2016. április 15., péntek

Jégszilánkok - 13.

Sziasztok! Hoztam a folytatást, és ígérem, a következő már tényleg vidámabb lesz, de azért remélem, ezt is szeretni fogjátok, van benne BELIVER ;) Ölelés és szép hétvégét mindenkinek!
*********************************************************************************

BELLA
2 hónappal később

Nem tudtam elaludni, akárhogy próbáltam. A lakás hiába került egy vagyonba, a falak hangszigetelése egyenlő volt a nullával, úgyhogy hallgathattam, ahogy Thony a legújabb áldozatát döngeti, lassan már ájulásig. Aznap anyáék meglátogattak minket, ezért a közös lakásunkban vártuk őket, de a férjemnek már nem volt kedve és ideje este hazavinni, mert találkozója volt a szomszéd szobában éppen terítékre kerülő fiúval. Hiába akartam taxit hívni, megtiltotta, így nem volt más választásom. A párnát a fejemre húztam, de nem sokat segített a helyzeten, maximum tompította a sikolyokat. Egyre idegesebb lettem, végül kipattantam az ágyból, kitrappoltam a szobából, majd meg sem álltam a szomszédos, barna tölgyfaajtóig. Egy pillanatig sem finomkodtam, azonnal az öklöm élét használtam a kopogtatáshoz. Szinte magam előtt láttam, ahogy Anthony lassan, ráérősen odasétál, hogy kinyissa az ajtót.
– Mit akarsz?! – rivallt rám, ahogy megjelent előttem, anyaszült meztelenül, álló farokkal. Megszoktam, hogy ezt csinálja, még a hányinger sem jelentkezett, ahogy megláttam.
– Lehetne egy kicsit halkabban? Tudod, mintha nem éppen meghalni készülne, vagy valami… – feleltem gúnyosan.
Már nem féltem tőle, mert tudtam, hogy szüksége van rám ahhoz, hogy célba érjen. Talán csak néhány hét, és apa a nevére írat mindent. Az ügyvédjei már a szükséges dokumentumokon dolgoztak, miközben én némán imádkoztam, hogy minél előbb végezzenek.
– Szerintem te se lennél halkabb, mikor arra készülnék, hogy megdugjam a formás hátsódat – felelte vigyorogva, majd közelebb hajolt hozzám, hogy a fülembe suttogjon: – Tudod, még szűz a drága. Lehetnél vele elnézőbb.
A hangjából kicsendülő kegyetlenség elég volt ahhoz, hogy elboruljon az agyam. Egy pillanatra elképzeltem, hogy a kisbabám hosszú évek múlva egy ilyen elmebeteg karjaiba kerül, és máris csak a vörös ködöt láttam. Félrelöktem a kezét, amivel az ajtót tartotta, és igyekeztem beslisszolni mellette. Nem voltam elég gyors, a derekamnál fogva elkapott.
– Hová, hová Bella? Csak azt ne mondd, hogy csatlakozni szeretnél – duruzsolta a fülembe.
– Engedj el, te állat! – ordítottam, és az ujjaimmal igyekeztem lefejteni magamról szorító karját. – Ha bántani mered, kihívom a rendőrséget, és remélem, az egész börtön végigmegy majd rajtad!
– Tudod, mi történt, mikor nem engedelmeskedtél? – kérdezte lassan, minden egyes szót kihangsúlyozva. – Emlékszel, ugye? Ne kelljen megint csúnya dolgot csinálnom, mert az neked kibaszottul fog fájni!
Ledermedtem, már nem próbálkoztam tovább a szabadulással. Igen, nagyon is jól emlékeztem, hogy két hónapja egy Range Rover elütötte Nadet, csupán azért, mert készült Oliverről és rólam egy kép, amin egymás kezét fogva, mosollyal az arcunkon beszélgetünk. Talán én nem félek Thonytól, de attól igen, hogy bántja a szeretteimet, vagy attól, hogy valami baja esik a kisbabámnak, ha sokáig ficánkolok a karjai között.
– Rendben, engedj el! – mondtam sokkal halkabban.
– Tudod te szebben is kérni.
– Kérlek, hadd menjek vissza a szobámba – suttogtam alig hallhatóan, de ez most elégnek bizonyult.
– Oké. Jó éjt! – búcsúzott tőlem kedvesen, mintha eddig csak az időjárásról társalogtunk volna. Elengedett, de előtte még megpróbálta végigsimítani az arcomat a keze külső oldalával, ami elől valamennyire sikerült kitérnem. Tudta, hogy utálom, ha hozzám ér, ezért folyton azt csinálta. Most is, ahogy visszamentem a másik ajtóhoz, a folyosón még hallottam önelégült nevetését, amely visszhangzott a falak között.
