Sziasztok! Jó olvasást kívánok nektek a részhez :)
21.
Már sokadszor néztem a bár ajtaja felé, miközben Folioval iszogattuk a sörünket az egyik sötét sarokban. Mindenhonnan érthetetlen cseh beszéd szűrődött felénk, a háttérben halk zene szólt, a helység tele volt egyetemistákkal, akik péntek este egy kis kikapcsolódásra vágytak. Néha elgondolkodtam rajta, hogy milyen lett volna, ha egyszer én is egyetemre megyek. Vajon ha igazán akartam volna, össze tudtam volna gyűjteni rá a pénzt? Ha nem lett volna a zenekar, akkor tovább tanultam volna? És ha igen, milyen szakon?
A kezem az asztalon hagyott cigis dobozra tettem, de Folio nem értette az utalást. Tovább magyarázta a horgászos kalandjait, és a terveit azzal kapcsolatban, hogy melyik tóhoz fog lemotorozni, ha vége a turnénak.
- Szóval… mi van veled és Noah-val? - kérdezte, miután kiürítette a poharát.
Vettem egy mély levegőt, és a kezem megpróbáltam észrevétlenül visszaejteni az ölembe. Nevetséges volt, amit műveltem. Szerettem volna elszívni egy szálat, de már besötétedett, és túl beszari voltam ahhoz, hogy kimenjek egyedül az utcára. Folio biztosan elkísért volna, de… megijesztett a gondolat, hogy bárki rajtakapjon, mennyire parázom. Viszont Noah-ról sem volt több kedvem beszélni. Kimerülten az asztalra támaszkodtam az alkarommal, és a festéket kezdtem kapargatni a kopottas asztalon, amíg sajogni kezdett az ujjam vége. Egy bosszantó szokás volt ez, amiről azt hittem, sikerült leszoknom felnőttként.
- Semmi. Várom, hogy leszálljon a magas lóról, és bocsánatot kérjen – feleltem egykedvűen.
Noah-val az utóbbi négy nap nem volt a legegyszerűbb. Úgy éreztem, hogy nem csak a szerelmem, de a barátom is elveszítettem egy pillanat alatt. Minden, amitől féltem, úgy tűnt, valósággá vált. Nem volt ránk jellemző, hogy ne tudtuk volna megbeszélni a sérelmeinket, de most egyszerűen nem voltam hajlandó beadni a derekam. Megváltoztam. És még magam sem tudtam eldönteni, hogy ez a jó irány-e, de abban biztos voltam, hogy nem nekem kell bocsánatot kérnem.
- Tudod, milyen. Kevés embert ismerek, aki makacsabb nála – felelte Folio békítően. Ránéztem, és a tekintetemben biztosan benne volt a dühöm, mert a barátom hirtelen a söröskorsót kezdte tanulmányozni maga előtt. Felsóhajtottam, és az arcomra kiült érzelmek megenyhültek.
- Idősebb vagyok, mint ő. Ennek ellenére meg van győződve róla, hogy mindent jobban tud nálam. Azt is, hogy mire van szükségem.
Folio egyetértően bólintott, aztán elgondolkodva nézett a semmibe. Amikor óvatosan rám pillantott, tudtam, hogy mondani akar valamit.
- Akkor miért nem mutatod meg neki, hogy hogy kell ezt csinálni? - kérdezte attól félve, hogy bármelyik pillanatban neki ugorhatok. Utáltam ezt. Nem tetszett, hogy a barátaim tartanak a dühömtől. - Mert most egy kicsit mindketten úgy viselkedtek, mint két óvodás, akiknek elvették a játékát.
Sűrűn pislogva néztem rá, aztán a sörömre, amiből egy hajtásra kiittam a maradékot, és már rendeltem is a következőt. Ha eleget iszom, talán lesz merszem egyedül kimenni a bár elé elszívni egy kurva cigit.
