2017. december 24., vasárnap

My indigo 1.

Békés, boldog karácsonyt kívánok minden olvasómnak! Én ezzel a pár részes történettel készültem nektek, remélem, annyira szeretitek majd, mint én írni :) Twincest, fantasy, és természetesen 18+. Kérlek, írjátok le a gondolataitokat, mert nagyon izgulok :) A folytatás 26-án este érkezik.

A történethez készült videó ITT tekinthető meg.

1. I call what we have indigo

A márványból kifaragott asztal körül kilencen foglaltak helyet. Mindannyian némán meredtek az asztalfőn ülő férfira, aki a mellette álló fiatal lánnyal beszélgetett halkan. Amikor Amanda továbbindult, kezében a boroskancsóval, Tom úgy döntött, szüksége lesz arra az italra. A csodára hiába vár, az úgy sem fog megtörténni, amíg ő nem teszi meg az első lépést. Amikor Amanda kérdőn nézett rá, ő csak bólintott, odanyújtotta a kristálypoharát, és halkan megköszönte. Túl ideges volt ahhoz, hogy magára erőltessen legalább egy apró mosolyt. Nem sokkal később a fiatal lány elhagyta a hatalmas helyiséget, és újra teljes némaság ölelte körbe a társaságot, mielőtt Thomas felállt, hogy köszöntse őket.
– Hálás vagyok, hogy mindannyian el tudtatok jönni – mondta a férfi lassan, majd ráérősen kortyolt egyet az italából. – Fontos dolgokról kell beszélnünk – nézett közvetlenül Tom szemeibe.
A fiú felkapta a poharát, és egyszerre lehúzta a vörösbort. A lába idegesen járt az asztal alatt, és arra várt, hogy a férfi bökje már ki. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy időtlen időkig kerülgessék a forró kását, mert minél hamarabb túl akart rajta esni.
– Így igaz. A lányom elérte a megfelelő kort, és hatalmas megtiszteltetés lenne, ha összekötődhetne veled – szólalt meg váratlanul egy nő Tom jobbján. Laila nem arról volt híres, hogy sokáig tudta tartani a száját, és a sorát is ritkán várta ki. Thomas felvont szemöldökkel fordult a szőke nő felé, és mintha mulattatta volna a nagyszájúsága.
– Laila, kedvesem, vannak a családod biztos anyagi hátterénél is fontosabb ügyek, amelyről szót kell ejtenünk. Mit szólnál, ha ezt később, kettesben beszélnénk meg? – kérdezte Thomas mézes-mázos hangon, de a szavai mögött rejlő gúny nem kerülte el Tom figyelmét. Talán ha nem lenne annyira feszült, még fel is nevetett volna.
– Hát persze, elnézést – szabadkozott a nő, de a bocsánatkérést egy pillanatig sem gondolta komolyan, legalábbis Tom így érezte. És ahogy felpillantott Thomasra, máris tudta, hogy ezzel nincs egyedül. Laila már az előző évben le akarta váltani a férfit, és persze az lett volna az ajánlata, hogy a fia kerüljön a helyére. Thomas szépen, diplomatikusan elhárította az ötletet, de azóta pontosan tudta, ki az, aki ha lehetősége lenne rá, tőrt döfne a hátába.
– Az egyik fiamról szeretnék beszélni – tért végre a férfi a tárgyra, miközben Tom érezte, hogy a szíve máris a torkában dobog. – Már évek óta lent él, semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy visszatérjen közénk. Kibújt a feladata alól, megtagadta a származását. Itt az ideje, hogy felvessem a teljes kitagadásának ötletét.
Eljött az a pillanat, amitől Tom már hónapok óta rettegett, miközben a hatalmas terem a benne tartózkodók sutyorgásától szinte méhkaptárrá vált. Erre várt, ezen szeretett volna minél hamarabb túlesni, és most mégis alig jöttek a szavak, amit már alaposan begyakorolt. A szája kinyílt, majd újra becsukódott, de semmi hang nem jött ki belőle. Sokkal nehezebb volt felvetni azt az őrültséget, mint azt először gondolta, pedig a terv már egy ide ott motoszkált a fejében.
– Bill megérdemli a kitagadást – jelentette ki egy őszülő férfi. – Mégis hogy képzeli, hogy egyenesági leszármazottadként nem vesz tudomást rólunk? Tudtam én, hogy baj van azzal a gyerekkel. Nem véletlenül kaptál egyszerre kettőt – nézett jelentőségteljesen Tomra. – Az egyik sajnos selejtes.
Tom érezte, ahogy az arca kipirult a dühtől. Még mindig ment a sugdolózás a résztvevők között, de végre volt elég ereje, hogy összeszedje a hangját.
– Ő az én felelősségem – mondta ki végül, ezzel mindenkit ledöbbentve. Nyolc kíváncsi szempár fordult felé, és szinte követelték a magyarázatot. – Bill a testvérem, és én… – kezdte remegő hanggal. Már nem csak izgatott, de végtelenül mérges is volt. – Szeretnék vele összekötődni.
Aztán csend. Pont, mint a filmekben. A duruzsolás abbamaradt, és csupán az elképedt tekintetek biztosították Tomot arról, hogy hallották, amit mondott.
– Fiam, mégis miről beszélsz? – kérdezte Thomas baljósan nyugodt hangon.
Tom vett egy mély lélegzetet, majd felállt az asztal mellett, hogy meggyőzőbbnek tűnjön.
– Tudtommal jogom van hozzá. Bárkit választhatok a testvéreim közül, és én őt választom.