Bezártam magam mögött az ajtót, leültem az ágyam szélére, és próbáltam lenyugodni. Beletúrtam a hajamba, vettem egy mély levegőt és lassan fújtam ki. Ezt háromszor megismételtem, mire úgy éreztem, már nem remegek teljes testemben az idegtől. Haza kellett volna mennem. Nem lett volna szabad hagynom, hogy itt kelljen aludnom. Ledőltem az ágyra, majd az oldalamra feküdtem, és magamra húztam a takarót. Már elmúlt hajnali egy, a szemeim majd leragadtak, de az agyam megállás nélkül dolgozott, nem hagyott nyugodni. Meglepő módon, szinte semmi zaj nem szűrődött át a falakon, és nem sokkal később végül csak sikerült elaludnom.
Reggel a folyosóról beszűrődő hangokra ébredtem. Az álmot gyorsan kitöröltem a szememből, és azonnal kimásztam az ágyból. Itt volt az ideje, hogy hazamenjek, ha lehet, egy perccel többet sem akartam ebben a lakásban tölteni. Gyorsan felvettem az előző napi ruháimat, megfésülködtem, fogat mostam, és pechemre, éppen mikor kiléptem a szoba ajtaján, összefutottam Thonyval.
– Jó reggelt! – köszönt vidáman, már munkához öltözve. Sötétkék öltönyt viselt, ami tökéletesen kiemelte vízkék szemeit, alatta fehér inggel. Ha legalább egy kicsit rosszabbul nézni ki, talán nem tudna annyi ártatlant elcsábítani. – Hazavigyelek?
– Nem kell, hívok taxit – válaszoltam gyorsan, mert egy életre elég volt belőle. Szerencsére nem kötözködött, csupán megvonta a vállát, és míg én a cipőmmel bajlódtam, ő már el is hagyta a lakást. Át se gondoltam, egy hirtelen ötlettől vezérelve dobtam le a táskámat, majd nyitottam be halkan Anthony szobájába.
Nem ez az első alkalom, hogy bementem a szobájába, de ezidáig mindig üres volt, senki nem aludt az ágyában. Féltem, hogy mit művelt szegény fiúval, meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól van, ezért odalopóztam mellé, és már attól megkönnyebbültem, hogy lélegzik. A hátán feküdt, a takaró a mellkasáig fel volt húzva, a kezei pedig a feje mellett kikötözve az ágytámlához. Komolyan, itt hagyta egész napra így, hogy még mozogni sem tud? A pillantásom az arcára esett. Olyan fiatal még… Barna haja az arcába hullott, ahogy a fejét kissé oldalra döntve aludt. Az állkapcsán egy sötétlila folt éktelenkedett, de a nyaka is tele volt a harapások, szívások nyomaival.
– Ébredj, álomszuszék! – mondtam neki, és óvatosan végigsimítottam a karján, majd megráztam egy picit. Akkor ugrott be, hogy talán Thony bedrogozta, hogy készségesebben viselkedjen, de mikor a gondolat végére értem, már egy fáradt, de angyali szempárral találkozott a pillantásom. Mikor megmozdultam, hogy eloldozzam a kezeit, ijedten csúszott arrébb a matracon – már amennyire a kötél engedte –, és úgy nézett rám, mintha meg akarnám ölni.
– Semmi baj, segíteni akarok, én…
– Hagyj békén! Mit keresel itt?
Teljesen ledöbbentem az ellenállásán, hirtelen se köpni,  se nyelni nem tudtam. Elbizonytalanodtam, hisz Thony mindig azt állította, hogy csak olyanokkal fekszik le, akik önként belemennek a dologba úgy, hogy tudják előre a játékszabályokat. Egyszer tett kivételt, a testvéremmel. Valamiért hiszek neki. Talán mert mindig nyersen, kendőzetlenül és őszintén válaszol a kérdéseimre. De nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen fiatal fiú hogyan lelhetné örömét abban, amit az a féreg nyújtani tud neki.
– Nyugi, én csak jót akarok neked – biztosítottam, mire végre megtaláltam a hangomat. – Ki akarom oldozni a köteleket. Szabad?
Fájdalmasan hirtelen csóválta meg a fejét tiltakozása jeléül. Sűrű pillái alól olyan rémültem pislogott rám, mintha attól tartana, ennek ellenére mégis kiszabadítom. Kifújtam egy nagy adag levegőt, majd leültem mellé.
– Amúgy Bella vagyok. Téged hogy hívnak?
