2018. február 23., péntek

Megfigyelve - 10. Önelemzés

Sziasztok! Jubileumi 10. rész :) Hihetetlen, hogy máris itt járunk. Izgalmas rész lesz, úgyhogy kalandra fel ;)


10. Introspection
Önelemzés: A saját tudat vizsgálatának folyamata.

10 évesen

– Jobban éreznéd magad, ha valamivel le tudnád foglalni a kezed, míg beszélgetünk? Van néhány filctollam és színes ceruzám, ha szeretnéd – zavarta meg a csendet Doktor Engle ismerős hangja.
Annak ellenére, hogy már az előtte ülő fiú testbeszédéből is sokat ki tudott olvasni, eljött az ideje, hogy végre beszéljenek.
Tom megrázta a fejét miközben a hosszú, kócos, szőke haja az arcába hullott. A tízéves fiú a kanapé szélén ült, a lábai megállás nélkül mozogtak, és az alsó ajkát beszívta, hogy idegesen rágcsálhassa. A tenyerét néha a combjához dörzsölte, és a farmerjába törölte a nedvességet. Több, mint két év telt el azóta, hogy az ikrek közül az egyik szorongást mutatott, és a doktor ennek még nem fedezte fel a forrását. Most Tommal találkozott először, de a fiú nem szólt többet néhány elenyésző szónál az elmúlt negyedórában. Doktor Engle-t az egész jelenet nagyon emlékeztette a két évvel ezelőtt történtekre.
– Miket csináltál ezen a nyáron? – kérdezte végül, és lerakta a mappát meg a tollat maga elé, mintha ez a kérdés nem lenne olyan fontos a foglalkozás szempontjából. Ez egy kis trükk volt, de ha Tom végre elkezd beszélni, megéri.
– Gordon megtanított gitározni – motyogta Tom, miközben egy cérnaszálat piszkált, ami kilógott a pólójából. Mivel a némaság, vagy az, hogy nem reagált a Bill-lel kapcsolatos kérdésekre, már többször is bajba sodorta, ezért megtanulta, hogy muszáj válaszolni a jelentéktelenekre. Azt még nem tudta, hogy minden kérdés fontos, még akkor is, ha semlegesnek tűnik.
– Ez nagyon kedves tőle. Bill is gitározni tanul? – kérdezte a doktor. Még emlékezett rá, hogy a fiúk mostohaapja mindkettőjüket elkezdte tanítani, de meglepődött, hogy Tom ragaszkodott ehhez a hobbihoz. Az elmúlt években végig tesztelte, hogy az ikrek mennyire különböznek. Észrevette a külső megjelenésük fokozatos változását, és kíváncsi volt, hogy vajon a kedvenc elfoglaltságuk is különböző-e.
Tom megrázta a fejét, amitől a haja még kócosabb lett.
– Nem igazán. Ő inkább énekel – válaszolta, remélve, hogy a testvére neve csak ehhez hasonló semleges témák kapcsán fog előkerülni.
Doktor Engle elmosolyodott, miközben visszaidézte Bill ragaszkodását a mikrofon iránt, amit néhány éve használtak egy terápia alkalmával. De a mosolya azonnal elhalványult, amikor eszébe jutottak a kisfiú könnycseppjei, miközben elmesélte, hogy a szeretett játékát tönkretették. A doktor mindig érdekesnek találta, hogy Billt jobban zavarta a játék megsemmisülése, mint azok az ütések, amik miatt kórházba került. Sajnos Tom egyik eseményről sem volt hajlandó beszélni. Doktor Engle látta, hogy a fiú próbálja elrejteni az érzéseit, ugyanúgy, ahogy régen is.
– Bill jó énekes? – kérdezte, mert kíváncsi volt, Tom hogyan vélekedik a testvéréről, és hogy változott-e a véleménye.
– Igen. Ő dalokat ír, én pedig eljátszom őket. Van egy zenekarunk, és Bill mindig azt mondja, hogy egyszer híresek leszünk – felelte Tom egy apró bólintással.
– Hűha, ez lenyűgöző. Egyszer majd meghívsz a koncertetekre, ugye? – kérdezte a doktor valódi érdeklődéssel. A mosoly visszatért az arcára, mert bár érezte Tom aggodalmát, elégedett volt azzal a fejlődéssel, ahogy a fiúk viszonyultak egymáshoz. Az a tény, hogy egyikük gitározott, a másikuk pedig énekelt, vágyat mutatott arra, hogy egyidejűleg fenntartsák a kapcsolatukat, de érvényesüljön az egyéniségük is. Az ikrek külön egyéniségekké váltak anélkül, hogy elszakították volna őket egymástól, és pontosan ez volt a doktor célja.
Tom elmosolyodott és újra bólintott. Ő még mindig nem volt róla meggyőződve, hogy híresek lesznek, de Bill ragaszkodott ehhez az állásponthoz. A fiatalabb fiú biztos volt benne, hogy Tom a legjobb gitáros a földön, és egy napon majd ismertek lesznek. Végül Tom is belenyugodott, de csak azért, hogy boldoggá tegye az öccsét. Hírnévvel vagy anélkül, szerettek együtt dalokat írni, és csak ez volt a fontos.
Doktor Engle látta, hogy Tom végre lenyugodott. Úgy tűnt, hogy a beszélgetés Billről és a zenéről jó hatással volt rá, és ezt a doktor igyekezett fejben tartani, ha később is szükség lenne rá. De most az volt a dolga, hogy kitalálja, mi a Tomból áradó feszültség forrása.
– Hogy jöttök ki Bill-lel? – kérdezte a doktor most már egy kicsit komolyabb hangon. Tom azonnal rájött a hibájára és gyorsan bezárkózott. A doktor látta a fiú fizikális megnyilvánulását, miszerint nem akar beszélni, ahogy a kanapé karfájához simult, és próbált minél távolabb húzódni.
– Jól – válaszolta érzelemmentesen, miközben újra elkezdte rágcsálni az ajkát.
– Még mindig az a tipikus kisebb testvér, aki állandóan felidegesít? – kérdezte a doktor, és igyekezett kicsit oldani a hangulatot.