– Ha nem vetted volna észre, Bill már közel két éve nincs velünk. Választhatsz, de csak azok közül, akik itt élnek – jelentette ki Thomas ellentmondást nem tűrően. – A megbeszélés után amúgy is szerettem volna veled néhány szót váltani négyszemközt, úgyhogy most megkérlek, foglalj helyet és folytassuk.
– Nem! – mondta Tom az apjáéhoz hasonlóan nyugodt hangon, miközben a szeme szikrákat szórt. – Ha beleegyezel, én gondoskodom róla. Az én felelősségem lesz, hogy itt legyen. És itt lesz. Tudom – tette hozzá kissé bizonytalanul.
– Nem engedhetem meg.
– Apa, kérlek! – mondta, szinte könyörgőre fogva a hangját. – Van rá mód, hogy megmentsem egy gyerekedet. Milyen vezetőnk vagy, ha nem hagyod, csak azért, mert egyszerűbb teljesen lemondani róla?! – fakadt ki Tom teljesen kétségbeesve, miközben a két kezével az asztalon támaszkodott. Tudta, hogy nem lesz egyszerű, de azt is tudta, hogy a végsőkig fog küzdeni a testvére életéért.
– Billt eddig sem érdekelte, mi van velünk. Vagy hogy mi van veled. Most majd talán azt képzeled, hallgatni fog rád? – kérdezte az őszülő férfi, gúnyosan vigyorogva. – Thomas, én mindig is mondtam neked, hogy baj lesz azzal a lánnyal. Mi is a neve? Áh, megvan, Simone.
Tom csak azt észlelte, hogy a széke egy nagy csattanással felborult mögötte. Aztán meghallotta Laila ijedt sikolyát, úgyhogy gyorsan igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Ritkán veszítette el annyira a fejét, hogy nem tudta kontrollálni, mikor jelenjenek meg a szárnyai. Szorosan összezárta őket a háta mögött, és bocsánatkérően nézett a mellette helyet foglaló nőre, amiért véletlenül a tollai végével összekócolta a gondosan beállított frizuráját. Aztán visszafordult, és szinte vicsorogva egyenesen az idős férfinak intézte a szavait:
– Ha egy rossz szót is szólsz anyámról, én esküszöm, Robert…
– Tom! Megparancsolom, hogy odakint várakozz, amíg véget ér a megbeszélés! – szólt közbe Thomas, ez alkalommal a hangját is felemelve. Tom újra kinyitotta a száját, hogy befejezhesse a mondatot, de aztán inkább csak megrázta a fejét, és undorodva nézett Robertre. Az a szemétláda nem érdemli meg, hogy kiakadjon miatta. Vett egy mély lélegzetet, biccentett az apja felé, majd sebes léptekkel szelte át a helyiséget. Ahogy emelt fővel kisétált a hatalmas, tölgyfából faragott ajtón, alaposan belökte maga után. Muszáj volt valahogy levezetnie a feszültséget, és nem bánta volna, ha Thomas még egy kicsit hagyja kiabálni a szenilis öreggel.
– Mi történt? – lépett hozzá Amanda összevont szemöldökkel. – Miért küldtek ki?
Tom lehunyta a szemét, és próbálta lenyugtatni a gondolatait. Minél hamarabb el akarta tüntetni a szárnyait, mert nem volt türelme ahhoz, hogy mindenki arról kérdezgesse, mi történt. Az angyalok meglehetősen ritkán viselték a szárnyaikat készakarva. Akkor volt rá szükség, ha a két világ között utaztak, vagy ha ünnepeltek. Sokkal jellemzőbb volt, hogy az akaratukon kívül jelentek meg, például egy erős érzelmi hatásnak köszönhetően.
– Nem történt semmi. Az sokkal fontosabb, hogy ezek után mi fog történni – jelentette ki sokat sejtetően, és ahogy érezte, hogy a hátáról eltűnik a súly, végre kinyitotta a szemét. Világítóan kék, sötét pillákkal keretezett tekintettel találta szembe magát. Amanda érdeklődve próbált az arcáról olvasni, ahogy ketten álldogáltak az előcsarnokban. Tom lenézett a földre. A mennyezeti ablakokon át bevilágító fény a hófehér márványpadlóra varázsolt színes foltokat, de a fiú abban a pillanatban valahogy nem tudta értékelni az igéző látványt.
– Felhúztak – jelentette ki a lány. – Mit mondott neked? Szóba hozta Billt?
Tom a hideg falnak döntötte a meztelen hátát, és fáradtan sóhajtott.
– Ki akarja végezni – mondta halkan.
– Azt nem teheti meg – csóválta Amanda a fejét. – A saját gyereke, és…
– Igen, az. Úgy ahogy te vagy én is. És mondd csak – kapta fel a vizet a fiú –  velünk mennyit foglalkozott? Szerinted érdekli, hogy mi van Bill-lel? Te jó ég… még csak nem is ismeri!
– Attól, hogy igazad van, még nem kell kiabálnod velem – szólt rá Amanda határozottan miközben összefonta a karjait a mellkasa előtt, és az egyik szemöldöke számonkérően felszaladt a frufruja alá. Ez az apró gesztus máris Billt juttatta a fiú eszébe. – Segíteni próbálok, ha nem vetted volna észre.
– Ne haragudj, kicsit ki vagyok merülve – vallotta be Tom.
– Hiányzik neked – suttogta a lány, és az ujjaival lágyan megsimogatta a fiú karját.
– Elképesztően – bólintott erőtlenül Tom. A fejfájás most is a legjobb pillanatban tört rá, mintha emlékeztetni akarná, hogy nem csak a lelkét készítette ki, hogy az ikertestvére nincs mellette, hanem lassan a teste is feladja. – De tudom, hogy neked is – tette hozzá összeszorított fogakkal, miközben a falnak döntötte a fejét.