– Dominic – suttogta. – Te most tényleg társalogni akarsz velem?
– Ráérek – vontam meg a vállam. – Miért ne?
– Éjjel szeretkeztem a férjeddel – motyogta, mintha ez elegendő indok lenne. – Nem haragszol rám?
Összeszorult a szívem, ahogy azt a gyönyörű szót használta arra, ami közöttük történt. Hogy a francba mondjam el neki, hogy Anthony csak eszközként tekint rá? És hogy a szeretkezés távol áll attól, amit ők csináltak.
– Nem haragszom, mert nincs közöttünk semmi egy hivatalos papíron kívül – vallottam be. – Dominic, hány éves vagy? – suttogtam alig hallhatóan, mert tartottam a választól.
– Semmi közöd hozzá! – mondta, de már közel sem olyan ellenségesen, mint az elején. És a válaszból egy dolgot leszűrtem: nem elég idős ahhoz, hogy egy másik férfi extrém szexuális szokásaihoz asszisztáljon.
– Nem akarsz inkább hazamenni a szüleidhez? Vagy a barátaidhoz? Ne félj, beszélek Anthonyval, biztosan meg fogja érteni.
Nem kellett tudnia, hogy tartok tőle, Thony mit fog hozzá szólni, ha elengedtem. De úgy döntöttem, hogy most nem érdekelnek a következmények.
– Szeretem őt, hát nem érted? – sóhajtotta fáradtan. – Ő foglalkozik velem, a szüleim pedig nem.
– Bántott téged. Tele vagy foltokkal – érveltem, de valami azt súgta, hogy feleslegesen töröm magam. – Mindegy – zártam le hirtelen a témát, mert esélytelennek tartottam, hogy változtathatok az álláspontján. – Régóta tudod, hogy meleg vagy?
Meglepődött a hirtelen témaváltástól, mintha sikerült volna kissé zavarba hoznom ezzel a kérdéssel.
– Igen, elég régen.
Okos fiú… még mindig nem adott semmi támpontot ahhoz, hogy rájöhessek, milyen idős.
– A szüleid nem fogadták jól, amikor kiderült, igaz?
– Nem – mondta, és kicsit oldalra fordította a fejét, mintha csak az ablakon beszűrődő fényeket figyelné. – Próbáltak összehozni lányokkal. Az ismerőseik gyerekeivel. Az egyiknek sikerült megcsókolnia. Utáltam. Rosszul voltam tőle, érted? – fordult felém újra. A karjait kissé kinyújtóztatta, amennyire lehetséges volt. Baromira fájhatott már neki, és utáltam, hogy nem engedi, hogy segítsek.
– Igen. Tudod, vannak meleg ismerőseim. Az ikertestvérem például évekig azt hitte, hogy meleg, és most egy aranyos lánnyal vannak együtt. Imádják egymást. Egyszer, régen, szerelmes voltam egy fiúba… nem tudtam, hogy a saját neméhez vonzódik.
– Az szívás – jegyezte meg, és egy apró, féloldalas mosoly jelent meg az arcán. Elbűvölő volt, az arcán lévő kék folt ellenére is.
– Van nálam egy krém, amitől gyorsabban elmúlnak a zúzódások. Szeretnéd, hogy itt hagyjam neked? Az a fekete táska az előszobában a tiéd? – Bólintott, hálásan nézett rám, és tudtam, most többet nem tehetek érte, hacsak nem engedi. Illetve még valamit. Kezembe vettem a mobilját az éjjeliszekrényről, és elmentettem neki a számomat. – Hívj, ha bármire szükséged van, vagy csak beszélgetni akarsz.
Már majdnem kiléptem a szobából, mikor félénken utánam szólt:
– Bella! – Azonnal visszafordultam felé, és vártam, hogy mit akar. – Nagyon kell pisilnem – vallotta be szégyellősen, mire elnevettem magam. Visszamentem az ágyhoz, és néhány pillanat alatt sikerült kioldanom a köteleket, majd vártam, hogy elinduljon a fürdő felé. – Nincs rajtam ruha, elfordulnál? – nyögte ki végül, és akkor leesett, hogy mennyire tapintatlan vagyok.
– Persze, bocsi.
Mikor visszajött, immáron bokszerben, végre megkérdezte:
– Veled mehetek? – érdeklődött félénken, mire azonnal elmosolyodtam.
– Nem tudtalak volna itt hagyni egyedül. Kihívtam volna a rendőrséget – vallottam be, mikor már azon volt, hogy felöltözzön. Elgondolkozva bólintott, és követett engem, meg se kérdezte, hová megyünk.
– Akkor jó, hogy így döntöttem. Nem akarom, hogy Thonynak baja essen – a mosoly olyan gyorsan olvadt le az arcomról, ahogy jött.

