Insomnia - 8. Rémálmok

Sziasztok! Tudom, sokáig tartott, de végre megszületett :) Remélem, tetszik majd nektek. Jó olvasást, és köszönöm a kitartást!

2054. 12. 18.

Ez már a sokadik alkalom volt abban a hónapban, amikor Tom furcsa hangokra ébredt éjszaka. Kellett egy kis idő, míg felfogta, tulajdonképpen mi történik körülötte, de az ágynemű súrlódása, Bill nyugtalan nyöszörgése hamar egyértelművé tették a dolgot. Az első néhány alkalommal nem foglalkozott vele. Egyszerűen csak a fejére húzta a párnát, és igyekezett minden zavaró tényezőt kizárni, hogy tovább aludhasson. Bill általában felébredt a rémálomból, de reggelente olyan nyúzottan jelent meg a konyhában, hogy Tom le merte volna fogadni, utána egy percet sem sikerült visszaaludnia. Nem tudta, hogy olyankor mit csinált a fiú, habár néha hallott halk lépteket, nyikorgó ajtócsukódást, de őt mindig hamar elnyomta az álom. Azonban néhány napja Bill hosszú perceken keresztül szenvedett, csak forgolódott, motyogott valamit, olyan hangsúllyal, mintha könyörögne, de ami a legfurcsább, hogy sírt. Sosem volt még előtte ilyen. Tom félretette a nemtörődöm stílusát, és mire észbe kapott, már a fiú vállát rázogatta. Amikor felkapcsolta az éjjeli lámpát, és meglátta Bill könnyes, kipirosodott arcát, ijedt tekintetét és összetapadt szempilláit, eldöntötte, hogy többet nem fogja hagyni idáig fajulni a dolgokat. Mostanra valahogy úgy alakult, hogy csak felületesen aludt, és Bill legkisebb moccanására is felébredt.
Egy fáradt sóhajjal felült a matracon, kibújt a meleg takaró alól, és fázósan áttipegett az ágyhoz. A parketta langyos volt a meztelen talpa alatt a padlófűtés miatt, de így is rosszul esett kikelni a vackából. Felkattintotta az lámpa kapcsolóját, de Bill semmi jelét nem adta, hogy felébredt volna rá, így kelletlenül feltérdelt az ágyra, és megérintette a fiú vállát. Legalábbis úgy saccolta, hogy az lehet az, mert Bill nyakig betakarózva, az oldalán összegömbölyödve feküdt, és szinte csak a haja lógott ki a takaró alól.
– Bill, hé! Ébredj fel – motyogta álmosan, aztán megköszörülte a torkát, és hangosabban próbálkozott. – Gyerünk, csak egy álom! Engedd el!
Bill néha azonnal felébredt erre, néha viszont nagyon makacsul ragaszkodott az átélt szörnyűségekhez, és inkább tovább küzdött, mintsem kinyitotta volna a szemét. Most is ez történt, Tom pedig egyre frusztráltabb lett. Nem tudta, mit csináljon, ahogy azt sem, miért okoz neki szinte fizikai fájdalmat így látni Billt. Briant juttatta eszébe, akit testvéreként szeretett, és akiért gondolkodás nélkül tűzbe ment volna. Azt a kisfiút, aki éjjelente átmászott az ágyába, ha rosszat álmodott, aztán ő magához ölelte, hogy megnyugtassa, és megvédje a sötétségben rejtőzködő szörnyektől. Bill démonait még nem ismerte olyan jól, mint Brianét, ezért sokkal nehezebb dolga akadt velük. Végső kétségbeesésében nem volt jobb ötlete, mint Bill mellé feküdni, és átölelni őt. A takarót nem húzta le róla, egyszerűen csak az összezsugorodott kis kupac mögé feküdt, és az egyik karját köré fonta, miközben megnyugtató dolgokat suttogott.
– Shh, nincs semmi baj. Csak egy nagyon rossz álom – mantrázta a fiúnak. Eltelt még néhány perc, mire Bill végre elcsendesedett, nem fészkelődött tovább, és a légzése újra egyenletessé vált. Tom megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben azzal küzdött, hogy nyitva tartsa a szemeit. Eltervezte, hogy csak két perc, és visszamegy a saját helyére, de végül nem így történt. Az a két perc elégnek bizonyult ahhoz, hogy elnyomja az álom, és ottmaradjon az ágyon.