– Tom, mi a baj? – kérdezte Amanda gyanakodva.
– Minden – tért ki a konkrét válasz alól a fiú, majd egy mély lélegzetvétel után mosolyt erőltetett magára. – De ne aggódj, megoldom. Ha kell, a vállamra fektetem, és úgy hozom vissza. Vagy elkábítom. Nagyon unom, hogy még mindig nem múlt el a lázadó korszaka.
– És aztán? Utána mi a terved? Odabilincseled valamihez?
– Nem riadok vissza semmilyen eszköztől, ami segíthet – jelentette ki Tom teljes meggyőződéssel. – Igazából az is eszembe jutott, hogy neked kéne utána menned. Mindig olyan jól kijöttetek egymással, és… rád talán hallgat. Te fontosabb vagy neki. Szerintem… – folytatta volna a fiú, de Amanda az ajkai elé szorította a mutatóujját.
– Ne is mondd tovább! – szólt rá a lány szigorúan. – Sokkal fontosabb vagy neki, mint bárki más. Egy percig se feledkezz el róla, hogy mennyire szeretitek egymást.
Tom egy pillanatig elgondolkozott a hallottakon, és máris elszégyellte magát, amiért kétségbe vonta a kettejük között lévő kapcsolatot.
– De te mindig tudtad, hogy mit kell neki mondanod. Megértettétek egymást – érvelt erőtlenül.
– Tény, hogy megvolt a közös hangunk, de Tom, ébredj már fel! Nektek, kettőtöknek van valamitek, amit mindig is irigyeltem – mondta a lány melankolikusan mosolyogva. – Talán a verbális kommunikációtokon van még mit javítani, de az biztos, hogy amikor egymásra néztek, és olvastok a másik gondolatában, akkor számtalanszor éreztem úgy, hogy egy egész beszélgetésről lemaradtam.
Tom nem tudta megállni, elrévedve mosolygott, és felidézte, hogy nekik, hármuknak milyen szép gyermekkoruk volt. Amanda volt az a féltestvérük, aki korban a legközelebb állt az ikrekhez, így adott volt, hogy együtt nőttek fel. A fiúk néha már úgy érezték, hogy megtalálták a harmadik ikrüket. Tom az ajkába harapott, és azon gondolkozott, kiöntheti-e a szívét.
– Én… – kezdte bátortalanul, a földet bámulva, de mégis úgy döntött, jobb, ha a lány szemébe mondja. – Bejelentettem odabent a tanácsnak, hogy össze akarok kötődni Bill-lel.
Amanda egy pillanatig dermedten bámult rá, majd megköszörülte a torkát.
– Hűha – mondta lassan, és nem tudta palástolni a meglepettségét. – Akkor gondolom ez volt a nagy terved. Hát… szívből remélem, hogy beválik – tette hozzá, és még egy mosolyt is magára varázsolt a semmiből.
Tomnak egyre nagyobb bűntudata támadt, ahogy nézte Amandát. A lány hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, ahogy átölelte magát a saját karjaival, mintha fázna. A hátára omló, lágy, sötét fürtök most mind előre csúsztak, ahogy ő is a falnak támaszkodott a fiú mellett.
– Sajnálom, én… – kezdte volna Tom, de Amanda megint a szavába vágott.
– Nincs mit sajnálnod. Te vagy az egyetlen, aki megmentheti, és ha ez a módja, én mindenben segíteni fogok nektek. Tényleg – szorította meg biztatóan a fiú meztelen karját. – Kérlek, hozd vissza hozzánk!
Tom először szóban akarta megköszönni a támogatást, amire valószínűleg hatalmas szüksége lesz. Aztán jobb ötlete támadt. Szorosan megölelte a lányt, de még mindig úgy érezte, nem tudja eléggé kimutatni, mennyire hálás.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm – motyogta megállás nélkül Amanda fülébe. – Megígérem, mindent megteszek, hogy a dolgok rendbe jöjjenek.
– Tudom, de még nincs miért hálásnak lenned – nevetett halkan a lány. – Majd ha visszahoztad, és sikerül meggyőznöm arról, hogy a szertartás alatt ne vágja el apa torkát, na akkor majd lesz mit köszönnöd. Tom hirtelen lemerevedett az ölelésben. A szertartás. Az összekötődés. Tom a testvére helyett dönt. Bill ki fog akadni.
– Kívánj sok szerencsét – mondta Amandának, ahogy kibontakozott az ölelésből. – Most visszamegyek, és megvárom Thomast. Hazai pályán jobb lesz vele harcolni, és talán anya is mellém áll. Aztán máris indulok Billért.
– Nagyon elszántnak tűnsz, és ilyenkor kizárt, hogy bárki meg tudja akadályozni, amire készülsz – mondta a lány, miközben Tom arcát tanulmányozta.
– De mi van akkor, ha van még valaki, aki legalább ennyire makacs? Például az, akit meg kell győznöm arról, hogy hülyeséget csinál? – kérdezte Tom felvont szemöldökkel.
– Igazad van – bólintott a lány megértően. – Sok szerencsét Billhez.
– Úgy legyen – felelte Tom hálásan mosolyogva, és meg egyszer, utoljára a kezeibe fogta Amandáét, hogy szeretetteljesen megszoríthassa.
Ahogy átsétált a palotát övező hatalmas kerten, már az járt a fejében, mit fog Billnek mondani, pedig tudta jól, előtte még az apjával is szembe kell szállnia. A zöld pázsit kellemesen cirógatta a meztelen talpát, gyerekek szaladgáltak a fényszökőkút körül, ő mégis olyan feszült volt, hogy attól tartott, az angyalszárnyai újra megjelennek, és az összes környéken sétáló elmebetegnek fogja gondolni. Amikor belépett a házuk ajtaján, végre kifújhatta magát, de a megkönnyebbülése nem tartott sokáig. Édesanyja, Simone karba tett kézzel támaszkodott az előszobát a nappalitól elválasztó boltívnek. Halványzöld, földig érő ruhát viselt, amelynek alsó része szinte táncolt a vékony bokái körül, miközben energikus léptekkel Tom előtt termett. Hullámos, tűzvörös haját a válla mögé dobta, és számonkérően nézett a fiára.