– Azt hiszem – motyogta Tom. Ez volt a helyes válasz? Ez számított „normálisnak”? Doktor Engle ezt akarta hallani? Tom érezte, hogy a beszélgetés komolyabb témák felé sodródott, és a tenyere ismét izzadni kezdett. Nem tudott mást tenni, csak várta, hogy a fejsze lehulljon. Várta, hogy Doktor Engle elmondja, pontosan tudja, mit csináltak előző este, és hogy emiatt szét fogja őket választani.
– Volt olyan, hogy tényleg megharagudtál Billre? – érdeklődött a doktor, miközben kíváncsian figyelte a fiút.
– Nem – felelte Tom gyorsan, mielőtt átgondolta volna a választ. Annyira ideges lett, hogy képtelen volt észszerűen folytatni a megtévesztést. Nem vette észre, hogy ez a válasz teljesen az ellentéte, mit amit előtte mondott, de csak arra tudott gondolni, hogy a legutóbbi alkalommal mindenki azzal gyanúsította, hogy bántotta Billt. Nem engedhette, hogy megint ezt gondolják.
– Tehát Bill sokszor idegesít, de sosem haragszol rá? – kérdezte a doktor szkeptikusan, szándékosan rámutatva az ellentmondásra. Nem csak a válaszok voltak furcsák, a feltett kérdések is trükkösek voltak. A testvérek alkalmanként dühösek voltak egymásra. A gyerekek akkor válaszolták azt, hogy nem haragszanak a testvérükre, ha valamit rejtegettek.
– Igen… úgy értem… nem… vagyis… néha dühös vagyok, de már nem veszekszünk – próbálta Tom elmagyarázni. Nem sikerült túl jól kimagyaráznia a dolgokat, főleg hogy a nyelve állandóan megbotlott.
– Örülök, hogy ezt mondod. Nagyon fontos, hogy megtanuljátok agresszió nélkül kezelni a felmerülő problémákat – válaszolta Doktor Engle. Kezdte kapiskálni a dolgokat, de előtte még meg kellett hallgatni a másik fiút is. Észrevette a vért Tom alsó ajkán, ami az ideges harapdálás miatt serkent ki, és eldöntötte, hogy itt az ideje a cserének. Aztán majd lesz lehetősége összeegyeztetni a válaszokat, és végre rájöhet, mi folyik itt.
– Úgy tűnik, ma nem vagy beszédes hangulatban. Most szeretnék egy kicsit Bill-lel is beszélni, amíg te kint vársz – mondta az orvos kedves hangon.
– Nem! – kiáltotta Tom, mielőtt még megállíthatta volna a nyelvét. A szíve olyan sebesen dobogott, hogy majd kiszakadt a mellkasából. Jól tudta, hogy Bill nem tudná kezelni a kihallgatást. Aznap reggel, mielőtt elindultak otthonról, az öccse hisztérikusan sírt és azért könyörgött Tomnak, hogy ne engedje, hogy beszélnie kelljen a doktorral. A fiú, aki eddig mindig a bátyja hangja volt, arra kérte, hogy most cseréljék meg a szerepeket. – Én… öhm… szeretnék veled beszélni bizonyos dolgokról – mondta Tom, hogy egy kicsit elvegye az élét a hirtelen kitörésének. Most már csak ki kell találnia valamit, miről beszéljenek.
Doktor Engle összevont szemöldökkel nézett rá. Valami nagyon rossz történhetett. Tom nyilván nem akarta, hogy beszéljen Bill-lel, de vajon miért? Egyetlen rémisztő pillanatra azt hitte, hogy két évvel ezelőtt tévedett azzal kapcsolatban, hogy a fiú nem bántotta az öccsét. Szörnyű lehetőség volt, és a doktor nem akart belegondolni sem, de a félelem, amit Tom szemében látott, amikor megemlítette, hogy szeretne Bill-lel beszélni, rossz előérzetet keltett benne. Nem fog elhamarkodott következtetéseket levonni, de ki kell derítenie, mi történt.
– Tom, tudod, hogy bármiről beszélhetünk, amiről csak szeretnél, de most a testvéred következik. Igazságosnak kell lennünk. Egyeztetünk egy újabb időpontot, amikor beszélhetünk kettesben – mondta a doktor határozottan. Normál esetben hagyta volna, hogy Tom addig maradjon, ameddig csak akar, de biztos volt benne, hogy a fiú hazudik annak érdekében, hogy távol tartsa Billt, és ezt nem engedhette meg neki.
– De… én… – kezdte Tom, de a hangja elcsuklott.
– Tom, miért nem akarod, hogy beszéljek a testvéreddel? – kérdezte a doktor kertelés nélkül.
– Én… én… – dadogta Tom. Nem találta a megfelelő szavakat. Újra elbukott abban, hogy megvédje az öccsét. A pokol, amin az előző lebukás után átmentek, újra kezdetét vette, és most Billt fogják kérdőre vonni. Tom nem felejtette el, hogy az öccse mennyire szomorú volt akkor is. Felhúzta a lábát a kanapéra, a kezeit ökölbe szorította, és elrejtette az arcát a térde mögött. Nem tudta újra megtenni.
Doktor Engle nem várta meg Tom igazi válaszát. Nyilvánvaló volt, hogy nincs olyan. Egyszerűen felállt a karosszékből, és az asztalához ment. Egy kis nyöszörgés hagyta el Tom ajkait, amikor a férfi megnyomott egy gombot a telefonon, hogy behívja Billt, miközben a recepcióssal folytatott beszélgetése rövid és lényegre törő volt.
– Beszélni fogok veled, miután végeztünk Bill-lel – mondta a doktor határozottan, de nem barátságtalanul. Egyértelmű volt, hogy szeretné, ha Tom kimenne a váróba, és ez a kérés nem volt vita tárgya.