OLIVER

Éppen pihenőt tartottunk a próbán, mikor egy szöveges üzenetet kaptam Bellától:
„Egy-két hét, és 10 centi lesz, lassan talán a neme is kiderül :)”
Elmosolyodtam, tudtam, hogy éppen akkor végzett a nőgyógyásznál, és bármit megadtam volna érte, ha együtt mehetünk, de tudtam, hogy nem lehet. A férje miatt – aki bár tud a babáról –, ugyanúgy nem akar a felesége közelében tudni, mint Bella szülei. Úgy tettem, mintha beletörődtem volna, hogy nem akar engem. Pedig valójában nem. Most a baba és Bella egészsége volt a legfontosabb, ezt kellett szem előtt tartanom. Igaz, majd beleőrültem, annyira hiányzott, de az önös érdekeimet sikerült háttérbe szorítanom miatta. Miattuk. Kevés volt, hogy hetente csak egyszer láthatom, utáltam, hogy sikerült elérnie, sose legyünk kettesben, de nem volt más választásom. Ő diktálta a szabályokat, én csak alkalmazkodtam hozzá.
– Átugrunk Nadhez, van kedved velünk tartani? – fordult felém Lou teljesen váratlan kérdésével, mikor végeztünk.
– Hát… fogalmam sincs – vallottam be.
– Ott lesz Bella – húzta el előttem a mézesmadzagot, ami csak még inkább összezavarta a gondolataimat.
– Nem tudom, hogy akar-e látni.
Lou úgy nézett rám, mintha kinőtt volna két szarvam, majd megfogta a kezem és ellentmondást nem tűrően kivonszolt a parkolóba, ahol Kade már várt ránk.
Így kevesebb, mint fél óra múlva Nad kanapéján ültem, kezemben egy pohár ásványvízzel, és már éppen azon voltam, hogy hazainduljak, mikor csöngettek. Riley végül Bellával és egy ismeretlen fiúval tért vissza az előszobából.
Egy pillanat volt az egész, csak annyi kellett, hogy összeakadjon a pillantásunk, és megszűnjön a világ körülöttünk. Bella picit eltátotta a száját, mielőtt a fogait belemélyesztette volna a vörös húsba. Hirtelen megtorpant, és szegény fiú majdnem nekiment. Nem bírtam ki, elmosolyodtam, és picit félrenéztem, hogy összeszedhesse magát. Fél szemmel még láttam, hogy megcsóválja a fejét, mintha igyekezne kizárni a gondolataiból, aztán végigpásztázta a jelenlévőket. Egyre gondterheltebbnek tűnt, miközben már mindenki feléjük fordult a szobában.
– Sziasztok! Valami összejövetel van ma? – tudakolta erőltetett nevetéssel. – Öhm… Ő itt Dominic… Az egyik munkatársam fia.