A tél álmos, reggeli fényei már haloványan átszűrődtek a sötétítőkön, amikor felébredt. Nem kellett sokat gondolkodnia, hol van, mert Bill az oldalán, szemben vele feküdt, és elmosolyodott, amikor Tom nagy nehezen, de kinyitotta a szemeit. Azt nem tudta, a takarója hogy került fel az ágyra, de hálásan húzta fel egészen az álláig, hogy csak a feje látszódjon ki belőle. Bill még mindig nézte, de nem mondott semmit, és még ő is túl fáradt volt ahhoz, hogy beszéljen. Ezért végtelennek tűnő ideig feküdtek szótlanul, mozdulatlanul, és egymás arcát vizsgálgatták. Tom mindig olyan furcsán érezte magát, amikor Bill smink nélküli szemei fürkészték. Már hozzá kellett volna szoknia ehhez is, mégis olyan volt, mintha akkor látná először, és nem tudná hová tenni a érzést, ami olyankor hatalmába keríti. Ismerős volt, és mégis olyan zavarba ejtő, mintha egy idegen arcát látná alig fél méterre a sajátjától. Tom megnyalta az ajkát, és Bill önkéntelenül követte a példáját, láthatóan észre sem véve, hogy lemásolta a másikat. Aztán Bill ásított, nem sokkal később Tom is, de akkor már tudatában voltak az egésznek, mert a sötét hajú fiú szája fülig ért. Szép ajkak – állapított meg Tom magában, és valahogy beugrott a kép, hogy látta őt csókolózni néhány napja Miriammel. A fiút figyelte, pontosabban azt, hogy mennyire árulkodó a testbeszéde, de Bill elég jó színésznek bizonyult, legalábbis ha csókolózásról volt szó: éppen csak egy picit tolta el magától a lányt, hogy az ajkaikon kívül semmi sem olvadjon össze, ügyelt arra, hogy Miriam megkapja azt, amire feltétlen szüksége van, de semmivel sem többet. A lány talán elégedetlen volt, és mindenképpen kielégítetlen, de ahhoz elég boldog, hogy ne tegye szóvá. Nem akarta lerombolni a nagy nehezen felépített kártyavárat, ami a kapcsolatukat jelképezte. Inkább megelégedett annyival, amit Billtől kapott, és szívesen fogadta a túlfűtöttnek csöppet sem nevezhető csókokat. Tomban feléledt a kíváncsiság a jelenetet látva. Szerette volna tudni, milyen az, ha Bill egy fiúval van együtt. Mennyiben változik meg a hozzáállása, mennyivel odaadóbb és szenvedélyesebb. Aztán rájött, hogy oltári nagy hülyeség ilyenen gondolkodnia, és meg volt róla győződve, hogy elment az esze. A legkevésbé sem kíváncsi semmiféle meleg jelenetre, maximum akkor, ha két lány a főszereplő.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte Bill alig hallhatóan. Tom rájött, hogy még mindig a fiú száját bámulja, ezért hirtelen a hátára fordult, és kinyújtózott. A lábujjai kikandikáltak a takaró alól, és amikor megérezte a hideget, gyorsan vissza is húzta őket, de legalább nyert egy kis időt.
– Semmi – motyogta a választ nagy sokára, pedig ezen aztán nem kellett sokat gondolkodnia.
– Szeretnék egyszer úgy beszélgetni veled, hogy csak úgy kicsúszik a szádon, amire gondolsz.
– Az már megvolt – nézett rá jelentőségteljesen Tom.
– Igen, amikor annyira haragudtál rám, hogy meg akartál fojtani – felelte Bill a szemét forgatva, és a nyakához emelte az ujjait. Pontosan azon a helyen simított végig, ahol pár héttel ezelőtt még Tom ujjlenyomata virított, és amit minden reggel igyekezett alapozóval elfedni, amíg még látszott. – Mire gondolsz, amikor csak bámulsz rám?
Tomnak túl korán volt még ezekhez a beszélgetésekhez.
– Megbeszéltük már egy párszor, hogy nem szoktalak bámulni – felelte dühösen.
– Akkor csak nézel. Rajtam felejted a pillantásodat percekre. Hívd, ahogy akarod – mondta Bill gúnyosan. Tom feje egyre vörösebb lett, de Bill biztonságban érezte magát. Amióta megtörtént az az ominózus eset, és a földön fekve kapkodott levegő után, tudta, hogy Tom nem bántaná őt.
– Máskor inkább hagylak, hogy egyedül küzdj tovább a démonokkal éjszakánként – mormogta Tom durcásan. Bill arcáról végre leolvadt a mosoly, és zavartan simította hátra a haját, ami kócos volt az alvástól.
– Sajnálom, hogy megint felébresztettelek éjjel – mondta bűnbánóan, kerülve a másik tekintetét. – Hogy nyugtattál le? Nem rémlik, hogy felébredtem volna – tette hozzá, és kíváncsian pillantott rá újra. Tomnak már majdnem a nyelvén volt a válasz, de rájött, hogy nem akarja bevallani az igazságot. Nem akar semmiféle ölelésről, babusgatásról beszélni Billnek, mert a fiú még zaklatásnak venné. Persze, ez a kifogás még a fejében is marhaságnak tűnt, de azért igyekezett elhinni.
– Sehogy. Magadtól megnyugodtál – mondta, mintha teljesen logikus lenne a válasz.
– De akkor miért jöttél ide? És hogy kerültél az ágyba? Miért aludtál itt? – kérdezgetett Bill egy szuszra.
– Legközelebb majd szarok rá, ha hánykolódsz és sírsz álmodban – mondta Tom ingerülten, miközben lerúgta magáról a takarót és felült az ágyban. Csak egy nyugodt reggelt szeretett volna, amit édes semmittevéssel tölthet a nehéz éjszakák után, de Bill képes volt két perc alatt felhúzni őt.
– Legközelebb majd szarok rá, ha vacogsz mellettem, mert a kurva takaródat nem hoztad magaddal – vágott vissza Bill, és amint felült, összefonta a karjait.
Tom egy pillanatra megtorpant, mert hirtelen értelmet nyert, miért nem fagyott meg éjjel. Amikor visszafordult a dühös, ágyon ücsörgő fiúhoz, már mosolygott.
