Összeforrt Szilánkok - Lángok III/4.

 Kedden már bementem a kórházba, nem volt értelme tovább otthon maradnom. Unalmamban csak azon járt a fejem, hogy szabadon mászkál az az ember, aki tönkretette az életünket és megölte az anyámat. Úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy újra betegeknek segítsek. Előző este vettem be abból a gyógyszerből, amit az egyik terapeutám írt fel, így könnyen álomtalan alvásba merültem, bár reggel úgy keltem, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Egy hatalmas kávéval és némi nyűgösséggel érkeztem meg a rendelőbe, de mire összefoltoztam két sebet, illetve megnéztem pár törésről készült röntgen felvételt, sokkal jobb lett a kedvem. Nem értettem, miért is hagytam ki az előző munkanapot? Jared javasolta, hogy maradjak otthon, de nem tudhatta, hogy akkor megállás nélkül a múlton fogok töprengeni, pedig már úgysem változtathatok rajta. Kade-et is ideje lett volna felhívnom, de úgy döntöttem, várok még. Délután egykor gyorsan megebédeltem, és nemsokkal azután, hogy visszaértem a sebészetre, egy ismeretlen szám hívott a mobilomon.

- Lou? - ismertem fel azonnal Nad hangját. - Te vagy az?

- Szia. Igen, én vagyok. Mi a baj? - tudakoltam, közben bocsánatot kértem a doktornőtől és kiléptem az épület elé.

- Kade adta meg a számodat, és azt mondta, te segíthetsz – hadarta ijedten, és a háttérben valami kocsi ajtajának csapódását hallottam. - Itt vagyok a kórház bejáratánál. Ide tudnál jönni?

- Persze – már rohantam is a főbejárathoz, éreztem, hogy nagy a baj. Most utáltam, hogy ilyen nagy a kórház, és nem tudtam azonnal ott lenni, ahol segítségre volt szükség. Nad ott állt a parkolóban, idegesen sétált fel-alá egy kocsi mellett. Mikor odaértem, rögtön odaállt elém és túl sok információt próbált egyszerre a nyakamba zúdítani.

- Nad, kérlek, lassabban – szóltam rá, de közben már a hátsó ülésen fekvő lányt vizsgáltam. - Mi történt vele?

- Nem tudom, azt mondta, már egy ideje rosszul van.

- Miért nem hívtatok mentőt?

- Nem akart kórházba menni.

Bemásztam a lány mellé, és kisöpörtem az arcából a hosszú, vörös tincseit. Az arcán hideg verejték ült, fáradtan rám emelte a pillantását, és örültem, hogy legalább magánál van.

- Szia. Mi a neved? - mosolyogtam rá.

- Riley – suttogta rekedt hangon.

- Elmondod, hogy hol fáj?

A kezét a hasára szorította, és a vonásai grimaszba rándultak. Felhúztam elnyűtt, szakadt pólóját, és megdöbbentett, hogy mennyire sovány. A bordái szinte átszúrták halvány színű bőrét. Óvatosan értem a fájdalmas részhez, és mikor éreztem, hogy a hasfala keményebb a kelleténél, azonnal a telefonom után kezdtem kotorászni. Kimásztam a kocsiból, és tárcsáztam Jared számát. Szerencsére gyorsan felvette, üdvözölt, és arról kérdezett, hogy telik a napom.

- Itt egy fiatal lány a kórház előtti parkolóban, azt hiszem, belső vérzése van. Azonnal meg kellene vizsgálnotok – tértem rögtön a lényegre.

- Küldök hordágyat – vette fel rögtön a fonalat Jared, mindig tiszteltem benne, hogy két másodperc alatt orvossá tudott alakulni. Nekem azonban jobb ötletem támadt.

- Bevisszük, készítsétek elő a vizsgálót.

Megszakítottam a hívást, és azonnal a portáshoz rohantam. A sorompó felemelkedett a kocsi előtt, és én bepattantam Nad mellé. Irányítottam, hogy merre menjen, majd megálltunk a sebészet épülete előtt.

