2018. február 8., csütörtök

Megfigyelve - 7. Illúzió

Sziasztok :) Ismét egy hosszú rész, jó olvasást hozzá! Pár nap és érkezik a My indigo folytatása is ;)


7. Illusion
Illúzió: A realitás téves értelmezése.

9 évesen

– Már megint hozzámért! – ordította Bill.
– Nem is! – kiáltotta vissza Tom.
– Dehogynem! – felelte Bill, és kinyújtotta a nyelvét a testvérére.
– Nem igaz! – mondta Tom a saját védelmére, amivel egyidejűleg megrúgta Bill lábát. Na, most tényleg hozzáért.
– Anya! Tom megrúgott!
– Az istenre esküszöm, ez az utolsó alkalom, hogy elvittelek titeket vásárolni magammal. Mostantól nélkületek veszem meg a ruháitokat, és majd azt kell hordanotok, amit választok. Tudnátok viselkedni, amíg hazaérünk? – csattant fel Simone a kilenc éves ikrekre, akik a kocsi hátsó ülésén vitatkoztak. A veszekedés feldühítette, de ugyanakkor nagy megkönnyebbülést is jelentett számára. Bármilyen frusztráló volt, Simone tudta, hogy ez a normális. És ez egy olyan dolog volt, amiért keményen megdolgoztak.
– Úh, hagyj békén! Büdös vagy – nyafogta Bill, miközben megpróbálta Tomot visszalökni a saját térfelére. Simone kérését arról, hogy hagyják abba, teljesen mellőzték.
– Te vagy az, aki már két napja nem fürdött – felelte Tom, és visszalökte a testvérét.
– Én legalább megmosom a hajam is, amikor zuhanyozok – jelentette ki Bill, miközben belemarkolt a bátyja hosszú, szőke tincseibe.
Simone azonnal félbeszakította a vitatkozást, amikor megálltak egy kereszteződésnél a piros lámpánál és hátrafordult a fiaihoz:
– Tom, már megint nem mosod a hajad rendszeresen? Beszéltünk erről. Lehetnek majd rasztáid, ha idősebb leszel, de addig muszáj mosnod a hajad. Mindketten megfürödtök, ha hazaértünk. Aki legközelebb kinyitja a száját, az lesz az első.
A csend körülbelül tíz másodpercig tartott, amikor Bill felháborodottan felkiáltott, és a felhúzta a lábát, hogy megdörzsölje a fájó pontot.
– Hülye pöcs! – sziszegte, miközben a testvére elégedetten vigyorgott.
– Köszönöm, hogy önként jelentkeztél, Bill – mondta Simone szarkasztikusan.
– Megrúgott! – tiltakozott Bill.
– Jól van, megengedem, hogy eldöntsétek magatok között, ki fogja kezdeni a fürdést, de ezúttal kérlek vérveszteség nélkül beszéljétek meg – mormolta Simone. Frusztrált volt, és egy kis időre el kellett szakadnia a fiúktól. Egy egész napos szombati bevásárlás két túlságosan aktív fiúval bárki számára kimerítő lett volna, de Simone bármennyire is fáradt volt, magában azt mondogatta, hogy ez normális, és sokkal jobb, mint a másik alternatíva.
Az ikrek veszekedtek és panaszkodtak egészen, amíg haza nem értek, és felmentek a lépcsőn. Nem hagyták abba a morgolódást, míg meg nem hallották, hogy az anyjuk stúdiójának ajtaja bezáródik, és teljesen egyedül maradtak. Aztán ők is bezárták a szobaajtót, a bevásárló táskáik pedig hamarosan a földön kötöttek ki. Egy pillanat alatt egymás karjaiba kerültek, majd ledobták magukat Tom ágyára.
– Nagyon fáj, ahol megrúgtalak? – kérdezte Tom, miközben a kezével megsimogatta Bill lábszárát.
A gúnyolódó hang, amit a kocsiban használt, teljesen eltűnt, és most hirtelen aggódó lett.
– Csak egy kicsit. De megérte – közölte Bill, és közelebb húzódott a bátyjához, miközben a végtagjaik már összegabalyodtak, és egymással szemben, az oldalukon feküdtek az ágyban.
– Ma különösen idegesítő voltál. Anyu valószínűleg vacsiig látni sem akar majd minket – vigyorgott Tom.
– Büdös vagy – motyogta Bill, és az arcát a bátyja hosszú hajába temette, miközben belélegezte Tom egyedülálló illatát.
– Ahogy te is – vágott vissza az idősebb fiú. Az arcán egy elégedett mosoly jelent meg, ahogy Billt a tiltott ölelésbe húzta, amelyet napközben mellőzniük kellett.
– Hiányoztál – suttogta Bill. Egész nap együtt voltak, de Tom pontosan tudta, az öccse mire gondol. Néha, amikor fent kellett tartaniuk a látszatot, úgy érezték, mintha teljesen más ember bőrébe bújnának.
– Te is hiányoztál – suttogta Tom a fiú ajkaira.
Becsukott szemmel tétováztak, hagyva, hogy a csók magától alakuljon ki. A csókok megváltoztak, amióta megértették, hogy ezek a szerelmeseknek, nem pedig a testvéreknek a kiváltsága. Furcsa módon nem éreztek bűntudatot. Más emberek hozták ezeket a szabályokat; olyan személyek, akik nem számítottak. Az, hogy megtudták, a csókolózás „gusztustalan”, nem állította meg őket, ahogy az sem, amikor kiderült, hogy tabunak számít.
Bill remegő lélegzetet vett és önkéntelenül megnyalta az ajkát. Már nem tudta tovább elviselni a várakozást, hiszen napok elteltek azóta, hogy egyedül tudtak lenni.
– Tom! – sóhajtotta, és a forró lélegzete elérte a bátyja ajkait. – Fáj a lábam. Azt hiszem, foltos lesz. Csókolj meg, hogy elmúljon – kérte játékosan.