Tom megfontolta annak a lehetőségét, hogy leveti magát a padlóra, és elkezd sikítozni, ahogy egyszer, még az első látogatások valamelyikén tette. Csakhogy azóta már öt év telt el, és kételkedett abban, hogy most hatékony lenne ez a megoldás. Nem tudta, mi fog történni. Ha együttműködik, és egyedül hagyja a doktorral az öccsét, talán örökre elveszíti. Ha nem hallgat rájuk, és ellenkezni kezd, még mindig elvihetik Billt.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és Doktor Engle látta, hogy a rövid hajú iker hezitálva benéz a szobába.
– Gyerünk, Bill. Tudod, hogy Doktor Engle kedves ember. Semmi okod aggódni – mondta Simone megnyugtató hangon, miközben a fia mellé lépett és teljesen kitárta az ajtót. Bill belépett, de a szemét közben végig a padlón tartotta. Még nem jött rá, hogy azért van ott, hogy helyet cseréljenek Tommal, akinek ki kell mennie, amíg beszél a doktorral.
Doktor Engle megnyugtatóan a nőre mosolygott; némán tudatta vele, hogy mindent az irányítása alatt tart, még akkor is, ha kicsit feszültnek látszott. Aztán visszanézett az idősebb testvérre, aki még mindig a kanapén gubbasztott, és nem volt hajlandó megmozdulni.
– Tom, kérlek, menj az anyukáddal – mondta határozottan. Olyan elszántan figyelte az idősebb fiút, hogy elszalasztotta Bill megrémült pillantását, amikor rájött, hogy egyedül fog maradni.
Tom végül felállt a kanapéról, de csak azért, mert nem hagyhatta ott az öccsét remegve és bizonytalanul ácsorogni. Szerencsére el kellett egymás mellett menniük az ajtó felé, és amikor elhaladtak egymás mellett, megszorította a testvére kezét. A tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Bill szemei könyörgőek voltak, míg Tomé erőltetett nyugalmat sugároztak. Bár mindketten rettegtek attól, hogy most ott kellett lenniük a doktornál, Tom kényszerítette magát, hogy a testvére kedvéért megnyugodjon. A kapcsolatuk állandóan váltakozott. Egyszer az egyikük volt gyenge, olyankor a másiknak erősnek kellett lennie. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy kezelni tudják, amikor úgy tűnt, hogy az egész világ ellenük fordul.
Az egyik ikret Simone kivitte magával, míg a másik lassan leült a kanapéra. Ahogy az ajtó becsukódott, Bill már be is gubózott. A jobb kezét azonnal a szájához emelte és elkezdte rágcsálni a körmeit. Ez egy új, felvett szokás volt, de általában csak akkor csinálta, ha ideges volt, vagy ha Tom nem tartózkodott a közelében. Doktor Engle kedvesen elmosolyodott és kivett egy doboz színes ceruzát meg néhány papírt az íróasztalából. Az ideges fiú felé nyújtotta őket, mielőtt helyet foglalt a széken. Ha verbálisan ajánlotta volna fel, valószínűleg ő is visszautasítja, mint a bátyja, de amint a ceruzák a kezébe kerültek, el is kezdte használni őket.
– Idegesnek tűnsz, Bill. Azért, mert már régen voltál itt? – kérdezte a doktor.
A kis ujjak egy kék ceruzát tartottak, és Bill máris elkezdett rajzolni. Hamar feltöltötte a lapot a színnel; a keze gyorsan dolgozott, nem pedig olyan megfontoltan és irányított vonalvezetéssel, mint ahogy néhány éve csinálta. A formák hiányoztak a rajzból, pedig Bill megszállottan csak oda koncentrált. Eldöntötte, hogy nem fog szóba állni a doktorral, sőt, még a fejét sem fogja megrázni. – Nem fogsz ma velem beszélgetni, Bill? Pedig beszédes voltál régebben. Valami biztos nagyon bánt – jegyezte meg Doktor Engle. Bill némasága párosulva a sötét, ijesztő rajzzal elég volt, hogy megállapítsa. Fekete csatlakozott a sötétkékhez, és az ideges feszültség egyre csak nőtt a férfiban. Egy újabb hibát követett el? Rosszul ítélte meg az ikreket? Visszaengedte Billt a bántalmazó környezetbe? Az ösztönei azt súgták, hogy a fiúk nem bántanák egymást, de az ösztönök tévedhetnek. Nem ez lenne az első alkalom, hogy rosszul ítéli meg a titokzatos ikreket.
A fekete ceruza még keményebben préselődött a laphoz, éles nyomokat hagyva a rajzon. Bill folytatta, mintha mi sem történt volna. Két alak rajzolódott ki a sötétkék tengerben, de a fiú még mindig nem beszélt. Bill még egy pillanatnyi szemkontaktust sem engedhetett meg a doktorral.
– Érdekes a rajzod. Mesélnél róla? – kérdezte Doktor Engle, visszatérve a gyermekterápia alapjaihoz.
– Ez semmi – motyogta Bill alig hallhatóan. Ha a kis szoba nem lett volna olyan csöndes, a férfi meg sem hallja.
– Azok ott emberek? Te és Tom? – a rajz meglehetősen absztrakt volt, de néhány művészi terápiás tanfolyamnak köszönhetően a doktor meg tudta fejteni.
– Nem – mormolta Bill, de a tétovázása és a hangja jelezte, hogy hazudik. Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy Doktor Engle rájön, mit rajzol.
A doktor felsóhajtott. Nem számított ekkora ellenállásra, különösen Billtől nem. Úgy hitte, csak egy alkalmi találkozója lesz a fiúkkal, hogy ellenőrizhesse, hogyan fejlődik az érzelmi világuk. Azt tervezte, hogy majd megvitatja a fiúkkal a legutóbbi veszekedésüket, az új barátjukat, vagy a terveiket a gimnáziummal kapcsolatban. Az egyszerű elbeszélgetés hirtelen nagyon komollyá vált, ahogy az ideges ikrekre nézett. Valami történt, és a mélyére kellett ásnia.