– Elmondanád, mi történt? – kérdezte kimérten, amiről Tom tudta, csupán a vihar előtti csönd. Ha nem csinál valamit, hamarosan a vörös hajzuhatag is lángolni fog, nem csak a nő sötét tekintete.
– Jártál a szobámban? – érdeklődött nyugodt hangon, mert sejtette, Simone csak onnan tudhatta meg, hogy történt valami a tanácskozáson. A válaszban teljesen biztos volt, de szerette volna az anyjától hallani.
A nő, aki még mindig annyira fiatalnak tűnt, mintha egy testvére lenne, hirtelen leeresztette magasra szegett állát, és a válla is összeroskadt. Tom már tudta, hogy Simone nem fog vele veszekedni, de azonnal bűntudata támadt. Néhány pillanatig csak nézte az anyját, aki hirtelen nagyon kicsinek és védtelennek látszott. A mindig magabiztos és erős nő eltűnt, és helyét egy rettegő árnyék vette át. Tom gondolkozás nélkül lépett oda hozzá, és amilyen gyorsan csak lehet, a karjaiba zárta. Simone visszafojtotta a könnyeket, de a teste remegett, és úgy kapaszkodott a fiába, mint az utolsó mentsvárába.
– Csak bementem mert… aztán Laira fénye az egész szobát elárasztotta, pedig a megbeszélésen voltál – dünnyögte Tom mellkasába kissé összefüggéstelenül, de a fiú mindent értett.
– Dühös voltam, és nem tudtam magam kontrollálni – vallotta be, miközben Simone haját simogatta. – Te és én... Mi ugyanazon az oldalon állunk. Szükségem van a segítségedre, anya.
A nő lassan felemelte a fejét és elgondolkozva Tomra nézett.
– Tervezel valamit, ugye?
– Nem ülhetek tétlenül attól rettegve, hogy a fénye mikor alszik ki teljesen. Nollának szüksége van rá – mondta Tom határozottan. – Thomas ma jelentette be, hogy…
– Hogy kitaszítja Billt – fejezte be helyette a nő.
Tom hirtelen kiszakadt az ölelésből, és elképedve bámulta Simonet.
– Te tudtad?! – kérdezte felháborodva. – Miért nem mondtad el?
– Apád megkért rá, hogy ne mondjam el előre, mert attól tartottunk, valami hülyeséget fogsz csinálni – felelte az anyja, miközben a kezeit tördelte zavarában.
– Tessék? – kérdezte újra Tom ez alkalommal sokkal halkabban, és még a fejét is megrázta, hátha könnyebben meg tudja érteni a nő viselkedését. Az ereje teljesen elhagyta, és már veszekedni sem volt kedve. – Hülyeséget csinálni? Hát, azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudd, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy Bill túlélje.
– Tom, kicsim – kezdte a nő, és a kezét bizalmasan Tom alkarjára simította.
– Anya, ne! – szólt rá a fiú kategorikusan, és elhúzódott. – Nem mondtad el nekem… talán te is segédkezni akarsz Thomasnak?
– Bill a gyermekem, hogy vádolhatsz meg ezzel? – nézett rá Simone elkerekedett szemekkel.
– Bill Thomas gyermeke is – vágott vissza a fiú, majd lemondóan megcsóválta a fejét. – Fáradt vagyok, és még apával is beszélnem kell. Visszahozom őt, akárhogy is alakul, és örülnék, ha legalább te nem állnál az utamba – mondta halkan. Nem várta meg a nő válaszát, azonnal a lakosztálya felé indult, és amikor felért az emeletre, bezárta maga mögött az ajtót, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében nekidőlt. Azonnal fényár öntötte el a szobát, és az asztal felett lebegő egyik fénygömb a levegőben úszva közeledett hozzá, és izgatottan ugrált, mint egy labda. Tom elmosolyodott, és előre nyúlt, hogy üdvözlésképpen megérintse Liarát. Az angyalok elválaszthatatlanok voltak attól a kis fénylénytől, akit születésükkor kaptak. Egyszerűen nem tudtak egymás nélkül élni, hiszen egymásból nyerték az energiájukat, és ha túl messzire kerültek az örök társuktól, akkor mindketten nagyon legyengültek. Ezért volt az, hogy a másik apró fénygömb a szobában, amely már csak borsószemnyi volt, még annyira sem tudta magát összeszedni, hogy üdvözölje Tomot. Nolla minden nap hazavárta Billt, és mikor csak Tomot érzékelte, a fénye megremegett picit mielőtt újra visszament aludni.
Laira közben bevackolta magát Tom tenyerébe, és a kis fénynyalábokkal vette körbe a fiú egész karját. Ő így tudta kifejezni a szeretetét, és Tom most nagyon hálás volt neki, mert elképesztően szüksége volt erre. Kezdte azt érezni, hogy Laira az egyetlen, akiben megbízhat ezen a helyen.
– Köszönöm, elég lesz. Most menj, és próbáld gyógyítani Nollát – mondta halkan Tom a kis lénynek, ami azonnal felvette labda alakját, és a levegőben visszasuhant a társához. A fiú fáradtan elmosolyodott, ahogy Laira körbevette Nollát, mintha fel akarná melegíteni, miközben szorosan magához öleli. Nekik is ezt kellene tenniük. Ha Tom végre újra átölelheti Billt, soha többé nem engedi majd el, ezt akkor és ott megfogadta.
Épp hogy elindult volna a fürdő felé, máris megtántorodott. Úgy érezte magát, mint egy olyan szerkezet, aminek áramra lenne szüksége a működéshez, és most hirtelen megfosztották az energiától. Pillanatok alatt minden ereje elhagyta, holott az előbb Laira feltöltötte valamennyire. Háttal nekiesett a falnak, és hirtelen az összes levegő kiszorult a tüdejéből. Halkan felnyögött, ahogy próbálta rendezni a kapkodó légvételeit, és egy kis asztal szélébe kapaszkodott, mert a lábai éppen fel akarták adni. Lassan lecsúszott a földre, a világosbarna haja az arcába hullott, miközben várta, hogy elmúljon a rosszullét. Laira ott lebegett a teste körül, és egyértelmű volt, hogy pánikol. Fénynyalábok  Mindenképpen a tenyeréhez akart férkőzni, és amikor Tom ellökte magától, még erősebben próbálkozott.
– Jól vagyok! Nincs szükségem most rád! – nyögte Tom az összes erejét összeszedve, miközben próbált parancsolóan hatni a lényre. – Menj vissza Nollához, kérlek!
Laira vonakodva lebegett vissza a helyére, és ha valójában lenne szeme, Tom le merte volna fogadni, hogy az egyiket végig rajta tartotta volna. Nem tudott rá haragudni emiatt, biztos volt benne, hogy szörnyen nézhet ki. Tom előre hajolt, és csak akkor vette észre a vörös pöttyöket a hófehér márványpadlón, aztán elég volt, hogy kidugja a nyelvét, és máris érezte a vér fémes ízét az ajkain. Újult erővel próbált feltápászkodni a földről, majd amikor végre sikerrel járt, az egyik tenyerét az orra előtt tartva, a fal mellett egyensúlyozva jutott el és zárkózott be a fürdőszobába. Amikor rátámaszkodhatott a mosdóra, hangosan fellélegzett.
Már hetek, vagy talán hónapok óta érzi úgy, hogy valami nincs rendben. Előfordult már többször is, hogy minden ereje elszállt, mintha valaki vagy valami lecsapolta volna, és olyankor még a lélegzés is nehezére esett. Azokban a pillanatokban senki sem tudott rajta segíteni, beleszámítva Lairát is. Lassan felnézett a tükörbe, és azonnal elszörnyedt a látványtól. Az orrából vastag csíkokban folydogált a vér, és néhány csepp már az állán remegett, hogy engedve a gravitációnak, lecsöppenjen a mosdóba. Az angyalok ritkán véreztek, és még ritkábban érezték magukat ennyire gyengének. Tom a vízcsobogástól alig hallotta, hogy valaki kopogtat a lakosztálya ajtaján. Gyorsan megtörölte az arcát, és nagyon erősen reménykedett benne, hogy már nem fog vérezni az orra. Az ajtóhoz menet észrevette az árulkodó pöttyöket a földön, és eldöntötte, bárki lesz az, nem engedi be.
– Apád beszélni akar veled – tért a tárgyra Simone azonnal, ahogy Tom kidugta a fejét. – Odalent vár.
– Rendben, két perc, és ott vagyok – bólintott a fiú. A nő úgy tűnt, még mondani akar valamit, de végül csak megfordult és lesétált a lépcsőn.
Tom bezárta az ajtót, és gyorsan keresett egy sötét rongyot, amivel feltörölheti a vért anélkül, hogy bárki észrevenné. Tudta, hogy alaposnak kell lennie, mert az angyalok között egy kis mennyiség a vörös folyadékból máris gyanúra adhatna okot. A sebeik normális esetben azonnal gyógyultak, kivéve kisgyermekként, amikor megkeresztelték őket, és kaptak maguk mellé egy fénylényt, tiniként, amikor először kinőtt a szárnyuk, vagy felnőttként, amikor összekötődtek valakivel, és a tenyerükön ejtett vágást egy különleges anyagból készült tőrrel tették. Talán tanácsot kérhetett volna, talán fel kellett volna keresni a bölcseket, de sajnos képtelen volt megbízni bárkiben is, ha Billről volt szó – és valami azt súgta, az ikertestvérének köze van mindehhez. A különc fiú viselkedése és kinézete teljesen eltért a normáktól, és ez elég volt ahhoz, hogy tüskének számítson a társadalmukban.
Tom szorosan összefogta a haját, magára húzott egy pólót, és még egyszer belenézett a tükörbe. Nem tűnhet fáradtnak, miközben az apjával harcol. Meggyőzőnek és határozottnak kell lennie, különben könnyen elbukhat. Még egy pillantást vetett az asztal felett lebegő fénylényekre, akik továbbra is szinte egybeolvadva próbálták egymást táplálni, majd kilépett a folyosóra és a hatalmas, márványból kifaragott, vörös bársonnyal borított lépcső felé indult. Már félúton hallotta a beszélgetést, és tudta jól, hogy hallgatózni nem szép dolog, de az odalent folyó téma egy pillanatra megállásra késztette.
– Nem tudom, Thomas – mondta Simone frusztrált hangon. – Nem várhatod el tőlem, hogy kifigyeljem.
– De akkor mégis hogy képzeli ezt az egészet? Ha még nem érett rá, akkor úgysem tudnak összekötődni. És ez csak Tom. Az, hogy Bill-lel mi van, a fene sem tudhatja.
– Tom okos. Tudja, mit csinál – jelentette ki a nő dühösen. – Az egészről te tehetsz egyébként. Miért kell őt kitiltani?
– Vezetőként példát kell mutatnom, és erősnek kell lennem. Sajnálom, Simone, de Bill elbukott – felelte a férfi könyörtelenül.
– Ha az egyikünk elbukik, akkor a másik is – szólt közbe Tom, és hirtelen két számpár fordult felé. – Ha Bill elbukik, akkor én is.
Thomas érdeklődve figyelte a fiát, ahogy az megtette feléjük az utolsó néhány lépést.
– Mégis mióta állsz ott? – kérdezte végül egy kis nehezteléssel a hangjában.
– Nem olyan régen – felelte a fiú.
– Nem is lényeges – legyintett a férfi. – Édesanyád nem igazán tudott válaszolni arra, hogy elég érett vagy-e ahhoz, hogy összekötődj valakivel – kezdte Thomas kárörvendő hangon. – Beavatnál minket?
Tom érezte, hogy még a füle is elpirul a kérdésre, miközben a szülei úgy bámulták, mint egy darab húst. Végül is az volt, akinek a születése jogán az lenne a feladata, hogy majd felváltsa az apját, és gyerekeket adjon a népüknek.
– Igen – suttogta alig hallhatóan.
– Igen, elmondod?
– Nem. Vagyis de – emelte fel a fejét Tom, és eldöntötte, ezen jobb minél hamarabb túlesni. – Igen. Elég érett vagyok.
A szobában hirtelen megfagyott a levegő. Simone elképedt, és félve nézett hol a fiára, hol pedig Thomasra.
– És ezt nekünk mikor akartad elmondani? – érdeklődött a férfi nyugtalanítóan színtelen hangon. – Van róla egyáltalán elképzelésed, mi a fenét művelsz?
– Úgy éreztem, ez csak rám tartozik – suttogta Tom. A beszélgetés olyan irányt vett, amire nem számított, és amire nem tudott felkészülni. Annyira gyerek volt még, ha ez a téma került szóba. Csupán néhány hónapja történt, hogy a teste elkezdett önálló életet élni, és bár először nyugtalanították és zavarba hozták a nedves álmai, lassan megtanulta kordában tartani a megbolydult hormonjait. Végre sikerült elfogadnia ezt a változást, de még nem állt készen, hogy erről nyíltan beszéljen a szüleivel.
– Tévedtél. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy téged szerettelek volna kinevezni utódomul – felelte ridegen Thomas, majd fel-alá kezdett járkálni a vastag perzsaszőnyegen. Most Tomon volt a sor, hogy teljesen leessen az álla. Sejtette, hogy kénytelen lesz majd gyerekeket nemzeni, ha eljön az idő – és ha ebbe belegondolt, inkább lett volna földművelő paraszt, mint egy nemes fia –, de azt nem gondolta, hogy Thomas szeretné, ha a vezetőjük is lenne. – Nem akarom, hogy Bill mindent elrontson – gondolkozott hangosan a férfi, és megtorpant Tom előtt. – Van egy ajánlatom. Három nap múlva megtartjuk a szertartást, ha addig sikerül visszahoznod.
Tom arca egyik pillanatról a másikra felderült, és már emelte a karját, hogy megölelje az apját, de a férfi tiltakozóan elhúzódott.
– Van valami kikötésed – értette meg a fiú.
– Igen, van – bólintott Thomas. – Nem hagyhatom, hogy Bill kisajátítson magának. Ha visszajöttök, és ígéretemhez híven összekötlek titeket, utána elvárom, hogy a szolgálatomra állj, ha szükségem van rád.
– Ez egészen pontosan mit jelent? – kérdezte Tom gyanakvóan.
– Sok mindent – jelentette ki egyszerűen a férfi.
Tom halkan a kanapéhoz sétált, és leült a puha párnákra. Félelem, diadalérzet, majd újabb elbizonytalanodás – és mindez az elmúlt öt percben történt.
– Bill biztonságban lesz, ugye? – kérdezte halkan, de nem nézett fel.
– Ahogy te is. Tudod, hogy szándékosan nem tennék olyat, amivel ártok nektek. A gyerekeim vagytok, az istenért! – Tom lassan felemelte a fejét, és az apjára nézett. Szeretett volna olvasni az arcáról, de ez nehezebb volt, mint gondolta. Tudta, hogy még egy darabig nem kell átvennie az apja helyét. A férfi közel háromszáz éves volt, és emberi mértékkel nézve nem tűnt többnek harmincnál.
– Ez egy nagyon jó lehetőség, kicsim – ült le mellé Simone, és az arca máris ragyogott. – Visszakaplak titeket, és minden rendbe jön.
Tom nem nézett az anyjára. Még mindig haragudott rá, amiért nem volt hozzá őszinte, és a füle botját se mozdította, mikor kiderült, Billt ki akarják végezni. A kezeit bámulta, a vékony kis heget a tenyerén, ami összekötötte őt Lairával, amikor még mindketten nagyon picik voltak. Ez olyan volt, mint amikor az emberek gyerekként kapnak egy kisállatot, hogy megtanuljanak felelősséggel tartozni valami iránt, azzal a különbséggel, hogy itt az életük múlt azon, hogy bánnak a fénylényükkel. Tom nem értette, Billt mi sarkallta arra, hogy elhanyagolja Nollát, mint ahogy azt sem tudta felfogni, a testvére hogy tudott neki ennyire egyszerűen hátat fordítani. Ő nem tudná ezt tenni, és most sem fogja.
– Rendben, úgy lesz, ahogy szeretnéd – nézett fel az apjára, és amikor a férfi a karjait nyújtotta felé, felállt, hogy egy öleléssel pecsételjék meg az egyezséget.

16 megjegyzés:

Andrea Nagy írta...

Szia Drága!
Angyalok? Hmm.. Imádom őket! Olyan szépek. Azok a csodás szárnyak.. Repülés.
Laira és Nolla. Érdekes gondolat, hogy minden angyal születésekor kap egy fenygömböt, akivel szimbiozisban élnek. Nem is értem Bill, hogy tudta magára hagyni át övét.
Bill... Miért ment el? Vagy menekült, mindent hártahagyva.
Érdekes az egész történet.
Türelmetlenül várom a folytatást!
Boldog karácsonyt! 🎄💖🎄💖🎄💖

Névtelen írta...

Szia!

Egy kicsit meglepett h nem Larryt kaptunk, de tetszett amit hoztal. :)
Egyelore nem tudok bovebbet mondani, de kivancsian varom a folytatast! :) <3

Koszonom neked es Boldog Karacsonyt! :)

Puszi, D.

BezTina írta...

Szia HDawn!
- Angyalok, fênylények? És ők kötődnek egymáshoz? Na és a sok -egyelőre- titok és rejtêly?
-Egyszerűen imádom! Elképesztő hova kalauzolsz benünket! :) Szives örömest vetem magam ebbe a vilagba!
Nagyon szépen köszönöm az élmênyt! Kíváncsian várom a következő részt!
Áldott Boldog Bêkés Szeretetben Gazdag Karácsonyi Ünnepeket Kívánok Neked!
Puszi

Carmen írta...

Boldog Karácsonyt, csajszi! Nagyon érdekesen indul a sztori, de ezt már mondtam :) Nekem is tetszenek a kis fénylények. A következő rész Bill szemszögből jön majd? Nagyon kíváncsi vagyok rá. Ezek szerint hamarosan megtudom... ;)
Ja, még azt meg akartam mellékesen jegyezni, hogy én szerintem nem írtam volna oda az elejére, hogy 18+ twc lesz, hadd izguljon a perverz népség! XD
Pusziiik!

HDawn írta...

Szia!
Úgy örülök, hogy tetszik :) Tulajdonképpen ez az első Twincest amit az én, saját tollamból kaptok, na meg az első fantasy a blogon. :) Mindjárt érkezik a folytatás. Puszi :)

HDawn írta...

SZia!
Örülök, hogy azért tetszik :) Ma, néhány percen belül már érkezik is a folytatás. Sok Puszi, és neked is boldog karit :)

HDawn írta...

Szia!
Bizony, én régebben nagyon sok fantasy-t olvastam (írtam is), és most eljött az ideje, hogy végre a blogra is felkerüljön valami ilyesmi :) Köszönöm, hogy írtál, és a folytatásnál is várlak :) Neked is boldog karit!, puszi! :)

HDawn írta...