Tom megfontolta, hogy viccből megpuszilja Bill lábát ott, ahol fájt neki, de az öccse forró lélegzete elég csábító volt ahhoz, hogy meggondolja magát. Közelebb hajolt, hogy a szájukat finoman összeérintse. Bill újra lehunyta a szemeit, ahogy máskor is tette ebben a helyzetben, de Tom nyitva tartotta a sajátját. Szerette figyelni a testvére reakcióját, ahogy a csók egyre mélyebbé vált.
**
Hónapokon keresztül tartott, míg sikerült tökéletesíteni a színjátékot, és mostanra senki sem gyanakodott arra, hogy a Kaulitz ikrek intim pillanatokat osztanak meg egymással. A külvilág számára Bill és Tom tökéletesen normális testvéreknek tűntek. A szüleik, a tanárok és még a pszichiáterük is meggyőződött arról, hogy a függőség és a túlzott intimitás megoldódott. A doktort volt a legnehezebb megtéveszteni, de amikor az ikreknek sikerült bebizonyítani az anyjuknak, hogy semmi gond nincs velük, egyre ritkábban kellett meglátogatniuk a férfit.
Az első néhány hét alatt a fiúk túl keményen próbálták azt tettetni, hogy nem érdeklik egymást. A körülöttük lévő légkör túlságosan feszült volt, és annyira féltek, hogy még beszélni sem mertek egymással. Amikor társaságban voltak, szinte úgy viselkedtek, mintha a másik nem is létezne. Természetesen Doktor Engle átlátott a cselekedeteiken, és egy hosszú beszélgetés alkalmával elmagyarázta nekik, hogy az még mindig rendben van, ha olyan közel állnak egymáshoz, mint két „normális” testvér.
A „normális” szó azonnal megragadta Tom figyelmét. Normálisan kellett viselkedniük, de először ki kellett deríteni, mi számít annak. Egy egész hét azzal telt, hogy alaposan megfigyelték a testvéreket az iskolában és a televízióban, és végre megértették, milyen a „normális” testvéri viselkedés. Amikor rájöttek, már csak arra kellett figyelniük, hogy körültekintően leutánozzák.
A megtévesztést kényes egyensúlyban kellett tartani ahhoz, hogy hiteles legyen. Nem lett volna hihető, ha a nagy mértékű intimitásból hirtelen távolságtartóan és egymással rivalizálóan viselkednek. Számtalan hibát elkövettek az elején; olyan óvatlanságokat, amelyek Doktor Engle-t gyanakvóvá tette. Szerencsére a szüleik könnyebben felejtettek. Kétségbeesetten szerették volna elhinni, hogy minden teljesen rendben van a fiúkkal, így a megtévesztés nyilvánvaló jeleit gyakran figyelmen kívül hagyták.
A megtévesztés Bill és Tom művészetévé vált. Mesterei voltak annak, hogy kiegyensúlyozottan és hihetően tükrözzék a világ felé a testvéri szeretetet és a testvéri versengést. Az, amikor egyedül voltak, és azt suttogták egymásnak, „csak színlelés”, a legboldogabb pillanatok voltak, mert olyankor eltüntethették a felvett maszkot. Amióta az édesanyjuk rajtakapta őket, azóta nem játszották a „titkos játékot”, amely az egész színjátékot szükségessé tette, de valójában nem is a játék volt a fontos. A tiltott ölelések, a néhány rövid, de intenzív csók, az éjszaka egy ágyban alvás, és a tudat, hogy nem fogják őket elszakítani egymástól elég volt ahhoz, hogy elégedettek legyenek.
A felnőtteket kielégítette a tudat, hogy a terveik sikeresek voltak, az ikrek megnyugodtak, hogy a színjáték bevált, és az összes résztvevő félig vakon hitte, hogy minden rendben lesz.
A szüleik nem vették észre, hogy az ikrek közelebb álltak egymáshoz, mint valaha. A versengések és vitatkozások kettejük között nyilvánvalóvá tette, hogy a személyiségük végre külön válik. Máshogy kezdtek öltözködni. Míg Tom raszta hajért könyörgött, Bill be akarta festetni a haját. Tom megtanult gitáron játszani, Billt pedig lenyűgözte a dalírás. Más zenéket szerettek, és Simone kezdte élvezni, hogy kialakul a fiúk egyedülálló személyisége. Még mindig együtt játszottak, de azzal a távolságtartással, amit az emberek elvártak tőlük.
Amikor bekövetkezett, az ikrek nem vették észre, hogy a távolság egyre csak nőtt közöttük. Azt mondogatták maguknak, hogy mindez csak színlelés. Másképp öltöztek, mert az emberek azt akarták. Különbözött a hobbijuk, mert mások ezt várták el. Más dolgokat szerettek, mert ez volt a normális. Azért küzdöttek, hogy nyerjenek némi szabadidőt együtt, amikor az édesanyjukat már frusztrálta a jelenlétük, és szüksége volt egy kis magányra.
Újra és újra bebeszélték maguknak, hogy ez megtévesztés, és a szenvedélyes intimitással ezt pillanatok alatt be is bizonyították egymásnak. Sajnos, az ilyen lopott pillanatok nem tudták örökre elrejteni az igazságot, miszerint kezdtek egymástól elszakadni. Máshogy akartak öltözni. Különböző dolgokat akartak csinálni a szabadidejükben. Más dolgokat szerettek. Néha tényleg elegük volt egymásból, és előfordult, hogy inkább egyedül akartak lenni, de nem vallották volna be maguknak vagy a másiknak.