– Bill, tudod miért jöttetek ma? – kérdezte a férfi. Kockázatos volt, hogy ennyire közvetlen kérdéseket tegyen fel a tízéves fiúknak, de nem tudott több időt arra pazarolni, hogy beszédre sarkallja őket. Ez csak egy furcsa megérzés volt, de kezdte azt gondolni, hogy ő és az ikrek teljesen másképp gondolkodnak arról, hogy mi az oka a találkozójuknak. A fiúk viselkedése már messziről azt kiáltotta, hogy titkolnak valamit.
A fiú még erősebben nyomta a ceruzát a papírra, és ezúttal át is szakította a lapot. Bill elhatározása megtört. A titok túl nagy volt egy ilyen kisfiú számára, és a két évig tartó színlelés is teljesen felemésztette.
– Nem bánt engem – suttogta halkan. Bill ijesztő módon ugyanazt nyilatkozta, mint két évvel ezelőtt, miután elkapták őket. A halk szavak miatt egy pillanatra a férfi még levegőt venni is elfelejtett.
– Hogy érted ezt? – kérdezte, miután sikerült némi nyugalmat erőltetni magára.
– Tom nem bánt engem – magyarázta Bill. A könnyek elkezdtek végigfutni az arcán, és eláztatták az ölében fekvő rajzot. Nem tudta, hogy csak véletlenül kellett pont azután meglátogatniuk a doktort, amit előző este műveltek. Biztos volt benne, hogy az anyjuk rájött, és elmondott mindent Doktor Engle-nek, ahogy a legutóbbi alkalommal is. Bill nem tudta, hogy a tagadása valójában a vallomása.
A doktor arra törekedett, hogy elrejtse a reakcióját és nyugodt maradjon, miközben elemezte a helyzetet. Az eddigi információk különböző következtetésekhez vezettek, és mindegyik félelmetes volt. Az ilyen pillanatokban még a legtapasztaltabb pszichiáterek és megkérdőjelezték magukat. Az első következtetése az volt, hogy Tom bántotta Billt, és a fiú pont ennek az ellenkezőjének az állításával vallotta be. Talán a bátyja arra kényszerítette, hogy ezt mondja. Ez a magyarázat jól illeszkedik Tom ragaszkodásához, hogy az öccse ne beszéljen a férfival. Talán az idősebb fiú attól félt, hogy Bill mégis kitálal.
Szerencsére Doktor Engle elég tapasztalt volt ahhoz, hogy ne fogadja el rögtön a legkézenfekvőbb következtetést. A helyzetet óvatosan kellett kezelnie, és még több információra volt szüksége, mielőtt meghozza az ítéletet. Látta a belső küzdelmet a fiú arcán, és elhatározta, hogy segít neki. Végül is ez volt az oka, hogy gyermekpszichológus lett.
– Oké, Bill. Tom nem bánt téged. De csinál olyan dolgokat, ami megrémiszt? – kérdezte a doktor gyengéden.
Bill határozottan megrázta a fejét.
– Sosem ijesztett meg – tette hozzá. Nem egészen ez volt az igazság. Tom nagyon megijesztette, amikor ő és Andreas átverték azzal, hogy a bátyja leesett a fáról és eltörte a lábát. Azonban Bill biztos volt benne, hogy a férfi nem erre gondolt, amikor rákérdezett.
– Bill, emlékszel arra, amiről akkor beszéltünk, mikor nyolc éves voltál? Emlékszel a beszélgetésre, ami arról szólt, hogy a saját testünk privát? – kérdezte a doktor.
– De hát Tomé meg az enyém egyforma – jegyezte meg a fiú. Nem értette, hogy ha ugyanolyanok a ruhák alatt, akkor miért nem nézhetik és érinthetik meg egymást. Billnek olyan volt, mintha megtiltották volna, hogy a saját testét nézze vagy érintse.
Doktor Engle-nek egy pillanatra meg kellett állni, hogy figyelembe vegye Bill álláspontját. El kellett ismernie, hogy ez teljesen logikus következtetés egy tízéves szájából.
– Tudom, de te és Tom nem ugyanaz a személy vagytok. Tiszteletben kell tartanotok egymás testét, és még mindig személyes terültnek számítanak – emlékeztette a doktor.
Bill bólintott, és közben idegesen mocorgott. A rajzzal már nem foglalkozott többet, így az ujjai újra a szájában kötöttek ki. Az arca bűntudatról árulkodott, és egyre inkább világossá vált, hogy inkább összeesküvő, mintsem áldoztat. Mielőtt a férfinak lehetősége nyílt, hogy újabb kérdést tegyen fel, Bill ijedten megszólalt:
– El fogod vinni Tomit?
– Természetesen nem. Miért gondolod, hogy ilyet tennék? – kérdezte a doktor. Sosem említette az elválasztást, mint esetleges következményt, és a fiúk anyját is arra utasította, hogy kerüljék ezt a fenyegetést. Nem volt hajlandó szégyennel és félelemmel manipulálni a fiúkat, mert ezzel teljesen az elvei ellen cselekedett volna.
Doktor Engle szavai nem voltak elegek ahhoz, hogy meggyőzzék Billt. A fiú a mellkasához szorította a térdeit az egyik karjával, míg a másikat újra a szájához emelte. Hangosan nyelt, és megpróbálta lenyugtatni magát, hogy beszéljen arról az egyetlen dologról, amiről egyre jobban utált beszélni.
– Miután… miután apa bántott, azt mondta, hogy ha újra hozzáérek Tomihoz, akkor elviszi őt örökre – ismerte be.
Némi csönd volt, míg a férfi megpróbálta értelmezni a hallottakat, Bill pedig ijedten visszatartotta a lélegzetét. A doktor hallott róla, hogy az ikrek havonta látogatták az apjukat a válás óta, de amennyire a tudomására jutott, Jörg nem tudott a gyerekek viselkedéséről. Simone úgy döntött, hogy tekintve a volt férje irracionális viselkedését, nem fogja elmondani neki. De volt abban valami különös, ahogy Bill megfogalmazta a mondandóját, és úgy hangzott, mintha az apja ezt nem sokkal a történtek után mondta volna.