Éppen megérkezett az újabb korsó ital - talán már a negyedik -, amikor Jolly és Noah beléptek az ajtón. Az első gondolatom az volt, hogy Jolly egy áruló, amiért odahozta azt az embert, akivel mostanában még egy légtérben is kellemetlen volt tartózkodnom, a második pedig az, hogy Noah mennyire jól néz ki. A szempilláim alól figyeltem, ahogy a magas alakja kitűnt a tömegben. A haja a homlokába hullott, egy vastag pulcsit viselt, és őszintén… semmi különleges nem volt rajta, mégis azon kaptam magam, hogy átsöpör rajtam a vágy, és felgyorsul a pulzusom. Noah az asztalunk felé nézett, és határozott léptekkel indult felénk, Jolly pedig követte őt. Az ujjaim a lábamba mélyedtek az asztal alatt, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, fogtam a kabátomat, a cigit és az öngyújtót. A többiek akkor értek hozzánk, amikor elléptem az asztaltól. Noah megtorpant, minden önbizalma eltűnt, és összezavarodva nézett rám.
- Hová mész? - kérdezte összevont szemöldökkel.
Válaszként felemeltem a cigis dobozt, és megpróbáltam elsurranni mellette. Nem könnyítette meg a dolgom. Megfogta a karom, ezért kénytelen voltam visszafordulni felé. A sötét szemei az enyémbe mélyedtek, a rózsaszín ajkait összeszorította. Túl rég óta éreztem már az ízét...
- Kimegyek veled. Beszélnünk kell – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, amitől fel kellett horkannom. Semmi kérdés, csak színtiszta parancsok, amire a régi Nick ugrott volna, mint egy idomított kiskutya.
Jolly és Folio idegesen figyelték a jelenetet az asztalról, mert sosem láttak még minket veszekedni, és fogalmuk sem volt, meddig fajulhat el ez az egész. A legijesztőbb, hogy erre a kérdésre nekem sem lett volna válaszom. 
- Egyedül akarok lenni – hazudtam a szemébe, de az ajkaim egy pillanatra megremegtek. Nem akartam egyedül lenni. A pokolba is! Rettegtem egyedül kimenni. De ami még jobban megijesztett, a gondolat, hogy kettesben maradjak vele. Újult elhatározással próbáltam meg tovább indulni, de Noah ujjai megint a karomba vájtak, éppen a sebhely fölött, ami még mindig érzékeny volt. Felszisszentem, Noah pedig elborzadva engedett el. Láttam, hogy mennyire kétségbeesett, és hogy nem akart fájdalmat okozni, mégis megtörtént.
- Ne haragudj! Nem akartam – mondta remegő hanggal, miközben hátratúrta a szemébe hulló tincseit.
- Noah, engedd el, hadd menjen – szólalt meg Jolly az asztal mellől.
Ez volt a végszó, megpördültem anélkül, hogy bármelyikükre is ránéztem volna, aztán kiviharzottam a bárból.
Odakint megcsapott a hideg szél és az eső illata, de magamra kaptam a kabátom, és remegő kézzel gyújtottam meg a cigit. Úgy néztem körbe, mint egy űzött vad, és kicsit fellélegeztem, amikor rájöttem, hogy sokan vannak kint, és egyikük sem tűnik veszélyesnek. Egy nagyot kortyoltam a sörből, aztán elindultam a parkba, ami az út másik oldalán volt azzal a meggyőződéssel, hogy bátran szembeszállok a félelmemmel. Az összessel, kivéve Noah-t. Az alkohol kellemesen átmelegített, és a csípős, nedves idő sem tudott kifogni rajtam. Dél óta egy falatot sem ettem. Azt számolgattam, hanyadik sör lehetett aznap este, és mennyi kellene még, hogy teljesen kiüssem magam. Basszus, rövidet kellett volna innom inkább.
- Csak egy kortyot, Nicky! Ne csináld már! - könyörgött Noah a nyakamhoz bújva, miközben próbálta a Jeger-rel töltött poharat kivenni a kezemből.
- Majd ha legalább tizenhat leszel – feleltem neki, és kinyújtottam rá a nyelvemet. Már így is túl sok sört ivott, a szemei csillagokként ragyogtak, és az arca kipirult a fehér bőre alatt. Egy kezet éreztem a vállamon, ezért felnéztem az újonnan érkezőre. Danielle lehuppant mellém a kanapéra, miközben mi Noahval a szőnyegen ültünk felhúzott térdekkel. Felpillantottam a húgomra. A lazán összefogott haja leomlott a vállára, és szerencsére eltakart valamennyit a túlságosan mély dekoltázsából.