Köszönöm, neked is, így utólag is, meg amúgy is :D A következő rész nem Bill szemszögéből jött, de ezt azóta már te is tudod :) Lehet, hogy igazad van... :D Ajj, elrontottam a meglepit :D Pusziii :)

Petruska írta...

Drága!
Végre ideértem és elolvastam!😊😉
Fantasztikus!😘😘😘
Nagyszerű kezdés,izgatottan várom a folytatást!😘
Tetszik Tom karaktere,erős ls kiáll a testvéreért😊😉😍

Gyö írta...

Na de Carmen!!! Kikérem magamnak, hogy mi Perverz néps.....Haa mint is? Igazad van perverzek vagyunk! De Te is!!!Meg szerinted ha nem írja oda akkor azt hisszük nem lesz szex??? Most ez komoly? Persze!!! Az összekötés meg majd sállal történik, amit a drága papa köt meg gyorsan a szertartás közben kötőtűvel???:D:D:D

Na de akkor kezdjük rendesen! :D Csak kiverték a szemem Carmen betűi, és most nem azzal, hogy Larry vagy egyéb szereplőjének hímtagjának méretét taglalja, vagy, hogy ki és hova akarja bedugni??? "legyek felül???" Hmmm, Ki tetszik perverz lenni???....:D:D:D

Tehát!

Szia HDawn!

Engem már ott megvettél, hogy Tomnak adtál szárnyakat!<3<3<3

Milyen jó lehet, ha átölel a szárnyaival és közben pihe, puha tollaival simogat.....Hümmmmmm
Mi nők...legalábbis Én...tényleg kettyósak vagyunk!!! Komolyan eszedbe nem jutna a csirke szárnyára gondolni így! :D:D:D De valljuk be, minden ami szőrös, puha azt szeretjük!!! Betegek vagyunk!!!
Persze a dögös testre való csatolás az kell. ;) Óóóóóó Tom.......

Már most látszik, hogy egy tökéletes és káprázatos álomvilágot álmodtál nekünk. Imádom, hogy nem csak egy szex....történetet írsz, hanem egy varázslatos, sokszínű, komplex mesét szősz.

Ma "megnéztem", a család nézte én meg kibiceltem fél érzékszerveimmel, a Valerian és az ezer bolygó városa című filmet. (Megjegyzem remek film.) Férjem mindig értetlenkedik, miért húzzák le manapság az összes filmet. Az én meglátásom az, hogy az emberek nem olvasnak. Ezt a filmet Én Verne Gyula regényeihez hasonlítottam, és itt mindjárt elérünk a "Miért is kezdtem ezt el írni?" részhez, kitartás, szerintem ha olvasnának még ilyen jellegű történeteket, tudnák értékelni az ilyen filmeket is.

Na és most értünk a Te részedhez.:):):)
Te ötvözöd Verne Világait az erotikával és az AU stílussal.
Ugyan úgy és ugyan olyan színvonalasan megteremtetted a lényeidet, a hozzájuk passzoló világot.....HIHETETLEN...már most nagyon tetszik, beszéltük már, hogy volt egy időszakom, Larry és most már TH, jajj meg Carmen óta már ki tudja ki, :D:D:D létem előtt amikor a fantasykat faltam.

Köszönöm, Te ötvözted ezt a kettőt nekem.

SZERCSI VAN!!!és MILLIÓ ölelés és köszönet!!!

Gyöngyi

U.i.: Másodjára gépeltem be, mert sikerült bezárnom az elsőt úgy jó felén túl a kommentnek, ilyenkor az bosszant, hogy először csak úgy jött és írtam. Másodjára már nem sikerül úgy, mert azon agyalok, hogy is írtam. De azért igyekeztem újból valami értékelhetőt írni. Remélem összejött, puszi.

Gyö írta...

Ja igen, már jön is mit felejtettem ki a 2.0 verzióból.

Imádom a perverz Bloggerinákat!!!

Carmen írta...

Gyöngyikééém! :D Pontosan ezért nem írtam én meg azt az ikres sztorimat, ami ott porosodik elkezdve évek óta... mert ha kiderül, hogy nincs benne twc szex, akkor botrány van! Nem, nem botrány. BOTRÁNY. Csupa nagy betűvel. Perverz népség... :P
(És ezt most nem is ide kellett volna írnom, de ha már itt kezdtük el... :D)

Gyö írta...

Carmenkéééém!:D:D:D

Lehet kezdeményezném én, mint ÁNTSZ a nyári lángososnál, azt a nagytakarítást! :D:D:D

Gondolkoztam én is azon javaslom, te csak a saját platformodon szadizz minket! Ne lázíts másokat! :D:D:D A Te Perverz Királylányságod egyik,már behódolt, alattvalója

HDawn írta...

:DD

HDawn írta...

Szia drága!
Köszönöm, és nagyon örülök, hogy tetszik :) Puszi!

HDawn írta...

Drága Gyöngyi!
A csirkeszárnyon még azóta is nevetek :D A két kis angyalka szárnya sokkal szebb és puhább, és finom illatú és... :D Köszönöm a kommented, mindig a napjaim fénypontját jelentik, imádom őket olvasni :) Sok-sok puszi és ölelés!