– Senki sem fogja tőled elvenni Tomot – biztosította Doktor Engle a fiút, amikor látta, hogy Bill remegni kezd a visszafojtott feszültségtől. – Mikor mondta ezt neked az apád? – kérdezte óvatosan.
– Az első alkalommal, amikor elmentünk az új házába – motyogta Bill, miközben még mindig a körmét rágta.
– Rögtön, miután elköltözött? – érdeklődött a doktor. Egy új információ bukkant fel, ami sajnos egy még nagyobb problémához vezetett.
Bill lassan bólintott, és elbújt a térdei mögött. Még soha nem beszélt erről, Tomnak sem.
A puzzle lassan összeállt, és Doktor Engle kezdte megérteni, mi történt a Kaulitz-házban évekkel ezelőtt. Az ikrek nem beszéltek róla, és a következtetés, amit Simone és ő levontak, az volt, hogy a fiúk hangosan játszottak, az apjuk pedig elveszítette a béketűrését. Most úgy tűnt, nagyon mellélőttek a találgatással.
– Bill… most nem kell beszélned erről, ha nem akarsz, de nagyon szeretném, ha elmondanád az igazat. Azon az estén, amikor az apád bántott, rajtakapott titeket Tommal, ahogy megérintettétek egymást? – kérdezte a doktor nyugodt és lágy hangon, miközben próbált úgy fogalmazni, hogy ne tépje fel a régi sebeket.
Bill maszkja egyre jobban kezdett lehullani. Olyan bonyolult színjátékot építettek fel, hogy megtévesszék a körülöttük levőket, hogy már úgy érezte, minden percben hazudik. Azt kellett tettetnie, hogy Tom és ő nem állnak egymáshoz olyan közel. Azt kellett mutatnia Tomnak, hogy nem zavarja, ami körülöttük folyik, sem az, ami az apjukkal történt. El kellett hitetnie saját magával, hogy ez a nyomás nem túl nagy, pedig az volt. Túlságosan sok egy tízéves gyereknek.
A feltörő zokogás megrázta Bill apró testét, ahogy a maszkja maradéka is lehullt a doktor előtt.
– Apa azért ment el, mert megérintettem Tomot. Azt mondta, hogy beteg, rossz és piszkos vagyok, és most végleg el fogja vinni őt – sírta Bill. Ahogy a szavak elhagyták az ajkait, úgy érezte, mintha egy súly került volna le róla, de az emlékek fájdalma nem akart tompulni.
Bill nem beszélt Tomnak az apjával folytatott magánbeszélgetéseikről, amikor meglátogatták. Senkinek sem mondta el, hogy Jörg többször is megütötte, és hiába nem tudott az ikrek között folytatódó kapcsolatról, továbbra is fenyegette és megszidta Billt a hétéves korukban történtek miatt. A látogatások szerencsére mindig rövidek voltak, így Bill el tudta viselni őket. Úgy tett, mintha minden rendben lenne, de a bűntudat, amelyet magában hordozott, belülről emésztette fel.
Doktor Engle felállt a székből és átült Bill mellé a kanapéra. Egy papír zsebkendőt nyújtott a fiú felé, és a kezét óvatosan a vállára tette:
– Bill, figyelj rám. Nem vagy beteg, se pedig rossz vagy piszkos. Ami történt, az nem a te hibád. Nem tehetsz róla, hogy a szüleid elváltak, és nem a te hibád, hogy apád megütött – mondta határozottan. Semmi mással nem volt értelme foglalkozni, míg ezeket a kételyeket nem tudja eloszlatni Billben. Megpróbálhatná megállítani a kapcsolatot az ikrek között, de ezzel megerősítené a kegyetlen szavakat, amelyeket Jörg vágott a fiúhoz.
Bill elfogadta a zsepit, és azonnal beletemette az arcát. A doktor szavai nem igazán tudták megnyugtatni. Biztos volt benne, hogy mostanra mindenki tudja a titkukat, és Tomot majd elviszik valahová. A bátyja az apjukkal lesz, ő pedig marad az anyjuknál. Jörg világossá tette számára, hogy elválasztja őket, ha valaha újra megérinti a testvérért, de Bill mégsem tudott elszakadni Tomtól. Most pedig eljött az idő, hogy megfizessen a hibájáért.
A doktor megpróbálta megnyugtatni a síró kisfiút, miközben az elméje teljesen máshol járt. Próbálta kiszűrni a fontos információkat, és igyekezett megteremteni egy nagyobb képet az esetről. Bill hibásnak érzi magát a válás miatt, Tom pedig azért hibáztatja magát, mert megsérült Bill. Ez megmagyarázza a túlzott védelmet és birtoklást, amit a válás óta eltelt években megfigyelt. A személyiségük végre különvált, pont ahogy remélte, de ettől függetlenül még mindig mélyen függtek egymástól, és a szexuális jellegű érintésektől sem tudtak elszakadni. Úgy tűnt, azon fáradoztak, hogy mindenkit megtévesszenek maguk körül; vagy talán a szüleik annyira tagadták a furcsa kapcsolatukat, hogy nem vették észre a nyilvánvalót. Nagyok sok bonyolult perspektívát kellett figyelembe vennie, azonban volt egy dolog, ami mindezek felett állt.
Bill és Tom megértették, hogy a kapcsolatukat folytatni nem helyes. Látszólag úgy vélték, hogy ennek a következménye lehet a szétválasztásuk és a fizikai bántalmazás is. Bill úgy hitte, ha tovább folytatják, elveszik tőle Tomot; Tom pedig azt hitte, hogy a folytatás azzal jár, hogy az öccse megsérülhet, és ennek ellenére nem álltak le. Ezek a fiúk kifejezetten rémisztő fenyegetésekkel szembesültek, mégis folytatták a kockázat ellenére. Ha ezek a fenyegetések nem tudták elválasztani őket egymástól, akkor ő hogyan tudná anélkül, hogy nagy károkat okozna, ami már amúgy is megtörtént?