- Be tudod hozni?

Nad némán bólintott, és már ugrott is, hogy a karjába emelje Rileyt. Jared és néhány munkatársa az információs pultnál vártak minket hordággyal. Nagyon büszke voltam rá, hogy ő az apám, hiszen összecsődített egy rakat orvost, és nem vette félvállról a hívásomat. Nad óvatosan fektette az ágyra a lányt, akinek még így is kiült az arcára a fájdalom.

- Innen átvesszük – fordult felém Jared, és már indultak is, hogy minél hamarabb kiderítsék, mi a gond. Ketten maradtunk Naddel, aki még hosszan nézett az orvosok és Riley után, egészen, amíg a folyosó végén el nem tűntek egy ajtó mögött.

- Jared vigyázni fog rá, ne aggódj – biztatóan megérintettem a karját egy rövid másodpercre, aztán a fejemmel a kijárat felé intettem. - Odakint tudunk beszélni.

Bólintott, és követett a napsütéses szabadba. Kerestünk az épület mellett egy árnyékos helyet, Nad a falnak vetette a hátát, én megálltam előtte, és vártam, hogy megszólaljon.

- Már régen vissza kellett volna mennem érte – mondta bűnbánóan.

- Vissza hová?

- A szegénységbe. Mielőtt elkezdtem volna dolgozni, nem volt semmi pénzem, ott laktam Rileyéktól nem messze, ezért ismerjük egymást.

- Hány éves? – kérdeztem gyanakodva.

- Tizenhét.

- Te jó ég – mondtam, és én is a falnak dőltem. - Még tizenötnek sem látszik, annyira vékony szegény.

- Fogalmam sincs, mi történt velük az elmúlt négy évben. Az anyja előtte dolgozott, és bár szűkösen, de mindig volt mit enniük, foglalkozott Rileyval is – magyarázta Nad fejcsóválva. - Most egyedül volt otthon, egy szemétdomb közepén, és bele sem merek gondolni, hogy akár meg is halhatott volna, ha nem tévedek arra – fejezte be fájdalommal a szavai mögött.

- Jared az apám, és tudom, hogy lelkiismeretesen fog vele bánni. Mindent megtesznek, hogy meggyógyuljon – ígértem magabiztosan.

- Köszönöm – fordult felém egy apró, de nagyon hálás mosollyal az arcán.

Aztán némán álltunk egymás mellett, a meztelen karunk összeért, miközben figyeltük a járdán elhaladó tömeget. Borzasztó volt a hőség így, kora délután, az emberek ásványvizes palackokkal mászkáltak, a homlokukat törölgették, és igyekeztek minél előbb árnyékos helyre jutni a tűző napfényről. Jó volt Nad mellett állni, észrevétlenül hozzáérni azok után, ami kettőnk között történt, érezni az ismerős napfény illatát. Úgy éreztem, azzal, hogy segítettem a lánynak most legalább törleszthettem az adósságom egy részét felé. És bár nem várta el, mégis jó volt adni azért a csodálatos estéért. Nem az orgazmusokra vagy a csókokra gondolok, hanem arra, hogy kiráncigált a csigaházamból. Adam után először, végre újra nőnek kezdtem érezni magam, és ezt neki köszönhettem.

- Lassan vissza kell mennem dolgozni. Te maradsz? - kérdeztem, de rossz volt megtörni ezt a kellemes csöndet.

- Igen, tudni akarom, hogy mi a helyzet vele. Menj nyugodtan, én megleszek – mondta halkan.

- Munka után benézek, talán még találkozunk.

- Rendben – mosolygott rám, és mikor én elindultam a rendelő felé, ő is bement az épületbe.

