Insomnia - 7. Örvény

Sziasztok! Hoztam nektek egy hosszú részt, remélem, tetszeni fog :) Jó olvasást!

2059. 01. 28.

Az egészet a Titanic katasztrófájához tudnám hasonlítani. Sorozatos rossz döntések, melyek már egy amúgy is kilátástalan helyzetben születnek, és ahelyett, hogy segítenének, csak jobban lehúznak a mélybe. Süllyedtem, mert egy olyan örvénybe kerültem, amiből nem volt kiút. Nem kaptam levegőt, és a segélykiáltásom senki sem hallotta meg, kivéve téged. Azt mondtad, hogy ne kapálózzak. Aztán a kezed nyújtottad, de nem tudtam mit kezdeni vele. Nem hallgattam rád, mert meg voltam róla győződve, én vagyok az okosabb. Pedig nem voltam okos, csak egy gyáva alak, aki menekült a sorsa elől. Aki félt szembenézni a következményekkel, és hátat fordított saját magának is.

2054. 10. 12.

Tom már több, mint egy hónapja élt a Partvidéken. A kezdeti fellángolásai után megpróbált kaméleon módjára beleolvadni a környezetbe, és egész nap igyekezett észrevétlen maradni. Nem nagyon beszélt senkivel. Egyetlen emberrel tett kivételt: Bill-lel. A kapcsolatuk mondhatni érdekesen alakult. Már maga a tény, hogy mindketten rejtőzködtek Mr. és Mrs. Kaulitz elől, valamiféle furcsa kapcsolatot alakított ki kettejük között. Talán ez a megnevezés még túlzás, de volt egy apró szál, ami nagyon sokáig észrevétlen maradt, miközben folyton nőtt és erősödött. Először Bill vette észre a kötődést, miközben Tom csak hagyta, hogy az ösztönei sodorják. A szemeivel folyton az  éjfekete hajú fiút kereste, a lábai pedig mindig hozzá vitték. Tom egyre többet tartózkodott Bill szobájában napközben is, miközben a fotelből figyelte, ahogy Hale órákat ad a fiúnak. Nem kellett volna ott lennie, Bill felajánlotta, hogy abban a néhány órában azt csinálhat, amit akar, de ő valahogy állandóan ott kötött ki. Megkedvelte a tanárt, és szerette a sztorijait hallgatni, amikor a történelemről beszélt. Egy igazi mesemondó volt, aki érdekesen adta elő a múlt megtörtént eseményeit, és sokszor bevonta Billt is. Kikérte a véleményét, arra ösztökélte a fiút, hogy mondja el, ő mit tett volna a hadvezér vagy uralkodó helyében. Mindig rávezette Billt arra, hogy használja az eszét, de közben a szívéről se feledkezzen meg. Tom azon kapta magát, hogy mosolyogva hallgatja Bill válaszait, mert az ő fejében is ugyanazok a gondolatok fordultak meg. Néha viccesen elmerengett azon, hogy a fiú talán gondolatolvasó, de az ötletet mindig elvetette, amikor Hale a matematika rejtelmeibe próbálta bevezetni tanítványát. Tom hanyagul átvetette a lábait a fotel karfáján, és idegesen rugdosta az oldalát, amikor Bill még tíz perc után sem jutott el a helyes megfejtésig, holott a férfi már ezerszer elmagyarázta neki, hogyan kell megoldani az adott feladatot. Bosszantotta, hogy a fiú még mindig nem jött rá, pedig neki papír és íróeszköz nélkül is már régen a fejében és a nyelve hegyén volt a megoldás.
– Ne rugdosd a fotelt, azzal nem segítesz – vetette oda neki Bill ingerülten. Közben a ceruza végét rágcsálta, és a lába megállás nélkül dobolt az asztal alatt.
– Mínusz negyvenhat – motyogta Tom.
– Tessék? – nézett rá hirtelen Bill, mire ő csak megforgatta a szemeit. Nem lehet ennyire hülye…
– A megoldás – felelte Tom magától értetődően. – Nem hiszem el, hogy lehet valaki ennyire idióta… – tette hozzá az orra alatt motyogva, de a másik két ember a szobában tökéletesen értette, amit mondott.
– Vigyázz a szádra, Tom! – szólt rá Hale, amikor Bill ahelyett, hogy rámordult volna a szolgájára, csak legyőzötten odaírta a megoldást a lapra. Hale értetlenül fordult vissza a tanítványa felé, aki az elmúlt napokban egyre elveszettebbnek tűnt. Igaz, a matematika sosem volt az erőssége, de most mintha figyelni is képtelen lett volna az órák alatt. Hale le merte volna fogadni, hogy valami nyomja a lelkét. Ismerte őt, és a szüleit is, belátta, hogy nem lehet nagy öröm és boldogság a vezető fiának lenni, de Bill még sosem volt ennyire rossz hangulatban. Mintha teljesen máshol járna. A férfi szerette volna, ha a kintről érkező új fiú jó hatással van rá, hogy Bill megismerje a nem partvidékieket is, akiknek megvannak a saját problémáik. Azt akarta, hogy a vezető fia rálátást kapjon az érem mindkét oldalára, miközben talán egy barátot is szerez. Ehhez képest néha úgy érezte, Tom egyszerűen leigázza Billt, és annak ellenére, hogy tulajdonképpen egy senki, könnyedén átveszi a hatalmat. – Meg kell nevelned a szolgád – mondta Billnek. – Első számú szabály, hogy tisztelnie kell téged, akármit csinálsz.
Tom talán kedvelte Hale-t, de az idegeire ment, amikor úgy beszélt róla, mintha ott sem lenne. Ismét egy olyan dolog, amiben hasonlítanak egymásra Ivyval, és utálta. Még erősebben kezdte rugdosni a fotelt a sarkával, csak hogy idegesítse a szobában lévőket.
– És mi a második? Hogy kötelező vagyok teljesíteni minden kívánságát, akármit is kér? – kérdezte gúnyosan.
– Nem. Az a második szabály, hogy Billnek is tisztelnie kell téged. Emberek vagyunk, és megérdemeljük, hogy ne állatokként bánjunk egymással – mondta Hale nyugodt hangon, végig Tom dühös tekintetét állva.
– Megpróbáltam – szólalt meg Bill, mintha végre felébredt volna az álomból. Megdörzsölte a szemeit, amik alatt hatalmas sötét karikák éktelenkedtek. – Makacs és konok.
– Próbálkozz erősebben – tárta szét a karjait Hale. – Nagyjából egykorúak vagytok, ugyanazokkal a problémákkal. Kell, hogy legyen közös témátok. Ahelyett, hogy kerülgetitek egymást, mintha a másik valami szükséges rossz lenne, megpróbálhatnátok megérteni a másikat.
– Nincs közös témánk – szögezte le Tom, de közben érdeklődve hallgatta a férfit. Mindenképpen ellen akart állni, de kíváncsi volt, mire próbál kilyukadni Hale.
– Majd lesz. Szeretném, ha a hétvégén kicsit kommunikálnátok egymással.
– Szoktunk – vonta meg a vállát Tom. – Hoznál egy pohár narancslevet? Letörölnéd a port? Szólnál Andreasnak, hogy nem érek rá? Kimennél, hogy kettesben lehessek a barátnőmmel? – próbálta Tom utánozni Bill hangját.
– Képes vagyok magamnak is inni hozni. Eddig is megoldottam – felelte felháborodva Bill. – Nem tudok veled mit kezdeni, azért adok neked feladatokat. Folyton csak mászkálsz utánam, és kritikusan bámulsz, mintha alig várnád, hogy valami olyat tegyek, amibe beleköthetsz. Aztán majd jössz az „én megmondtam, hogy a partvidékiek még erre sem képesek” vagy „te is olyan szánalmas vagy, mint az összes többi” szöveggel.
Tom felpattant a fotelből, és szikrázó tekintettel állt meg Bill mellett.
– Nem bámullak. Miért is bámulnálak? Nincs rajtad semmi érdekes – kezdte dühösen, de még saját magának is szánalmas magyarázkodásnak tűnt az egész. Egyáltalán… miért ez a mondat bosszantotta fel a legjobban? – Halál unalmas vagy, és bűn ronda.
– Tom, mondtam valamit a másik ember tiszteletéről – szólt közbe Hale, de egyébként türelmesen hallgatta a kirobbanó veszekedést. Látta Tomon, hogy teljes erejével próbálja visszafojtani a szimpátiát, amit a másik fiú iránt érez, és legalább Bill is magához tért a több napja tartó kábulatból, hogy harcoljon a saját igazáért. Úgy tűnt, minden jól alakul, egészen, amíg...
– Aki bunkó parasztnak született, mindig bunkó paraszt marad – sziszegte Bill, és nem lepődött meg, amikor a székkel együtt a földön találta magát. Egy pillanatig nem kapott levegőt, és aztán, amikor Tom kezei a nyaka köré fonódtak, már nem is tudott volna venni. Csak tátogott, mint egy hal, miközben az ujjait a fiú csuklójára fonta, hogy megpróbálja lefeszíteni a kezét a torkáról. A lábait sem tudta mozdítani, Tom jóval nehezebb volt, mint ő, és teljesen leszorította a földre. Amikor Tom megérezte a keze alatt lüktető eret, és meglátta Bill kétségbeeséstől elkerekedett szemeit, azonnal engedett a szorításon, de csak annyira, hogy a másik kapjon levegőt. Óráknak tűnt az egész, pedig csak rövid másodpercek teltek el, míg Hale felpattant, hogy véget vessen az egésznek. Tom addig az alatta fekvő fiút bámulta, aki elnyílt ajkakkal kapkodta a levegőt, és már nem küzdött, hogy szabaduljon. Bill annyira nagyon fáradtnak tűnt, mintha napok óta szemhunyásnyit sem aludt volna, a kiálló csípőcsontja szinte átszúrta Tom combjait, és a bőre egészségtelenül fehér volt, mintha beteg lenne. És mégis, mindezek ellenére, valami furcsa, hátborzongató módon szép volt. A szemei fáradtan, de élénken csillogtak, a haja kócosan terült szét a földön. Tomnak hányingere lett magától, és attól, hogy bántani akarta a fiút. Végre engedte, hogy a tanár kicsit sem finoman elhúzza Billtől.
– Tom, az istenért, mi ütött beléd?! – rángatta fel a földről Hale hátraszorítva a kezeit. – Rátámadtál a vezető fiára. Ezért gondolkodás nélkül megölhetnek! – üvöltötte a férfi az arcába, és alaposan meg is rázta, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Tom csak hagyta magát, mintha egy rongybaba lenne, és a sűrű szempillái alól a földön fekvőt bámulta. A gombóc a torkában egyre csak növekedett, ezért kénytelen volt nagyokat nyelni.
– Bill, jól vagy? – fordult Hale a másik fiú felé.
Bill csak bólintott, és lassan feltápászkodott a földről. Megigazította a ruháit, és remegő ujjaival végigfésülte a haját. Nem tudta, hogy képes lesz-e normálisan beszélni, ezért nem is kockáztatta meg. Úgy érezte, hogy szétzúzták a torkát, és a feje egy kicsit még mindig kótyagos volt a koppanástól, ahogy nagy erővel találkozott a kemény parkettával. Muszáj volt megkapaszkodnia az asztalban, hogy vissza ne kerüljön a földre.
– El kéne menned megvizsgáltatni magad – mondta Hale, és még mindig vasmarokkal szorította Tom karját. – Neked meg… – fordult a bűnös felé – mégis miért csináltad?
Tom megrázta a fejét. Ő sem bízott a saját hangjában, csak teljesen más okok miatt.
– Engedd el, semmi baj – lépett oda hozzájuk Bill, és a férfi karjára fektette a kezét. – Szeretném, ha erről senki sem tudna. Úgy teszünk, mintha meg sem történt volna – mondta határozottan a két másiknak. Hale hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
– Nem hagyhatlak vele kettesben – jelentette ki. – Keresnünk kell valaki mást a helyére.
– Nem, nem kell. Tudod jól, hogy én provokáltam ki. Azt akartad, hogy megismerjem milyenek az emberek odakint. Semmire sem megyek, ha egy olyan fiú jön, aki éjjel nappal a kedvemben akar járni, mint egy idomított kutya. Tudnom kell, hogy miért utálnak minket ennyire, ugye? Mert ha tehetnék, mindannyiunkkal végeznének – mondta Bill, és a hangja bár kicsit rekedt volt, legalább nem remegett az adrenalinlökettől. Hale végre elengedte a fiút, és elgondolkodva fordult Bill felé. Nem tudott belekötni abba, amit felvázolt.
– Jó tanítvány vagy, kivéve, ha a matekról van szó – mondta végül megbékélve, és kicsit el is mosolyodott. Az „engedd közel magadhoz az ellenséget, hogy szemmel tarthasd” jó taktikának bizonyult, és Hale le merte volna fogadni, hogy Bill még sokra viszi majd vezetőként. – De van egy feltételem – tette hozzá, mert még mindig nem bízott Tomban. – Szeretném, ha a hétvégén beszélgetnétek kicsit. Szeretném, ha elmondanátok egymásnak három-három dolgot, ami nyomaszt titeket. Ne aggódjatok, nekem később nem kell kitálalnotok, az egész kettőtök között maradhat, rendben?
Bill gondolkodás nélkül rábólintott a férfi kérésére, és hamarosan Tom is, bár kicsit bizonytalanabbul.
– Most mennem kell, már várnak – mondta Bill, és miután elbúcsúzott Hale-től, Tom elé lépett. A fiú lehajtott fejjel duzzogott, és amikor Bill végigsimított a karján, majd azt suttogta „nincs semmi baj”, azonnal elhúzódott, és lezuttyant a székre. A fekete hajú fiú nem csodálkozott, mert már azzal is elégedett volt, hogy Tom nem ugrott neki újra. Hamarosan magára hagyta őket, és Tom biztos volt benne, hogy Hale nem fogja szó nélkül hagyni a történteket.
– Még mindig várom a válaszodat – mondta a férfi fagyosan. Gondterhelten végigsimított a haján, és elkezdett összepakolni az asztalon. Egyenként zárogatta be a könyveket és rendezte őket kupacba, míg a fiú némán figyelte. – Hatalmas szerencséd van, ugye tudod?
– Nincs szükségem egy partvidéki szánalmára – jelentette ki Tom.
– Bill nem szánalomból tette, hanem mert érdeklik az emberek, és okos. Tudni akarja, mi folyik odakint. Emellett kedvel téged, bár fogalmam sincs, miért – horkant fel Hale.
– Nem mindegy, ha a végén egytől-egyig égni fognak? – kérdezte Tom olyan lágyan, mintha csak azt kérdezné, a mese végén a herceg és a hercegnő egymásra találnak-e.
– Valóban ezt akarod? – kérdezett vissza Hale élesen. – Egyik partvidéki halála sem fogja visszahozni az édesanyádat. – Amikor a fiú nem felelt, sőt, még fel sem nézett rá, kissé engedékenyebben folytatta: – Látom, hogy nagyon unod itt magad. Arra gondoltam, hogy jövőhéttől részt vehetnél az órákon. – Amikor csak egy vállrándítást kapott válaszul, hozzátette: – Nem azért küldtek ide, hogy bántsd őt. Jól tudom, hogy senkitől sem kaptál olyan parancsot, hogy hozzányúlj?
– Igen, jól tudod – dünnyögte a fiú.
– Helyes – felelte Hale az ablakon kibámulva. – Kapsz még néhány hónapot, hogy beilleszkedj. És ha sikerült, végre talán feladatokat is adhatunk neked.
Tom szemei felcsillantak, és a rosszkedve azonnal elillant. Várakozásteljesen nézett a férfire, aki gondterhelten feltolta a szemüvegét a vörös hajára, és egy sóhaj után leült a székre, szemben a fiúval.
– Mit kell tennem? – kérdezte Tom izgatottan.
– Először is, vigyáznod kell Billre. Nem tudom, mi folyik körülötte, de sosem volt még ilyen rossz állapotban. Valami azt súgja, most nem csak Ann szívtelen természetéről van szó – magyarázta Hale bizalmasan áthajolva az asztal fölött. – Meg kell védenünk őt, megértetted? Ha kell, a saját anyjától is.
– Rendben, megpróbálok kedvesebb lenni, és beszélgetni vele – ígérte Tom. Nagyon kíváncsi volt, hogy miért olyan fontos a fiú, de egyelőre nem kérdezett. Ha tudnia kell majd, Hale biztosan beavatja.
– Adreasra is szükségünk lesz. Szabad bejárása van a központ legelzártabb területeire is. Naiv, de vigyázz vele, mert megvan a magához való esze.
– Ismerem őt – bólintott Tom. – Jó szíve van, és próbál mindenkivel barátkozni.
– Az édesanyja is tüneményes – felelte Hale mosolyogva. – Tulajdonképpen ő nevelte fel Billt. Neki köszönhetjük, hogy Ann-nek nem sikerült a saját ördögi képére formálnia a fiát – magyarázta elborzadva. – Még mindig úgy hiszed, Bill sokkal szerencsésebb, mint te?
– Nem is tudom – vallotta be Tom az asztal lapját bámulva.
– Mit gondolsz, jól jönne neki egy Ivy nagytestvérnek? Brian egy öccsnek, vagy Nathan egy pótapának? – kérdezte Hale vigyorogva.
– Értem a logikád, és azt hiszem, igazad van – bólintott Tom egy kis mosollyal. – Ilyen szempontból sokkal szerencsésebb vagyok, mint ő. Tudsz róluk valamit? Meglátogattad őket? – kérdezte izgatottan a férfit. Hiába próbált nagyfiúnak tűnni, aki tökéletesen, bármilyen körülmények között elboldogul egyedül, azért minden nap eszébe jutottak, és esténként, amikor lefeküdt aludni, rájött, hogy az a furcsa érzés a mellkasa közepén azt jelzi, hogy hiányoznak neki.
– Sajnos nem mehetek túl sűrűn az inkognitóm miatt – sóhajtotta a férfi. – De úgy tudom, minden rendben odakint. Neked az itt történő eseményekre kell koncentrálnod. A legfontosabb most, hogy habár itt van Billnek Andreas, örülnék, ha te is szemmel tartanád.
– És Miriam…?
Hale felhorkant, és felállt a székről. A kupacba rendezett könyveket magához szorította, és amikor látta, hogy Tom még mindig magyarázatra vár, megszólalt:
– Tudom, hogy jó emberismerő vagy. Ha kicsit megerőlteted magad, talán észreveszed, ami ott van a szemed előtt – felelte a férfi titokzatosan, és egy mosoly meg elköszönés után egyedül hagyta Tomot az alaposan összekuszált gondolataival.

Andreas kellemetlenül feszengett, és hogy valamivel lefoglalja magát, megállás nélkül tömte magába a burgonyaszirmot. Az idő napos volt, és ősz közepéhez képest elég meleg ahhoz, hogy vékony dzsekiben üljenek a parkban. Figyelte, ahogy egy feketerigó kirángatja a gilisztát a földből, és bűntudatosan vette tudomásul, hogy bárhol szívesebben lenne azokban a percekben. Egyáltalán, miért kellett ott lennie? A pár tökéletesen el volt nélküle is, és még sosem érezte magát annyira kellemetlenül, mint amikor azt hallgatta, a húga hogyan próbálta elcsábítani a legjobb barátját. Hányingere lett, és ennek semmi köze sem volt a madarak étkezési szokásaihoz.
– Srácok, én azt hiszem, lelépek. Még be kell ugranom a laborba valamiért, amit ott felejtettem, és nemsoká lemegy a nap – mondta bocsánatkérően, és már ugrott is fel a padról, ami úgy tűnt, túl kicsi volt hármójuknak. Régen, amikor még gyerekek voltak, és sokszor együtt játszottak hármasban, akkor nem volt ilyen problémájuk. Régen, amikor Andreas még nem érezte magát kívülállónak, és Miriam nem volt rátapadva Billre, mint egy pióca, minden szebb és jobb volt. Utálta magát, amiért féltékeny. Úgy érezte, hirtelen a testvérét és a barátját is elveszítette. A szíve mélyén tudta, hogy inkább örülnie kellene, de képtelen volt rá.
– Mi ketten elmegyünk Billhez – jelentette ki Miriam. – Hűvös van itt.
Andreas megborzongott, és szeretett volna süketté válni arra a néhány másodpercre, amíg a húga felvázolta a tervét, miszerint majd Bill felmelegíti, ha kettesben lesznek. Összeszorította a markában a chipes zacskót, és csikorgó fogakkal fordult el a jelenettől.
Már éppen indult volna, amikor észrevette Bill könyörgő pillantását, de most először nem tudta hová tenni az egészet. Úgy érezte, szinte olvas a fiú gondolataiban, azonban úgy tűnt, eljött az az idő, amikor már nem tudta megfejteni a felé küldött jeleket. Semmi értelme sem volt, hogy Bill nem akart kettesben maradni Miriammel. Miért kellett volna velük lennie? Hogy tartsa a gyertyát? Andreas figyelmen kívül hagyta Bill-t, és gyors léptekkel elindult, mert úgy érezte, ha egy perccel is tovább marad, valami olyat tesz vagy mond, amiért a húga örökké utálni fogja. Próbálta elfogadni a lassan egy hónapja tartó őrületet, de nem hagyta nyugodni a tény, miszerint valami nagyon nincs rendben az egésszel. Bill eltávolodott tőle, de nem is csodálkozott, hiszen már hetek óta nem tudtak normálisan, nyugodt körülmények között beszélgetni. Miriam teljesen bekattant, két méterrel a felhők fölött járt, és képtelen volt másról beszélni, mint hogy Bill mennyire tökéletes. Andreas meg csak tanult és tanult, mert sokkal jobb volt a biokémia felett görnyedni, mint a gerlepárt istápolni.
Bill bejelentése hidegzuhanyként érte. Mindenre számított, csak erre nem, persze akkor még nem tudta, hogy a kapcsolatuk mennyire meg fogja sínyleni ezt az egészet.
Andreas ágyán ültek kettesben, és a fiú kíváncsian várta a magyarázatot Bill két nappal azelőtti furcsa viselkedésére. Bill lábujjai a szőnyegbe rajzoltak mintát, és amikor egy kicsit hangosabban vett levegőt, Andreas mindig arra számított, hogy végre elkezd beszélni. Amikor sokadjára sem eredt meg a barátja nyelve, nem bírta tovább a feszültséget:
– Bill, csak bökd ki végre, kérlek – fogta könyörgőre. – Nem lesz könnyebb, ha tovább húzod-halasztod.
Bill ránézett, bólintott, és amikor megszólalt, a hangja olyan gyenge volt, mintha beteg lenne.
– Miriamről van szó – mondta halkan. – Valamikor a nyáron mesélted, hogy tetszem neki.
Andreas értetlenül nézett ki a fejéből, majd zavartan elvigyorodott.
– Oh, ne is foglalkozz vele. Csak egy kis fellángolás, és meg is ölne, ha megtudná, hogy elmondtam neked – magyarázta a fejét csóválva. – Ártatlan plátói szerelem, ami majd elmúlik, ha kicsit idősebb lesz.
Aztán nyomasztó csönd. Andreas kék szemei Bill barna szemeit fürkészték, és végre rájött, mire akar kilyukadni a fiú.
– Miriam nagyon kedves és szép lány… – kezdte Bill sután, de Andreas azonnal a szavába vágott:
– Ő a húgom, Bill. Együtt nőttünk fel, mintha a testvéred lenne – szólt közbe ingerülten. – Ne mondd azt, hogy neked is elment a józan eszed.
– Tetszik a húgod – szögezte le Bill sokkal határozottabban. – Ezt akartam neked elmondani, de sejtettem, hogy így fogsz reagálni – tette hozzá már ő is dühösen. – Tisztellek annyira, hogy beavatlak, mielőtt bármit is teszek, de egyébként úgy érzem, semmi szükség a beleegyezésedre.
– Mit akarsz vele tenni? Csak tizennégy éves – fakadt ki Andreas.
– Istenem, Andy, nem fogom az ágyamba cipelni amint kiléptem a szobád ajtaján – nyögte Bill hitetlenkedve, hogy a barátjának egyáltalán megfordult a fejében a lehetőség. – Csak megkérdezem, hogy lenne-e kedve járni velem. Vagy valami ilyesmi.
Andreas a haját tépve járkált fel-alá a szobában. Tudta jól, hogy nevetséges, amit művel, de képtelen volt uralkodni magán. 
– Miért pont ő? Vannak más lányok is rajta kívül, és egytől egyig kapnának az alkalmon, hogy a vezető fiával legyenek.
– Éppen ez az – felelte Bill, és elkapta Andreas karját, mert sajnálta volna, ha semmi sem marad a puha, szőke fürtökből. – Nem akarok olyat, aki azért szeret, mert az apám befolyásos. Hát nem érted? Azt hiszem, eddig is ez gátolt meg abban, hogy barátkozzak a lányokkal. És itt van Miriam… ő teljesen más.
Andreas hisztérikusan nevetni kezdett, és lerogyott az ágy szélére.
– Megleptél. Annyi mindenre számítottam, de erre nem. Sosem láttam rajtad, hogy például Miriamen felejtetted volna a pillantásod, de úgy tűnik, mégsem ismerlek teljesen. Persze, ha ő is azt szeretné, én aztán nem állok a boldogságotok útjába – mondta a szőke fiú keserűen. – Csalódott vagyok… legalább szóltál volna hamarabb…
Bill letérdelt elé, a tenyerét a barátja térdére tette, és bocsánatkérően pillantott rá.
– Ne haragudj, de az az igazság, hogy csak pár napja ébredtem rá. És még így is te vagy az első, akinek elmondtam – magyarázta Bill.
– Nézz a szemembe! – szólt rá Andreas, amikor észrevette, hogy a barátja csak kapkodja a pillantását, pont úgy, mint amikor próbálta kiszedni belőle az igazságot. – Ez az – mondta lágyan, amikor Bill végre nem sütötte le a tekintetét. – Kell néhány nap, amíg megbarátkozom a gondolattal, de menni fog.
Pedig nem ment. Andreas gyűlölte magát érte, de féltékeny volt, és szerette volna, ha véget ér ez az őrület. Szerette volna visszakapni a barátját, a mostani fiú helyett, aki csak árnyéka volt önmagának.
Persze, akkor még nem sejthette, hogy valóban úgy ismeri Billt, mint a tenyerét, csakhogy a másik minden erejével megpróbálta elhitetni vele, hogy nem így van.

Tom a délután hátralévő részében ablakokat pucolt. Átkozta az óriási házat a több tucat ablaktáblával együtt, mert még mindig nem végzett, pedig már előző nap elkezdte. Ráadásul amikor kilépett a tanulószobából, a folyosón összefutott azzal, akit a háta közepére sem kívánt:
– Végre valami hasznodat is vesszük – sziszegte a kígyó, elzárva az utat, ezzel megállásra kényszerítve őt. – Hol van a fiam?
– Nem tudom, asszonyom – felelte Tom ingerülten. Mégis honnan kellene tudnia, hol jár Bill? – Egész délután az ablakokat tisztítottam, miután véget értek Bill órái.
– Nem érdekel, mivel töltötted az időt – felelte Ann.
És Tomot nem érdekelte, mit akar a nő, sem az, hogy Bill mivel tölti éppen az idejét, de inkább befogta a száját, és várakozás közben a padlót bámulta. Félt, ha felnézne, Ann látná a tekintetében a színtiszta gyűlöletet.
– Nézz rám, ha hozzád beszélek! – mondta Ann fojtott hangon, de Tom már csak makacsságból sem tette, amire kérték. – Süket vagy? – Tom éppen meg akarta csóválni a fejét, amikor éles fájdalom nyilallt a fejbőrébe. Ann a hajánál fogva rántotta hátra a fejét, és kényszerítette, hogy találkozzon a pillantásuk. Tom elejtette az ablakmosót, és felnyikkant a váratlan fájdalomtól. Az ösztönei arra késztették, hogy védekezzen, de miután felemelte a kezét, hogy ellökje magától a nőt, megállt a mozdulatban. Akármennyire szeretne szabadulni, most nem teheti ezt. Eddig is csak a szerencsén múlt, hogy megúszta minden meggondolatlanságát, és biztos volt benne, hogy Ann nem lenne olyan kegyes, mint Bill. Ezért csak hagyta, hogy a nő maga felé fordítsa az arcát. Ann szigorú kontyából kilazult néhány fekete tincs, a szemei sötéten izzottak, és szinte felnyársalták őt.
– Ki a fene vagy te, Tom? – kérdezte sziszegve. – Ki küldött ide? Ez valami idióta tréfa akar lenni?
A fiú nem tudta, hogy miről beszél az őrült nőszemély, csak reménykedett abban, hogy az egésznek semmi köze a kémkedéséhez. Ann nem tudhatja. Egyikük sem tudhatja, hogy miért van ott valójában, legalábbis Tom ezzel nyugtatta magát. Ha lebukott volna, biztosan többet kapna egy kis hajhúzogatásnál, ugye? Tom nyelt egy nagyot, és összevont szemöldökkel, gyámoltalanul pillantott Ann-re.
– Sajnálom, nem tudom, miről beszél – nyöszörögte egy kis megjátszással. – Kérem, ne bántson – tette még hozzá vékony, kisfiús hangon.
Ann végre eleresztette, és háttal nekilökte a falnak, mire az összes levegő kiszaladt a tüdejéből.
– Ne kerülj többet a szemem elé! – szólt rá a fiúra, mielőtt megigazította a blúzát, és energikus léptekkel a lépcsők felé viharzott.
Tom igyekezett visszanyerni a lélegzetét, miközben nézte, ahogy a nő magas alakja eltűnik a szeme elől.
– Basszus – motyogta magának, és a tenyerét a fájó vállára szorította. A vékony, középkorú nőben sokkal több erő volt, mint amennyit kinézett volna belőle. A fejbőre zsibbadtan sajgott a kegyetlen bánásmódtól, és még mindig égnek állt az összes szőrpihe a tarkóján, ha Ann gyilkos pillantására gondolt. Egy darabig még ácsorgott a néma, szinte kísérteties folyosón, majd felvette az ablakmosót, és a kellékekkel együtt belépett Bill szobájába.
A fiút nem látta sehol, így arra jutott, hogy valószínűleg még Andreasékkal van. A belső oldalakon kezdte a tisztítást, és közben figyelte, ahogy a látóhatáron túl narancssárga izzó tűzgolyóként lebukik a nap. Odakint fújt a szél, de szép idő volt ahhoz képest, hogy közeledett október vége. Anglia időjárása ritkán volt kegyes, de Tom bízott benne, hogy most mégis a segítségükre lesz majd, és odakint minél több élelmet tudnak gyűjteni, mielőtt beköszöntene a nyirkos, csapadékos tél. Amikor a finom gyümölcsöket és istenien elkészített sült húsokat ette, nem tudott szabadulni a gondolattól, miszerint Ivy-éknak és a többieknek talán minden falatot be kell osztaniuk. Georg és az édesanyja biztosan éjjel-nappal dolgozott, hogy a kisebb gyerekek kielégítő mennyiségű és minőségű ételhez jussanak, és a fiú talán a bányában is besegít, hogy minél több szenet nyerjenek ki, mielőtt jön a hideg. Tom megborzongott. Utálta, ha a barátja a bányában dolgozott, mert ott folyton balesetek történtek. Ivy-nak olyankor sok dolga akadt, és még ez volt a szerencsés helyzet. Néhány éve két bányászt zúzott halálra a leomló törmelék, és a lány már semmit sem tudott tenni, hogy megmentse őket. Nem volt más dolga, csak megállapítani, hogy halottak.
Tom még erősebben pucolta az ablakot, és hiába sajogtak az izmai, kénytelen volt valahol levezetni a feszültséget. Bármit megadott volna, hogy kilóghasson néhány órára Jonathannal edzeni, és kideríteni, hogy minden rendben velük odahaza. Már nem volt elég, hogy reggelenként eljárt futni, és hogy Sinead egész nap ugráltatta, amikor Billnek nem volt rá szüksége. Ráadásul a hormonjai is kezdtek az idegeire menni. Esténként a zuhany alatt kiverni egy darabig kielégítőnek bizonyult, de már rég túljutott azon a ponton, amikor ez elég. Egy igazi, hús-vér lányt akart a képzeletében születettek helyett. Csak azt kell kitalálnia, hol talál egyet, aki legalább egy picit megfelel az ízlésének. Már nem voltak nagy elvárásai.
Még azelőtt zavarták meg, hogy teljesen elkoptatta volna az ablaktáblát. A viháncoló Miriam és a melankolikusan mosolygó Bill léptek be a szobába, és mindkettő arcáról leolvadt a mosoly, amikor meglátták Tomot. Mintha valami űrlény lenne, akinek semmi keresnivalója a földön.
– Megtennéd, hogy eltűnsz egy kis időre? – kérdezte a lány élesen. Tom nem foglalkozott vele, sem a késztetéssel, hogy visszaszóljon valami csípőset. Helyette a tekintetét Billre szegezte, és tőle várta az utasítást. A fekete hajú fiú összerezzent a barátnője válogatlan szavaira, és Tom mintha halovány bocsánatkérést olvasott volna ki a tekintetéből.
– Sokáig tart, míg befejezed? – kérdezte inkább.
– A külső oldal még hátra van – felelte a fiú színtelen hangon.
– Rendben, csináld meg nyugodtan – bólintott Bill, Miriam legnagyobb bánatára. Tom összeszedte a cuccokat, és kiment az erkélyre, hogy folytathassa a munkát. Az erkélyajtót résnyire nyitva hagyta, hogy majd be tudjon menni, és így kicsit nehezen, de ki tudta venni a beszélgetést.
– Miért nem küldted el? – kérdezte a lány lebiggyesztett ajakkal, miközben lassan lesimogatta Billről a bőrdzsekit.
– Csak a munkáját végzi – felelte Bill, és közben leültek az ágyra.
– Kettesben szeretnék lenni a barátommal – mondta Miriam, de amikor látta, hogy semmi reakciót nem tud kicsikarni Billből, ejtette a témát. – Miért alszotok egy szobában? – kíváncsiskodott inkább.
Tom már nem figyelt a szavakra, csak a két fiatal testbeszédét próbálta elemezni, miközben látszólag az ablakkal volt elfoglalva. Mivel odabent nem volt felkapcsolva a világítás, így csak körvonalakat tudott kivenni, de ez éppen elég volt. Látta, hogy Miariam olyan közel bújt a fiúhoz, amennyire csak tudott. Bill átkarolta, és az oldalát simogatva próbálta felmelegíteni, mert a lány már előtte is hangoztatta, hogy fázik.
– Anyáék így akarták. Talán gond? – kérdezte Bill, de nem igazán érdekelte a válasz. Elfoglalta magát Miriam ajkaival, és közben azt kívánta, hogy a lánynak minél hamarabb indulnia kelljen. A csókolózás hamar rutinná vált számára. Ezzel tudta kibékíteni vagy elhallgattatni a barátnőjét, de sajnos az idő múlását nem gyorsította fel. Néha, megszokásból végigsimított a lány hátán, és ha nagyon megerőltette magát, még a hajába is belefúrta az ujjait, hogy úgy vonja közelebb. Egy tapasztaltabb lány biztosan azonnal észrevette volna, hogy valami nincs rendben. Abból, ahogy Bill megfeszült, ha a lány hozzáért, abból, ahogy minden alkalommal elkapta a kezét, ha az ujjai intimebb helyekre vándoroltak, vagy abból, hogy szinte sosem csukta be a szemét, amikor csókolóztak. Miriam még túl fiatal volt, hogy ezeket észrevegye, elvakította a vágy egy olyan fiú után, aki sosem fogja ugyanazt érezni iránta. Billnek minden egyes nappal nőtt a bűntudata, de úgy érezte, hogy már olyan mélyre süllyedt, ahonnan nincs kiút. Ő megpróbált szerelmesnek lenni. Megpróbálta úgy kezelni a lányt, ahogy megérdemli, de még saját maga számára is szánalmasnak tűnt a próbálkozása. Már tudta, hogy ez nem fog működni, de a gondolatot száműzte a tudata legmélyére, egy kis ládikába zárta, és a kulcsot egy feneketlen tóba dobta. Nem lehet olyan önző, hogy a saját érdekeire koncentrál. A szülei örülnek, hogy együtt vannak. Miriam még sosem ragyogott ennyire, és a kedves mosolyáért megérte az a kis áldozat, amit el kellett viselnie. Amikor a lány a pólója alá húzta a kezét, mégsem bírt nyugton maradni. Egy remegő lélegzetvétellel elhúzódott a puha ajkaktól, és megcsóválta a fejét.
– Nem tehetem, Andreas megölne – nyögte ki ijedten. Miriam azt hitte, hogy a csók hevességétől van kifulladva, ezért csak buján elmosolyodott.
– A bátyám nincs itt. Nem mondom el neki, ne félj.
– De nem vagyunk egyedül – mondta Bill gyorsan, tekintetével az erkélyt kutatva.
Amikor Tom észrevette, hogy felé fordulnak, újra az ablakra koncentrált. Nem bírta kiverni a fejéből, hogy mennyire kellemetlen pillanatoknak volt szemtanúja. Nem értette Bill viselkedését. Miriam szép lány volt, talán egy kicsit fiatal Tom ízlésének, de biztos volt benne, hogy ő képtelen lenne elutasítani egy ilyen lehetőséget. A lány minden mozdulatában, elmélyült hangjában, kipirult arcában benne volt, hogy mit akar, de Bill vagy annyira hülye volt, hogy nem vette észre, vagy nem akarta. Tomnak borsózott a háta a huzavonától, amit ez a kettő az elmúlt hónapban leművelt, de csöndben maradt, és csak távolról figyelte őket. Meg akarta fejteni Bill viselkedését.
Amikor Miriam felállt az ágyról, hogy behúzza a sötétítőket, ezzel elzárva magukat, Tom látta a szemében, hogy most el fogja érni, amit akar.
Bill maga elé bámult a semmibe, miközben Miriam visszasétált hozzá, és lassan magával húzta, hogy feküdjenek le az ágyra. Örült a félhomálynak, és kertelés nélkül fogadta a lány csókjait, ahogy az oldalukon feküdtek, egymással szemben, de amikor megérezte a hasán a tapogatózó ujjakat, amik egyre lejjebb csúsztak, képtelen volt visszafogni magát. Elhúzódott, elkapta Miriam csuklóját – a héten már sokadszorra –, és próbálta kitalálni, milyen kifogással rukkolhatna elő.
– Túl fiatal vagy még ehhez – motyogta bizonytalanul. Miriam csalódottan lebiggyesztette az ajkát, és átfordult a hátára.
– Bill, kérlek, válaszolnod kell erre... Velem van a baj? – kérdezte szomorúan, a plafont bámulva.
– Mi? – fakadt ki Bill, és gyorsan feltámaszkodott, hogy láthassa a lány arcát. – Dehogy. Egy percig se gondold ezt – mondta határozottan. Úgy érezte, a kártyavár mindjárt összedől, és azt nem hagyhatta. Lehet, hogy Miriam még tapasztalatlan volt, de semmiképpen sem hülye. Muszáj helyreraknia a darabokat.
– Akkor… miért van az, hogy szeretnék hozzád közelebb kerülni, te meg… állandóan visszautasítasz? Ennek nem fordítva kellene lennie? – kérdezte a lány őszinte kíváncsisággal.
– Én… felelős vagyok érted. Vigyázni akarok rád – magyarázta Bill. – Úgy érzem, ez még túl korai.
– Nem kértelek arra, hogy vedd el a szüzességem – szögezte le Miriam elpirulva. – Csak… kíváncsi vagyok. Szeretném megismerni a tested. Sosem engeded, hogy simogassalak – motyogta a lány a kezei mögé bújva. – Istenem, ez olyan kínos.
Bill halkan nevetett, és elhúzta a lány kezeit az arcától. Már tudta, hogy mit kell tennie, ahogy azt is, hogy képes rá. Próbált elvonatkoztatni az ablak nyikorgásától, ami arra emlékeztette, hogy Tom ott van tőlük néhány méterre. Lenyugtatta magát, és igyekezett a légzésére koncentrálni, ahogy Miriam kezét a szétgombolt farmerjához húzta. A lány hatalmasra nyílt szemekkel figyelte az arcát, és ő bátorítóan rámosolygott, mielőtt a kézfejével megsimogatta a szép arcot. Miriamnek csak ennyi biztatásra volt szüksége, és azonnal munkához látott.
Bill becsukta a szemeit, és a behajlított karján nyugtatta a fejét. A teste nem árulta el, azonnal reagált az érintésre annak ellenére, hogy a lelkében hatalmas viharok dúltak. Bűntudat, önutálat, szégyen, és nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb. Miriam annyira odavolt érte már a kezdetektől, és anélkül kényeztette, hogy bármiféle viszonzást várt volna. A vékony, finom kis ujjai teljesen eltűntek a fiú alsójában, és hamar ráérzett arra, hogy mit kell csinálnia, így arra is tudott koncentrálni, hogy az ajkaival Bill nyakát kóstolgassa. Tökéletes és figyelmes volt, egyetlen fiú sem kívánhatna nála jobbat, mégis… Billnek össze kellett szorítania a szemhéját, nehogy kibuggyanjanak a könnycseppjei. Utálta magát, hányingere volt, ha arra gondolt, mit tesz szegény lánnyal, aki odaadóan kényeztette. Próbált arra az érzésre összpontosítani, ahogy Miriam a bőrébe mélyesztette a fogát, és a kis, kéjes fájdalomtól azonnal beugrottak a délután történtek. Tom, ahogy a nyakát szorítja, és ahogy dühösből hirtelen aggódóvá változik a tekintete. Szinte még mindig érezte a fiú súlyát a saját testén. A haja az arcát cirógatta, ahogy felé hajolt, és lefogta, hogy ne tudjon mozdulni. Bill felnyögött, a szemei kipattantak, és érezte, hogy Miriam elégedetten a nyakába mosolyog.

Tom fáradtan ült az erkélyen, és a sötétben az erdőt kémlelte. Azt az erdőt, ami elválasztotta azoktól, akik a legfontosabbak voltak neki. Honvágy gyötörte, és még magának is nehéz volt bevallani, de jól esett volna egy nagy ölelés Ivy-tól. Úgy érezte, végre van értelme és célja az életének, de a magány egyre nehezebb súlyként nyomta a vállát. Az ablakpucolást már legalább egy fél órája befejezte, és azt is hallotta, hogy Miriam hazament, de még nem akart bemenni. Valami azt súgta neki, hogy Bill szeretne egyedül lenni egy kicsit, mielőtt újra felveszi a páncélját, és gúnyosan a világra mosolyog, mintha minden rendben lenne. Végül a hűvös, esti levegő vette rá, hogy belépjen a szobába. Odabent égett az éjjeli lámpa, és Bill a nyakig felhúzott takaró alatt kuporgott. Az ajkát rágcsálta, és csak ritkán pislogva bámult a semmibe. Tom újra elámult ezen a kettősségen. Bill minden nap úgy lépett ki a házból, mintha övé lenne az egész világ. Kifestette magát, a haját tökéletesre formázta, és gondosan összeválogatta a ruháit, mintha a kifutóról lépett volna le. Reggel még friss volt, energikus és megállíthatatlan. Aztán eljött az este, bevackolta magát a takarója alá, még arra sem maradt energiája, hogy lemossa az elkenődött szemfestékét, és csak bámult semmibe.
– Még sosem láttam senkit, aki ennyire elkámpicsorodott volna egy kis kézimunkától – jegyezte meg Tom. Látta, hogy Bill szájának a sarka megrándul, de semmi más reakciót nem kapott. – Tudod, nem gáz, ha az első alkalommal csak fél percig bírod.
Bill már nem bírta visszafogni magát, és először csak elmosolyodott, aztán nevetni kezdett. Tom, mintha kötelező lenne leutánoznia a fiút, csak azt vette észre, hogy vele együtt nevet.
– Ó, fogd be! Nem erről van szó – mondta két kacagás között Bill.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Tom szemtelenül, mire egy párna repült a feje felé. Még a levegőben elkapta, és egy pillanatra, észrevétlenül az orrához szorította, mielőtt grimaszolva visszadobta az ágyra. Érezte rajta Miriam illatát, és ez valahogy nem volt helyes…
– Bár csak ennyi gond lenne… – mondta Bill, most már komolyra váltva.
– Nem jó vele? – kérdezte Tom. A fejét oldalra biccentette, és kíváncsian várta a választ.
Bill feltornászta magát törökülésbe, a feje a beesett vállai között lógott, és vett néhány mély lélegzetet, mintha valami óriási dologra készülne. A haját lassan a füle mögé tűrte, majd felemelte a fejét, és Tomra nézett:
– Nem vele van a baj. Velem – suttogta komolyan, és hirtelen Tom ereiben is megfagyott a vér. – Azt hiszem, meleg vagyok… – bökte ki Bill, annyira halkan, hogy a végét már csak a szájáról lehetett leolvasni.
Tom néhány hosszú másodpercig megkövülten állt, és bámulta a fiút, aki hirtelen kiöntötte neki a szívét, és beavatta a legnagyobb titkába. Marhaság lenne azt mondani, hogy neki már nem jutott eszébe, de valamiért folyton elhessegette a gondolatot. Pedig nyilvánvaló volt, csak nem akarta észrevenni az árulkodó jeleket.
– Miért… miért mondtad el ezt nekem? – kérdezte remegő hanggal. Valahogy nagyon nehéz volt megbarátkozni a ténnyel…
– Mert úgy éreztem, bekattanok, ha valakinek nem mondom el. Te vagy az egyetlen, akit jelen körülmények között beavathatok.
Logikus volt, mégis, Tom azt kívánta, bár ne tudna róla. Bár ne bízna benne ennyire Bill.
– Oké – mondta végül sután, és azon volt, hogy lelépjen, de akkor Bill feltérdelt az ágyon és elkapta a csuklóját.
– Hé! Ez… zavar? – kérdezte Bill szégyellősen elpirulva. – Úgy értem… vágj a fejemhez bármit, ha attól jobban érzed magad, csak… szeretném hallani a gondolataid – nézett könyörgőn a fiúra.
– Nem zavar. Odakint is ismerek egy meleg párt, sőt, az egyik barátom biszexuális, nem nagy dolog – tért ki félig meddig a válasz elől Tom.
– Akkor?
– Akkor semmi – vágta rá Tom.
Bill még mindig nem engedte el, és már éppen ki akarta húzni a karját a rabságból, amikor a fekete hajú fiú újra megszólalt.
– Szerinted a pokolra fogok jutni? Nem azért, mert meleg vagyok. Valószínűleg már így születtem, és ha ez igaz, akkor Isten teremtett ilyennek. Azért kérdezem, mert… hazudok egy csomó embernek – kérdezte Bill a tekintetét lesütve. A szempillái végén ott remegett egy könnycsepp, amit Tom teljesen elbűvölten bámult, míg végül újra csokibarna szemek fúródtak az övéibe.
– Nem hiszem, hogy a pokolban rosszabbul éreznéd magad, mint itt, ebben a helyzetben – válaszolta Tom őszintén, és végre kihúzta a csuklóját a szorításból.
Amikor végre kint volt a folyosón, az öklét a szemközti falba csapta, és még sosem esett ilyen jól a válláig felkúszó fájdalom.

Ugrás a folytatáshoz!