– Találj ki valami jobbat, ne az én szavaim ismételgesd. Ha jól tudom, megtanítottak választékosan beszélni. Hol van most a szónok képességed? – kérdezte kihívóan, és ő is összefonta a karjait. Bill egyszerűen csak kinyújtotta rá a nyelvét válaszként, amit Tom szemforgatással jutalmazott.  – Gratulálok, ez aztán igazán felnőttes volt. A nyelveddel lehetőleg Miriamet próbáld elkápráztatni – tette hozzá gonoszan. Bill azonnal megfeszült, a fejét lehajtotta, és látszólag hirtelen az ágynemű mintázata kötötte le a figyelmét.
– Nem akarok róla beszélni – motyogta alig hallhatóan, de Tomnak ennyi elég volt, hogy mindent értsen. Egy sóhajjal visszaült az ágy szélére, és megértően bámulta a fiút.
– Ez a dolog előbb-utóbb teljesen felemészt majd – mutatott rá. – Mit gondolsz, meddig tudod még átverni?
– Ne nevezd így! Nem akarok hazudni, egyszerűen csak… megpróbálok normális lenni – védekezett Bill.
– Azt tetteted, hogy hetero vagy, amikor nem – szögezte le a másik fiú szigorúan. – Sosem leszel „normális”, ahogy te mondtad. Eljátszhatod, megdughatsz annyi lányt, amennyit csak akarsz. De akkor sem lesz az igazi, ugye? – fejezte be sokkal lágyabb hangon.
Bill nem válaszolt, csak a kezeit bámulta, mintha onnan kiolvashatná a választ, és a megoldást az egész, nyomorult életére. De sajnos nem így történt.
**
Andreas a jegyzeteit olvasgatva haladt végig a kutatóközpont fehéren világító falai között. A kémiai képletektől már az egész feje zsongott, de muszáj volt alaposan felkészülnie a másnapi vizsgára. Mondhatta volna azt, hogy az egész csak azért fontos, mert az ősei nyomdokaiba kell lépnie, de az az igazság, hogy ő is ugyanúgy szerette ezt, mint az édesapja. Érdekelték a kutatások, szeretett rájönni dolgokra, és ami még fontosabb: az emberek gyógyításánál nem tudott volna csodálatosabb foglalkozást megnevezni. A DNS molekulák működését, felépítését nem volt könnyű megérteni gyerekként, de amikor rájött, napokig géntérképeket nézegetett, és meg volt róla győződve, hogy az egész egy varázslat. Az emberi test és szervek működése pedig színtiszta csodával ér fel. Persze, a hosszas tanulmányok rávezették a dolgok miértjére, és egyre kevésbé volt megfoghatatlan az egész, de még mindig szeretett a biológiára áhítattal tekinteni. Viszont a biokémia, és a sok képlet lassan, de biztosan az idegeire ment…
– Andreas! Te még itt? – hallotta meg apja hangját a fiú. Összerezzent, és majdnem elejtette a füzetét.
– Igen, apa. Tanulok holnapra – felelte, és zavartan kapkodta a pillantását anélkül, hogy a férfi szemébe nézett volna egyszer is.
– Anyád már biztosan vár otthon – mondta Nicholas, de a tekintetén látszott, hogy nagyon büszke a fiára a szorgalma miatt. Tényleg, jobb gyereket nem is kívánhatna magának egy szülő, de ahogy Tessie-t, úgy a férjét is összezavarta Andreas viselkedése az utóbbi hetekben.
– Gondoltam, megvárlak – válaszolta Andreas, de Nicholas átlátott rajta. A fia nem akart otthon lenni.
– Miriam és Bill… – kezdte, de Andreas hirtelen a szavába vágott.
– Képtelenség tőlük koncentrálni.
Nicholas szemöldöke a homloka közepére szaladt a fia udvariatlan viselkedése miatt, de egyébként nem firtatta a dolgot.
– Lehetne sokkal rosszabb is. Mondjuk, ha a húgod valami idegesítő alakkal szűrte volna össze a levet – próbált logikusan érvelni, de látta Andreason, hogy nem sikerült meggyőznie.
– Mindegy. Talán igazad van – felelte a fiú félvállról, de Nicholas csak mosolygott, mert átlátott rajta.
– Szeretnék mutatni neked valamit – mondta a férfi, és Andreas fellélegzett, hogy végre lezárták az előző témát. – Persze, hivatalosan csak akkor tehetném, ha már meglenne az összes vizsgád, de azt hiszem, megérdemled, hogy már most tudj róla. Ha teljes jogú tagja leszel a csapatunknak, számítunk rád a központ egyik legfontosabb, titkosított projektjében.
Andreas most már szembetűnő izgalommal és kíváncsisággal nézett az apjára. Lassan öt éve, hogy majdnem napi szinten járt-kelt a központ falai között, és mindenhová bejutott a kártyájával, kezdve a labortól, a vizsgálókon át egészen a gyógyszerész részlegbe. Az alagsor azonban eddig rejtély maradt számára. Amikor megkérdezte, Nicolas azt felelte, hogy majd a megfelelő időben beszélnek róla. Talán most jött el az a pillanat?
– A lezárt szintre gondolsz?
– Igen – felelte a férfi, és elindult a lift felé. Andreas elgondolkozva figyelte, és csak akkor mozdult, amikor Nicholas hátrafordult: – Akkor jössz?