Alig vártam, hogy munka után újra csatlakozhassak hozzá, és bíztam benne, hogy Jared jó hírekkel fog szolgálni Riley állapotával kapcsolatban. Lassan vánszorgott az a néhány óra, de mikor eljött a munkanap vége, sebes léptekkel indultam át a másik épületbe. Még mindig meleg volt odakinn, az aszfalt árasztotta magából a napközben beszívott forróságot. A levegő száraz volt, az elsárgult fű eső után könyörgött. Odabent megcsapott a légkondi hidege, apró borzongás futott végig a karomon, és már azon gondolkoztam, hogy szólok valakinek, hogy nem túl egészséges ez a hőmérséklet-különbség. De aztán megláttam Nad-et, magába roskadva ült egy műanyag széken, észre se vette, hogy jövök. Óvatosan megsimogattam a hátát, és mikor felkapta a fejét, rámosolyogtam.

- Mi a helyzet?

- Fogalmam sincs – vallotta be csalódottan. - Mivel nem vagyok közeli hozzátartozója, nem mondhatnak semmit.

- Beszélek Jareddel, mindjárt jövök – ígértem, és azonnal a lift felé vettem az irányt. Jared irodája a harmadikon volt, és mikor az ajtaja elé értem, azonnal kopogtam, bízva abban, hogy odabent találom.

- Igen? - szólt az ismerős hang, és azonnal beléptem a kicsi, de otthonosan berendezett helyiségbe.

Jared felnézett a számítógép monitorjából, mikor rájött, hogy én vagyok az.

- Tudom, miért jöttél – mondta, és felállt a székről, majd elkezdett az ablak előtt fel-alá járkálni. - A lánnyal nem lesz semmi gond, meg fog gyógyulni, ebben biztos vagyok.

Az arcomra azonnal egy boldog mosoly ült ki, de kíváncsi voltam a részletekre is.

- Mi történt vele?

Jared lassan kifújta a levegőt, és már felkészültem rá, hogy nem fog többet elárulni. Könyörgő szemekkel pillantottam rá, és végül csak megtörte a hallgatást.

- Nem mondhatnék semmit az állapotáról, de mivel nem tudunk elérni egyetlen hozzátartozót sem, és szegény fiú már órák óta ott ül lent azon a kényelmetlen széken… Megműtöttük a lányt. Egy vagy két nap és remélhetőleg kikerül az intenzív osztályról, utána bárki meglátogathatja – újra leült a székre, és felnézett rám. - Extrauterin graviditás.

Azaz méhen kívüli terhesség – fordítottam le magamban azonnal.

- De hiszen még nem is nagykorú – suttogtam döbbenten. - Szegény lány.

- Igen, és a fiatalsága ráadásul kockázati tényező. Vérátömlesztésre is szüksége volt, és bele telik majd néhány hétbe, míg helyrejön.

- Köszönöm, hogy elmondtad – hálálkodtam, és megkerültem a hatalmas íróasztalát, hogy megölelhessem. - Sajnálom, amiket a fejedhez vágtam a múltkor.

- Azt hittem, ezen már túl vagyunk – a szavaiban zavar bujkált, de azért erősen magához szorított. Elmosolyodtam azon, hogy mennyire rosszul tudja kezelni ezeket a helyzeteket, holott egész nap a magabiztosság és a önbizalom lengi körül, akárhol jelenjen meg. Lassan kibontakoztam az ölelésből, és menni készültem, hiszen Nad biztosan várta már, hogy hírekkel szolgáljak.

- Otthon találkozunk – búcsúztam el Jaredtől, és még gyorsan egymásra mosolyogtunk, mielőtt kiléptem volna az irodájából.

A lépcsőn indultam le a földszintre, és közben azon morfondíroztam, hogyan meséljem el Nadnek a történteket. Mire leértem, már legalább öt variáció megfordult a fejemben, de egyik sem volt elég jó ahhoz, hogy a végén ne érezze még rosszabbul magát. Így mikor várakozásteljesen követte minden lépésem, amikortól bekanyarodtam a folyosóra, megálltam előtte, és a jó hírekkel kezdtem. Aztán ahogy elindultunk a kijárat felé, elárultam neki, miért volt Riley valójában rosszul. Csupán a felvillanó pillantása árulta el, hogy mennyire feldúlt.