Hazudott, ráadásul ez nem magyarázta meg, miért van itt vele. Végig figyeltem az arcát, és szinte láttam, mikor kitalálta, mit fog mondani. Ráadásul Dominic is felé fordult egy pillanatra, meglepetten nézte, de aztán beletörődően bólintott. Nem tudom, hol szedte fel a fiút, de abban biztos vagyok, hogy Bella azok közé tartozik, akik szívük szerint az összes árvát befogadnák az utcáról. Aztán Bella odalépett a kanapé elé, intett a kezével, hogy csináljunk helyet neki, így én kihúzódtam szélre, míg Nad közelebb csúszott Rileyhoz. Kevés volt a hely, négyen ültünk a háromszemélyes bútoron, ráadásul Bella combja szorosan simult az enyémhez, de úgy tett, mintha észre sem venné. Hát jó. Már csak a farkamnak kéne megmagyarázni, hogy ennek abszolút semmi jelentősége.
Végül mindenki köré és a babánk köré gyűlt, Lou és Kade az ultrahangról kérdezgették, arról, hogy nemsokára kiderül, hogy kisfiú vagy kislány. Én meg csak ültem ott, szorítottam a poharat a kezemben, miközben úgy beszélgettek, mintha nem is az én gyerekemről lenne szó. De volt még valaki, aki hozzám hasonlóan elveszett volt: Dominic. Úgy tett, mintha a képeket nézegetné a falon, csak hogy elfoglaltnak tűnjön. Fáradtnak látszott, és nem tudtam teljesen kivenni a lámpafényben, de mintha egy zúzódás lett volna az arcán. Mikor észrevette, hogy nézem, hirtelen kezdtem el vizsgálgatni a szőnyeg mintázatát. Túl hirtelen. Újra felnéztem, és azt láttam, hogy a poharába nézve nevet rajtam. Egyre furcsább… Ki akartam deríteni, hogy ki ő, és mi köze Bellához, mert valamiért rossz előérzetem támadt vele kapcsolatban.
Már éppen indultam volna, hogy odaüljek mellé, mikor Bella kezei valahogy a lábamhoz értek. Talán véletlen volt, talán nem, de ledermedtem az érintésétől, a nadrágomon keresztül is éreztem az apró kisüléseket és a bőrének forróságát. Nyeltem egy hatalmasat, miközben igyekeztem ellazítani az izmaimat, melyek úgy feszültek, mintha harcra készülnék. Aztán újra megtörtént, Bella közben vidáman beszélgetett a testvérével, míg az én szívem nem tudta eldönteni, hogy leálljon, vagy kétszázas pulzusszámmal dobogjon tovább. Már két hónapja nem ért hozzám, és most úgy reagáltam rá, mintha a testem egyszerre akarná bepótolni az elmulasztott érintések érzületét. Dominic olyan tüzetesen bámult ránk, mintha a mikroszkópja alatt vizsgálgatna, sötétszürke szemei köztem és Bella között cikáztak, majd diadalittas mosolyt öltött, mikor megoldotta az egyenletet. Mi érdekesebbnek bizonyultunk, mint az absztrakt képek a szobában. Jól sejted, Bella kurvára az enyém! – üzentem neki gondolatban, de úgy tűnt, totálisan meg van elégedve azzal, amilyen következtetésre jutott.