Amint beszálltak a liftbe, a férfi lehúzta a kártyáját, és megnyomta az alagsor gombját. Andreasnak olyan érzése volt, mintha a karácsonyi ajándékát bontogatná. Izgatottan toporgott, amíg leértek, és hálásan mosolygott az apjára, amiért annyira megbízik benne, és a vizsgái sikerességében, hogy még idő előtt beavatja valami hatalmas, izgalmas titokba. Az a sok tanulás végre úgy tűnik, meghozta a gyümölcsét. Eddig csak átlagos feladatokat kapott, amit bárki meg tudna csinálni az ott dolgozók közül, és bár már így is megízlelte, milyen az, ha a munkája felelősséggel jár, a műtétekkel, összetett, komoly laboratóriumi munkákkal még várnia kell néhány hónapot. A lift végre egy kis csilingeléssel jelezte, hogy megérkeztek. Andreas némán követte az édesapját a narancssárgás fényekkel megvilágított folyosón, és közben próbált minél több mindent megfigyelni. Szerette volna tudni, mit rejtenek az ajtók mögötti szobák, amik mellett elhaladtak, de nem akart telhetetlennek sem tűnni. A folyosó végig kamerákkal felszerelt, mint ahogy az egész központ. Hatalmas dolog, hogy lejöhetett ide, és most először érezte úgy igazán, hogy az apja felnőttként, megbízható munkatársként tekint rá. Elhaladtak egy üvegfalú labor mellett, ahol két kutató még ezen a koraesti órán is fáradhatatlanul dolgozott. Az egyikük a mikroszkópja fölé görnyedt, a másik pedig egy hűtőládába pakolt kis, vérvételi csöveket. Andreas elképzelte, hogy hamarosan ő is csatlakozhat hozzájuk, és egy pillanatra megtorpant az üvegablak előtt.
– Nem tudtam, hogy több labor is van az épületben – mondta elgondolkozva.
– Ez kifejezetten azért van itt, hogy semminek se kelljen kikerülnie az alagsorból – felelte a férfi titokzatosan. – Régen itt készültek a vírus elleni oltóanyagok.
– Ó – suttogta Andreas. Akármit is csinálnak most itt, már így is egy fontos, történelmi helyszínt láthatott, aminek a lehetősége kevés partvidékinek adatott meg.
– Az első kutatásokat az Egyesült Államokban csinálták, de vakcinát csak korlátozott számban tudtak küldeni. Nekünk kellett megoldani, hogy annak a mintájára még többet állítsunk elő.
– De így sem jutott mindenkinek – tette hozzá Andreas, felidézve a tanulmányait.
– Addigra, amikorra kellő mennyiségű oltóanyag állt rendelkezésre, már egész Európán végigtarolt a vírus. Mi könnyebb helyzetben voltunk itt, elzárva a külvilágtól, hála az akkori vezetőknek. És el is jutottunk oda, hogy megmutassam neked, mit rejt az az ajtó – mutatott Nicholas a folyosó végén lévő nehéz, fémajtó felé. – Amit bent fogsz látni, senkinek sem mesélheted el. Csupán egy maroknyi ember tud róla.
– Megbízhatsz bennem – bólintott Andreas.
Nicholas a falhoz lépett, és lehúzta a kártyáját az ajtónál, majd egy hosszú számsort is bepötyögött, hogy a zár végre egy kis kattanással kinyíljon. Amikor a férfi kitárta az ajtót, hogy beléphessenek rajta, Andreast megcsapta a csontig hatoló hideg. Odabent csak halovány fények voltak, és a fiú egy pillanatra azt hitte, valamiféle boncterembe vagy hullaházba kerültek. Az agya megállás nélkül járt, mert szeretett előbb gondolkodni, és csak utána kérdezni. Most már tudta, hogy valami fontosat tárolnak itt. De vajon mit? Szerveket? Holttesteket? Amikor meglátta a két tartályt, amelyek körül füstkén gomolygott a pára, és furcsa, kékes fénnyel világítottak, teljesen összezavarodott. Szárazjég? Nem… annak nincs értelme…
– Folyékony nitrogén? – kérdezte izgatottan, és néhány lépéssel közelebb ment az egyikhez. Furcsa, koporsó, vagy inkább szarkofág alakjuk volt, a felső részen üveggel, ami teljesen bepárásodott. Most már biztos volt benne, hogy onnan jött a vérfagyasztó hideg… fagyasztó… Andreas lehúzta a pulcsija ujját, és gyors mozdulatokkal egy kis részen letörölte a párát az üvegről. – Hibernálás – suttogta maga elé teljesen elvarázsolva. Látta, hogy Nicolas bólint egy aprót, de képtelen volt levenni a tekintetét az odabent fekvő férfi arcáról. A hibernáló berendezéshez tartozott egy érintőképernyős számítógép is, és Andreas ujjai szinte bizseregtek, hogy felfedezze az egész szerkezetet, de volt valami, ami még inkább izgatta:
– Apa… kik ezek? – szakította el a pillantását végre a közel mínusz kétszáz fokos folyadékban fekvő férfiről.
Nicholas fázósan összefonta a karjait a mellkasa előtt, mielőtt válaszolt.
– Az ő fejükből pattant ki a partvidék létrehozásának a terve. Nekik köszönhetjük, hogy élünk, és megvan mindenünk, ami szükséges. Ők a vezető ősei.