– Csak színlelés – mondogatták mindig, amely nem csak a családjuk, de saját maguk elől is elrejtette a valóságot. A veszekedés egy jó módja volt, hogy megtévesszék a szüleiket – az intimitás pedig egy jó módja annak, hogy saját magukat becsapják. Sajnos a távolságot egyre nehezebb volt figyelmen kívül hagyni.
**
– Van kedved eljönni hozzánk? – kérdezte a kis, szőke fiú, aki Bill mellett ült. Reménykedő arckifejezéssel nézte a barátját, miközben idegesen tépkedte maga mellett a füvet. Nyilvánvaló volt, hogy Bill gondolatai teljesen máshol járnak, és Andreasnak mindig meg kellett küzdenie a figyelméért, de ő volt az egyetlen igaz barátja. A versengés Bill társaságáért mindig megérte.
– Hm? – dünnyögte Bill. Csak bámult maga elé üres tekintettel, és azon gondolkozott, vajon hol lehet Tom. Már találkozniuk kellett volna. A tanítás után sokszor elváltak, hogy a barátaikkal játszanak, és elintézzék a saját teendőiket, de mielőtt hazaindultak, mindig megvárták egymást. – Ó. Ühm… bocsi, szerintem nem tudok menni. Dolgunk van Tommal – felelte, miután rájött, mit kérdezett Andreas.
– Akkor majd holnap – motyogta a fiú, és próbálta nem kimutatni az elkeseredését. Billnek mindig voltak tervei Tommal.
Bill túlságosan el volt foglalva a saját gondolataival ahhoz, hogy észrevegye a barátja hangjában megbúvó szomorúságot.
– Igen, holnap – felelte, miközben a játszótér felé nézett, és a tekintetével kereste a bátyját.
– Szeretnéd, ha elkísérnélek hazáig? – ajánlotta Andreas. Így legalább egy kis időt tölthetett volna Bill-lel, mielőtt az a hülye ikertestvére újra kisajátította volna.
– Nem, inkább megyek és megkeresem Tomot – mondta Bill, amikor eldöntötte, hogy nem várakozik tovább. Felugrott, leseperte a nadrágjáról a füvet és megragadta a táskáját. – Holnap találkozunk, Andi – kiáltott a válla fölött visszanézve, miközben már el is indult.
Andreas felsóhajtott és hátradőlt a fűre. Már megint otthagyta Tom miatt. Néha hatalmas szívás volt egy olyan fiú legjobb barátjának lenni, akinek volt egy ikertestvére.
Amikor Bill az iskolához közeli parkban sem találta a testvérét, aggódni kezdett, hogy az nélküle ment haza. Sehol sem látta Tomot. Nem volt a játszótéren, sem a kosárlabda pálya környékén, sem azon a részen, ahol néha focizni szokott a többiekkel. Bill már majdnem elindult hazafelé egyedül, amikor úgy döntött, még ellenőriz egy helyet.
A park szélénél egy erdős terület húzódott, és bár a gyerekeket figyelmeztették arra, hogy ne játsszanak ott, néha oda mentek, ha valami rosszaságon törték a fejüket, hiszen ott a felnőttek nem láthatták őket. Bill nem tudta elképzelni, Tom mit csinálhat arrafelé, de ellenőriznie kellett.
– To-mi! – kiáltotta Bill, és idegesen mászkált fel-alá a fák között. Nem igazán akart bemenni az erdőbe, de valami azt súgta neki, hogy ott fogja találni a bátyját. – Tom? – mondta Bill suttogva, szinte alig hallhatóan, mert amit látott, attól szinte teljesen ledermedt. Megtalálta a testvérért, de közel sem úgy, ahogy számított rá. Aggódott amiatt, hogy Tom esetleg verekedésbe került néhány fiúval, de ami történt, még annál is sokkal rosszabb volt.
Tom az erdő szélén állt, háttal az öccsének, miközben a karját egy kis, vörös hajú lány köré fonta. Anna volt a neve, és aznap az iskolában azt mondta, hogy Tom aranyos. A fiú akkor csak elpirult, és csöndben hallgatta, ahogy a lány beszélt hozzá, de amikor Anna felajánlotta, hogy menjenek valahová beszélgetni, Tom nem tudott nemet mondani. Annának gyönyörű, zöld szemei voltak, az arca tele volt szeplővel, és amikor beszélt hozzá, a fiú a puha, rózsaszín ajkakat nézte, a szavaira pedig képtelen volt odafigyelni. A lány előrehajolt, összeérintette a szájukat, amitől a fiú hasa úgy bizsergett, mint mikor Bill-lel csinálta ugyanezt. Amikor pedig a karját is köré fonta, még jobb lett az egész.
Bill letörölte a könnyeit a pulcsija ujjával, miközben figyelte a jelenetet. Furcsa érzése támadt, amit kétségbeesetten próbált beazonosítani. Olyan volt, mintha valami olyasmit érezne, hogy valaki ellopott tőle valamit, ami az övé volt. Vagy olyan, mintha nagyon-nagyon szeretne megkapni valamit, ami sosem lehet az övé. Kellemetlen érzés költözött a gyomrába, és érezte, hogy a torka összeszorul. A kezdeti furcsa érzés elhalványodott, helyét a dühös feszültség vette át. A legfurcsább az volt, hogy Bill nem igazán tudta, kire dühös. A gyűlölet egyszerűen csak utat nyert, és máris kitört belőle.
– Utállak! – kiáltotta Bill, de nem tudta, pontosan kinek szánta. Tom ledermedt, és gyorsan megfordult a testvére felé. Sajnos Bill addigra már futni kezdett. Tom valahogy elvesztette az időérzékét, és teljesen elfeledkezett arról, hogy együtt kellene hazamenniük.
