- sorolta, miközben kipakolt a pultra a táskájából. Feltűrte sötétkék kötött pulcsijának az ujját, és a mosogatónál alaposan kezet mosott.
Nem akartam belekezdeni ebbe a beszélgetésbe, de tudnom kellett, mi a helyzet. Aaron nagyon jól titkolta, de én észrevettem apró jelekből, hogy szomorú. A mosolya nem volt valódi, és úgy mozgott a konyhában, mint egy robot melybe be lenne programozva: „Oké, most pakold ki a hozzávalókat, és vágj pókerarcot. Ha ez megvan, moss alaposan kezet, de utána el ne felejts rámosolyogni a fogadott lányodra.” A mindig ösztönösen viselkedő Aaron most nagyon darabosnak tűnt.
- Ugye nem most kezdődött? - ha ingerült vagyok, nem bírom a köntörfalazást. Nekidőltem a konyhapultnak, az ujjaimmal még bele is kapaszkodtam a bútorlapba, és elszántan vártam a választ. Erősnek kell lennem – mondogattam magamban.
- Mire gondolsz? - kérdezett vissza, miközben alaposan felitatta a kezéről a vizet egy kis törölközővel. Nem nézett rám.
- Az elhidegülés köztetek. Tudom, hogy nem tartozik rám, de... - hosszan kifújtam a levegőt, és örültem, mikor végre rám emelte zöld szemeit. - Szóval, csak szeretném tudni, mi folyik körülöttem.
- Nem most kezdődött.
Leroskadt egy székre az ebédlőasztal mellett, és intett, hogy üljek le én is. Amikor mindketten szembekerültünk egymással, felnézett rám, levetette a maszkot, és gyönyörű szemeit átitatta a bánat.
- Tévedsz, ha azt hiszed, nem tartozik rád – kezdte.- Én csak nem tudom, hogyan intézi ezt egy hetero pár a közös gyermekkel. Tudnod kell, hogy én úgy szeretlek, mintha a legjobb barátom lennél amellett, hogy védelmezni akarlak, és gondoskodni rólad. Tudom, hogy már nem vagy gyerek. Felnőttél, és most úgy fogok veled beszélni, mintha azt egy felnőtt nővel tenném. A barátommal. A bizalmasommal.
Bólintottam, hisz én is így akartam. Tudtam, hogy Aaronnak rajtunk kívül nincs senkije. A családja nem látta szívesen, mióta kiderült a mássága, és azóta minden idejét Jareddel töltötte. Voltak barátai, de mind csak felszínesek, miközben én voltam az, akinek bármit elmondhatott. Kivételes helyet foglaltam el a szívében attól a naptól kezdve, hogy találkoztunk az árvaházban.
- Jared nagyon sokat van a kórházban. Ezzel nincs is semmi baj, és én hiszek neki, amikor azt mondja, hogy bent kell maradnia. De a valóság az, hogy... egy jó éjt puszinál nem kapok tőle többet, mikor hazaér éjszaka – óvatosan rám nézett, és mikor jeleztem, hogy nyugodtan folytassa, úgy is tett. - Talán fáradt... igen, ebben biztos vagyok, de nem voltunk együtt már több, mint két hónapja.
Nehezére esett erről beszélni, láttam, ahogy feszeng a széken, a terítőt babrálja. És rögtön tudtam, mire gondol. Ezt pedig azonnal ki kellett vernem a fejéből.
- Ó, nem, nem veled van a gond – a kézfejére fektettem a tenyerem, és megszorítottam. - Te minden megteszel, hogy jól működjenek a dolgok. Hogy egy boldog család lehessünk. El sem tudom neked mondani, mi mindent köszönhetek nektek.
Éreztem, hogy egy kövér könnycsepp folyik végig az arcomon. És bár a szívem mélyén tudtam, hogy mindkettőjüket szeretem, azért azt is éreztem, hogy míg Jared folyton dolgozott, Aaron egyszerre próbált az anyukám, az apukám, a barátom és a bizalmasom lenni. Most sem esett szét, ujjaival letörölte a könnyemet és mint mindig, tartotta bennem a lelket.
- Örülök, hogy itt vagy nekem – mondta őszinte mosollyal, amire csak hasonlóan tudtam reagálni.
Pislogtam néhányat, hogy kitisztuljon a látásom.
- Beszélnetek kell egymással. Tudnod kell, hogy hányadán álltok.
Aaron egyetértően bólogatott.