***

Liz komoran ült mellettem a bárpultnál, és egy martinit rendelt, mikor Ivett megkérdezte, mit iszunk. Az előző fél órában azt ecsetelte, hogy mennyire utálja a pasikat, hiszen pontosan előző nap szakított a barátjával, akivel talán egy hetet jártak, nem többet. Én lelkiekben kezdtem felkészülni, hogy egy óra múlva újra a színpadon leszek, és el fogok énekelni egy számot egyes-egyedül. Persze a banda tagjai mind velem lesznek, de ez mégis más lesz, mint az eddigi fellépések.

- Na és Oliver? - faggatott Liz, és először aznap végre elmosolyodott. - Mondd, hogy ezt a számot neki énekled majd.

Majdnem félrenyeltem a gyümölcslét, amit kortyolgattam már egy ideje. Hülye módon nem akartam neki Kade-ről mesélni, valamiért szégyelltem, hogy elkezdtem iránta romantikus érzéseket táplálni. Úgy voltam vele, ha nem beszélek róla mindenkinek, hamarabb köddé válnak az érzelmeim.

- Ez minden pasinak szól – adtam végül kitérő választ, ami nem volt nagy hazugság.

- Á, szóval Kade-nek is – találgatott szemöldök-húzogatva. - Valami kialakult köztetek, igaz?

Fáradtan odébb toltam a kiürült poharamat, és szégyenlősen bólintottam. Liz, és a tökéletes megérzései...

- Valóban történt valami, de csak az én részemről. Ő továbbra is a saját neméhez vonzódik, nem is értem, mit akarok tőle. Az egész annyira kínos – vallottam be, és a két tenyerembe temettem az arcomat. - Túlteszem magam rajta, csak kell néhány nap.

- Valahogy én is így vagyok az előző kapcsolatommal – súgta Liz vigyorogva, majd elhúzta a kezemet. Úgy láttam, a második pohár ital után már egészen gyorsan túltette magát a történteken. - Menjünk, itt az ideje, hogy dívát varázsoljak belőled.

Ahogy az öltözőbe értünk, Liz néhány pillanat alatt kipaterolta a fiúkat – még csak Oliver és a zenekar dobosa volt ott -, csak akkor jöhettek vissza, amikor átvettem a ruhámat, amiben énekelni fogok. Hosszú, fekete estélyi öltöttem, hátul mély kivágással, a derekánál átlátszó csipkerésszel díszítve. Éppen a hajamat tűzte fel Liz, mikor Oliver halk kopogás után bebocsátást kért. Pont oldalra néztem, és elkaptam azt a pillanatot, mikor belépett, végignézett a ruhámon és eltátotta a száját.

- Szerencséd, hogy négy izmos pasi lesz rajtad kívül a színpadon, különben nem tudnánk megvédeni attól, hogy a rajongók le ne szedjenek onnan – jegyezte meg, halvány mosollyal, és láttam, hogy a szeme megakad a combomon lévő tetováláson, ami kikandikált a hosszan felvágott szoknyarész alól. - Néhányan biztosan szívesen hazavinnének.

- Te is így vagy vele, Oliver? - csicseregte Liz ártatlan tekintettel az arcán. Szívesen döftem volna a kezébe egy hullámcsatot, de türtőztettem magam.

Felgyorsult a szívverésem, ahogy vártam, hogy mondjon valamit. Félénken néztem rá, ő pedig folyamatosan az arcomat tanulmányozta.

- Szerintem erre Lou pontosan tudja a választ – bökte ki végül, és leült mellém. Engedelmesen adogatta a kellékeket Liznek, a tenyerébe fogta a hajam egy részét, mikor éppen arra volt szükség. A zenekar összes tagja befutott fél órával a kezdés előtt, így mikor Liz az ajkaimat festette vérvörösre, már teljesen tele volt a helyiség. Utolsó simításként Oliver ujjait éreztem a nyakamon – barátnőmnek a mosdóba kellett mennie -, ahogy a csillogó, fekete gyöngyökből készült többsoros nyakláncomat kapcsolta be. Önkéntelenül simítottam végig a hideg, csiszolt üvegen, és mikor Oliver a fülemhez hajolt, megborzongtam.

- Csodásan festesz. Tudod – kezdte súgva, és a tükörben összefonódott a pillantásunk – hazavinnélek, de nem jutnánk el a hálóig. Talán még a házig sem.

Elhúzódott tőlem, csatlakozott a többiek beszélgetéséhez, én pedig ott maradtam egyedül, és bámultam a tükörképemet. Az arcom pirosabb volt a kelleténél, a kezem remegett, nem csak a kezdődő lámpaláz miatt. Vettem egy mély lélegzetet és hátrafordultam beszélgetni, mikor már Liz is visszaért. Az első blokk végén volt a számom, tehát még jó néhány percet kettesben maradtunk, mikor a fiúk leléptek felrázni az összegyűlt sokaságot.

- Oliver nem csak jó pasi, de még édes is – jegyezte meg Liz álmodozó tekintettel, miközben eligazított néhány hullámos tincset a frizurámban. Ittam egy kortyot az élénkzöld színű koktéljából, majd elfintorodtam.

- Te jó ég, ez csupa alkohol.

Liz felnevetett, kezébe vette a poharat, hogy pár másodperc alatt eltüntesse a tartalmát.

- Ma nem törődök a következményekkel – tárta szét a kezeit az ég felé. - Eddig azért maradtam józan, hogy meg tudjam csinálni a sminked, meg a hajad. De most már szabad vagyok, minden értelemben.

- Azért hallgasd meg a dalomat, mielőtt beájulsz – motyogtam, miközben a telefonomat nyomkodtam. A névlistában annyiszor megálltam már Kade nevénél az elmúlt héten, hogy az hihetetlen. Végül felpattantam a székről, a telefont a táskámba dobtam, lesimítottam a ruhámat, hogy még egy ujjnyival többet takarjon a combomból, aztán Lizzel a nyomomban elindultam a színpad mögé.

Mikor csatlakoztam a többiekhez, a közönség elnémult, és kíváncsian várták, mi fog történni. Oliver felkonferálta a dalomat, én pedig leültem a mikrofon elé készített bárszékre. Kereszteztem a lábaimat, nem érdekelt, hogy mindenki látja a tetoválásomat. Az arcom mosolytalan maradt, elnéztem a közönség felett, mintha egy ismerős arcot keresnék, és mikor Oliver elkezdett játszani a zongorán, lehunytam a szemem. A zene teljesen elvarázsolt, és most rajtam volt a sor, hogy elkápráztassam az embereket. Halkan, de kifejezően kezdtem énekelni a Nightwish Slow,Love, Slow című számát. Semmi hivalkodás, semmi nagyzolás, csak színtiszta érzelem. Felidéztem magamban, hogy mit éreztem, mikor Kade a karjaiban tartott, mikor próbált megnyugtatni, és mikor mindent tönkretettem egy fél perc alatt. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a közönséget sikerült elbűvölnöm. Engedelmesen ringatóztak a ritmusra és valami egészen elképesztő kifejezés ült az arcukon, mintha nem hinnék el, ami történik. A hangom szárnyalt, Oliverre pillantottam, aki elismerően figyelte minden rezdülésem. Lassan végigsimítottam az ujjaimat a mikrofonállványon, és az ajkamra egy csábító mosoly ült ki. Még sosem éreztem magam ennyire kívánatosnak, és önbizalomtól teltnek, úgy éreztem, hogy most bármit vagy bárkit megkaphatok, akit csak szeretnék, miközben sikerült elérhetetlennek tűnnöm. Mikor a dal a végéhez ért, hatalmas taps- és füttyvihar bontakozott ki a bárban. Picit meghajoltam, és nevettem még akkor is, mikor már nem voltam a színpadon. Liz magához ölelt, és igyekezett kifejezni az érzéseit, amit kiváltottam belőle.