– Bill, várj! – kiáltotta Tom. Otthagyta Annát, és az öccse után indult. A lány összezavarodva nézett utánuk, mert bár mérges volt, amiért Tom csak úgy otthagyta a csók közepén, de lenyűgözte a gondolat, hogy féltékennyé tette a másik aranyos fiút. Annának igaza volt abban, hogy Bill féltékeny lett, de azt nem tudta, hogy a fiú rá féltékeny, nem pedig Tomra.
Tom egy darabig Bill nyomában volt, de az öccse mindig is gyorsabbnak bizonyult. Végül lelassított, és egyedül sétált haza, abban bízva, hogy a testvére meghallgatja, ha odaér.
Ahogy azonban magányosan bandukolt, rájött, hogy nem tudja, mit kéne mondania Billnek. A csók Annával nyilván letörte Billt. Tom már azelőtt bűnösnek érezte magát, hogy az öccse felbukkant volna, de nem tudta, miért. Azért, mert valamit Bill nélkül csinált? Vagy azért, mert elfeledkezett arról, hogy együtt kell hazasétálniuk? Azért, mert valaki mással is foglalkozott az öccsén kívül? Tom minél közelebb ért a házukhoz, annál jobban összezavarodott. Amikor már az ajtónál járt eldöntötte, hogy nem akart Bill-lel beszélni. Addig nem, amíg ki nem találja, mit kéne mondania.
**
– Itthon vagyok. Megyek ki – mondta Tom az édesanyjának, aki éppen a konyhában ténykedett. A táskáját a földre dobta és máris elindult a hátsó ajtó fel. Bill valószínűleg már a szobájában volt, de Tom még nem akart szembenézni vele.
– Rendben, édesem. Bill veled jött? – kérdezte Simone, miközben tovább aprította a zöldségeket. Nem csak hogy meg tudta különböztetni a fiúkat, ha egyformán öltözködtek, de a hangjukat is könnyen felismerte.
– Nem, hamarabb lelépett – felelte Tom, és idegesen az ajkába harapott, miközben azért imádkozott, az anyja ne kérdezze meg, miért.
Simone felsóhajtott és kicsit erősebben szeletelte a zöldséget.
– Bárcsak megpróbálnátok egymással kijönni. Nem akarom, hogy egyedül járjatok haza, még akkor sem, ha veszekedtetek – jelentette ki.
– Ne haragudj – mormolta Tom, de a szót teljesen alkalmatlannak találta, ahogy kicsúszott az ajkain. Gyorsan kilépett a hátsó ajtón, mert el akart menekülni az újabb faggatózás vagy kiselőadás elől.
Tom a délután hátralévő részét azzal töltötte, hogy köveket dobált át a kerítésen egészen addig, míg el nem fáradt a karja, és elfogyott az összes kő.  Bill reakciójának arra, ami Anna és közte történt még mindig nem volt értelme, és minél tovább húzta az időt, hogy beszéljenek róla, annál rosszabb lett. Tom éppen eldöntötte, hogy összeszedi az átdobált köveket, amikor Simone kidugta a fejét a hátsó ajtón és vacsorázni hívta. A kő, amit a kezében tartott még gyorsan átrepült a kerítésen, majd Tom vonakodva elindult befelé, félve attól, hogy mi fog történni, ha Bill is leül az asztalhoz.
A konyhát megtöltötte a frissen sült lasagne illata, ami általában csodálatos hangulatba hozta Tomot. Azonban az asztal mellett lévő egyik üres szék elég volt, hogy még inkább elrontsa a kedvét. A konyhában gőzölgött a finom, sajtos étel, amit Tom annyira szeretett, de most csak három tányér volt kikészítve.
– Anya, hol van Bill? – kérdezte Tom tétován.
– Ma este Andeaséknál vacsorázik – mondta Simone, miközben behozott egy kosár friss kenyeret és egy tálat, tele párolt zöldségekkel. – Mosd meg a kezed, Tom – emlékeztette a fiút.
Tom szó nélkül lépett a csaphoz, és amikor végzett,  leült a helyére, majd a mellette lévő üres helyre pillantott, ahol az öccsének kellett volna lennie. Furcsa, kellemetlen érzése volt. Olyan érzés, ami azt üzente neki, hogy valami nagyon nem okés. Alig szedett a kedvenc ételéből, majd csöndben hozzálátott a vacsorához, miközben az anyja és a mostohaapja a napjukról beszélgettek.
– Valami gond van, Tom? – kérdezte Gordon, miután Simone aggodalmasan nézett rá, és Tom szinte érintetlen vacsorájára pillantott.
– Nincs semmi – motyogta Tom, miközben a villájával turkálta az ételt, de nem evett belőle.
– Te és Bill megint veszekedtetek? – érdeklődött a férfi. Általában Simone kérdezett rá, de arra gondolt, hogy most talán könnyebben megnyílnak Gordonnal, mert azt gondolják, jobban megérti a helyzetüket. Ő legalább tudta, milyen az, ha valakinek van egy testvére.
– Nem – felelte Tom. A széttúrt lasagne egyre kevésbé tűnt étvágygerjesztőnek.
– Akkor történt valami az iskolában? – folytatta a férfi a kérdezősködést. Simone idegesen tördelte a kezét, és ő is elhanyagolta a vacsorát. Régen látta már ilyen furcsán viselkedni a fiát, és attól tartott, ismét meg kell látogatniuk Doktor Engle-t. Ha Tom alig beszélt otthon, az általában arra utalt, hogy az iskolában még csöndesebb lesz.
– Nem – felelte, miközben beledöfte a villáját a brokkoliba újra és újra egészen addig, amíg már nem volt felismerhető. – Elmehetek? – kérdezte, a tekintetét még mindig a tányérjára szegezve.