- Tudom, csak... nem olyan egyszerű elkezdeni. Mit kérdezhetnék? „Figyelj Jared, már nem szeretsz?” vagy „Éjszakánként valaki mással töltöd az időt?” Ezek a kérdések tizenkét év után annyira... ijesztőek.
Megértettem a félelmét. Tudom, nem is a kérdésektől félt, sokkal inkább a válaszoktól. De talán mégiscsak jobb tisztázni a helyzetet, mint bizonytalanságban tölteni a napokat.
A pizzakészítés legalább kellemesen telt. Én gyúrtam a tésztát, míg Aaron a hozzávalókat szeletelte, majd sajtot reszelt. Ő lett hamarabb kész. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre se vettem, ahogy somolyogva nézi minden mozdulatomat.
- Olyan finoman bánsz azzal a tésztával, mintha valami nagyon szexis hátsót gyúrnál.
Kibuggyant belőlem a nevetés a gondolatra, és újra visszatértem a határozott mozdulatokhoz.
- Nem szoktam csini hátsókat gyúrni. Ha így haladok, nem is fogok.
Aaron kézfejével végigsimított a homlokán, majd felém fordult, és az arca komoly kifejezést öltött.
- Adam már régen kikerült a képből. Itt az ideje, hogy továbblépj.
Még egy utolsó simítás, majd félreraktam az egész tálat, hogy kelhessen még kicsit a tészta. Talán mindenkinek igaza van, és ilyen egyszerűen kellene félreraknom a félelmeimet is. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem fordult meg a fejemben az elmúlt egy évben, hogy Adam miattam szakított - hiszen a tudtomra is adta - és ha lesz másik pasim, vele is elronthatok mindent. Vissza kell nyernem az önbizalmamat, amilyen gyorsan csak tudom, különben nem fogok kiutat találni ebből a helyzetből..
***

Másnap, egy remélhetőleg sikeres dolgozat, és egy borzasztóan fárasztó nap után estem be késődélután a házunk ajtaján. Aaron éppen akkor lépett ki a fürdőszobából, frissen borotváltan, enyhe arcszeszillattal.
- Héj, és mi van, ha nem egyedül jövök haza? - szegeztem hozzá a kérdést, a hiányos öltözékére utalva.
- Tudod, hogy nem vagyok szégyellős – válaszolta, majd elballagott az alsóba bújtatott tökéletes hátsójával együtt.
Csak mosolyogva csóváltam a fejem, és arra gondoltam, hogy ha meleg pasi lennék, Aaron nem töltené az éjszakákat egyedül. És akkor akaratlanul is felmerült bennem a kérdés. Mit szeret Jaredben? Hiszen párja életkedve az utóbbi időben szinte a nullára csökkent, és ha fáradt volt, még beszélgetni sem volt kedve velünk. És folyton nyűgös. Te jó ég, mikor éltünk mi normális családi életet? Legalább két éve nem ettünk együtt, nem ültünk le beszélgetni. Jared hetek óta rám se hederít, meg sem kérdezi, hogy vagyok, kell-e valami segítség a tananyaghoz.
Amikor tizenkét éves koromban vakbélgyulladást diagnosztizáltak nálam, ő műtött meg. Akkor döntöttem el, hogy én is orvos akarok lenni. Figyelt rá, hogy odaérjen a nővérek előtt átkötözni a sebemet, ragaszkodott hozzá, hogy ő szedhesse ki a varratokat, és közben orvosos viccekkel szórakoztatott, nevettem, amitől úgy rázkódott a hasam, hogy a végén abba kellett hagynia, mert nem tudta eltalálni a cérnákat az ollóval. Akkor törődött velem. Akkor még szeretett.
Bágyadtan a szobámba indultam, tudtam, hogy lassan készülnöm kell, ha nem akarok elkésni. Éppen, mikor magamra öltöttem a ruhát, és becipzároztam a bokacsizmámat, Liz kopogtatott az ajtómon. Biztosan Aaron engedte be, mert én semmit nem hallottam az üvöltő zene miatt, amire ösztönösen ringattam a csípőmet, vagy doboltam a lábammal. A hifi távirányítója után nyúltam, és kicsit halkítottam a Mötley Crüe egyik számát.
- Jókor jöttél – mondtam mosolyogva, és ledobtam magam az ágy szélére, hogy Liz munkához láthasson. Ő őrjítően nézett ki, hosszú, szőke haját laza fonásba rendezte, és ez még inkább kiemelte a rózsaszín melírcsíkjait. Feszes bőrnadrágot és laza, sötétkék blúzt viselt, aminek feltűrte az ujjait, mikor elkezdte kikészíteni az arcomat. Az egész művelet nem tartott tovább néhány percnél, és máris a tükör előtt találtam magam egy profi sminkkel az arcomon. Mindig úgy gondoltam, hogy a seszínű zöldes barna szemem nem nagy durranás, de most egyszerűen tengerszínűnek hatott egy leheletnyi kék szemfestékkel és fekete tussal kiemelve. Az arcom felragyogott.