Doktor Engle az órájára pillantott. Az idejük lassan letelt, de Bill még mindig sírt. Nyilvánvaló volt, hogy Bill nem tud megnyugodni, és a férfi a hátramaradt időben nem tud rajta segíteni. Talán jobb lenne, ha lezárná a dolgokat, és beütemezne egy újabb találkozást. Ez a rendetlenség sok munkát és időt fog igényelni, míg helyrerakja.
– Bill, megígérem, hogy senki nem viszi el Tomot. Többet kell majd erről beszélnünk, de most idehívom a bátyád, és addig beszélek az anyukátokkal. Rendben? Csak vegyél egy mély lélegzetet, és bólints, ha megértetted – mondta a férfi halkan.
A zokogó gyerek remegő lélegzetet vett és bólintott. A doktor egy pillanatra otthagyta, de csak addig, míg megkérte a recepcióst, hogy küldje be az idősebb testvért. Simone-t megkérte, hogy várjon az irodájában, és most úgy döntött, hogy nem fogják használni a dupla oldalú tükröt. Nem volt értelme, hogy a nő lássa a fiát ebben a hisztérikus állapotban, főleg akkor nem, ha elmondja neki a híreket.
Doktor Engle visszaült Bill mellé és megnyugtatóan simogatta a hátát, miközben továbbra is biztosította, hogy a dolgok rendben lesznek. Néhány munkatársa talán ellenezte volna, hogy bármilyen fizikai kontaktusba lépjen az ügyfelekkel, de a férfi a gyermekek szükségleteit fontosabbnak tartotta, mint a törvény megszegésétől való félelmét.
A zokogó gyermeknek vigaszra volt szüksége, és ő nem volt hajlandó ezt megtagadni.
Az ajtó kinyílt és Tom óvatosan benézett. Abban a pillanatban, hogy meglátta a síró testvérért, a keze ökölbe szorul, és szúrós tekintettel pillantott a doktorra. Nem tudta, mi történt, de a férfi valószínűleg valami olyasmit tett, ami elkeserítette Billt, és ezt nem hagyhatta szó nélkül. Szerencsére Doktor Engle eléggé okos volt ahhoz, hogy észrevegye és megállítsa a közelgő robbanást.
– Semmi baj, Tom. Bill és én olyan dolgokról beszéltünk, amik miatt szomorú lett, de minden rendben lesz – mondta a doktor higgadtan, majd intett Tomnak, hogy jöjjön közelebb. Ő közben felállt a kanapéról, hogy átadja a helyét a fiúnak. Bill azonnal a bátyjához bújt, az arcát pedig Tom hajába temette. A doktor hallotta, hogy Bill újra és újra azt suttogja „sajnálom”, az idősebb testvér pedig nyugtalanul és összezavarodva meredt maga elé.
– Tom, tudom, hogy mi folyik itt, de nem vagy bajban. Nem foglak titeket elválasztani. Többet kell majd erről beszélnünk, rendben? Bill, ha jobban érzed magad, szeretném, ha elmesélnéd a bátyádnak azt, amiről beszéltünk – mondta a fiúknak, miután leguggolt, hogy egy szintben legyenek. Mindketten bólintottak, ezért hamarosan egyedül hagyta őket, hogy vigaszt leljenek egymásban, míg ő beszél az anyjukkal. Hogy fogja mindezt elmondani neki, amikor a nő azt hiszi, hogy csak egy alkalmi ellenőrzésre hozta a fiait?
**
– Hogy ment? Remélem, a fiúk nem voltak túl makacsok. Valamiért nagyon nem tetszett nekik, hogy ma ide kellett jönniük. Gondolom, az én hibám, amiért a megzavartam a nyári szünetben a kikapcsolódásukat – mondta Simone vidám mosollyal. Szerencsére semmit nem tudott arról a drámáról, ami a kis játékszobában bontakozott ki.
Doktor Engle tétovázott, még mindig nehéz volt megbirkóznia a helyzettel, amit felfedett. A zokogó gyermek és könyörgő arc képe az elméjébe égett. Bill annyira kétségbeesetten Tom mellett akart maradni, Tom pedig annyira kétségbeesetten akarta védelmezni a testvérét. A doktornak őszintén szólva fogalma sem volt, hogy fogja kezelni ezt a helyzetet. Hogyan győzhetné meg őket arról, hogy távolodjanak el egymástól, ha az ijesztő fenyegetések sem bizonyultak elégnek? Teljesen lehetetlennek tűnt, és ha meg is próbálkozna vele, azzal csak több szenvedést okozna, miközben megkísérli szétválasztani őket. Mire van valójában szükségük a fiúknak? Mi okozná a legkisebb kárt?
Végül Doktor Engle meghozta a döntést. Egy olyan döntést, ami talán az életének legrosszabb döntése lehet, hiszen ha az egész drasztikusan rossz irányba fordul, az a karrierje végét jelentené. Egy olyan döntést, amitől rettegett, de a szíve mélyén tudta, hogy ez a helyes.
– Elégedett vagyok a fiúk fejlődésével. Úgy tűnik, minden rendben. A beszélgetések kicsit feszültek voltak, de valószínűleg azért, mert már régen jártak itt. Bill végre úgy döntött, hogy beszél az apja iránti érzéseiről. Remélem, hogy néhány további terápia alkalmával segíteni tudok nekik, hogy megbirkózzanak a válással kapcsolatos érzéseikkel. Szeretnék velük többször találkozni, hogy foglalkozhassunk azokkal az agresszióval kapcsolatos problémákkal, amiket észrevett rajtuk. Tom elég dühösnek tűnik, de valószínűleg az édesapja felé tanúsított érzelmei váltják ki ezt. Ha ez megfelel önnek, szeretnék velük beszélgetni egy hét múlva – mondta a doktor, könnyedén átesve a hazugságokon. Némán imádkozott, hogy a célok igazolják az eszközöket, és hogy kiderüljön, a megfelelő döntést hozta.
Doktor Engle úgy döntött, hogy megtartja az ikrek titkát.