– Nem, amíg el nem árulod, mi a baj – jelentette ki Simone. Nem ez volt a legjobb szülői taktika, de kezdett kétségbe esni. Tom arckifejezése és a hangja aggodalomra adott okot. Ráadásul ott volt az a tény is, hogy Bill nem jött haza aznap, hanem felhívta őt Andreas házából. De ami a legjobban aggasztotta, hogy Tom azt se tudta, hol a testvére. Akármennyit veszekedtek, ilyen még nem fordult elő.
– Semmi sem történt! – kiáltotta Tom. A villája hangos csörömpöléssel landolt a tányérban, majd hátratolta a székét.
– Tom, nyugodj meg! Az anyád és én csak aggódunk. Ha valami baj van, tudnod kell, hogy elmondhatod nekünk, de ha nem akarod, még mindig visszamehetünk Doktor Engle-höz.
Nem fenyegetésnek szánta, de Tom olyan feszült volt, hogy azonnal annak vette.
– Nem kell elmennem ahhoz a hülye doktorhoz! Ez semmiség. Csak egy hülyeség. Egy hülye lány, és egy hülye csók! – kiáltotta Tom, majd felugrott az asztaltól és felment a lépcsőn anélkül, hogy megkapta volna az engedélyt. Amikor Tom ajtaja hangosan becsapódott, Simone és Gordon még mindig sokkban ültek a kihűlt vacsora felett.
– Valami csókról beszélt? – kérdezte Gordon halkan kuncogva. Rá kellett volna jönnie, hogy egy lány van a dologban. A fiúk első fellángolása elég volt ahhoz, hogy éhezzenek miatta és őrültté tegye őket.
– Túl fiatal – mondta Simone aggodalmasan. A fiai még mindig olyan kicsik voltak. Nem kellene máris a lányokra gondolniuk.
– Valószínűleg csak egy apró, ártalmatlan fellángolás. Az én első csókom is nagyjából ilyen koromban történt. A gyerekek szeretik azt játszani, hogy van barátjuk vagy barátnőjük. Ráadásul ez egyfajta megkönnyebbülés, nem igaz? – mutatott rá Gordon a nyilvánvalóra. Simone nem akarta, hogy a fiúk ilyen hamar felnőjenek, de ez egyértelmű jele volt, hogy végre egymáson kívül is létrehoznak kapcsolatokat. Pontosan ez volt a célja a korábbi fáradozásaiknak.
– Azt hiszem, igazad van – sóhajtotta Simone.
**
Hetvenöt, hetvenhat, hetvenhét… – számolta Tom a lecsorgó vízcseppeket az ablakon, amelyek a vihar miatt kerültek oda. A vacsora után bezárkózott a szobájába, és nem akart senkivel találkozni az asztalnál történt kitörése miatt. A szavaknak nem lett volna szabad elhagynia a száját, és el sem tudta képzelni, most mekkora bajban lehet. Ha Billt megcsókolni már annyi rosszat idézett elő, biztos volt benne, hogy egy idegen lányt megcsókolni a suliból kétszer olyan szörnyűséget hozhat a fejére. Azon tűnődött, vajon mennyi idő múlva kell újra meglátogatnia a doktort.
Tom bebújt az ágyba, magára húzta a takarókat és megpróbált egy kényelmes helyzetet találni. Hűvös volt a szobájában, és az sem segített a helyzeten, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy bokszeralsóban aludjon. Nemrégiben úgy döntött, hogy a pizsamákat csak kisfiúk hordják, és mivel ő már kilenc éves volt, bokszerben kellett aludnia. Ez azzal járt, hogy több réteg takaró alatt feküdt, de mivel Bill titokban minden éjjel meglátogatta, nem fázott.
Azonban egy tucat takaró sem pótolhatta Billt. Tom hallotta, hogy az öccse egy órája hazaért. Mozdulatlanul feküdt, még levegőt is alig mert venni, miközben hallgatta a testvére mászkálását, míg végül Bill bement a saját szobájába. Esténként először mindketten a saját szobájukba mentek, de amint a szüleik ágyba bújtak, Bill azonnal átment hozzá. A fények már kialudtak, és a ház teljesen elcsendesült nyolcvanhat esőcseppel ezelőtt, de Bill még mindig nem volt ott mellette. Talán nem is fog jönni. Talán már sosem fog jönni. Lehet, hogy szóba sem akar állni vele. Ezek a lehetőségek is megfordultak Tom fejében, és közben a torka égett, a mellkasa pedig fájdalmasan megfeszült.
– Tomi? – sóhajtotta egy kis hang a sötét szobában. Olyan lágy volt, hogy Tom először azt hitte, csak a képzelete játszik vele azért, hogy jobban legyen. – Tomi, alszol? – kérdezte a hang. Tom hangosan kifújta a levegőt, és végre eltűnt a fájdalom a mellkasából. A padló halkan megnyikordult, ahogy Bill lépkedett rajta, és Tom érezte, amikor a matrac kissé lejjebb süllyedt mögötte. Bill bemászott mellé a takarók alá.
– Nem hittem, hogy jönni fogsz – suttogta Tom, és a hangja remegett, miközben próbálta elnyomni az érzelmeket.
– Mindig jövök – felelte Bill. Közelebb húzódott a testvéréhez, és a hideg talpát Tom lábai közé fúrta. Csak egy percbe telt, hogy átérjen a bátyjához, de a talpa valahogy mindig jéghideg lett addigra. A helyzet azóta rosszabbodott, mióta Tom eldöntötte, hogy ők már nagyok, és pizsamát csak a kisgyerekek hordanak. Bill hiányolta a bolyhos talpú pizsijét, de Tom nyilvánvalóan tudta, miről beszél. – Megcsókoltad Annát – tette hozzá Bill ugyanolyan fájdalommal és vádaskodó hangnemmel. Közelebb húzódott, míg az orruk összeért, hiszen mindig így ejtették meg a komoly beszélgetéseiket.
