2018. május 15., kedd

Megfigyelve - 16. Feltétel nélküli pozitív nézőpont

Sziasztok! Hoztam nektek egy új részt a fordításból. Jó hosszú, és emellett izgi is :) Nagyon örülnék, ha feldobnátok a napomat néhány kommenttel.


16. Unconditional positive regard
Feltétel nélküli pozitív nézőpont: Az ítélkezést mellőző empátia és a másik személy tisztelete.

15 évesen

– Azt hiszem, elfeledkeztem valamiről – mondta Bill, miközben az utolsó dolgokat is a bőröndbe pakolta. Csak egy éjszakát maradtak a hotelben a díjátadó után, de folyamatosan úgy érezte, mintha elfelejtett volna valamit, miközben reggel összepakoltak.
– Mindig ezt mondod – felelte Tom a szemét forgatva. Ő már egy órája végzett a pakolással, és most egy dobozos kólát iszogatott, miközben a testvérét figyelte.
Bill letérdelt a földre és benézett az ágy alá. Nem tudta, mit felejtett el, de mindenképpen meg akarta találni.
– Fejezd be a hülyeséget, és inkább segíts megkeresni. Tudom, hogy elveszítettem valamit – suttogta.
– Az egyetlen dolog, amit elveszítettél, az a szüzességed, és azt nem fogod megtalálni az ágy alatt – mondta Tom szemtelen vigyorral.
– Tom! – ordította Bill, és az arca majdnem olyan vörös lett, mint a póló, amit viselt. A testvére felé hajított egy párnát, de ő erre csak még jobban nevetett. Bill tovább folytatta a keresést, majd nem sokkal később diadalittas vigyorral kibújt az ágy alól:
– Megtaláltam!
– A szüzességed?
– Tom! Fogd be! Istenem, akkora egy seggfej vagy. Nem is értem, miért engedtem, hogy hozzám érj – motyogta az ágy mellől, kezében az elvesztett karkötővel. Mielőtt még talpra állhatott volna, Tom megragadta és játékosan lelökte a matracra.
– Mert jó érzés – válaszolta Tom, és az ajkát a fiúéra szorította, mielőtt tiltakozhatott volna. Bill felháborodottan nyafogott és megpróbálta eltolni magától a bátyját, de végül belesimult az ölelésbe és viszonozta az agresszív csókot. Az idősebb testvér elhúzódott, és elmosolyodott. – És azért, mert szeretsz – motyogta Bill ajkaira, mielőtt újra megcsókolta.
– Seggfej – suttogta Bill, miközben ő is elmosolyodott.
Tom éppen azon volt, hogy újra elhallgattassa az öccsét, amikor valaki türelmetlenül kopogtatott az ajtón. Azonnal leugrott Billről, és kicsit kisimította a ruháit. Már hozzászoktak ahhoz, hogy hirtelen kell elszakadniuk egymástól és azt a látszatot kelteni, hogy teljesen nyugodtak, még akkor is ha az ajtó be volt zárva.
Bill visszament csomagolni, Tom pedig az ajtóhoz lépett. Amikor kinyitotta, egy frusztrált és elkeseredett Daviddel találta szembe magát.
– Mi van? – kérdezte Tom. Nem volt hajlandó magát bűnösnek érezni amiatt, hogy nem nyalta állandóan David seggét. Épp most nyertek egy díjat. A férfinak semmi oka nem volt arra, hogy ilyen csúnyán nézzen rá.
– Indulnunk kell, és amikor visszaérünk Magdeburgba, le kell ülnünk hármasban beszélgetni – felelte a menedzser.
– Mi lesz Georggal és Gustavval? – kérdezte Tom, miközben próbálta elrejteni az idegességét. Furcsa volt, hogy külön megbeszélésre kell menniük, és az kifejezés David arcán arra utalt, hogy komoly dologról van szó.
– Ők nem vesznek részt ebben. Valami személyesről van szó. Csak készüljetek el a csomagolással. Tizenöt percen belül indulunk.
Tom bólintott, és becsukta az ajtót. Nem volt szükséges, hogy hátraforduljon, máris érezte, hogy Bill kiakadt. A fiatalabb fiú lerogyott a földre és átkarolta magát, miközben zihálva kapkodta a levegőt.
– Bill, ne csináld. Ez semmiség. Nem tudja. Nem tudhatja. Mindig nagyon óvatosak vagyunk. – Tom letérdelt az öccse mögé és magához szorította. Bill már remegett, kapkodta a levegőt, és próbálta visszatartani a sírást. – Nyugodj meg, Bill! Nincs semmi baj. Minden rendben lesz – igyekezett lecsillapítani a testvérét. Ahogy Bill mindig száz százalékosan magabiztos volt a zenei pályafutásukban, Tom legalább annyira volt magabiztos abban, hogy el tudják hárítani az esetlegesen felmerülő akadályokat a kapcsolatukban.
– Tudja… ó, istenem, Tom. Tudja. Hallotta. Túl hangos voltam – nyöszörgött Bill a lélegzetvételek között. Úgy tűnt, minden alkalommal, amikor sikerült egymásban megtalálniuk a békét és a biztonságot, valaminek történnie kellett, hogy elvegye ezt tőlük. Újra megtörtént, és Bill már nem tudta, hogy képes lesz-e túllendülni rajta.
Tom szorosan tartotta az öccsét és határozottan megrázta a fejét.
– Ezt nem tudhatod. Lehet, valami hülyeségről van szó, mint például a pénz. Nem akadhatsz ki, Bill. Ki kell tartanunk a hazafelé úton. Csak lélegezz. Bármiről is legyen szó, megoldjuk. Szeretnéd, ha felhívnám Alant?
Bill szembefordult a testvérével. Ő is összefonta a karjait Tom körül, és az arcát a fiú nyakához szorította.
– Jól vagyok – motyogta, majd lassan kifújta a levegőt és próbálta megnyugtatni az idegeit.
Tom eltolta magától a testvérért, hogy a szemeibe nézhessen. Lágyan megcsókolta az öccsét, és hátrasimította a haját az arcából.
– Befejezem a pakolást. Te menj, igazítsd meg a sminked. Ne felejtsd el, éppen most nyertünk egy Comet-et. Azt várják tőlünk, hogy vidámak legyünk. Színlelnünk kell.
– Meg tudom csinálni – ígérte Bill.
Tom bólintott, és elengedte a testvérét, hogy kijavítsa szemceruzával az elkenődött sminkjét. Nem hagyhatta, hogy Bill észrevegye, mennyire megrázta őt is, ami történt. Aggódott amiatt, hogy David esetleg sejt valamit, de attól még jobban félt, hogy Bill össze fog törni a nyomás alatt a hazafelé úton. Nem beszéltek erről, de ő pontosan tudta, hogy Bill volt az, aki mindent bevallott Doktor Engle-nek arról, hogy mit csináltak gyermekkorukban. Tom sosem hibáztatta, de félt, hogy az öccse újra össze fog roppanni a nyomás alatt.
**
Az úton hazafelé semmi sem történt. Nem volt kellemes, de legalább túlélték. Az ikrek már profik voltak abban, hogy átverjenek bárkit, és ez a banda többi tagjára és a menedzserükre is vonatkozott. Senki sem feltételezte, hogy idegesek; nem fordítottak elég figyelmet arra, hogy észrevegyék a kis jeleket: a két fiú egy kicsivel közelebb ült egymáshoz egész úton, és míg Tom végig az ajkát rágcsálta, Bill nem tudta megállni, hogy a körömlakkját kapargassa.
Az idegesség sokat mondó jeleit könnyedén elrejtették a megállás nélküli ugratásokkal. A hazaút végig viccelődve telt, miközben arról fantáziáltak, hogy milyen díjakat nyerhetnének meg, és Georgot is egész idő alatt könyörtelenül szívatták. David végig hallgatag volt, kivéve amikor rájuk szólt, hogy maradjanak csöndben.
A nevetés és a fecsegés lassan teljesen elhalt. Gustav és Georg hazamentek, és már csak az ikrek maradtak a menedzserükkel. Bill a földet bámulta és idegesen birizgálta a szőnyeget a cipője orrával. Tom a mennyezetet tanulmányozta, miközben megszámolta a csempéket. Mindketten kerülték David tekintetét.
– Miért nem mondtátok el nekem? – kérdezte a férfi.
– Mert nem a te dolgod – felelte Bill keserűen.
– Minden, amit csináltok, rám is tartozik – jelentette ki David. A tinédzserekkel való munka amúgy is kihívás volt, de a Kaulitz ikrekkel együtt dolgozni néha rendkívül nehéznek tűnt. Ha egyszer bezárkóztak, semmi és senki sem hatott rájuk szavakkal. A helyzet most annál is rosszabb volt, mint mikor felvetette nekik egy fogadott stylist ötletét.
– Azt is tudni akarod, hogy hányszor pisáltam ma? – csattant fel Tom.
– Fogd vissza magad, Tom! Segíteni próbálok. Minden, ami befolyásolhatja a karriereteket, ahhoz nekem is közöm van. És ez olyan dolog, ami mindent lerombolhat, amit eddig felépítettünk – mondta komoly hangon David.
– Nem kellene, mert nem vagyunk őrültek – mondta Bill, mikor végre felemelte a fejét, hogy a menedzser szemébe nézhessen.
– Akkor mi a fenéért van rá szükség? Már öt éves korotok óta oda jártok, nem igaz? – kérdezte David.
Bill megvonta a vállát. Nem akart belemenni a részletekbe.
– Problémáink voltak az iskolában.
– Olyan nehézségek, ami tíz éven keresztül pszichológiai tanácsadást igényeltek? – kérdezte a férfi dühösen.
– Nem akartam beszélni – vetette föl magyarázatként Tom.
– Verekedésekbe keveredtünk – tette hozzá Bill.
– Ez valami kibaszott vicc akar lenni? – kérdezte halkan David. Nem tudta elképzelni, hogy a karizmatikus, tizenöt éves fiú valaha néma lehetett. Persze, kevesebbet beszélt mint a cserfes öccse, de attól még távol állt tőle a csöndes jelző. Az, hogy az ikrek verekedtek, valamivel hihetőbb volt, de attól még furcsának tűnt.
– A terápia működött – vonta meg a vállát Tom.
– Akkor miért jártok még oda? Most mi a bajotok? – faggatta őket tovább David. Már mindent megtett annak érdekében, hogy megszerezze az ikrek aktáit. Ki akarta deríteni, mi folyik itt, de nem kapott hozzáférést. Csak arról tudott, hogy a fiúk terápiára járnak, mert Simone megemlítette egy találkozó alkalmával. A nő nem értette, milyen negatív hatása lehet ennek a kinyilatkoztatásnak a fiai karrierjére. David megpróbált belőle minél több információt kiszedni, de sajnos azt nem említette, hogy az ikreknek miért kell a doktorhoz járniuk.
– Semmi baj nincs velünk – mondta védekezőn Bill.
– Akkor mi a fenéért mentek még mindig? Miért kell beszélnetek ezzel a fickóval? Ott vagytok ketten egymásnak, nem igaz? – kérdezte David. Az ikrek ismét kerülték a tekintetét, és ez egyre jobban frusztrálta a férfit.
– Személyes okok miatt – motyogta Tom.
– Személyes okok? – ismételte hitetlenkedve David. – Mégis mennyire ismeri az életeteket ez a férfi?
– Mindent tud – felelte Bill.
– Ezzel problémánk akadhat – sóhajtotta David.
**
A lehangolt tinédzserek, akik beléptek az ajtón nem pont olyanok voltak, mint amire a doktor számított néhány nappal azután, hogy megnyerték a Comet díjat. Ezen a délutánon azt várta volna, hogy az ikrek a már ismerős Kaulitz izgalommal fognak betörni az irodájába, amit annyira szeretett látni. Az ő mosolyukkal nem csoda, hogy a riporterek és a kamerák imádták őket.
A felszabadultság teljes mértékben hiányzott a fiúk arcáról, valójában alig hasonlítottak önmagukra. Mindketten unalmas, egyszerű ruhákat viseltek kapucnis pulcsival, amelyeket még akkor sem vettek le a fejükről, amikor helyet foglaltak a szokásos módon a kanapén. Még Bill sminkje és Tom sapkája is hiányzott.
Doktor Engle áthatóan figyelte őket, próbálta kitalálni, hogy mi lehet a probléma, még mielőtt feltette volna a kérdést. Az első, ijesztő ötlete az volt, hogy felfedezték őket. Ez számos problémát jelenthet mindhármuk számára. Az aggodalmát az cáfolta meg, hogy a fiúk olyan közel ültek, ahogy csak lehetséges, miközben fogták egymás kezét és teljesen összebújtak. Ha tényleg lebuktak, az lett volna a normális, hogy a szégyen miatt tartanak egymás között némi távolságot.
Bár mindketten levertnek tűntek, látszott, hogy nem akarják őt kizárni. Hiába gondolt vissza a régebbi foglalkozásokra, sosem érezte még ennyire, hogy beszélni akarnak vele. Nyilvánvalóan kényelmetlenül érezték magukat, de nem voltak különösebben idegesek. A fiatalabb fiú várakozással nézett rá, ezért kénytelen volt véget vetni a néma megfigyelésnek.
– Láttalak titeket az újságban. Gratulálok! – mondta a doktor. Átugrott a formalitásokon, és nem kérdezte meg, hogy vannak. Egyértelműen látta rajtuk a lelki állapotukat, és nem érdekelték az elmotyogott, semmit mondó válaszok.
– Köszönjük – felelték az ikrek egyszerre. A boldogságtól ragyogniuk és megállás nélkül vidáman fecsegniük kellett volna, de az örömüket letörte a menedzserük, mielőtt igazán kiélvezhették volna.
Doktor Engle felsóhajtott és aggódva nézett a fiúkra:
– Mi a baj, srácok?
– David megtudta, hogy ide járunk – felelte Tom, amikor látta, hogy az ikertestvére túlságosan szomorú, hogy válaszoljon.
– Ó. Ez probléma? – kérdezte a férfi, miközben azon töprengett, hogy honnan tudta meg a fiúk menedzsere. Mindig nagyon alaposan járt el a titoktartással kapcsolatban.
– Azt mondta, hogy ha a sajtó tudomást szerez róla, az bajt okozhat – felelte Bill halkan, és képtelen volt belenézni a férfi szemeibe.
– A sajtó azt állíthatná, hogy őrültek vagyunk – tette hozzá Tom.
– Pszichológiai tanácsadásra járni nem azt jelenti, hogy őrült vagy – mutatott rá Doktor Engle.
– Tudjuk – mondta Tom.
– De mások talán ezt gondolnák – fejezte be Bill.
– Értem – mondta a doktor. Hátradőlt a székében, és várta, hogy az ikrek folytassák. Ez egy olyan helyzet volt, amikor úgy érezte, hogy a fiúknak kell maguktól beszélniük, még akkor is, ha hosszú, kellemetlen szüneteket is hagynak a mondadójukban.
– Azt akarta tudni, miért járunk ide – törte meg a csöndet Bill. Mindig ő volt az, aki megszakította a hallgatást.
– Hazudnunk kellett neki. Nem hagyta abba a kérdezősködést – tette hozzá Tom.
– Ami itt történik, az bizalmas. Nem volt joga rákérdezni. Mit mondtatok neki? – kérdezte az orvos.
– Azt mondtam, hogy az apánkról van szó, és nem akarunk erről beszélni – magyarázta Bill.
Tom bólintott.
– Aztán nem kérdezett többet. Bill úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát, és David talán azt hiszi, hogy apa bántalmazott minket, vagy valami.
Doktor Engle úgy gondolta, hogy ez nem a megfelelő idő arra, hogy rámutasson, az apjuk tényleg bántalmazta őket. Volt elég dolog, amivel foglalkozniuk kellett.
– Tehát ezek után már nem hozta fel? – kérdezte.
Bill megrázta a fejét és idegesen felkacagott.
– Nem kérdezte többet, hogy miért járunk ide, de nem hanyagolta a témát – mondta, és itt el is hallgatott. Nem akarta, hogy neki kelljen elmondania. Ő és Tom vitatkoztak erről, de nem jutottak dűlőre.
Tom végül döntött. Nem bírta nézni az öccse elveszett tekintetét, és jobb volt minél hamarabb túlesni ezen:
– David azt mondta, hogy többé nem jöhetünk ide. Már beszélt anyával is erről. Úgy gondolja, hogy ha az emberek megtudják, az lerombolhatja az imidzsünket, és a titoktartás miatt is aggódik. Amúgy is sokat leszünk távol. A turné és a felvételek közben nehéz lenne a találkozókra is járni – magyarázta Tom.
Bill nem tudott a doktorra nézni. Úgy érezte, mintha szakítania kellene valakivel; vagy legalábbis ilyennek képzelt el egy szakítást. Doktor Engle már családtagnak számított, és most arra lettek kényszerítve, hogy örökre elbúcsúzzanak tőle. Még szerencséjük volt, hogy erre az utolsó időpontra eljöhettek.
A doktor egy pillanatig csöndben maradt, hogy összeszedhesse a gondolatait. Természetesen számított rá, hogy az ikrek életében eljön a pillanat, amikor már nem lesz szükségük útmutatásra, de nem volt biztos benne, hogy máris készen állnak. Végül is, az volt a terv, hogy felkészítse őket. A pubertás kor közepén jártak éppen, és sejtette, hogy csak idő kérdése, hogy ez problémákat okozzon nekik. A hírnév még a felnőtteket is megviseli normál körülmények között. Még a gondolat is fájdalmasan nevetséges volt, hogy bárki elvárja ezektől a fiúktól, hogy egyedül boldoguljanak.
– Mondjátok el, mit éreztek ezzel kapcsolatban, srácok. Mit gondoltok erről az egészről? – kérdezte végül a doktor, miközben a fiúkra összpontosítva próbálta a háttérbe szorítani a saját érzéseit. Hagyni, hogy megtudják, mit gondol ezzel kapcsolatban teljesen értelmetlen lett volna, nem számított, hogy aggódik, vagy hogy mennyire utálja a tényt, miszerint el kell engednie őket. Az igazság pillanata csak akkor jött el, mikor Tom szólt, hogy lejárt az idejük, és Alan rájött, hogy mennyire kötődik ezekhez a fiúkhoz. Többek voltak számára puszta ügyfeleknél, és a könnyek a fiúk szemében világossá tették, hogy ő is több volt nekik egy átlagos tanácsadónál.
– Ez akkora marhaság! – kiáltott fel Bill dühösen. A pulcsija ujjával törölgette a szemét, és csöndesen szipogott, miközben nagyon hülyén érezte magát amiatt, hogy sír.
– Dühös vagy – állapította meg a doktor.
– Persze, hogy dühös vagyok! Ennek semmi értelme – mondta Bill, és a karját a kanapé karfájához csapta.
– Érthető, hogy mérges vagy. Elveszik tőled az irányítást, és egy felnőtteknek is nehéz szituációba kényszerítenek, mielőtt egyáltalán felnőnél – mondta Doktor Engle együttérzően.
– Ez az életem története egyetlen mondatban – nevetett keserűen Bill.
A doktor most Tomra figyelt, aki nagyon visszahúzódónak tűnt a helyzet miatt. Bizonyára nehéz volt egyedül közölnie a híreket.
– És mi a helyzet veled, Tom? Mit érzel? – kérdezte kedvesen.
– Félek – mondta Tom habozás nélkül, teljes őszinteséggel, ami egy pillanatra megdöbbentette a férfit. Tom tudta, hogy ez az utolsó beszélgetésük, és nem akarta elpazarolni felesleges körök lefutásával.
– Mitől félsz? – kérdezte a doktor.
– Attól félek, hogy ketten képtelenek leszünk ezt végigcsinálni – ismerte be a fiú.