- Hé, Nick, van még abból a jó cuccból? - dugta be a fejét Davis a teraszajtón, és azonnal tudtam, mire gondol. A zsebembe túrtam, hogy kivegyem a kis átlátszó zacskót a fűvel. Davis észrevette a mellettem ülő húgomat, és egy kis füttyentéssel jutalmazta a látványt. - Hű, Danni, ha nem Nick húga lennél…
- Be ne merd fejezni, seggfej! - vágtam a szavába, és hozzávágtam a kis zacskót is. Danni felé fordultam, és kicsit lejjebb húztam a miniszoknyáját, mire ő csak halkan kuncogott, és egy hajtincset az ujja köré tekert. - Nekem is hagyjatok! - szóltam még oda a haveromnak, mielőtt eltűnt a teraszon.
- Lazulj már el egy kicsit, Nick! - szólt rám Danni, amikor hármasban maradtunk a nappaliban. A zene halkan szólt a sarokban, így kényelmesen tudtunk volna beszélgetni, ha nem lett volna már amúgy is elcseszett az az este. Noah közben a vállamra hajtotta a fejét, és halkan iszogatta a sörét. - Nem feladatod, hogy mindenkire vigyázz.
- Sokkal könnyebb lenne adni a laza testvért, ha nem olyan rövid szoknyában jelenne meg a kiskorú húgom a haverjaim előtt, amiből kilátszik a feneke – morogtam neki. - Fel sem mernéd venni, ha nem lennék itt, hogy megvédjelek!
- Kipróbáljuk? - kérdezett vissza Danni kihívóan. Megforgattam a szemeimet, aztán egyben lehúztam a poharam tartalmát.
- Mégis hogyan? Kisétálsz az utcára egyedül, ebben a szerelésben?
- Hé, Nicky – nézett rám Noah könyörgőn a sötét szemeivel. A tenyerét nyugtatóan a combomra simította, de már elkésett. Mérges voltam a húgomra, aki egyre idegesítőbbé vált, amióta melleket növesztett.
- Azt hiszed, nem lenne hozzá bátorságom?
Danni felpattant a kanapéról, és a kezét a csípőjére tette. Noah is felkapta a fejét, és a következő pillanatban már mindhárman talpon voltunk.
- Teljesen meghülyültél a hormonjaid miatt! - támadtam rá. Úgy tűnik, az alkohol nem éppen a legjobb formámat hozta elő.
- Én hülyültem meg a hormonjaim miatt?! - kérdezett vissza Danni szinte visítva. - Pedig inkább neked lenne szükséged egy dugásra, hogy kicsit ellazulj!
Utáltam, hogy felhozta ezt. Sosem haragudtam rá annyira, mint akkor. Alig két hónapja szakítottam a barátnőmmel, és még akkor is fájt a szívem érte. Remegtem a dühtől, ahogy a szürkészöld szempárba néztem. Danni dacosan állta a tekintetem.
- Végeztem veled. Nem érdekel, mit csinálsz. Ha úgy akarod, menj csak, és add oda a szüzességed tálcán kínálva az első pasinak, aki szembejön veled.
Danielle szemeiből hirtelen eltűnt a fény, és leforrázva állt előttünk. Aztán sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn, a szobája felé.
- Ez nem volt szép – jegyezte meg Noah halkan.
- Bassza meg! - foglaltam össze a helyzetet, miközben lerogytam a kanapéra. A lépcső felé tekintettem. Talán utána kéne mennem… de Noah mintha olvasott volna a gondolataimban.
- Beszélek vele, és amint lenyugodtok mindketten, bocsánatot kérsz tőle – mondta, és már indult is az emeletre.
Tíz percet vártam Noah-ra, hogy visszajöjjön, aztán kimentem a srácokhoz elszívni egy cigit. Valószínűleg láthatták rajtam, hogy szar formában vagyok, mert nem csipkelődtek velem még ittasan, füves cigivel a kezükben sem. Amikor visszamentem a házba, nagy csönd fogadott. Felmentem az emeletre amennyire halkan csak lehetséges, és benéztem Danny résnyire nyitva hagyott ajtaján. Összebújva ültek az ágyon Noah-val, és a legjobb barátom simogatta a húgom meztelen vállát, ahogy ölelte őt. Féltékenység hasított belém. Nekem kellett volna Danni mellett ülnöm, miközben vigasztalom őt. Az én vállamon kellett volna sírnia, mint régen, amikor rossz jegyet kapott az iskolában, vagy összeveszett a legjobb barátnőjével. Noah halkan súgott neki valamit, amire Danni felemelte a fejét, és szipogva nevetett. A barátom az arcához nyúlt, és letörölt néhány könnycseppet a kipirult bőréről.
Lehajtott fejjel kullogtam a saját szobám felé. Úgy éreztem, hogy elbuktam, mint védelmező nagy testvér.
Ott, a parkban állva egy másfajta féltékenység kerített hatalmába. Noah mindig is olyan volt, mintha a családunk tagja lenne, de ahogy felidéztem, amilyen óvatos, gyengéd érintésekkel vigasztalta aznap éjjel a húgom, hányinger kerített hatalmába. Felidéztem, ahogy Noah pillantása néha Danni-n ragadt. Ők ketten majdnem egykorúak voltak, de mindketten kicsit többnek tűntek a koruknál. Ha Maya is Noah-t akarta, akkor biztosan a húgom is oda volt érte abban az időszakban.
Kivettem a telefonom, és gondolkodás nélkül hívtam Dannielle-t. Amerikában még csak kora délután lehetett, és biztosan dolgozott, de muszáj volt azonnal beszélnem vele. Eloltottam a cigit, és kivettem a zsebemből az új telefonom, amit a támadás után vettem.
- Helló, Nicky! - köszöntött két csörgés után. - Valami történt? Azt mondtad, hogy majd csak holnap hívsz.
Danni kicsit paranoiás lett, amióta megvágtak azzal a késsel az utcán. Nem tudtam hibáztatni miatta, én is idegesen fordultam körbe, hogy lássam, van-e bárki a közelben, aki potenciás veszélyt jelenthet. Vettem két mély lélegzetet, és megpróbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra.
- Volt olyan, amikor közel kerültetek Noah-val egymáshoz? - tértem azonnal a lényegre.
A telefon annyira elhalkult, hogy azt hittem, lerakta.
- Tessék? - érkezett végül a teljesen ledöbbent reakció.
Felnyögtem tehetetlenségemben, ahogy hideg verejték csurgott végig a gerincemen a ruháim alatt. Teljesen elment az eszem. Nem kellett volna kint lennem a sötétben. Nem kellett volna felhívni a húgom valami hülye tévképzet miatt.
- Te és Noah… azon a házibulin, amikor összevesztünk a ruháid miatt… Noah ment fel hozzád, hogy megvigasztaljon… - magyaráztam teljesen összefüggéstelenül, szinte már hisztizve. - Danni, kérlek, emlékezz!
- Oké, jól van, tudom, mire gondolsz - sziszegte a telefonba a hangját lehalkítva, miközben hallottam, hogy kopog a cipője a padlón. - Mi van veled és Noah-val? És ne kamuzd be újra, hogy minden oké, mert egyértelmű, hogy nem!
- Nem válaszoltál a kérdésemre! - dörrentem rá felháborodva.
- Mint ahogy te sem egész héten, amikor arról kérdeztelek, mi a helyzet veletek!
Nekidőltem egy fa törzsének, és próbáltam lenyugtatni a szívemet. Remegett a kezem, ahogy a hangom is, amikor újra megszólaltam.
- Összekaptunk, és… azóta semmi. Azóta képtelen vagyok megmaradni vele egy helyiségben.
- Nicky, istenem… - a húgom hangját átjárta a sajnálat, amitől csak még nyomorultabban éreztem magam. - Van ennek bármi köze ahhoz, hogy megkéseltek az utcán?
Annyira szörnyen hangzott, ahogy kimondta a tényeket. Csak egy kis karcolás volt, semmi több. Elvághatta volna a nyakam, ha akarja? Minden bizonnyal, hiszen így is óráknak tűnő hosszú másodpercekig szorította a torkomhoz azt a nyomorult kést. Mit érezhetett közben Noah? Ahogy ott állt tehetetlenül, és mintha lejátszódott volna előtte az összes ember halála, akit szeretett, és akik viszont szerették valaha.
- Lehet – feleltem szűkszavúan. - És most kérlek, válaszolj arra, amit kérdeztem.
- Persze, hogy nem! Noah egyszerűen csak megvigasztalt, és ölelt azon az estén. Eszembe jutott, hogy még jobban felbosszanthatnálak, ha összegabalyodunk, de nem vagyok egy bosszúálló típus. Főleg veled nem…
Kifújtam egy nagy adag benn tartott levegőt, és a megkönnyebbüléstől szinte lerogytam a fa tövéhez.
- Sokat ittam – motyogtam a telefonban.
- Tudom, Nicky. Hallom a hangodon.
- De még mindig kibaszottul fáj. Megalázott mindenki előtt, és… és nem tudom, hogy bocsáthatnék meg neki. Biztonságban éreztem magam vele, amióta csak ismerem, ő jelenti nekem a biztonságot, most meg… - megcsóváltam a fejem, és éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon. - Azt mondta, hogy képtelen vagyok dönteni arról, mi a jó nekem. Úgy éreztem magam, mint egy kibaszott kölyök. A támogatására lett volna szükségem. Danni, azt hiszem, hogy pánikrohamom volt az első koncertünk előtt a támadás után. Ne haragudj, hogy nem mondtam el, de… nem akartam, hogy folyton miattam aggódj.
Össze vissza beszéltem, de valami csoda folytán a húgom pontosan értett mindent, mintha összekötné valami a lelkünket.
- Biztos vagyok benne, hogy Noah nem úgy gondolta, és jó lenne, ha meg tudnátok beszélni. Hiányzik neked, nem igaz?
Fájdalmasan felnevettem, és letöröltem a könnyeimet a kézfejemmel.
- Kibaszottul – szipogtam a telefonba. - Sokkal jobban, mint amennyire haragszom rá.
- Tudom, hogy képesek vagytok megoldani ezt a helyzetet – mondta Dannielle határozottan. Mindig sokkal jobban hitt bennem, mint én saját magamban. - Noah szeret téged, és jóvá fogja tenni ezt a hibát. De ehhez neked is engedélyt kell adnod. Hogy megpróbálhassa.
Némán rágódtam a szavain, mert egy picit talán tovább tartott elhomályosult aggyal felfogni, de pontosan tudtam, hogy mennyire fontos, amit mond. Nem viselkedhetek továbbra is úgy Noah-val, mintha az elmúlt tizenöt év meg sem történt volna. Nem viselkedhetek vele úgy, mintha nem ő lenne az életem középpontja. Hibázott, és talán bocsánatot akar kérni, én meg folyton lerázom, mert nem akarok szembenézni a problémákkal. Azzal sem, hogy talán én is egy probléma vagyok a képletben.
- Ha beszéltetek, akkor talán… egy szakemberrel is érdemes lenne felvenned a kapcsolatot, Nicky – mondta Danni halkan, megszakítva a gondolataimat. Nem feleltem, csak bámultam a parkot megvilágító lámpa fényébe. - A zenekarotok hirtelen világhírű lett. Szakítottál a barátnőddel. Rájöttél, hogy szerelmes vagy a legjobb barátodba. Rájöttél, hogy nem vagy hetero, valószínűleg sosem voltál az. Egy férfi, akinek segíteni akartál, késsel támadt rád, és egy hajszálon múlott az életed. Nick, ez borzasztó sok pár hónap leforgása alatt. A pánikroham talán csak a kezdet, ha nem teszel valamit, sokkal mélyebbre is süllyedhetsz.
- Tudom… - motyogtam a telefonba. Éppen ezt éltem át Noah mellett néhány éve. Én is ugyanolyan óvatosan próbáltam rávenni, hogy kérjen segítséget, mint amilyen óvatosan beszélt velem erről Danielle. - Megígérem, hogy átgondolom – mondtam végül, mert az utóbbi napokban tényleg nem ismertem saját magamra.
- Helyes. És bármi van, hívj fel. Hozzám bármikor fordulhatsz.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, mennyire jó lenne magamhoz ölelni a húgomat. Nem voltunk otthon a támadás óta, és borzasztóan hiányoztak. Ő, az édesanyám, a kisebbik húgom, a bátyám, apa…
- Köszönöm, Danni.
- Most vissza kell mennem, mert az ebéd partnerem vár, de holnap mindenképpen beszélünk. Jól leszel addig? Megígéred, hogy nem csinálsz hülyeséget, és nem is iszol már többet?
Danielle hangja nem volt számonkérő, csupán aggódó.
- Nem iszom többet, és megkeresem a többieket – ígértem neki, miközben feltápászkodtam a földről. Elköszöntünk egymástól, aztán kinyomtam a hívást. A telefont visszacsúsztattam a zsebembe, és néhány másodpercig csak hallgattam az éjszakai város hangjait, amit tompítottak a park fái és bokrai. Egy kieső részen álldogáltam, a sötétbe veszve. Az éjszaka hűvös, nem sokan mászkáltak az utcán, inkább az autók zaja szűrődött felém. Próbáltam átgondolni, ha visszamegyek a bárba, mit mondhatnék Noah-nak, amikor meghallottam a furcsa zajt az egyik bokor alól. Ahogy hirtelen megfordultam, a kavicsok ropogtak a bakancsom alatt. Azonnal a telefonomért nyúltam, és felkapcsoltam a lámpáját, hogy láthassak valamit. A szívem már ennyitől a torkomba ugrott, és csak akkor mertem egy mély levegőt venni, amikor láttam, hogy egy madár mászkál a bokor mellett. Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem, és úgy döntöttem, hogy elég az éjszakai kalandból, ideje visszaindulnom. Bizonyítottam magamnak, hogy meg tudom csinálni, semmi értelme, hogy tovább ácsorogjak ott ezzel lehetőséget adva bárkinek, hogy megtámadjon.
Ahogy a park kijárata felé fordultam, láttam, hogy egy magas férfi tart felém a bár felől.
- Nick? - kérdezte reménykedve.
Azonnal felismertem Noah hangját, és pár lépéssel előtte termettem, hogy végre magamhoz ölelhessem őt. Az orromba bekúszott a bár alkohol szaga, de alatta éreztem az ő illatát, és máris nyugodtabb lettem. Egy hét telt el anélkül, hogy egymáshoz értünk volna. Éveknek tűnt. Noah mozdulatlanul állt, és hagyta, hogy szorítsam őt, aztán tétován a fejem kezdte simogatni, mintha nem tudná, hogy mit tehet, és mit nem. Mintha attól tartana, bármelyik pillanatban ráüvölthetnék, hogy hagyja abba.
- Őzike – dünnyögtem a kabátjába.
Noah halkan kuncogott, és már bátrabban ért hozzám.
- Régen szólítottál így – mondta, miközben puha érintéssel simította hátra a hajam az arcomból. - Minden rendben?
- Halálra rémültem egy kurva galambtól – néztem rá, de továbbra sem engedtem el, csak felfelé billentettem a fejem. - És nem, semmi sincs rendben. Utálom, ahogy egymással viselkedünk az elmúlt napokban! - fakadtam ki, mint egy hisztis gyerek. Azt hittem, Noah ki fog nevetni ezért, de helyette az ő arca is elkomorult.
- Igazad van. És szeretnék bocsánatot kérni, mert én kezdtem az egészet. Mondd, hogyan tehetném jóvá?
Az arcomra egy kis számító mosoly költözött, miközben elkezdtem őt tolni az egyik közeli fa felé. Csak akkor álltam meg, amikor a háta a kéreghez nyomódott, én pedig hozzátapadva álltam előtte. Noah egy kis lusta mosollyal nézett rám, de amikor a lábai közé léptem, és megérezte, mennyire kívánom, a tekintete elsötétedett, és az egész testéből sütött a vágy. Lehajolt, és amikor végre megéreztem a nyelvét a számon, egy elégedett morgás tört fel a torkomból.
2 megjegyzés:
Nagyon szépen köszönöm, hogy ezt a részt is olvashattam!
Köszönöm a kommentet :)
Megjegyzés küldése