Tom váratlanul megremegett. Most az egyszer Bill közelsége inkább aggódóvá tette, mint megnyugtatta. Egyetlen egyszer gondolta magát bűnösnek: évekkel ezelőtt, amikor az apjuk megütötte Billt. Legalább akkor értette, miért érez így. De annak, ami aznap történt, egyáltalán nem volt értelme.
– Megcsókoltam – ismételte. Nem volt más mondanivalója. Nem tagadhatta le, és bár szerette volna azt mondani, sajnálja, de nem tudta, miért kéne bocsánatot kérnie.
– Miért? – kérdezte Bill még mindig szörnyen megtört hangon, de a kérdése mögött megbújt a kíváncsiság is.
– Nem tudom… megkért rá. A fiúknak meg kell csókolniuk a lányokat – válaszolta Tom. Nagy volt a kísértés, hogy azt mondja, csak a színlelés miatt tette, mint minden mást, hogy a titkuk biztonságban legyen, de nem tudott volna hazudni az öccsének. A csóknak semmi köze nem volt a megtévesztéshez, és erről még magát sem tudta meggyőzni. Tetszett neki, hogy megcsókolhatta Annát. Nem volt olyan jó, mint Billt csókolni, de azért tetszett neki.
– Nekem is meg kéne csókolnom egy lányt? – kérdezte Bill. Tudta, hogy szó sincs színlelésről. Már akkor tudta, amikor látta Tomot Annával, és mégis úgy tűnt, mintha a bátyja annak próbálta volna beállítani. Megadta a lehetőséget Tomnak, hogy a fiú azt mondja, ezt csak miattuk tette, mert Bill tényleg azt akarta, hogy áltassák magukat, és akkor talán úgy tehetnek, mintha meg sem történt volna.
– Nem! – felelte Tom határozottan, kicsit hangosabban, mint ahogy szerette volna. Hirtelen mindketten elhalkultak és vártak egy percet, hogy a szüleik nem hallották-e meg őket. – Nem akarom, hogy bárkit megcsókolj rajtam kívül – mondta makacsul Tom, teljesen elfeledkezve arról, hogy mennyire képmutatónak hangzik a kérése.
– És sem akarom, hogy mást megcsókolj – suttogta Bill. Anélkül, hogy felemelte volna a hangját, ráébresztette Tomot, mit tett délután. Két apró kérdéssel arra kényszerítette a bátyját, hogy ugyanazt érezze, amit ő érzett egész nap, így most már talán tudja, mit tett. Természetesen mindennek nem volt értelme. Egyszerűen csak azt csinálták, ami jó érzés volt, boldoggá tették egymást és mindent elkövettek annak érdekében, hogy együtt maradhassanak. Más nem számított.
– Nem fogok – felelte Tom habozás nélkül. Most már értette, és bűntudatot érzett amiatt, hogy mekkora fájdalomnak tette ki az öccsét.
– Ígéred? – kérdezte Bill.
– Megígérem, de te sem csókolhatsz meg senki mást – felelte Tom.
– Nem is fogok… miután megcsókoltam Annát – mondta szárazon Bill.
Tom feszülten közelebb húzódott és magához ölelte Billt.
– Nem akarom, hogy megcsókold Annát.
– Én sem akartam, hogy megcsókold őt, mégis megtetted. Így lesz igazságos – mondta Bill, mintha ez lenne a leglogikusabb következtetés a földön. Igazság szerint nem volt kedve megcsókolni a hülye lányt, de egy kicsit bosszút akart állni a bátyján, és tudta, ez a legjobb módja annak, hogy Tom átélje amit ő. Miután majd megcsókolja Annát, újra egyformák lesznek, és egyikük sem lehet bűnös vagy megbántott, hiszen mindketten megtették.
– Csak egyszer, aztán senki mást, oké? – könyörgött Tom.
– Ígérem. Soha, senki mást – súgta Bill, miközben befészkelte magát a fiú karjai közé, és végre megnyugodott. Csak egy délután telt el, hogy nem látták egymást, mégis annyira nagyon hiányzott neki. Bill szeretett volna napokig hallgatni, és ezzel büntetni Tomot, de hamar megtört. Nem tudott távol lenni a testvérétől, akármennyire dühös volt.
– Bill, utálsz engem? – kérdezte Tom. A hangja újra remegett, miközben eszébe jutott, mit kiabált a testvére az erdőben.
– Sosem tudnálak utálni. Szeretlek, akármi is történjék. Senki sem szakíthat el minket egymástól, emlékszel? – suttogta Bill Tom vállára hajtva a fejét, miközben lágyan megcsókolta az arcát. – Annyira utálom Annát – tette hozzá.
– Én is – suttogta Tom, és egy lágy puszit adott Bill szájára.
– De hát megcsókoltad. Miért utálod? – dünnyögte Bill Tom ajkaira, teljesen összezavarodva.
– Mert meg fogod őt csókolni – felelte Tom, és az összes többi lehetséges kérdést elcsendesítette, amikor összeszorította az ajkaikat. Bill meg fogja csókolni Annát, ezért Tomnak gondoskodnia kellett arról, hogy a testvére tudja, vele sokkal jobb. Nem kockáztathatta meg, hogy az öccse rájöjjön, másokkal is lehet jó.
Az ikrek a takarók alatt csókolták egymást, miközben azt akarták bizonyítani, hogy nincs szükségük senki másra. Egy kicsit tovább kellett tagadniuk mások létezését. Muszáj volt ragaszkodniuk, a „csak színleléshez”, ameddig csak lehetséges, mert most már tudták, mennyire fog fájni, ha a maszkjuk lehullik.