A kérdés pedig nem túl meglepő módon: Mit gondoltok a doktor döntéséről?

10 megjegyzés:

MK írta...

Ha fanfictionként nézzük a sztorit akkor jó döntést hozott. Az elvált apa fenyegetése és verése felháborító, ezt meg kell beszélni a gyerekekkel. Várom a folytatást.

Petruska írta...

Nagyon jó rész volt!
Szegény kicsi Bill!,de igen nagy myomás ez,szinlelni ennyi idön ketesztül!❤
Sajnálom nagyon,mert magába tartotta,h folyamatos bántslmazást kap az apjátol😪

Érdekes🤔hmm,tuti,h etikátlan,de akkor is egyet értek 100%ban a döntésével!( nem csak a regénybe)sokszor akarok én is megoldani dolgokat....,tudom,h nem ugyan az,mert felesküdött stb,de akkor is egyet értek vele,mert van annyira inteligens,h felmérte azt,h ezzel kisebb ,kevesebb kárt csinál!Tisztában van vele,h mivel jár/járhat,ha elmondja az anyának és az elsö reakcio az lenne,h elválasztják öket,de azzal olyan kárt csinálnának a gyerekekbe,hogy....
Ismeri már annyira az anyját,h tudja nem tudnák kezelni,igy ö lehet hazudik a szülőknek,de abba bizik,h a kellö szakértelemmel ezt megfogja tudni igy oldani és "helyre hozni"anélkül ,h a fiúk sérülnének.Segitséget nyújt nekik,és kezelni akarja,h minden "normális"legyen ugy,h senki nem sérült közbe.
Egyébként ha van ilyen doki nagyon ügyes,ha ennyire tud olvasni és nem csak a szavakból,hanem a gesztusokrol is és kikövetkeztette,abbol amit Bill úgy mondott,ahogy.
Nagyon szépen köszönöm!
Nagyon várom a folytatást!😘😘😘😘😘❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤
Ha minden jól megy akkor az Ikrek is kinyilnak,mert látják,h segit!
Én mondtam,h a spermadonorjuk egy majom!😕😠😠😠😠
😊

Névtelen írta...

Sziaa!

Tegnap este irtam komit, nemtudom hova lett, ezert most irok ujat :’D

Szooval, tetszett a resz, es nekem a doki eddig is szimpatikus volt. Nem tudom en ilyen helyzetben igy dontottem volna e, de mivel ez egy fikcio igy remelem a doki jol dontott es neki lesz igaza! :)
Koszonom es varom a reszt (mostmar Larrybol is)! <3

Puszi, D.

Gyö írta...

Szia HDawn!

Mit gondolok a dokiról és a döntéséről?