- Tetszik, köszönöm.
Liz az orvosi mellett imádott rajzolni, úgyhogy a kézügyessége kivételes volt. Néha én is rajzolgattam, általában titokban, hiszen még mindig nem jöttem rá, hogy miben vagyok a legjobb.
Szerencsére Aaron nem tett megjegyzést a ruhámra, csak felvonta a szemöldökét, miközben kellemes estét kívánt nekünk. Viszonoztam a jókívánságot. Elárulta, hogy ma este valami különleges vacsorával fogja várni Jaredet, aki azt ígérte, időben haza fog érni. Remélem, sikerül tisztázniuk a dolgokat.
Egy órával a kezdés előtt értünk a klubhoz, amely máris tömve volt emberekkel mint mindig, így péntek esténként. A bár körül a tömeg szinte áthatolhatatlan volt, esélytelennek éreztem, hogy egy fél órán belül hűsítőhöz jussunk. Mindenhol bőrbe, bakancsokba öltözött férfiak, és fűzőt viselő csajok mászkáltak. Piercingek és tetoválások, extrém hajviseletek hegye vett körül, amerre csak néztem.
- Nem mondtad, hogy ennyire sokan szeretik ezt a bandát – kiabáltam Liz fülébe, mert nagy volt a hangzavar. Ő csak megvonta a vállát, és vigyorgott tovább, mint ahogy eddig, amióta beléptünk a klubba. Néhány perce egy hosszú hajú pasit szúrt ki a tömegben, akinek összefont haja a derekáig ért, feszes bőrnadrágot és motoroscsizmát viselt, és azóta csak bámulta. Világított róla a „rossz fiú vagyok” imidzs, pont, ahogy Liz szereti.
- Látod a haját? - nyögött fel elalélva.
- Persze, hogy látom – válaszoltam sűrű szemforgatások közepette.- Az az első, amit észre lehet rajta venni. Aaron fodrászai tudnának vele mit kezdeni – tettem hozzá csúfondárosan, bár a pasi haja tényleg kivételesen gyönyörű volt.
- Hm... én is tudnék vele mit kezdeni.
- Szóval már nem vagy szerelmes az új énekesbe?
Most Lizen volt a sor, hogy forgassa a szemét.
- Én csak elismerem, ha egy férfi jól néz ki. Egyébként... kiszúrhatnál már valakit a tömegből te is.
Szó nélkül körbenéztem. Beláttam, hogy Liznek igaza van: ahhoz, hogy teljesen túltegyem magam Adamen, szükségem van valakire, aki visszaállítja az önbizalmamat. Aki szeret, és viszont szeretem. Aki királynőnek tart, nem pedig egy koszos, eldobható rongynak. Túl sokat vártam már, elpazaroltam az időmet valaki miatt, aki nem érdemelte meg.
Egy agyonsminkezett lány éppen az egyik sarokba hányt, miközben valami fiú fogta, hogy el ne essen. Reméltem, hogy utóbbinak lesz annyi esze, hogy nem hagyja magára az est hátralévő részében. Az emberek távol húzódtak tőlük, és a bárpult mögül egy lány szaladt ki egy felmosóvödörrel.
- Lou! - a pult felé fordultam, ahogy meghallottam a nevem. - Engedjétek ide azt a lányt, barmok!
A szőke hajú pultos lány elhessegetett maga elől három nagydarab, motoros fickót, és kezeit kitárva felém várta, hogy közelebb menjek. Megszeppenve léptem az hatalmas izmok közé, de ahogy összeölelkeztünk Ivettel a pult felett, már fülig ért a szám.
- A nagyfiút hol hagytad?
- Otthon. Belátása szerint már túl öreg az efféle bulikhoz – kibontakoztam az ölelésből, és rámosolyogtam Aaron legjobb barátjára. Közben hátrafordultam és odaintettem magunkhoz Lizt.
- Szia szöszi – vigyorgott rá Ivett. - Tetszik a hajad.
- Köszönöm.
A motoros kemény fiúk szerencsére továbbálltak, így most mindketten le tudtunk ülni a bárhoz.
- Mit isztok csajok? - Ivett két poharat vett magához, és már öntötte is a martinit.