Andreas aztán a másik szarkofághoz lépett, ahol egy harmincas éveiben járó nőt pillantott meg.
– Jörg szülei? Bill nagyszülei? – kérdezte megfontoltan.
– Igen, de csak Ann és Jörg tud róla – felelte gyorsan az édesapja. – Nem mondhatod el Billnek.
– Megígértem, hogy tartom a számat – jelentette ki Andreas. – Min dolgoztok?
– Úgy érted, min fogsz dolgozni te is hamarosan? – kérdezte Nicholas mosolyogva. – A hibernálás nem egy újkeletű dolog, a története több évtizedre nyúlik vissza. Úgy gondolták, nagy szerepe lehet majd a gyógyításban például akkor, ha egy halálos beteg pácienst fagyasztanak le arra számítva, hogy a jövőben majd megtalálják a gyógymódot a betegségére. De nem csak azt kell megtalálni. Soha, senkit sem ébresztettek még fel ebből az állapotból – magyarázta a férfi. – És itt az ideje, hogy megváltoztassuk ezt a tényt.
– Hű… – mondta Andreas elámulva. – Próbáltok rájönni, hogyan valósítható meg a hibernációból felébresztés?
– Pontosan – bólogatott Nicholas. – Akkor fagyasztatták le magukat, amikor még nem volt meg az ellenszer, de már tapasztalták a fertőzöttség jeleit. Nem szúrhatjuk el a felébresztést, ezért kísérletezünk.
– Állatokon? Egereken?
A férfi most nem válaszolt azonnal, és Andreas úgy érezte, a hideg már a ruhái alá is bekúszik, hogy megpróbálja megfagyasztani a vért az ereiben. Nem akart túl sokáig ott maradni, de minden érdekelte, ami a projekttel kapcsolatos.
– Erről majd később. Mára bőven elég lesz ennyi – mondta végül Nicholas, és a kijárat felé terelte a fiát.
Hiába motoszkált annyi kérdés Andreas fejében, mégis némán tették meg a kiutat a központból. Tény, hogy fel kellett dolgoznia az új, meglepő információkat, de máris alig várta, hogy a kutatók között lehessen.
– Miért nem mész át Billhez egy kicsit vacsora előtt? Rád fér egy kis kikapcsolódás – vetette fel a férfi, amikor már majdnem hazaértek. Andreas lefagyott, és egy újabb kifogás után kutatott, de mielőtt megszólalhatott volna, Nicholas kicsit meglökte a vállát. – Ugye te sem hiszed, hogy egy ilyen jó barátságnak így kell véget érnie? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Nem, dehogy – rázta meg a fejét Andreas. Sosem gondolt úgy az elmúlt hetek eseményeire, mint a barátságuk végére, pedig talán ezzel az eshetőséggel is számolnia kellett volna. Ha alig ismersz rá valaki cselekedeteire, és arra is képtelen vagy, hogy normális beszélgetést folytass vele, az már eléggé ijesztő jel. – Igazad van. Átmegyek hozzá – döntötte el végül, és mikor megbizonyosodott róla, hogy Miriam otthon tanul egyedül, egy gyors beköszönés után már kint is volt az utcán.
**
Hópihe egy hatalmasat ásított, és az állát a mancsaira fektetve készült visszaaludni, míg Bill a füzete felé hajolt, és egy tincset az ujjára csavarva próbált rájönni, hogyan kezdhetne neki az egyenlet megoldásának. Bosszantó volt, hogy mennyire le van maradva Tomhoz képest, és jól tudta, hogy segítség nélkül akár a világ végéig is görnyedhet az asztalnál, a feladat fölé hajolva, akkor se fogja megkapni a helyes megoldást. De ahhoz túl büszke volt, hogy segítséget kérjen a fiútól.
– Ki találta fel a matematikát? – kérdezte nyűgösen, miközben ledobta a tollat maga elé. Ha azt hitte, hogy így majd felajánlják neki a segítséget, tévednie kellett.
– Nálad okosabb emberek – dünnyögte Tom, miközben már a házi második oldalán dolgozott. A lábait átvetve a fotel karfáján, a füzetet a combjára fektetve írt. A számok halmaza számára olyan volt, mint egy izgalmas játszótér. Ha a matekkal foglalkozott, az idő sokkal gyorsabban repült, és valamilyen bizarr módon szórakoztatta, hogy felvághat vele. Amikor Hale segítségével leellenőrizték az eredményeket, és Bill csak néha, véletlenül jött rá egy-egy megoldásra, míg ő mindet hibátlanul megcsinálta, akkor a büszke vigyor szinte leolvaszthatatlan volt az arcáról.
– Unalmas az állandó csipkelődésed – felelte Bill egy drámai sóhaj kíséretében.
– Nem azért mondtam. Csak tényeket közöltem – jelentette ki Tom, miközben elégedetten beírta egy újabb, tökéletesen levezetett egyenlet megoldását.
Bill ezúttal nem szólt, csak megforgatta a szemeit, és a kezébe fogta a tollat. Egy ideig még nézegette a számokat, de aztán valahogy sokkal érdekesebbé vált Tomot figyelni, még úgy is, hogy a haja kiengedve teljesen eltakarta a fiú arcát. A karjai még tél elején is egészségesen barnák voltak a nyáron a szabadban eltöltött hosszú órák miatt. Bill először irigykedve nézte, de aztán kizárólag a csodálat maradt a pillantásában. A partvidékiek bőre sosem volt ilyen szép, napcsókolta. Igaz, a szigetet gyakrabban áztatta az eső, mint ahányszor kisütött a nap, ráadásul ők a falak között töltötték az idejük nagy részét. Tom biztosan sokat dolgozott a szabad ég alatt, és a fizikai munkát sem kerülte el, mert ahhoz képest, hogy szinte még gyerek volt, az izmai minden mozdulatnál izgalmasan kirajzolódtak a bőre alatt. Billt Leonardo da Vinci anatómiai rajzaira, vagy az ókori olimpiai játékokat megelevenítő szobrokra emlékeztették. Az erek kidudorodó vonalai a kezén, a hosszú ujjai, amelyek annyira szorították a tollat, hogy szinte kifehéredtek, a kis kiálló csontocska a csuklója felső részén, a kiszőkült szőrszálak a karján, mind izgalmasabbak voltak, mint a matek lecke. Már napok óta ezzel szórakoztatta magát, amikor kettesben voltak, és Miriam teljesen az agya hátsó szegletébe lett száműzve. Minden egyes nap felfedezett valami szépet Tomon, tegnap például a nyaka volt a soros, amikor a fiú összefogta a feje tetején a rasztáit, és arra készült, hogy elfoglalja a fürdőszobát. Azt a fürdőszobát, amit nem lett volna szabad használnia, de Bill rég letett róla, hogy rávegye, inkább az alagsoriban zuhanyozzon. Bill nem gondolta különösebben nagy jelentőségűnek az egészet, mert Tom is sokszor bámulta, teljesen kiismerhetetlen pillantásokkal. Szerette volna tudni, mit gondol róla a fiú. Talán csak azért volt olyan érdekes a másik, mert annyira különböznek? Igen, a szemük hasonlított, és még a szájuk is, de Tom nem volt olyan betegesen vékony, mint ő, és egyszerűen mindene tökéletesebb volt – legalábbis Bill erre gondolt, amikor nézte.
Tom csak akkor emelte fel a fejét, amikor megérezte Bill samponjának az illatát. Hozzászokhatott volna már, hiszen éjjelente többször látogatta meg a fiú ágyát, mint szerette volna, és aznap még a párnáján is aludt – ráadásul nagy valószínűséggel már hetekkel ezelőtt teljesen átvette az illatát -, de valamiért még mindig összeugrott a gyomra, amikor bekúszott az orrába a gyümölcsös aroma. Megszokásból emelte fel a kezét, és lökte a vállánál fogva egy kicsit távolabb a felé hajoló alakot.
– Hé, ne leskelődj! – csapta össze a füzetet dühösen, és olyan hangosan, hogy Hópihe felkapta a fejét, és érdeklődőn nézett hol az egyik, hol a másik fiúra. Bill megbántottan szorította össze az ajkait, és a karjait összefonta a mellkasa előtt, miután kiegyenesedett.
– Nem akartam lemásolni az eredményt. Csak szerettem volna megnézni, hogyan kellene hozzákezdenem – mondta védekezőn. Elképesztően frusztrálta, hogy Tom nem hajlandó segíteni neki, amikor nyilvánvaló, hogy az egészet kirázza a kisujjából.
– Na persze! – ugrott fel Tom a fotelből, hogy egy szintben legyenek. Azt tervezte, hogy beszól valami velőset, de Bill ijedt arca eltántorította. Valami sokkal izgalmasabb jutott eszébe. – Valld be, hogy sokkal jobb vagyok matekból, aztán kérj meg szépen, hogy segítsek! – utasította a fiút számító vigyorral.
Bill úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. Amit Tom kért az teljesen ellentétben állt azzal, ahogy felnevelték, és lehetetlennek tűnt, hogy megtegye.
– Mik ezek a hatalmi játszmák kettőnk között? – kérdezte összezavarodva. – Miért csinálod ezt?
– Miért hiszed azt, hogy jobb vagy nálam? – emelte fel az állát kihívóan Tom.
– Nem hiszem ezt – felelte Bill bizonytalanul. – Csak…
– Akkor miért olyan nehéz bevallani valamit, aztán szívességet kérni tőlem? – firtatta tovább Tom kegyetlenül. – Nem kell tökéletesnek lenned. És én már tudom, hogy nem vagy az. Akkor miért nem tudsz megkérni arra, hogy segítsek?
Billnek sokáig tartott kinyögni a választ, mert egyszerűen csak azzal próbálta megmagyarázni magának is, hogy gyerekkora óta azt tanították neki, hogy a szolgák megtesznek bármit, amit parancsol nekik. Nem kell kérnie, mert az a kötelességük, hogy szó nélkül engedelmeskedjenek. Aztán megjelent a házukban Tom, és úgy érezte, minden hülye tanítást kidobhat az ablakon, mert a fiú nem olyan volt, mint a többiek. Voltak érzelmei, önbecsülése, és kétség kívül egy zseni volt matekból.
– Mert attól tartok, visszautasítasz – bökte ki végül olyan nehezen, mintha valami hatalmas titkot kellett volna bevallania.
Tom meglepődött, és néhány pillanatig nem is tudta, mit feleljen erre. Átfutott a fején az a hülye gondolat, hogy ha Bill megfelelően kéri, nincs az a dolog, amit megtagadna tőle. A tekintetük összekapcsolódott, és az érzés, hogy a lábai zseléből vannak, most tört rá először az életében. Borzasztóan zavarba ejtő volt, hogy le kellett sütnie a szemeit.
– Könnyen előfordulhat, hogy nem alaptalan a félelmed – mondta érzelemmentes hangon, miközben leült, és a kezébe vette a füzetet, hogy valamivel lefoglalja magát. Valójában menekülni akart. Nem akart egy szobában lenni Bill-lel, mert olyankor az illata rövidzárlatot okozott az agyában. Nem akart vele aludni, és majdnem minden éjjel arra ébredni, hogy rémálmai vannak, aztán valami tőle teljesen szokatlan módon megvigasztalni, mert mindegy hogyan, de olyankor felelősségének érezte, hogy megnyugtassa. Nem akart vele tanulni, és érezni, hogy Bill minden mozdulatát követi azokkal a nagy, ártatlan szemeivel, amelyek néha olyan zavarba ejtően vizsgálták a testét, hogy annak biztosan semmi köze nem volt az ártatlansághoz. Nem akarta hallani a hangját, nem akart vele kínos beszélgetéseket folytatni, és legfőképpen nem akarta látni. Túl fehér volt a bőre, túl hosszúak a combjai, túl magas, túl puha a haja, túl teltek az ajkai, túl dúsak a szempillái, egyszerűen túl szép, hogy fiú legyen, és a francba is, az az illat…
– Tessék – nyújtotta át a következő pillanatban a matekfüzetét Billnek. – Másold le, vagy amit akarsz. Kimegyek kicsit sétálni vacsora előtt – jelentette ki, majd felállt, és az ajtó felé sétált, miközben próbált nem őrült módjára kirohanni.
Éppen leért a lépcsőn, amikor összefutott Andreassal. A fiú már hetek óta nem járt a házban a húga nélkül, és Tomnak volt egy olyan sejtése, hogy talán azért jött, hogy rendbe tegye a barátságukat Billel, amit alaposan elhanyagoltak az utóbbi időben.
– Szia, Tom – mondta neki a szőke fiú egy kedves mosoly kíséretében, miközben felakasztotta a kabátját. – Hogy vagy? Megszoktad a helyet?
Tomnak semmi kedve nem volt beszélgetni, mégis megállt az előszobában, és bólintott a kérdésre.
– Bill fent van a tanulószobában – mondta a fiúnak, mert arra számított, hogy ezután feltűnés nélkül leléphet. Azonban megint nem volt szerencséje:
– Abban bíztam, vele vagy te is – mondta Andreas, és elgondolkodva beharapta a száját. – Nem tudom, készen állok-e kettesben beszélgetni vele – vallotta be szégyenlősen nevetgélve.
Tom összevonta a szemöldökét, és kicsit oldalra is biccentette a fejét.
– Nem értelek. Legjobb barátok vagytok – bökte ki az első dolgot, ami eszébe jutott.
Andreas keserűen elmosolyodott, és a pulcsija ujjával kezdett játszani.
– Talán csak voltunk – felelte a szőke fiú.
– Miriam miatt? Félted a húgod? – kíváncsiskodott tovább Tom, mert tudta, hogy valami nem oké a két fiú kapcsolatában, de a pontos okokat nem ismerte.
– Igen – vágta rá Andreas talán túl gyorsan is. – Őt is, de leginkább Billt. Mintha nem lenne teljesen önmaga – próbálta a fiú megmagyarázni az érzéseit.
Tom megjegyezte magában, hogy az előtte álló szőke piszkosan jó emberismerő. Érzi, hogy valami nincs rendben, és saját magát tartja hibásnak, amiért nem tud valamit elfogadni, ami a világ legnagyobb hazugsága. Megsajnálta őt, és nagy volt a kísértés, hogy kicsússzon az igazság a száján. Talán Billnek is jót tenne vele, talán nem, a fene sem tudja.
– Volt rá lehetősége valaha, hogy teljesen önmaga legyen? – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, miután mérlegelte a lehetőségeket, aztán szó nélkül felvette a cipőjét, és amikor kilépett az ajtón, Andreas tekintete még mindig a hátát égette.
**
Megint azok az átkozott zajok. Tom fáradtan felnyögött, és a fejére szorított párnával próbálta meg kizárni a hangokat. Egész este sikerült elkerülnie, hogy kettesben maradjon Bill-lel lefekvésig, és feltett szándéka volt reggelig aludni anélkül, hogy tudomásul kellene vennie a másik fiú jelenlétét. Az ötlet persze nevetséges volt, tekintve hogy Bill szobájában voltak mindketten, de elméletben működött. Egészen hajnali egyig, alig két órával azután, hogy sikerült elaludnia. Várt néhány percet, hátha visszaalszik a fiú, de persze nem így történt. Tom dühösen felült a matracon, a hátát a hideg falnak támasztotta, és az arcát a kezébe temette. Most először gondolkodott el azon, hogy mennyivel jobb lenne odalenn, a szolgák részlegén aludni, padlófűtés ide vagy oda. Ha így folytatják, hamarosan mindketten zombik lesznek a kialvatlanság miatt. Bill azt mesélte neki, hogy már gyerekkorában is volt egy ilyen időszak, de egy plüsskutya segítségével hamar sikerült kinőnie a rémálmokat. Tom elgondolkodott rajta, hogy Bill aludhatna a kutyájával, de még Hópihe is durcásan ugrott le az ágyról, amikor a gazdája kapálózni kezdett. Amikor az álmokról kérdezte, a fiú furcsa, összefüggéstelen dolgokat válaszolt neki valamiről, amit elveszített, valakiről, aki hiányzik neki, de egyikük sem értette, miről beszél tulajdonképpen. Bill ébredés után csak meredt maga elé egy darabig, a szemei olyan könnyektől csillogtak, amelyek vagy lefolytak az arcán, vagy nem, mindenesetre egész napra meghatározták a kedvét. Éppen ezért, Tom nem akarta megvárni, hogy Bill sírni kezdjen, és arra ébredjen fel. Az volt a legrosszabb az egészben, ezért a sötétben tapogatózva elindult az ágy felé, felkattintotta az éjjeli lámpát, és várt, hogy ez elég lesz-e ahhoz, hogy felébressze. Bill a hátán feküdt, a lábaival már teljesen lerugdosta magáról a takarót, és hiába nem volt meleg, a haja a halántékára tapadt. A feje jobbra-balra mozgott, valamit motyogott, és fájdalmasan nyöszörgött, mintha kínoznák. Tom sejtette, hogy az óvatos ébresztgetés megint nem lesz elég, ezért már meg se próbálkozott vele. Egyszerűen felmászott az ágyra, Bill felé hajolt, és megrázta a vállát.
– Hé, ébresztő! – szólt rá az álmosságtól rekedten, de mégis határozottan. Megfogadta magában, hogy akármi lesz, nem alszik újra Bill ágyában, és ezért minél hamarabb túl akart esni az egészen. Lehetőleg még mielőtt lecsukódnak a szemei, és összeesik a kimerültségtől. Persze nem sikerült elhúzódnia, amikor Bill felhúzta a lábát, és alaposan az ágyékába térdelt. Tom fájdalmasan felkiáltott, a kezét a lábai közé szorította, és a homlokát Bill mellkasára ejtette. Néhány pillanatig levegőt sem kapott, és közben azért küzdött, nehogy elhányja magát. A kezeivel lefogta a fiú kalimpáló lábát, és közel hajolt az arcához.
Nem tudta pontosan, mikor került az egyik combja a fiú lábai közé, de amikor újra fel akart emelkedni, Bill a rasztáinál fogva rántotta vissza, a keze pedig – amivel felette támaszkodott -, összecsuklott, és arccal a nyakhajlatába esett. A szája azonnal tele lett Bill hajával, az orra meg az illatával. Érezte, hogy a fiú megint mocorog alatta, valószínűleg próbált szabadulni, de Tom csak arra volt képes, hogy a tenyerét védekezőn a farkára fektesse, a szabad kezét ökölbe szorítsa, és néhányszor belecsapjon a matracba. – A kurva életbe! – lihegte, amikor a szeme megtelt könnyel. Bill egyre furcsább hangokat adott ki alatta, és a mozgása is megváltozott. – Bill, ez már kurvára nem vicces! – erőltette ki a szavakat a fogai közül még mindig összegörnyedve.
Amikor rájött, mi történik, levegőt venni is elfelejtett, és végre meghallotta a másik zihálását. Bill a combjának dörgölőzött, mintha az élete múlna rajta. Az alsó alá rejtett farka Tom meztelen bőréhez nyomódott, és apró remegések futottak végig a testén, amikor a súrlódás megfelelő volt. Tom ijedten felemelte a fejét, mert nagyon szerette volna megtudni, mi a franc folyik itt, de amikor Bill szemeit csukva találta, nem lett sokkal okosabb. A fiú kezei most a hátánál fogva tartották vissza, nehogy el tudjon menekülni, és Tom meg mert volna rá esküdni, hogy másnap karmolások lesznek a hátán, ha Bill valahogy bejut a pólója alá. – Bill – suttogta erőtlenül, mert már teljesen kétségbe esett a helyzet miatt, és azért, mert tehetetlen volt. Valahol elveszett az összes ereje, és a döbbenettől lebénult. A fiú eltorzuló arcát nézte, aztán lepillantott oda, ahol összeért a testük, még ha az a vékony anyag el is választotta őket. Bill összehúzta a szemöldökét, mintha koncentrálna, az ajkai először némán nyíltak el, aztán felnyögött, és a dereka teljesen elemelkedett az ágytól. Tom még nem hallotta ezt a hangot tőle, de tudta, hogy már sosem fogja elfelejteni. Mozdulatlanul nézte, ahogy a fiú kapkodja a levegőt, vonaglik alatta, megremegnek a szempillái, és végre kinyitja a szemeit. Addigra Tom szíve már olyan őrülten dobogott, hogy semmit sem hallott azon kívül. Bill kipirult arccal, álmodozva nézett rá, pont úgy, mint aki elől még nem szállt fel az orgazmus utáni köd. Tom végre meg tudott mozdulni. Legördült a fiúról, és majdnem orra esett a földön kupacban álló takaróban, miközben menekülőre fogta. Ismét. Még hallotta Bill hangját, ahogy sírós hangon a nevén szólította, mintha arra kérné, hogy maradjon, de ez szóba sem jöhetett. A combján egy nedves, ragacsos folt éktelenkedett, és minél előbb le akarta mosni magáról, ezért tökéletes ötletnek tűnt bezárkózni a fürdőbe.