1. Amennyire volt egy érzésem vele kapcsolatban, na azt 100%-osan megfordította. Hihetetlen mennyire kell Ő ennek a történetnek és milyen fontos szálat kapott, de milyen jó!!!♥♥♥Ezzel a húzásával átkerült az IMÁDOM kategóriába.♥♥♥

2.Ő a GYEREKEK orvosa, nem a szülőké! Az életben kellenek a szabályok, meg előírások, másként anarchia lenne, DE mint tudjuk ha odafigyelsz és nem csak monoton éled a kivétel több lassan mint a sztenderd, ha ezt helyesen észreveszed és jól megítélve elmersz térni a szabályoktól mindig az adott egyéni helyzetre testre szabva. TEDD!!!Mert csak így tud JÓL működni az élet. Nagyon szimpatikus ez a döntése és itt lett igazán az orvosuk, maga és a sajt érdekei elé helyezte a fiúk életét, hogy Ők tényleg jól működjenek és boldoguljanak. ♥♥♥ Itt van az az érzésem, reményem, hogy ez nem csak papíron létezik, mert kell az életnek az olyan ember, bármilyen területen, aki még tényleg szereti, szívvel lélekkel tudja csinálni a munkáját, elhivatottan. Mert sajna társadalmunk, munkáltatóink, vezetőink nem erre terelik a , bocsánat, csordát. Na mindegy ez már a kapzsi profitorientált világnézet boncolgatása.......

A részről......hümmmm.....nincsennek szavaim!

1. Annyira olvastam volna tovább!!!!(Tényleg jobban szerettem volna most folytatni, mint ha egy várható szexjelenetnél vágtad volna el.)

2. Ez a rész nem a perverz énünket táplálta, hanem az agyunkat, érzelmeinket, gondolati világunkat.Kár is leírnom, szerintem sejteted...IMÁDTAM!!!

Tetszik, hogy a dokiknak kinyílt a szeme, jó lenne, és igazándiból bízom benne, hogy innentől a fiúk is megértik BÍZHATNAK benne és kezdődhet a TÉNYLEGES nagytakarítás.

Vég vízióm......:Nem megváltoztatni akarják őket, doki, hanem rájönnek, rávezeti őket, hogy csinálják kellő keretek között a dolgokat. Megértsék ez nem egy bűnös dolog, jó ez egy történet, és végre feloldódnak lelkileg, nem fognak szenvedni, csak boldogan egymást ölelve élni!♥♥♥

De várom lelkesen a vidéki, tanyasi, nagy tócsákkal, gödrökkel, sártengerrel, járhatatlannak tűnő semlyékkel tűzdelt, virágos réttel tarkított utunkat a doki rendelőjében. XDDD

KÖSZÖNÖM, Gyöngyi XOXO ♥♥♥

Andrea Nagy írta...

Szia Drága!
Valami nagyon nem stimmel a telommal.
Össze vissza ìr.Ha meg vègre leìrok valamit eltűnik , mint a pára.
Tegnap este irtam , és hol van sehol.
Kezdem újra.
Hihetetlen milyen édesek a fiuk.
Borzasztóan féltik egymást ,ami nem baj,sőt.De ez a féltés már átmegy rettegésbe.Amikor már nem tudjak eldönteni ,hogy amit csinálnak az jó-e.
Nekik jó ,de a környezetükben élők szemében rossz.
Nem lehet sokáig színleli, főleg tiz évesen nem . Ők még csak gyerekek .
Játszaniuk kéne,szórakozni, élni a gyerekkort. Persze a titkot maguknak akarták , nem gondolták,hogy valaha is le fognak bukni.
Gyermekkori naivság.A szülők mindenről tudni akarnak , és el is érik,hogy kiderüljön minden.
Azt gondolják ,akkor minden könnyebb.
De nem bìrják el az igazság súlyát.
Aztan lehet futkosni dokihoz.
De milyen dokihoz? Fantasztikus az orvos .Le a kalappal elötte.
Mindent megtesz a srácokért,pedig ő sem biztos a dolgában,csak reménykedik,és bízik a magérzesében .Bizik abban,hogy nem téved.
Szegény Bill mint kap az apjától,és nem meri elmondani Tomnak.
Nagyon nagy terhet hurcolnak magukkal a fiúk.Csak jussanak át ezen, és ne sérüljön meg a lelkük. De lehet már késő.

Ügyes vagy nagyon ! A fordításod teljesen átadta a gondolatokat,érzéseket.Izgulok mi lesz ezután ,ha megnyugodtak a srácok.
Pussz..😘😘😘😘

HDawn írta...

Szia MK!
Ma már jön is a folytatás. Köszönöm a kommentet. Puszi :)

HDawn írta...

Szia Drága!
Én meg a te véleményeddel értek egyet. :D Nagyon bonyolult a helyzet, de mindenképpen a gyerekek jóléte a fontos. Én is imádom a dokit :) Köszönöm, hogy írtál. Puszi :)

HDawn írta...

Szia!
De aranyos vagy, hogy írtál megint. :) Nem értem, hová lett. Kaptam róla e-mailt, de a blogon már nem volt fent :( Na mind1, nagyon köszönöm, hogy kétszer dolgoztál :) Ma jön a folytatás. Puszi!

HDawn írta...

Szia!
Igen, a dokiról nekem is kétes érzéseim voltak az elején. Nagyon féltem, hogy keresztbe fog tenni nekik, és itt, ennél a résznél nagyon megszerettem. Inkább ő lenne az ikrek apja, nem? :D Ma már olvashatod tovább... megint egy izgi rész vár ránk szerintem ;) Köszönöm, hogy olvashattam a gondolataidat :) Pusziii!!

HDawn írta...

Drága Andi!
Az biztos, hogy nem a legegyszerűbb és legjobb gyerekkoruk volt. De hát vannak dolgok, amiért megéri szenvedni :) És az, hogy együtt lehessenek, kifejezetten ilyen. És a dokit nagyon-nagyon imádjuk :)
Köszönöm a kedves szavakat, sok-sok puszi :)