- Eltaláltad – jegyeztem meg nevetve. Nem volt nehéz dolga, mert mikor idejártunk, mindig martinival kezdtünk. De az meglepett, hogy még emlékszik. Én utoljára Adammel voltam itt, jó pár hónappal ezelőtt. Ő gót klubnak nevezte ezt a helyet és látványosan feszengett, miközben néhány órát el kellett itt töltenie velem.
Amíg kiöntötte az italokat, Lizt figyeltem. Nagyon vicces látványt nyújtott, ahogy megállás nélkül forgott hátrafelé, hogy a hosszú hajú pasiját szem elől ne tévessze.
- Aaron jól van? Mellesleg ha ő öreg ezekhez a bulikhoz, nekem sem lenne szabad itt dolgoznom.
Mosolyogva fordultam vissza Ivett felé.
- Most éppen randiznak Jareddel. Tudod, néha kell, hogy felfrissüljenek az érzelmek – magyaráztam, és közben erősen szurkoltam magamban azért, hogy otthon jól alakuljanak a dolgok.
- Hát persze – vetette oda. Már nem először hangoztatta Aaronnak, hogy ők ketten nem illenek össze, de nekem még semmi rosszat nem mondott Jaredről. - Szóval... – fejével a színpad felé intett, ami előtt már áthatolhatatlanná duzzadt a tömeg. - bírod a Never Dies-t?
- Nem ismerem őket, de Liz szerint jók.
- Nagyon jók – Liz végre újra velünk volt, lélekben is, és lelkesen mesébe kezdett Ivettnek a csapat legújabb klipjéről, és persze az énekesről.
- Oliver szinte itt nőtt fel, a pult mögött – nevetett fel Ivett. - Rosszcsont volt mindig, de a lelke mélyén nagyon imádni való személyiség. Hé Lou, te emlékszel rá, bár régen volt, mikor együtt játszottatok, és énekeltetek.
Éppen az italomat kortyolgattam elmélázva, de erre már felkaptam a fejem.
- Nem mondod, hogy Oliver Becker, az unokaöcséd az az énekes, akiről Liz napok óta áradozik?! - kérdeztem, és a röhögés kerülgetett.
Tényleg arról az Oliverről beszélünk, aki néhány éve rágót ragasztott a bárszékek lábai alá unalmában, miközben a szülei az esti műsorra hangoltak be? És aki azt mondta, hogy jól áll a szemüveg, mert okosnak tűnök, ha viselem? Sokat beszélgettünk a bárban, mikor Aaron Ivettnek segített egy-egy témára berendezni a helyiséget. Bár idősebb volt, mint én, nagyon jól kijöttünk, mert tizennégy évesen is úgy imádott játszani, mint egy kisfiú. De hogy érte bomoljanak a csajok? A szeplős, szöszi, túlságosan is nyúlánk, gyerekes Oliverért?
- Oliverrel sok minden történt az elmúlt években – fordította a szót komolyra Ivett.
- Végre benőtt a feje lágya? - kérdeztem cinikusan, és felhajtottam az italom maradékát.
- Nem alakultak jól a dolgai. Örülök, hogy végre újra mosolyogni láthattam ma. A zenekar miatt talán végre helyrebillen a lelki egyensúlya.
Ivett elvette a poharamat, és a mosogatógépbe helyezte.
- Nem értem mire gondolsz – vallottam be. Ivett megcsóválta a fejét, mintha nem akarna beszélni róla és elmosolyodott.
- Találkoznod kéne vele. Örülne egy régen látott barát társaságának.
- Talán nem is emlékszik rám – szabadkoztam, mert semmi kedvem nem volt elviselni a rajongók elképedt, gyilkos tekintetét, amikor rajongásuk tárgyával társalgok. Nem akartam, hogy azt higgyék groupi vagyok.
- Kérlek, mutass be neki – kapott az ötleten Liz.
- Olyan régen volt, már tíz éve, biztos nem fogja tudni, ki vagyok.
- Ugyan Lou, Liznek igaza van. Koncert után menjetek, és beszéljetek vele. Biztosan készíthettek vele közös képeket, ami később majd még nagyon sokat érhet – kacsintott Lizre Ivett.
- Rendben – adtam be a derekam, talán túl gyorsan.
Ők ketten könnyen beszélnek. Nem tudnak róla, hogy mielőtt Oliver a szüleivel más városba költözött, búcsúzóul megcsókolt. Abban a néhány másodpercben férfi volt, nem gyerek. Életében talán először.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése