2018. május 23., szerda

Megfigyelve - 17. Derealizáció

Sziasztok! Nem tudom, hogy illik-e egy ilyen részre azt mondani, hogy imádtam... mert minden történés ellenére nagyon szerettem fordítani. Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is :)


17. Derealization
Derealizáció: A külső világ észlelésében vagy tapasztalásában bekövetkezett változás úgy, hogy az furcsának vagy irreálisnak tűnik.

16 évesen

– Nem akarom – suttogta az egyik iker a sötét szállodai szobában.
– Muszáj – felelte a másik.
– Bill, nem fog menni. Nem tudom megtenni.
– Muszáj. Szükségünk van rá, hogy megtedd.
A szobában sötét volt, csak a vastag sötétítőfüggönyök közötti réseken beszűrődő városi fények világították be. A koncert véget ért, és visszatértek az ideiglenes menedékükbe, hogy az ünneplés előtt kicsit felfrissüljenek. Normális esetben az adrenalin, ami a show után maradt egészen hajnalig kitartana, és nem halványulna el addig. Ma este az örömüket beárnyékolta a tudat, hogy még egy másik előadás is vár rájuk, ha akarják, ha nem.
Az ágy közepén ültek, egymás kezét szorították és összetámasztották a homlokukat. Olyan közel voltak egymáshoz, amennyire csak lehetséges. Nehéz lélegzetvételeket cseréltek, miközben próbáltak erőt meríteni a másikból. Nem volt rá lehetőség, hogy könnyeket hullassanak. Az együtt töltött idejük azon az estén rövidre volt szabva.
– Gyűlölni fogsz.
– Nem foglak.
– Féltékeny leszel.
– Nem leszek.
– Annak kéne lenned… én az lennék.
– Ez csak színlelés, Tom.
– Nem akarom, hogy lásd.
– Akkor nem megyek.
– De azt sem akarom, hogy itt maradj.
– Nem lesz semmi baj. Várni foglak, és amikor visszajössz, megmutatom neked, hogy nem haragszom.
– Ígéred?
– Ígérem.
Kopogtattak az ajtón, az ikrek pedig reflexszerűen elhúzódtak egymástól. Egy másodperc múlva az álarcuk újra a helyére került. Bill hátradőlt az ágyon, Tom pedig felugrott, hogy kinyissa az ajtót. Útközben felkapcsolta a világítást, és ahogy a fény elárasztotta a szobát, teljesen eltüntette azt az meghittséget, ami még egy perccel ezelőtt ott volt.
– Szia – üdvözölte Tom a basszusgitárost az ajtóban.
– Bill veled van? Már voltam a szobájánál, de nem válaszolt a kopogtatásra – mondta Georg.
Bill felült az ágyon, és egy kis mosollyal az arcán intett a fiúnak:
– Szia, Georg.
Georg nem vette a fáradtságot, hogy rákérdezzen, miért volt Bill az ikertestvére szobájában a sajátja helyett. Ritkább volt, hogy a fiúkat külön szobában találják, mint együtt.
– Készen vagytok? A kocsi tíz perc múlva itt lesz.
– Én azt hiszem, ma este inkább maradok. A torkom fáj egy kicsit, és nem akarom, hogy a cigifüsttől még rosszabb legyen – hazudta Bill szemrebbenés nélkül.
Georg felsóhajtott mielőtt Tomhoz fordult:
– Te is maradsz? – kérdezte, és a hangjából nyilvánvaló volt, hogy csalódott, és szeretné ha legalább Tom velük tartana. Nem lett volna meglepő, ha a fiú úgy dönt, inkább marad és gondoskodik a testvéréről. Mindenki tudta, hogy a játékos ugratások ellenére tényleg törődnek egymással.
– Nem, én megyek. Nekem nem kell aggódnom a értékes hangszalagaim miatt. Csak adj néhány percet, amíg csinálok egy teát a dívának. Lent találkozunk – felelte Tom egy játékos vigyorral. Bill kinyújtotta a nyelvét a díva beszólás miatt, mire mindhárom fiú felnevetett. Bill főnökösködő és elkényeztetett természete évek óta vicc volt a tagok között, de néhány hónapja kiérdemelte a díva becenevet, amikor megnövesztette a haját és a megjelenése még nőiesebb lett.
– Rendben, haver. A földszinten várlak. Jó éjt, Bill. – Georg máris lelépett, hogy megkeresse Gustavot, és magukra hagyja az ikreket néhány értékes percig.
A kényszeredett mosoly eltűnt Tom arcáról, és visszament az ágyhoz, hogy a testvére mellé üljön. Egy nagyot sóhajtott mielőtt ledőlt a párnákra. Bill azonnal hozzábújt, és az ujjait a fiú tincsei közé fúrta.
– Rendben leszek, Tomi. Ez csak színlelés – motyogta.
Nem ez volt az első alkalom, és nem is az utolsó, de minden alkalommal összetörtek belül. Nem telt el olyan nap, hogy Tom ne bánta volna meg ezt a megállapodást.
– Csak színlelés – ismételte Tom, ahogy Billt a karjába húzta, és még egyszer, utoljára megcsókolta, mielőtt felkelt az ágyból. Egyikük sem köszönt el. Tom nem találta hozzá a hangját, Bill pedig tudta, hogy az csak még fájdalmasabbá tenné a bátyja harcát.
**
A klub nehéz füstje égette Tom torkát, de a csípő érzést hamar eltüntette egy korty az előtte lévő sörből. Az ital mást is elüldözött. Tette, amit tennie kellett, miközben könnyebbé varázsolta a perceket. A dübörgő zene és az alkohol okozta ködben egy kicsit könnyebb volt elfeledkezni arról, hogy Bill a szállodában maradt és várta őt. Tom szerette volna, ha az italba fojthatja az érzelmeit, de nem mert eleget inni ahhoz, hogy teljesen ellazuljon. A faggatózás hamarosan elkezdődik, neki pedig tiszta fejjel kellett válaszolnia.
– Szóval, mi a baj Bill-lel? – kérdezte Georg. A kérdés könnyednek tűnt, de a fiú arckifejezése teljesen mást sugallt. Az „és hagyd azt a marhaságot, amiket az interjúkon mondanál” rész ott lebegett kimondatlanul a kérdés után.
– Te is tudod, milyen. – Ez egy semmitmondó válasz volt, és Tom biztos lehetett benne, hogy nem fogja kielégíteni a barátja kíváncsiságát. Szüksége volt néhány korty sörre, mielőtt folytatta. Georgnak hazudni mindig nehéz volt, és csak még nehezebb lett, ahogy a zenekar összekovácsolódott. – Nem tud megbirkózni a groupikkal, akik le sem akarják venni róla a kezüket. Túl sok a nyomás neki.
Gustav megforgatta a szemeit és a pohara tartalmának felét azonnal benyakalta, hogy féken tartsa a nyelvét. Boldog lett volna, ha csak a figyelem egy részét megkaphatja, amit a Billt üldöző lányokat illeti. Véleménye szerint illegálisnak minősült, hogy a fiú hagyta kárbavészni azt, amit megkaphatott volna.
Tom a pohár pere fölött figyelte a másik két fiút. Érezte, hogy egy komoly beszélgetés készülődik, és nem volt kedve megbirkózni vele. Ráadásul aznap este más dolga is akadt, ami bőven elég volt, hogy még jobban lehangolja.
– Tudod… ha Bill meleg, nyugodtan elmondhatod nekünk. Megértem, ha nem akarjátok kiadni a rajongóknak vagy a kiadónak, de mi a barátaitok vagyunk. Nem kezelnénk ezután sem máshogy. Nos, talán nem mászkálnánk többet meztelenül a turné buszon, de nem fogunk menekülni tőle, vagy ilyesmi – mondta Georg komolyan.
– Georg, ha ezzel megakadályozhatnám, hogy meztelenül mászkálj a buszon, az egész világ előtt kijelenteném, hogy meleg vagyok – motyogta Gustav. Rövid, kínos csönd következett, mielőtt a fiúk hangos nevetése felülemelkedett a klub alapzaján.
Tom vigyorogva megrázta a fejét. Gustav furcsa humora máris megtörte a feszültséget, és még sosem volt ennyire hálás emiatt.
– Nem, Bill nem meleg. Nem minden hülyeség, amit a sajtó előtt kijelentünk, te is tudod. Attól tartok, az én kisöcsém még mindig egy félénk szűz. Hisz abban a marhaságban, hogy az igaz szerelmének tartogatja magát. Attól tart, hogy ha lejön a klubba, nagyon is kísértésbe esne – magyarázta Tom, miközben meggyőzően eljátszotta, mennyire felháborítónak tartja az öccse szüziességét.
– Legalább az egyikőtök épelméjű – dünnyögte Gustav a pohara felett.
– Azt hiszem, nincs okom vitatkozni Bill-lel. Van valami igazság a valódi romantika szépségében – mondta Georg, és úgy hangzott, mint egy bölcs, idősebb testvér.
Gustav felhorkantott, amitől a sör majdnem kifojt az orrán:
– Honnan tudnád?
– Voltak barátnőim – felelte morcosan Georg.
Tom nevetett és csatlakozott a fiú kínzásához:
– Ó, igazán? És hogy hívták őket?
– Öh, hát… volt Sara, ühm… Katie. Nem, Kristen. Ja, a neve Kristen volt, vagy Kirsten? – motyogta Georg elbizonytalanodva, miközben próbált visszaemlékezni a nyári kalandjaira.
– Georg, hagyd a kamu szarságokat! A Comet díjátadó után vesztetted el a szüzességed azzal a groupival – mondta Gustav.
– A Comet után veszítetted el a szüzességed? – kérdezte Tom döbbenten.
Georg bólintott, miközben vidáman vigyorgott:
– Ahogy emlékszem, nem én voltam az egyetlen.
Tom kérdő tekintettel fordult Gustav felé.
– Hé, ne rám nézz! Aludtam. Nem bántam volna, ha van velem egy lány, de nem volt olyan szerencsém – felelte Gustav.
– Rád gondoltam, Tom – magyarázta Georg.
Tom majdnem megfulladt a sörében. Az asztal lapjára meredt, és a szívverése közben őrült ütemre kapcsolt. A francba! Tudják! Az arca égett a szégyentől, a tenyere izzadni kezdett. Szeretett volna elfutni. Vett egy mély levegőt és kényszerítette magát, hogy lenyugodjon. Ha tényleg tudnák, már hamarabb felhozták volna. Meg kell nyugodnia, és ki kell derítenie, hová tart ez a beszélgetés.
– Ó, nézd! Elpirult – gúnyolódott Gustav.
– A fenébe, Tom. Ne legyél már ennyire félénk ezzel kapcsolatban. Mindig a groupijaiddal kérkedsz. Ráadásul ő biztos nagyon jó volt. Gustav és én még a falon keresztül is hallottuk a nyögéseket. Szegény Bill. Aznap éjjel nem egy szobán osztoztatok? Mit csináltál vele? Bezártad a fürdőbe, hogy a kádban aludjon? – nevetett Georg a saját poénján.
Tom annyira megkönnyebbült, hogy legszívesebben sírvafakadt volna. A farmerjébe törölte a kezét és gyorsan visszatért a megszokott személyiséghez. Elvigyorodott és halkan nevetett:
– Bill dühös volt. Nem emlékszel, milyen feszült volt az egész hazafelé tartó úton?
Georg bólintott, miközben visszaemlékezett arra a napra.
– Nem csodálom, hogy Bill fél a csajoktól. Akárki volt az, nagyon vadnak hangzott – nevetett kifulladva. Elképzelni a szegény, ártatlan Billt, ahogy a fürdőszobában rejtőzködött, miközben a testvére megdöntötte az első groupiját, nagyon szórakoztatónak bizonyult.
– Ne beszéljünk többet a lányokról, inkább keressünk egyet. Az első két választási lehetőség a tiétek – mondta Tom a védjegyévé vált arroganciájával. Még a groupikról is jobb volt beszélni, mint a Comet éjszakájáról.
Gustav egyetértően bólintott:
– Talán kereshetnénk Billnek egy kedves lányt, akit elvihetünk hozzá – ajánlotta.
– Gustav, neked is nehéz lesz találni valakit. Bill miatt majd én aggódom – válaszolta Tom.
A három pohár hamar kiürült, mielőtt a fiúk elhagyták az asztalukat, hogy csatlakozzanak a lányokhoz, akik már percek óta figyelték őket. Nem tartott sokáig, mire mindegyikük talált valakit éjszakára. Georg és Gustav összebarátkozott néhány lánnyal, akik nem voltak az ikrek megszállottjai, és Tomnak hamarosan egy kis szőke lógott az oldalán, izgatottan nevetgélve.
**
– Bill? – kérdezte Tom halkan, miközben lábujjhegyen belépett a sötét szobába. Az olvasólámpa égett az ágy mellett, a takaró fel volt hajtva, de a testvérért sehol sem látta.
– Tomi! – ordította Bill, miközben kilépett a fürdőből és azonnal odaszaladt, és átölelte a bátyját. Az orrát Tom nyakába fúrta, és próbálta megkeresni azt a megnyugtató illatot, ami a cigarettafüst és az olcsó parfüm alatt rejtőzött.
– Bocsi… még nem zuhanyoztam le – motyogta Tom magyarázatként. Tudta, hogy Bill ki nem állhatja, ha úgy tér vissza hozzá, hogy érzi rajta a lányok illatát. De most képtelen volt újabb perceket eltölteni anélkül, hogy csatlakozna az öccséhez. Úgy tűnt, ezúttal Bill sem bánja túlságosan. Szorosan ölelték egymást, és Tom ujjai végigsimítottak a fiú nedves haján. Nyilvánvalóan azelőtt zuhanyozott, hogy ő visszatért volna; az arcáról le volt mosva a smink, a haja csillogott és még mindig vizes volt, a bőre pedig a tusfürdő halvány illatát hordozta.
– Nincs semmi baj. Csak vedd le a ruháidat. Büdösek – motyogta Bill, miközben elengedte a testvérért, hogy levetkőzhessen.
Tom elbotladozott az ágyig, lerúgta a cipőit, majd hamarosan a ruhái is a földön végezték. Mire leült Bill mellé az ágyra, csupán a bokszeralsó maradt rajta. A fiatalabb testvér már alváshoz volt öltözve, egy régi bandás pólót viselt, ami már egy kicsit rövid volt rá, és egy alsónadrágot, ami elég vékony anyagból készült, hogy észrevétlen maradjon a testhezálló farmerjai alatt.
– Világítás – dünnyögte Bill, miközben bebújt a takarók alá, és felemelte, hogy Tom is csatlakozhasson hozzá.
A fiú lekapcsolta a lámpát, miközben lefeküdt az öccse mellé. A takarót egészen a fejükre húzták, ezzel azt a csekély fényt is eltakarva, amit a sötétítők engedtek be az éjszakai városból. Olyan közel feküdtek egymáshoz, amennyire csak lehetséges, miközben a végtagjaik összegabalyodtak és a homlokukat összeszorították. Néhány csendes perc telt el, míg nem csináltak semmit a légzésen kívül, csupán próbálták begyógyítani az elválasztás okozta lelki sebeket.
Nem maga a külön töltött órák tehettek arról, hogy mindketten összetörtek. Sokkal inkább a tudat, hogy mit kell tenniük, amíg nincsenek együtt; az a néhány óra így örökkévalóságnak tűnt. Bebújni a takaró alá és egymás forró lélegzetét beszívni volt az egyetlen módja annak, hogy felépüljenek ezekből a sebekből.
Bill hangja egy kicsit túl korán törte meg a csöndet, mert Tom úgy érezte, hogy ez az éjszaka az összes eddiginél szörnyűbb volt.
– Csinos volt? – kérdezte Bill halkan.
Tom megfeszült, és egy kicsit elhúzódott.
– Megígérted…
– Csak mondd el. Tudni akarom. Nem leszek mérges – bújt közelebb Bill, és most nem engedte, hogy a testvére elhúzódjon.
Tom felsóhajtott:
– Jól nézett ki.
– Mit mondtál neki? – kérdezte Bill komolyan és érzelemmentes hangon.
– Azt hiszi, túl sokat ittam – válaszolta Tom.
– Legutóbb is ez volt a kifogás – emlékeztette az öccse.
Tom összevonta a szemöldökét, ahogy próbált emlékezni. Tényleg nagyon sokat használta ezt a kibúvót az utóbbi időben.
– Bocsi, elfelejtettem. Nehéz éjszaka volt.
Bill még közelebb húzódott, és az ujjaival a testvére érzékeny fejbőrét masszírozta a tincsek között. Hallotta, hogy Tom megkönnyebbülten felsóhajtott, és elmosolyodott.
– Akarsz róla beszélni? Vagy azt akarod, hogy jobbá tegyem? – kérdezte.
– Csak feledtesd el – mormolta Tom. Bill ujjai már lecsúsztak a gerince vonalára, és a bokszere korca felé tartottak. Pillekönnyű csókok kerültek az állára, a nyakára és hamarosan a mellkasára is.
– Jobbá teszem – suttogta Bill a bátyja hasára, és Tom bőre alatt azonnal összefeszültek az izmok, ahogy a csókokkal egyre lejjebb merészkedett. – Felejtsd el őt, Tomi. Ez csak színlelés. Egyikük sem számít. Csak mi.
– Csak mi.
**
Alan halkan felsóhajtott, miközben az asztalán rendezgette a papírokat, és azt kereste, amire szüksége lesz a következő ügyfelével kapcsolatban. Egy olyan foglalkozás következett, amit abszolút nem várt. Semmi sem rosszabb a gyermekgyógyászatban, mint az öngyilkossági kísérletek, de ahogy nőtt a hírneve, egyre több ehhez hasonló eset került hozzá. Az emberek elvárták, hogy ő foglalkozzon a legnehezebb esetekkel; olyan esetekkel, mint amilyen Michelle Kirsch-é volt. A fájl már nyitva állt előtte, telerakva orvosi beszámolókkal, fotókkal a sérülésekről, amik miatt kórházba került. Alan megrázta a fejét, amikor megtalálta a lány korát. Csak tizenkét éves volt.
Az ajtó csöndesen kinyílt, és Alan gyorsan becsukta a dokumentumokat. Amikor felnézett, egy kislányt látott maga előtt, aki remegett az idegességtől. A megjelenése teljesen átlagosnak tűnt, leszámítva a kötéseket a csuklóján. A ruhája az életkorának megfelelő volt, és a hasonló korúakkal megegyezően egy pár fülhallgató lógott a nyakában. A doktor úgy gondolta, a zene segített neki nyugton maradni, amíg odakint várakozott a recepciónál.
– Szia, Michelle. Doktor Engle vagyok – mondta egy kedves mosollyal, miközben felállt, hogy üdvözölje őt. Figyelte, ahogy a lány idegesen hátrébb húzódott, és egy pillanatra az ajtó felé fordult. A szeme egy vadállatéra emlékeztette a doktort, amit ketrecbe zártak. Sajnos ez egy olyan ösztönös viselkedés volt, amit gyakran látott.
Ahelyett, hogy kérte volt, üljön le, Alan helyet foglalt a saját, kopottas székén, és várta, hogy a lány csatlakozzon hozzá. Az ügyfele aktáit félre tette, úgy gondolta, előbb jobb lesz, ha csak kötetlenül beszélgetnek.
Michelle rájött, hogy az idegen nem fogja ott tartani, ha nem akar maradni, ezért óvatosan a kanapéhoz lépett, majd ahogy leült, a lábait felhúzta a mellkasához, és a fülhallgatókkal kezdett játszani. Alan újra elmosolyodott, amikor a lány felnézett egy pillanatra. Biztos volt benne, hogy máris szívesen visszamenekült volna a zene által nyújtott, saját kis biztonságos világába.
– Tudod, néha könnyebb beszélni, ha közben a kedvenc számaidat hallgatod. A hangfalakat rá tudom kötni a lejátszódra. Mi lenne, ha hallgatnánk a zenédet? Ha még nem állsz készen arra, hogy beszélgessünk, legalább nem ülünk majd itt teljesen csöndben – ajánlotta.
– Nem tetszene, amit hallgatok – válaszolta a lány csöndesen.
– Szerintem okozhatok meglepetéseket. Próbáljuk ki. Legrosszabb esetben RZI-vel kell diagnosztizálnom téged.
– Az micsoda? – kérdezte Michelle aggodalmasan. Annyi rémisztő rövidítést hallott az utóbbi időben.
– Rossz zenei ízlés – felelte Alan nevetve a saját szörnyű viccén.
Borzasztó poén volt, de az ideges lány egy pillanatra, alig láthatóan elmosolyodott, miközben odaadta a MP3 lejátszóját. Alan azonnal felállt és összekötötte a hangszórókkal.
– A kedvencemre állítottam – mondta Michelle halkan.
Alan visszaült a székbe és a távirányítón megnyomta a lejátszás gombot. Meglepetésére a hang, amely betöltötte az irodát, egy olyan személyhez tartozott, aki már sokszor volt abban a kis helyiségben.
– Tokio Hotel? – kérdezte. Rögtön felismerte a hangot, de a dalt még nem hallotta azelőtt.
– Hallott már róluk? – kérdezte Michelle döbbenten. Furcsállta, hogy a doktor a kora ellenére ismerte a zenekart, arról nem is beszélve, hogy egy vadonatúj dal első néhány másodpercéből felismerte őket.
Alan halkan felnevetett és a könyvespolc felé nyúlt, hogy levegyen egy CD-t, majd odaadja a lánynak. Michelle lélegzete elállt, amikor meglátta a borítót. Már az is nagy meglepetés volt, hogy a férfinak van egy Schrei CD-je, de ami még meglepőbb, az a borítón volt, amin a lány teljesen elképedt.
– Ó, istenem. Dedikálták! – ordította. – Ismeri őket?
Michelle úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul, de Alan csak mosolygott. Természetesen nem mondhatta el neki, hogy jutott hozzá az aláírt példányhoz. Ez sértené a titoktartási esküjét, de abban nincs semmi, ha egy kicsit megváltoztatva a valóságot megpróbál közelebb férkőzni a lány bizalmához, akinek nyilvánvalóan szüksége volt valaki segítségére.
– Találkoztam velük, de abban az időben nem voltam nagy rajongójuk. A zenéjük túlnőtt rajtam – válaszolta.
– Annyira szerencsés – sóhajtotta Michelle.
Alan azon töprengett, vajon mit gondolna a lány, ha tudná, hogy a bálványai hat hónappal ezelőtt még azon a kanapén ültek, vagy ha rájönne, hogy a mögötte lévő gyerekrajzok a falon a Kaulitz ikrek korai művészeti alkotásai.
Az új dal refrénje szólt a háttérben, és Alan gyanította, hogy pontosan tudja, miért íródott, és miért ez a lány kedvence. A gondolatai egy pillanatra elkalandoztak, és azon tűnődött, az ikrek vajon hogy boldogulnak a segítsége nélkül. A fiatal páciense ideges mozgolódása rántotta vissza a jelenbe, és kényszerítette magát, hogy átmenetileg félretegye ezeket a gondolatokat.
– Mit gondolsz, miről szól ez a dal, Michelle? – kérdezte.
– Elég nyilvánvaló. Arról szól, hogy szükséged van valakire, aki megmenthet – válaszolta, miközben a kötést piszkálta a csuklóján.
– Valószínűleg igazad van. Lefogadom, hogy ez egy nagyon népszerű dal. Mindenkivel előfordulhat, hogy szüksége van valakire, aki megmenti. Még a rocksztárokkal is – mondta Alan gyengéden, és a hangja nagyon komolynak tűnt. – Szeretnéd nekem elmondani, hogy téged mitől kell megmenteni, Michelle?
Bill könyörgő hangja betöltötte a szobát, amely egykor az ő menedékéül szolgált, és Alan magában imát mondott azért, hogy a fiúknak nem volt szükségük annyira kétségbeesetten segítségre, mint ahogy az a dalban hangzott. Az ikrekért már semmit sem tudott tenni, de talán az előtte ülő lányért igen, aki halkan sírva próbálta összeszedni a bátorságát, hogy segítséget kérjen.
**
Hat hosszú hónap telt el azóta, hogy az ikrek elhagyták a szentélyüket. Az első néhány hónap nehéz volt, de jól kezelték a felmerülő problémákat. Gyakran beszélgettek, amikor visszavonultak a szobájuk rejtekébe, hogy összeesküvéseket szőjenek. Most már több embert kellett kezelniük, és ez több kommunikációt is igényelt. Néha úgy érezték magukat, mintha a Kaulitz hatosikrek lennének Kaulitz ikrek helyett. Volt olyan álarc, melyet a kamerák előtt és interjúk közben öltöttek fel, volt olyat, amit a bandatagok és a zenekar személyzete előtt, és a valóság igazából ezek alatt a rétegek alatt rejtőzött.
Sajnos ezen álarcok eltávolításának lehetősége egyre ritkábbá vált. Úgy érezték, mintha folyamatosan figyelnék őket, és amikor napokig úton voltak, szó szerint nem volt magánéletük. Alkalmanként Bill bebújhatott Tom hálóhelyiségébe, mert később ráfoghatta az „éjszakai rémálmokra”, ami után szükségük volt egymás közelségére, de olyankor sem tehettek többet, mint hogy szorosan összebújjanak és néhány fájdalmasan rövid csókot váltsanak.
A kommunikáció minden nap egyre nehezebbé vált. A koncertek, a nyilvános megjelenések és a felvételek hektikus ütemterve hamarosan visszatükröződött a kapcsolatukon is. A jég, amelyen a kapcsolatuk pihent, folyamatosan elvékonyodott, és Alan nélkül nem volt senki, aki felhívja erre a figyelmüket. Az ikrek nem vették észre a repedéseket, amelyek lassan már a felszínig terjedtek. Teljesen vakok maradtak addig a pillanatig, míg a jég végül beszakadt.
**
Egy újabb éjszaka, egy újabb klub; egy, a sok közül, amit Tom inkább az öccse ölelő karjai biztonságában szeretett volna tölteni. Nem akart társaságot. Nem akart heccelődni és kérkedni a zenekar másik két tagjával. Nem akart érdeklődést mutatni egy olyan lány iránt, akit később majd le kell ráznia. Tom sok éve először úgy érezte, hogy beszélni sem akar. Megtalálni a lélegzetet, hogy a szavai hallhatóak legyenek, több erőfeszítést igényeltek, mint amennyit értek, és kétségbeesetten azt kívánta, bár mellette lenne Bill, hogy beszéljen helyette.
A testvére a szállodában maradt, és kiélvezte azt a luxust, amitől már egy egész hete meg voltak fosztva. Hét napon keresztül a buszon voltak, és csak néhány röpke érintés adatott meg nekik. Az éjszakának a hotelben a magánéletet és az intimitást kellett volna jelentenie az ikreknek, de volt egy látszat, amit meg kellett őrizni. Mindig volt egy látszat, amit fent kellett tartani.
Tom könnyezett a csöndes rituálé közben, amit testvérével folytattak. Mint minden alkalommal, most is könyörgött Billnek, és bizonygatta, hogy nem tudja megtenni. Mindig ezt mondta, de ezen az estén tényleg komolyan gondolta. Kimerült volt, és teljesen összeomlott. A hazugságok elviselhetetlen súlyként nehezedtek rá. Megpróbálta elmagyarázni Billnek, de nem találta a szavakat, az öccse pedig úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy sír. A könnyek elismerésével az is bebizonyosodna, hogy a tervük már nem működik.
A legrosszabb az volt, hogy Tom tudta, miközben ő küzd, hogy egy elfogadható showt adjon elő a bandatársaiknak, Bill a szállodában maradt, hogy egy olyan személlyel beszéljen, aki még mindig előhozta Tom féltékenységét. Mostanra az öccse már biztosan bebújt a takarók alá, kezében a mobillal, hogy megejtse az esti beszélgetését Andreasszal. Tom csak nem olyan régen jött rá erre, amikor egyik este korán visszatért, és a testvérét a telefonon lógva találta, miközben Bill hisztérikusan nevetett valamin, amit Andreas mondott.
Tom csak túl akart esni ezen. Vissza akart menni a hotelbe, hogy előadja az egyik előre megírt forgatókönyvet, és utána ágyba akart bújni az öccsével. Annyira kétségbeesetten akarta, hogy az este véget érjen, amilyen gyorsan csak lehet, hogy alig vette észre a groupit, aki a a többi lányhoz képest még ragaszkodóbban bújt hozzá. Tomot az sem érdekelte, hogy a haja Billének egy szánalmas utánzata, a sminkje pedig a testvéréének egy sötétebb, kevésbé profi változata. Akár a kimerültség, frusztráció, akár az általa elfogyasztott néhány pohár ital tehetett róla, egyszerűen nem törődött vele.
Valójában szinte az sem érdekelte, amikor bebotladoztak a szállodai szobába, és nem sokkal később már az ágy szélén ült, ölében a lánnyal. Valószínűleg ezek után sem eszmélt volna föl, ha a lány nem kezdi el húzgálni a haját, miközben megpróbálja levenni a sapkáját. A gyengéd húzogatás a hosszú tincsein azonnal eszébe juttatta Billt, és óvatosan megpróbálta letolni a lányt az öléből, de ő nem mozdult.
– Nézd… Ashley… – kezdte.
– Amy – javította ki.
– Amy, nagyon édes és csodálatos vagy, de ezt nem tehetem – ismételte Tom gépiesen a szavakat, amelyeket már több tucatszor elmondott. A lány hirtelen még erősebben szorította magához, és azt kívánta, bár a túl részeg kifogást használta volna.
– Nem vagyok elég csinos? – kérdezte, miközben a fényesre festett ajkait a fiú állához nyomta.
Tom gyomra összeszorult, mielőtt nyelt egy nagyot. Gyűlölte, amikor ezt kérdezték, mert szépek voltak. Még a túl erős smink, és az olcsó parfüm illatával is Amy elég volt ahhoz, hogy az ágyéka kényelmetlenül feszüljön.
– Mondtam, hogy csodálatos vagy – motyogta a fiú.
– Akkor mi a gond? – suttogta Tom nyakába, miközben a kezével az oldalát simogatta.
– Vár otthon egy barátnő – válaszolta nem túl meggyőzően. Túl fáradt volt a hazugságokhoz. Túl fáradt volt, hogy tovább magán tartsa ezt a nehéz álarcot.
– Nem lehet valami nagy szám a csaj – felelte Amy, és beleharapott a nyakába. Tom hátán végigfutott a borzongás.
– Miért mondod ezt? – kérdezte. Szorosan becsukta a szemét, és megpróbálta észre sem venni a tapogatózó kezeket, amelyek a testén vándoroltak. El kellett volna löknie magától, de nem tette meg. Képtelen volt rá.
– Mert ha az lenne, nem lennél most ennyire kemény nekem – suttogta a lány, és hogy igazolja az álláspontját, a kezét a fiú lábai között növekvő dudorra simította, amit Tom annyira próbált figyelmen kívül hagyni.
Felnyögött, és újra megpróbálta lelökni a lányt. Nem lett volna szabad ezt csinálnia. Nem így kellett volna történnie. A lánynak vele kellett volna jönnie hotelbe, aztán neki ki kellett volna magát mentenie valami hihető kifogással, és Amynek le kellett volna lépnie. Ez így működött. Már így történt több tucat alkalommal, de aznap éjjel valami hiba történt. A lány nem mászott le az öléből, és ő nem találta a szavakat, hogy meggyőzze.
– Én… Én nem tehetem – dadogta végül.
Amy hozzásimult és végigcsókolta az állkapcsát, mielőtt a fülébe suttogta:
– Csak adj egy jó okot, hogy miért hagyjam abba.
Tom elméje üres volt. A köd csöndesen körülölelte, és a valóság kezdett elmosódni. Ahelyett, hogy átgondolta volna Amy kérését, inkább azzal a furcsa érzéssel foglalkozott, ami átitatta az egész lényét. Pontosabban azt próbálta kitalálni, hogy megőrült-e, mert nagyon úgy tűnt. Olyan volt, mintha víz alatt lenne, miközben minden érzéke eltompult, és a mozdulatok lelassultak. Ha túl sokáig bámult egy tárgyat, az remegni és mozogni kezdett magától; csak egy picit, de ahhoz épp eléggé, hogy teljesen összezavarja. Visszagondolt az italmennyiségre, amit a bárban fogyasztott, de arra jutott, hogy nem volt több, mint máskor. Újra csak ugyanazt a következtetést tudta levonni: tényleg megőrült.
Tom észre sem vette, hogy nem válaszolt, ameddig a lány le nem csúszott az öléből. Egy pillanatig azt hitte, hogy feladja és lelép, de aztán hirtelen letérdelt a lábai közé. Tom zavartan pislogott, alig jutott el a tudatáig, hogy mi folyik itt.
– Olyan feszültnek tűnsz. Nehéz lehet folyton úton lenni. Hadd segítsek egy kicsit lazítani – dorombolta Amy, miközben a combjához simult és felcsúsztatta a kezeit a lábán. Az, hogy feszült, egy elképesztően enyhe kifejezés volt arra, ami válójában volt. Tom teljesen üresnek érezte magát.
Akkor jött rá, hogy éppen valami hatalmas szörnyűség történik, amikor meghallotta a cipzárja hangját, de tehetetlen volt, hogy megakadályozza. A köd túl nehéz volt, hogy átlásson rajta. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem találta a szavakat. Amy kezei mindenhol megérintették, és a beszédet teljesen lehetetlenné tették. Nem tudott mit mondani. A hazugságok és a kifogások mind kitörlődtek az elméjéből.
Tom csak homályosan érzékelte, ahogy azok a kezek lehúzták a nadrágját. Rögtön ezután ujjak fonódtak a farkára, majd egy forró nyelv nyalogatta, és azok a fényes ajkak hamarosan végigcsúsztak az egész merevedésén.
Csak homályosan érzékelte az ajtó zárjának kattanását, mielőtt a testvére benyitott.
Csak homályosan érzékelte az öccse visszafojtott zokogását, ahogy Bill szinte menekülve kilépett az ajtón.

És itt is az első dolog, ami nagyon-nagyon félrecsúszott. :/ Hibáztattok valakit? Szerintetek hol rontották el a fiúk? Mire kellett volna jobban figyelniük?

6 megjegyzés:

  1. Sziaa!

    Jaaaaj :(
    Tetszett, de a vege nem :(
    Igazabol nem tudom h hol ronthattak el ezt az egeszet. :(
    Koszonom a reszt, remelem a kovi picit jobb lesz, nem pedig rosszabb es bizom benne h meg fogjak tudni beszelni ezt az egeszet!
    A dokit amugy meg mindig birom, olyan jo lenne ha visszaterne a fiuk eletebe! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Hááát.... a következő sem lett sokkal jobb, de reménykedjünk benne, hogy megoldódik. :) Köszönöm, hogy írtál. Puszi :)

      Törlés
  2. Szia Drága kezdem a joval, viccessel "Georg, ha ezzel megakadályozhatnám, hogy meztelenül mászkálj a buszon, az egész világ előtt kijelenteném, hogy meleg vagyok – motyogta Gustav" ez nagyon tetszett, jot nevettem😁😆
    Aztan, huuuu ez egy eleg fajdakmas resz volt. A kislány muatt is, de a doki itt is megtalalta a megfelelő gombot 😘
    Hat sajnos ezt a szinlelest nem lehet sokaig bírni, mindig folyamatos nyomás alatt 😪
    Szegény Bill😣
    Igazából nem hibaztatok senkit, mert az nen jo szó itt, inkább csak Tomnak jobban figyelnie kellett volna, h kit visz es akar elutasitani.
    Ott talan elrontottak, h nem kene ezt minden fellepes utan, eleg lenne 1x,2x de nem állandóan. Figyelni? Fene tudja, hisz fugyeltek mindenre, csak nincs betervezve, h vannak piocak is. 🤨
    Nagyon remélem, h mint mundig most is sikerül megbeszelniük.
    Az jó ötlet lenne,, ha titokban is, de felkeresnek a dokit, segitseget kernenek tőle.
    Hmmm, nehéz nehéz helyzetbe vannak igazából nuncs bűnös tudtak, h nem lesz egyszerű, de remélem h az erős kötelek segit ezt is athidalni, túllépni.
    Nagyon Várom a folytatást, köszönöm ezt a reszt is, es halas vagyok a munkadert!
    Jó lenne ha nem is ma, de a heten lenne folytatas, mert huuuu megőrülök😘😘😘😘😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igen, azért volt egy-két vicces szösszenet is :D Kellett, mert utána minden teljesen elromlott. Meglátjuk, hogy kapcsolatba lépnek-e a dokival ;) Köszönöm, hogy írtál. Puszi :)

      Törlés
  3. Szia Drága ❤️
    Most ha vicceskedni akarnék azt mondanám, hogy Tom figyelhetett volna, hogy be legyen zárva az ajtó. De ez nem vicc, kicsit sem.
    Az egész rész alatt rázott a hideg. Mászkált rajtam a libabőr.
    Nem lehet sokáig hazzugságban élni. Az álarc lehull egyszer.
    Mindenre figyeltek.Minden meg volt tervezve. Csak egy valamivel nem számoltak, az érzéseikkel. Nem olyan könnyű átengedni másnak azt akit szeretünk.
    A doki egy isten! Remélem mennek hozzá a fiúk még. Főleg ezek után.
    Pussz 😘 😘 😘 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Andi!
      Igen, az a fránya ajtó... de valljuk be, Tom nem tudta volna sokáig magában tartani, ami történt, teljesen felemésztette volna. Ilyen szempontból talán jó is, hogy besétált Bill. Imádom az érzelmi mélységeket, tényleg sok helyen libabőrös ;) Köszönöm, hogy írtál. Puszi!

      Törlés