BELLA

Képtelenség, hogy pont akkor kellett mindenkinek megjelennie Nadnél, mikor Dominic is jött. Alig tudtam valami épkézláb magyarázattal szolgálni, hogy miért van velem egy fiatal fiú, de az sem segített a helyzeten, hogy Oliver úgy pillantott rám, mikor beléptem a nappaliba, mintha csak ketten léteznénk az egész földkerekségen. Amíg elvesztünk egymásban, így is volt, csak remélni tudtam, hogy ő is azt érezte, amit én. Leültem mellé, nem érdekelt, hogy fájdalmas lesz, amiért nem érhetek hozzá, de legalább közel voltunk egymáshoz, annyira, mint már régen nem. Éreztem a testéből áradó hőt, az illatát az orromban, hallottam halk szuszogását, de ez közel sem volt elég.
Először véletlenül értem hozzá, valahol a térde környékén, de meglepődve vettem tudomásul, hogy nem szakadt rám a plafon, Dan nem rohant oda a telefonjával, hogy lefotózza a titkos kis érintést, majd Thonynak elküldve néhány órán belül valakinek baja essen a jelenlévők közül… Hihetetlen. Ekkor tudatosult bennem, hogy talán, esetleg, ha nagyon körültekintőek és okosak vagyunk, találkozhatnánk kettesben is. Ettől a gondolattól olyan hirtelen és letaglózóan öntött el a vágy, hogy a kezem már magától mozdult Oliver felé. Sajnos csak a farmerja durva anyagát érezték az ujjaim, és ahhoz, hogy a karját érinthessem, felé kellett volna fordulnom, de ahhoz túl gyáva voltam. Aztán egyszercsak a tenyere a kezemre simult, de szerencsére nem akart eltolni magától. Mikor erre rájöttem, lassan kiengedtem a benntartott levegőt, és akaratlanul is elmosolyodtam. Az egész testemmel még közelebb simultam hozzá, mondhatni majdnem az ölében ültem már, és egyre kevésbé tudtam koncentrálni arra, amit Lou mond nekem. Azon kattogott az agyam, hogy lehetnénk kettesben, de aztán leállítottam magam. Megfontoltnak kell lennem.
Amikor felnéztem, Dominic pillantásával találtam magam szemben. Délután együtt voltunk orvosnál, és kénytelen voltam neki elmondani, hogy terhes vagyok. Ő pedig szavak nélkül is pontosan tudta, hogy nem Anthony az apa, ehhez nem kellett nagy ész. Vajon megbízhatok benne? Tartani fogja a száját? Összehúzhattam a szemöldököm, mert elnevette magát a reakciómon, majd a konyha felé intett a fejével, és már indult is. Nem sokkal később követtem, majd megálltam előtte a félhomályban.
– Nem mondom el neki, ne aggódj – fordult hozzám bizalmasan sutyorogva.
– Micsodát? – érdeklődtem, mert ki kellett derítenem, mit tud.
– Hogy terhes vagy. Azt, hogy Oliver az apa, és hogy szó szerint epekedtek egymásért – sorolta egyre nagyobb vigyorral. – Miért nem mentek szobára? Anthony megfenyegetett?
Köpni, nyelni sem tudtam, ráadásul időközben Nad is odalépett hozzánk.
– Igen, megfenyegette. Ráadásul nem alaptalanul – válaszolt helyettem Nad, majd felhúzta a pulcsija ujját, hogy megmutassa a műtét helyét. – Néhány hete szilánkosra tört a karom, egy bordám megrepedt, mikor egy terepjáró felhajtott a járdára.
Úgy látszott, Dominic egy kis időre gondolkodóba esett, aztán megvonta a vállát.
– Miért nem találkoztok titokban? – érdeklődött felém fordulva.
– Mert féltem a testvéremet és a barátaimat? – kérdeztem vissza. – Anthony nem jó ember, neked is be kéne látnod.
Csak megcsóválta a fejét, mintha nem akarna ezzel gondolkozni, és visszatért az előző témához.
– Segítek neked, ha akarod. Találkozhatsz Oliverrel, és néhány órát kettesben lehettek.
– Hogyan? – vonta fel a szemöldökét Nad.
– Okosan. Mellesleg tudom, hogy lehet Anthonyt lefoglalni – tette hozzá vigyorogva, amitől engem kirázott a hideg.
– Nem mehetsz vissza hozzá! – szögeztem le.
– Hé, nem gond, tudom kezelni, és már nincs semmi, amit elvehet tőlem… – jegyezte meg. A hangjától összeugrott a gyomrom. – Amúgy is visszamennék hozzá, ugye tudod?
Tudtam, sajnos biztos voltam benne, de reménykedtem.
– Képtelen lennék Oliverrel foglalkozni, ha tudom, hogy bajod eshet – vallottam be magamba zuhanva. – Kérlek, ezt még gondoljuk át!
– Jó – bólintott rá végül. – Viszont van egy tutibiztos tervem arra, hogyan rázhatjuk le a megfigyelőt.