10 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!

Az az igazsag h nem tudok erre a tortenetre nagyon mit irni :(
Kivancsi vagyok h meddig tudjak szinlelni azt ami koztuk van, meg ugy az egesz sztorira is kivancsi vagyok mostmar h elkezdtem olvasni, de kicsit meg mindig abszurd ez az egesz. Lehet h csak azert mert itt a gyerekkoruktol kezdve van koztuk ez a dolog, nem tudom megmondani.
Koszonom a reszt, es termeszetesen varom a folytatast! <3

Puszi, D.

MK írta...

Én is kiváncsi vagyok mi lesz. Aranyosak, még ha tudjuk, hogy nem helyes amit csinálnak.

Andrea Nagy írta...

Szia Drága!
A történet szuper!
A fordításod páratlan es lenyűgözől!
De most nincs kedvem írni, és nem is tudnák mit. Az összes szavam elkopott, elcsépelt és unalmas.
Lehet, hogy tavaszi fáradtság van rajtam a nagy téli hidegben?
Nem tudom.
Várom a kövi részt! Hátha kisüt a fejemben a nap.
Pussz 😘 😘 😘 😘

Petruska írta...

Nagyon jó rész volt!
Annyira tetszett az a rész,h Bill nem tud távol maradni,bármi történt is,este lopakodott,hogy összebujhassanak.❤❤❤ nagyon várom a folytatást!Köszönöm!😘😘😘❤❤❤❤

Gyö írta...

Hjajjjjj Hajnim! ♥♥♥

Imádom is, meg fáj is a szívem ettől a résztől.......

Nem sorrend, csak a random gondolat posztitjeim....

Bill kiváltsága vagy Tom elvárása, hogy mindig Bill menjen át??? Ezen gondolkoztam és mint általában más élethelyzetekbe is átültettem ezt.
Első gondolatom, hogy baszki fogd meg magad, azt most kivételesen legyél olyan kedves és nagylelkű, hogy átmész Te kedves Tom....DE rájöttem, hogy ez nem biztos, hogy egy "uraltatás" , elvárás Tom részéről ez egy választási lehetőség is Bill részéről.....legalábbis lehet! Az egyértelmű, hogy egy érzelmi megerősítés Tomnak, azt kell mondanom, hogy kicsit mintha Bill ragaszkodóbb lenne, ebben a részben, időszakban. (Bár hallottuk már a valós Tom és Bill szájából is, hogy ez fordítva igaz, ami tök cuki dolog. ♥♥♥)