Doktor Engle pontosan erre a vallomásra számított, de úgy tűnt, a fiatalabb ikret megrázták Tom szavai.
– Hogy mondhatod ezt? Azt mondtad, rendben leszünk, akárhogy is alakul majd. Megígérted! – bukott ki Billből.
– Én...sajnálom – mondta Tom halkan, miközben a tekintete lesiklott a földre. Doktor Engle úgy döntött, közbe kell avatkoznia, mielőtt még késő lenne.
– Bill, te mindig száz százalékosan biztos vagy abban, hogy minden rendben lesz? – kérdezte. A fiú megrázta a fejét. Túl sok foglalkozást áldoztak arra, hogy a félelmeiről beszéljenek azzal kapcsolatban, hogy elkaphatják őket. Nem tudott elvonatkoztatni az aggodalmaitól, kár lett volna tagadni. – De elvárod, hogy Tom mindig, mindenben legyen biztos?
– Ő erősebb, mint én.
– Azt hiszem, ez azért van, mert muszáj annak lennie. Az egyikőtöknek erősnek kell lennie. Emlékszel, mikor az óvodában te beszéltél Tom helyett? Miért tetted ezt?
– Mert Tom nem tudott.
– És Tom miért mindig olyan határozott a kapcsolatotok biztonságát illetően?
– Mert én nem tudok – motyogta Bill halkan, miközben a felismerés teljesen letaglózta. A bátyja még mindig mellette ült, de érezte kettejük között a távolságot. Tom sebezhetőnek és érzelmileg lecsupaszítottnak érezte magát, ezért mentálisan teljesen magába fordult, hogy elrejtse, mennyire kényelmetlen neki ez a leleplezés.
– De Tom rájött, hogy képes magától is beszélni. Csak gyakorlásra volt szüksége, és arra, hogy adj neki lehetőséget, hogy beszéljen. Ugyan ez a helyzet most is, Bill. Neked kell erősnek lenned, és Tom, neked hagynod kell, hogy az öcséd néha erős legyen helyetted is – magyarázta Doktor Engle.
A megértés és a felismerés lassan megjelent az ikrek arcán, majd végül bólintottak. Ennek volt értelme. Több értelme volt, mint amennyit be akartak ismerni.
Mivel a fiúk csöndben maradtak, a doktor úgy döntött, folytatja. Az ideje túl gyorsan fogyott, és a sürgető érzés, hogy minél több bölcsességet átadjon nekik a foglalkozás fennmaradt részében egyre csak nőtt.
– Tudjátok, az teljesen rendben van, ha néha mindketten gyengék vagytok. Ahogy visszagondolok a gyermekkorotokra, tudom, hogy képesek vagytok egymásért, egymásból erőt meríteni. Ez eddig tökéletesen működött is, de biztos vagyok benne, hogy majd előfordulnak olyan helyzetek, amikor mindketten sértettnek érzitek magatokat. Érthető, ha mindketten ijedtek vagytok. A legfontosabb, hogy kommunikáljatok. – A fiúk egyszerre bólintottak, úgyhogy a doktor folytatta: – Az, ha bizonytalan vagy bizonyos dolgokban, nem jelenti azt, hogy kevésbé szereted a másikat. Rendben van, ha nem vagytok biztosak abban, hogy minden működni fog, mert tudom, hogy a kapcsolatotok szilárd alapokra épült. Szeretném, ha mindketten mondanátok valamit, amiben teljesen biztosak vagytok. Bill, kezdenéd, kérlek?
Bill idegesen pillantott a testvére felé, és egy pillanatra elgondolkodott. Számtalan dolgot csináltak már a foglalkozásokon, ami hülyeségnek, értelmetlennek vagy nyálasnak tűnt, de ez volt a legkínosabb dolog, amit valaha tenniük kellett.
– Biztos vagyok benne, hogy mindig szeretni fogom Tomot, függetlenül attól, hogy mi történik – mondta halkan.
– Mondd el neki! – biztatta a doktor.
Bill idegesen mocorgott, és most még kellemetlenebbül érezte magát. A bátyja felé fordult, és a tekintetük egy pillanatra találkozott, mielőtt lenézett a lekopott körömlakkjára:
– Biztos vagyok benne, hogy mindig szeretni foglak – suttogta.
– Tom? – nézett a doktor az idősebb fiúra.
– Biztos vagyok benne, hogy én is mindig szeretni foglak, attól függetlenül, hogy mi történik – mondta Tom.
– Rendben. Most pedig gondolj valami másra, Tom – utasította a férfi.
– Biztos vagyok benne, hogy mindig ott leszek neked, akármi is történjék – mondta Tom egy pillanatnyi gondolkozás után.
– Én is mindig ott leszek neked – suttogta Bill, és finoman megszorította a testvére kezét.
– Oké. Most azt szeretném, ha mindketten elmondanátok valamit a másiknak, amiben nem vagytok biztosak, amitől féltek. Legyetek lényegre törőek – kérte a doktor. Soha nem gondolta, hogy tizenéves ikreknél majd a házaspárok számára alkalmazott technikákat fogja használni, de úgy tűnt, működik.
Ezúttal Tom szólalt meg, anélkül, hogy megkérték volna:
– Nem tudom, hogy fogjuk tovább folytatni, amit csinálunk – vallotta be.
Ahelyett, hogy megismételné Tom vallomását, Bill beismerte a saját kétségét:
– Nem biztos, hogy újra képes leszek elviselni, ha rajtakapnak minket.
Az ikrek némán bámulták egymást. Mindketten érezték a megkönnyebbülést amiatt, hogy elmondták a félelmeiket, de egyúttal újfajta nyomást gyakoroltak egymásra. Úgy érezték, felelősek lettek azért, hogy enyhítsék a másik aggodalmait. Tudták, mi lesz a következő kérdés, és szorosan összefonták az ujjaikat, némán biztosítva egymást, hogy a válaszuk ugyanaz lesz.
– Mik a lehetőségek? – kérdezte Doktor Engle pont azt, amire az ikrek is számítottak.
– Nem állunk le – felelte Bill mindkettőjük nevében. Bár csak ő beszélt, egyértelmű volt, hogy kölcsönös megállapodáson alapszik a válasz. Ezzel meglepték a doktort. Minden alkalommal, amikor előzőleg feltette ezt a kérdést, legalább felsorolták a lehetőségeket, amellyel csökkenthetnék a kockázatot, de ezúttal még csak meg sem fordult a fejükben. Doktor Engle minél többet figyelte őket, annál jobban kezdte belátni, hogy a kapcsolatuk új szintre emelkedett. Új intenzitás volt jelen, amit korábban nem fedezett fel, és félt rákérdezni.
– Akkor mi a következő lépés? – kérdezte.
– Ki kell találnunk egy tervet – felelte Bill.
Tom bólintott, majd a doktorhoz fordult, arra számítva, hogy ő majd megadja az útmutatást, mint ahogy már régebben is tette.
Doktor Engle felsóhajtott, és a tollát a írótömbjéhez kocogtatta. Ez egy berögződés volt, és akkor csinálta, amikor ideges volt, de a fiúk a tíz év alatt még egyszer sem látták. Az a fajta tervezés és munka, amire az ikreknek szüksége lenne, hosszabb ideig tartana, mint a fennmaradt fél órájuk.
– Biztosan nem lehet meggyőzni a menedzsert, hogy ez a foglalkozás szükséges? – kérdezte, és már nem próbálta elrejteni az aggodalmát.
– Nem. Megpróbáltuk – mondta Tom csöndesen.
– Akkor ez az utolsó beszélgetésünk? – kérdezte a doktor. Az ikrek egyszerre bólintottak, ő pedig újra felsóhajtott. – Akkor fontos, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle. A délután hátralévő részében lemondom a foglalkozásokat. Maradhatunk, amíg mindent átgondolunk, és átbeszéljük, hogy mi működhet. Ráértek? Lesz valaki, aki hazavigyen titeket?
Az ikrek újra bólintottak, majd a telefonjaikért nyúltak.
– Felhívom anyát, és szólok neki, hogy későn megyünk haza – mondta Bill a testvérének.
– Megkérdezem, hogy Saki tud-e maradni, hogy majd később hazavigyen minket.
– Kérd meg, hogy ne mondja el Jost-nak – tette hozzá Bill.
– Ne aggódj, már beszéltem vele. A mi oldalunkon áll – felelte Tom vigyorogva.
– Mit mondtál neki? – húzta fel a szemöldökét Bill kíváncsian.
– Öhm… Hát, Saki most azt hiszi, hogy éjszaka lidércnyomások szoktak gyötörni, és azt gondolja, hogy David egy seggfej, amiért nem engedi, hogy járjunk kezelésre – mondta Tom félénken.
– Tom! – kiáltott fel Bill felháborodva.
Doktor Engle megköszörülte a torkát, hogy a fiúk figyelmét magára terelje, és emlékeztesse őket, hogy mit kell most tenniük. Az ikrek gyorsan elintéztek néhány telefonhívást, míg a doktor beszélt a recepcióssal, hogy mondja le a többi foglalkozást aznapra.
A doktor még mindig telefonált, amikor az ikrek már lebeszéltek mindent. Bocsánatkérően nézett rájuk, miközben felállt a helyéről és hátat fordítva nekik mászkált a szobában. Még sosem hallották, hogy személyes hívást intézett volna a foglalkozások alatt, de már abból meg tudták állapítani, ahogy mozgott. Teljesen megváltozott, a modorossága eltűnt, és az ikrek csodálkozva figyelték, hogy mennyire emberinek tűnik így. Ezelőtt nem látták többnek, mint egy tanácsadónak.
– Sajnálom. Nagyon fontos – mondta a férfi halkan a telefonba. A fiúk kíváncsian figyelték, és azon tűnődtek, vajon kivel beszélhet. – Majd jóváteszem valahogy – suttogta. Nyilvánvaló volt, hogy nem akarta, hogy a fiúk hallják, de mindketten érdeklődve figyelték. – Rendben. Én is szeretlek. Szia – mondta Alan halkan, mielőtt kinyomta a hívást. Újra leült a székbe, de most a tollat és a papírjait az asztalon hagyta. Már nem volt szükség a jegyzetekre. – Bocsánat – mondta az ikreknek.
– Remélem, nem sodortuk bajba a felesége előtt – mondta Bill, egy kis trükkhöz folyamodva, bár tisztában volt azzal, hogy a férfi kezéről hiányzott a jegygyűrű. Doktor Engle nem esett áldozatul az ügyes kis trükknek, de azért elmosolyodott.
– Nincs semmi gond, de nem azért vagyunk itt, hogy a magánéletemről beszéljünk, Bill.
– Azért megért egy próbát – vigyorgott a fiú ártatlanul.
A doktor még mindig mosolygott, ahogy bólintott.
– Ha több időnk lenne, boldogan elmondanék mindent magamról, de sok mindenről kell beszélnünk, és fogytán van az időnk. Hol is tartottunk?
Az ikrek érezték, hogy valami megváltozott. Még mindig a doktor ült előttük, de valami teljesen más volt. Úgy beszélt velük, mintha felnőttek lennének, és inkább tűnt barátnak vagy bizalmasnak, mint a terapeutájuknak. Igaz, gyakran visszavonult a tanácsadói szerepkörébe, de a foglalkozás nagy részében inkább velük együtt ötletelt, ahelyett, hogy oktatta volna őket.
Négy óra elteltével szinte mindent megbeszéltek, ami csak eszükbe jutott. Szóba került a nyilvánosság elé tárt személyiség, és az ikrek meglepetésére a doktor úgy tűnt, jobban tudna egy hírességet irányítani, mint a menedzserük. Beszéltek a diszkrécióról, óvatosságról és arról, hogy lehet mindent normális színben feltüntetni anélkül, hogy nyilvánvaló lenne a csalás. Ahogy telt az idő, a beszélgetés egyre személyesebbé vált, és az ikrek úgy döntöttek, beavatják a doktor abba, hogy mit tettek a díjátadó után. Megdöbbentette őket, hogy a férfi mennyire nyugodtan fogadta. Még egy kicsit sem akadt ki a történeten, miközben megbeszélték, hogy éreznek a dologgal kapcsolatban. Az fiúkban azt a benyomást keltette, hogy ő már számított erre.
A beszélgetés lassan elhalt, és Alan látta, hogy az ikrek az óra felé pillantgatnak. Mindhárman kényelmetlenül és bizonytalanul érezték magukat azzal kapcsolatban, hogy hogyan zárják le a foglalkozást. Tíz évig egymás életének részei voltak, és egy olyan különleges kapcsolaton osztoztak, amit sehol máshol nem találtak. Nem volt semmi szabály, ami útmutatást adott volna arra, hogyan búcsúzzanak el.
– Mindjárt letelik az idő – mondta halkan Alan.
Az ikrek bólintottak, és visszatért a melankólikus arckifejezésük.
– Saki mindjárt itt lesz értünk – mondta Tom.
– Még nem állok készen – suttogta Bill.
Mielőtt Alan meg tudott volna szólalni, a vezetékes telefon csörögni kezdett. Felugrott és megnyomta a hívásfogadás gombot.
– Alan, az úriember megérkezett az ikrekért – mondta a recepciós.
– Mondd meg neki, kérlek, hogy még néhány perc – válaszolta a férfi.
Bill újra beletörölte a szemét a pulóvere ujjába, mire Tom a kezét az öccse hátára tette, hogy megnyugtassa. Alan figyelte, ahogy az idősebb testvér valamit a másik fiú fülébe súg. Bill nem kért engedélyt. Nem érdekelte, hogy szabad-e, vagy sem, vagy hogy van-e valami hülye pszichiátriai szabály ellene. Egyszerűen átrohant a szobán és a karjait a doktor köré fonta, szorosan átölelve őt.
– Köszönjük – suttogta halkan.
Alan képtelen volt megszólalni. Fogalma sem volt, mit mondjon, de ösztönösen magához húzta a tinédzsert és szelíden megszorongatta. Bill ölelése meglepte, de amikor a fiú ellépett tőle, és a helyét a bátyja vette át, Alan teljesen elképedt. Ugyan Tom ölelése nem volt olyan szoros, és lényegesen rövidebb ideig tartott, de az érzés ugyanaz volt.
Most Alan törölgette a szeme sarkát. Nem akarta elengedni őket. A foglalkozások alatt sokszor eszébe jutott a félelme, miszerint rajtakaphatják őket, de volt valami, ami miatt még inkább aggódott. Vajon hogy fogják viselni a hírnevet, és azt, hogy egy ilyen veszélyes titkot kell megtartaniuk? A gondolat, hogy láthatja őket egy újság címlapján, miután lelepleződtek, teljes rettegésben tartotta.
– Ha valamelyikőtöknek bármikor szüksége van bármire, akkor tudjátok, hol találtok. Technikailag nem lenne szabad kapcsolatba lépnünk egymással a foglalkozásokon kívül, még akkor sem, ha az ügyfeleim maradtok, de már elég rég nem követem a szabályokat veletek kapcsolatban, fiúk – magyarázta Alan, amikor az íróasztalához lépett és felemelt két névjegykártyát. Megfordította őket, és gyorsan a hátoldalára írta a személyes telefonszámát és otthoni címét. Amit tett, nem volt etikus, talán még egy kicsit őrültnek is hatott, de tudta, hogy meg kell tennie. – Bármi történik, hívhattok nappal, vagy akár éjszaka – mondta, ahogy átadta a kártyákat.
A fiúk gyorsan a zsebükbe mélyesztették a kis lapot, és Bill még egy gyors ölelést adott Alannek, mielőtt a karját a testvére köré fonta. Gyorsan, suttogva elköszöntek és egy utolsó pillantást vetettek a gyermekkori szentélyükre, mielőtt ismét visszatértek a kemény valóságba.

És akkor innentől a doki nélkül... azért egy kicsit mindannyian féltünk ettől, ugye? Mire számítotok? Vajon lesznek elég erősek és összetartóak, hogy az akadályokat elhárítsák? Mert a szeretet ott van, az kétségtelen... :) 

4 megjegyzés:

  1. Szerintem, valamikor az újságokba pletykaszinten felmerül a kapcsolatuk, ezért elmennek a doki lakására, hogy segítsen, ahol kiderül a doki titka! Bill és Tom kitartanak!

    VálaszTörlés
  2. Szia Drága ❤️
    Szomorú volt ez a rész. Nem jó ez így, hogy nem lesz már mellettük a doki.
    Még csak most jön a neheze,amit nem lesz könnyű végigcsinálni. Még akkor sem,ha ők ketten ott lesznek egymásnak.
    Talan majd telefonon tartják a kapcsolatot.
    A két fiú mindennél jobban szereti egymást.De az emberek gonoszak. A gonoszság áldozatot szül, és attól tartok ők lesznek majd azok. De majd ebből is kimásznak, ezt is túlélik mint minden mást. Kár hogy el kell búcsúzni a dokitól! Nagyon megszerettem. Jó kis figura. De azért remélem nem örökre.
    Nem kapott volna ekkora szerepet, hogy csak így egyszerűen kisétáljon a képből
    Lesznek még érdekes dolgok! Remélem!
    Pussz 😍 😘😘😘

    VálaszTörlés
  3. Szia!

    Jaaj, ez nagyon szomoru vooolt! :(
    Nagyon birtam benne a dokit es remelem h a kesobbiekben vissza fog terni valamilyen uton-modon. Amugy erdekelne a doki elete is! :)
    Remelem a fiuk erosek lesznek es kitartanak!
    Nagyon koszonom es varom a folytatast! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
  4. Drága,köszönjük,ez is Fantasztikus rész volt,attol függetlenül,h szomorú is.
    Utálom Davidet,imádom a dokit,remélem,hogy nem lett kiírva és mint barát továbbra is jelen lesz segitséggel,támogatással,csak azzal,h beszélhetnek vele.
    Nagyon erősek,és mindent megfognak tudni oldani és elháritani a bajt.Nagyon sokat segitett,sokat kaptak a dokitol,hogy tudják kezelni,tulélni.
    Remélem,h van fejezet szánva a doki elejétöl a végéig életének,h mindent megtudjunk.egy kellemes 4es vacsora ezt eltudnám képzelni����❤

    Ezt nagyon birtam " Soha nem gondolta, hogy tizenéves ikreknél majd a házaspárok számára alkalmazott technikákat fogja használni, de úgy tűnt, működik."��

    Meg ez is ������ "Fejezd be a hülyeséget, és inkább segíts megkeresni. Tudom, hogy elveszítettem valamit – suttogta.
    – Az egyetlen dolog, amit elveszítettél, az a szüzességed, és azt nem fogod megtalálni az ágy alatt – mondta Tom szemtelen vigyorral.
    – Tom! – ordította Bill, és az arca majdnem olyan vörös lett, mint a póló, amit viselt. A testvére felé hajított egy párnát, de ő erre csak még jobban nevetett. Bill tovább folytatta a keresést, majd nem sokkal később diadalittas vigyorral kibújt az ágy alól:
    – Megtaláltam!
    – A szüzességed?
    – Tom! Fogd be! Istenem, akkora egy seggfej vagy. Nem is értem, miért engedtem, hogy hozzám érj – motyogta az ágy mellől, kezében az elvesztett karkötővel. Mielőtt még talpra állhatott volna, Tom megragadta és játékosan lelökte a matracra.
    – Mert jó érzés – válaszolta Tom, és az ajkát a fiúéra szorította, mielőtt tiltakozhatott volna. Bill felháborodottan nyafogott és megpróbálta eltolni magától a bátyját, de végül belesimult az ölelésbe és viszonozta az agresszív csókot. Az idősebb testvér elhúzódott, és elmosolyodott. – És azért, mert szeretsz – motyogta Bill ajkaira, mielőtt újra megcsókolta."❤❤❤❤
    Nagyon várom a folytatást és a dokit is vissza!������

    VálaszTörlés