4 megjegyzés:

BezTina írta...

Szia!
Eszméletlenül szuper lett!
Kíváncsi vagyok Dominic tervére! Remélem tényleg lehet benne bízni.., habár én valahogy úgy selytem, hogy igen lehet, hiszen akármilyen faramuci is a dolog szereti azt az Őrültet....vagy pedig csak azt hiszi szereti..,mert tőle megkapja azt a "figyelmet" amit a családjától..és másoktól nem ezért bármit "elvisel és még úgy is érzi, hogy élvezi"...jó mert az rendben van, hogy vannak extrém dolgok.., de azért nem mindegy mit és hogy "csinál a másik"

Szép hétvégét!

Szia

Unknown írta...

Drága Hdawn!
Nekikezdek az imámnak. Imádkozom Istenhez, hogy beváljon a terv. Igazából hozzád imádkozom, mert te írod, de ez lényegtelen apróság. :D
Már a fejemben meg is van a happy end. Thony rájön, hogy ő is szereti Dominicot, megszerzi amit akar és végre hagyja élni a gerlepárunkat a csöppséggel. De tudom, hogy még ezerszer keresztülhúzod a számításaim, úgyhogy úgy érzem ez csak egy álom marad. (Már csak azért is, mert Thony egy elmebeteg állat és az is marad, kivéve, ha Fifty shades of greyt játszunk, ugyanis akkor valami csoda folytán angyalka lesz belőle :D)Nagyon várom a kövi részt, remélem a leghamarabbi időpontban jön! *-*

További szép napot!
Puszi♡

Nessa Laura Lossёhelin írta...

Valamiért úgy érzem, ez a történet egyre nagyszerűbbé növi ki magát. Már az elejétől fogva imádtam, de minden új fejezet felülmúlja az előzőt. Halál komolyan mondom.
Örülök, hogy Nadnek semmi komoly baja nem esett, és, hogy Beliver-baba is ép, egészséges, és növekedő-félben van. Tetszik Dominic karaktere, nem bánnám, ha többször is szerepelne, mert máris megkedveltem.
Nagyon kíváncsi vagyok, mit talált ki Dominic, és, hogy a következő fejezet mennyivel lesz vidámabb ennél! ;)
xx Ness

HDawn írta...

Kedves BezTina!

Dominic terve hamarosan kiderül, már alig várom, hogy megosszam veletek (éppen most írom, és nekem tetszik...:D) Az, hogy mennyire lehet benne megbízni, már egy másik kérdés. Talán igen, talán nem.
Neked is szép hétvégét! :)

Szia Andi!
Nem tudom mi lenne velem a kommentjeid nélkül :D De most komolyan... Tetszik a happy end-ed, bár eléggé leegyszerűsítetted a dolgokat :) Ennél kicsit bonyolultabb lesz ;) (nem, nem játszunk szürkét mellesleg :D)
Puszi

Kedves Nessa!
Nagyon kedves vagy, és olyan jó, hogy így látod. (én is úgy érzem, hogy fejlődöm az írás terén) Dominic lesz még a történetben, ne aggódj (nem csak te kedveled, hanem én is ;)) A következő fejezet vidámabb lesz, néhány nap és hozom :)
Puszi