Egy biztos, most rájöttem, hogy az ilyen helyzetek, szokások nem biztos, hogy azok amiknek elsőre gondolod.....hisz nehéz mind a kettő félnek. Annak is akinek nagy levegőt kell vennie és félretenni a sértettségét, fájdalmát és át kell sétálnia az élet hideg padlóján, még ha ez nem csak kellemetlen, fájdalmas is. De ott a másik fél aki vár és ez is fáj a lehető legjobban....a lelkének, a kétely, hogy számítok e még, meg tud e bocsájtani és ezzel a gesztussal tettel biztonságot adok neki. Azt ami a mai világban lassan sajnos luxus, a VÁLASZTÁS lehetőségét. ♥♥♥

Kezdődik az ami várható volt......a távolodás......kicsit, nem nagyon fáj értük a lelkem. Értem én, hogy ha a valóságban is ez történne, én is mint szülő mindent megpróbálnék, hogy "normális" kapcsolat legyen köztük. De akkor is, fájdalmas ez a gondolat, hogy egy lelket ketté kell szakítani, csak a társadalmi beidegződés és morális elvárások miatt. Nem tartom kevésbé undorítónak, hogy egy 18-20 éves nő egy 65-70 éves tata oldalán feszít egyéb tevékenységükbe bele sem szeretnék gondolni......blááááá a francba a vizuális elmémmel.....pedig itt még gratulálnak is Neki, hogy milyen fasza Tata ........ UNDORÍTÓ, nincs ilyen szintű apakomplexus a világegyetemben sem!!!!!

Azt azért nem értem Tom mit értetlenkedett, azt sem, hogy ez a szál miért kellett?!? Ezért borult ki a vacsinál? Mert ha értette volna nem tette volna és akkor nem tálal??? Ami meg kellett a szülőknek???Hüüümmmm, talán. Mert én ennél empatikusabb, érzelmileg értelmesebbnek gondolom Tomot. Épp ezért még érthetetlenebb miért tette ezt Billen meg Annával. De tudom, nem lehet minden happy, mert akkor nem lenne történet amit fordíts nekünk.....

Köszönöm, imádatom továbbra sem fakul, sőt, most indul az igazi kemény játék, azt azért remélem nem törnek össze sok lelket, mindenkit maguk körül az ikrek....mert akkor azért mérges leszek rájuk!!!!
(Gondolok a "barátokra" és lányokra is.)

Puszi és köszönöm, Gyöngyi

HDawn írta...

Szia D!
Nekem az is bőven elég, ha írsz egy-két mondatod, hogy igen, itt vagy még :) Miért érzed abszurdnak a történetet? Zavar, hogy még csak gyerekek, vagy valami más oka van? Ha van ikerszerelem a valóságban (és én biztos vagyok benne, hogy volt már rá példa a történelemben, nem is egyszer) akkor annak valahol el kellett kezdődnie. És ha két gyerek ennyire össze van nőve, el tudom képzelni, hogy így alakulnak a dolgok. Akár az, hogy első csók, vagy első bármi. Elvégre kivel érezné magát nagyobb biztonságban, mint azzal, akinek több, mint 90%-ban ugyanaz a DNS-e? :D Na de visszatérve ehhez a sztorihoz... lassan, de növögetnek majd a fiúk ;) Köszönöm, hogy írtál.
Puszi :)

HDawn írta...

Nagyon aranyosak, bizony. :) Pár nap és érkezik a folytatás. Köszönöm, hogy írtál, puszi :)

HDawn írta...

Szia Drága!
Nem baj, ha most nem lett hosszú, a lényeg, hogy tudom, hogy itt vagy és olvastad :) Remélem, jobban vagy :) Nemsoká jön a folytatás. Puszi!

HDawn írta...

Szia :)
Örülök, hogy tetszett :) Igen, nagyon-nagyon édesek, és nagyon szeretik egymást :) Köszönöm, hogy írtál. Puszi :)

HDawn írta...

Drága Gyöngyi!
Biztos vagyok benne, hogy Tomnak szüksége van erre a megerősítésre, hogy Bill megy át éjjelente. Ez e megszokás alakult ki bennük, és szerintem ha nem így történik, az már pánikra ad okot. :) Szülőként is nagyon nehéz lehet. Szerintem Simone tart attól, hogy még nagyobb bajt okoz, ezért érzi azt, hogy szükségük van a pszichológus segítségére. Most volt is rá utalás, hogy inkább Gordon beszéljen a fiúkkal, mert ő legalább tudja, milyen ez, ha van valakinek testvére. A lényeg, hogy ez olyan helyzet, amire senki nem készül fel leendő szülőként, és a téma is olyan kényes, hogy senki nem beszél róla. Tom értetlenkedését én simán be tudom annak, hogy még gyerek. Igaz, hogy a körülmények arra sarkalják, hogy minél hamarabb nőjön fel, és igaz, hogy azzal tisztában van, Bill nélkül nem tudna élni, de még ott van az az "én" központúság is. Amikor Bill kijelentette, hogy bizony ő is megcsókolja majd a lányt, végre megértette, mit csinált rosszul (biztos vagyok benne, hogy Bill sem csupán bosszúból csinálja. Kíváncsi is, mint ahogy Tom is az volt.). Az asztalnál meg egyértelműen kijött az, hogy mennyire kétségbe esett, hogy elveszítheti a másik felét. Köszönöm az ismét hosszú kommentet, nagyon érdekes a gondolataidat olvasni :) Sok-sok Puszi!