- Csodaszép volt, Istenem, tényleg egy dívát faragtam belőled. Azok ott a színpad előtt se köpni, se nyelni nem tudtak, amíg énekeltél – hadarta kissé becsiccsentve.

- Köszönöm – válaszoltam hálásan, és az öltözőbe siettem, hogy még a fiúk megérkezése előtt át tudjak öltözni, hiszen a második részben újra csatlakozok hozzájuk, de már háttérénekesként. Mikor néhány perc múlva csatlakoztak hozzám, már egy rövid farmersortban és egy Guns 'n' Roses-os pólóban voltam, amit a derekamnál csomóra kötöttem. A basszusgitárostól még kaptam egy halálfejes kendőt a csuklómra, csak hogy tökéletes legyen az összkép. Gratuláltak a produkciómhoz, és biztosítottak róla, hogy még jó néhány évig nem akarnak tőlem megválni. Esetleg majd akkor, ha öreg és ráncos leszek – jegyezte meg a dobosunk vigyorogva.

Mikor a második részt is letoltuk, eléggé fáradt voltam, de Oliver kérte, hogy menjek vele, és beszéljünk kicsit azokkal, akik szeretnének legalább egy közös fényképet. Az első meglepetés akkor ért, mikor két lány odajött hozzánk, és ragaszkodott, hogy én is rajta legyek a fotón. A második akkor, mikor néhány fiatal fiú megjelent, és elkezdtek kérdezgetni, nem is hagytak addig, amíg külön-külön el nem készült velem a közös képük. Persze Oliverhez is odamentek, de leginkább csak beszélgetni. Jared és Aaron külön-külön megölelgettek, annyira boldog voltam, hogy mindketten el tudtak jönni megnézni. Mikor egy bő fél óra múlva végre mindenki távozott, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy én is lelépjek. Elköszöntem a többiektől, Liztől is, mert még nem akart hazamenni. Oliver megígérte, hogy majd ő gondoskodik a barátnőmről, amiért nem tudtam elég hálás lenni neki. Mikor már a kocsimban ültem, felfedeztem egy CD-t a másik ülésen, amit oda kellett volna adnom Olivernek. Visszasiettem a bárba, de ő nem ült a társaság asztalánál.

- Oliver merre van? - kérdeztem az egyik söröző fiút.

- Leszaladt valamiért az öltözőbe.

Hálásan bólintottam, majd lementem az alagsorba. Jó kedvem volt, a dalom pontosan úgy sikerült, ahogy kellett, felszabadultnak és különlegesnek éreztem magam. Hangokat hallottam az ajtón túlról, Oliver nem volt egyedül odabent. Lassan belöktem az ajtót, és ledermedtem. Liz az egyik asztal lapján ült, Oliver pedig a combjai között állt, és éppen egymásba feledkezve csókolóztak. Óvatosan hátráltam, nem akartam, hogy tudják, ott jártam. Liz Oliver hajába mélyesztette az ujjait, pont úgy, ahogy néhány hete én is tettem. Oliver felmordult, és belemarkolt a barátnőm fenekébe, majd áttért a szájáról a nyakára. Sikerült úgy kijutnom, hogy nem vettek észre, de a szívem őrült ritmusban vert a bordáim alatt még akkor is, mikor beszálltam a kocsiba. Dühösnek kéne lennem? Féltékenynek? Sajnos egyik sem voltam. Hisztérikusan felkacagtam a helyzet komikáján, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, végül tárcsáztam Kade számát. Jó néhányat csörgött, mielőtt beleszólt volna a telefonba.

- Kíváncsi voltam, meddig bírod az elbűvölő társaságom nélkül - mondta némi gúnnyal köszönés helyett.

- Azt hiszem, eddig – vallottam be szem forgatva. - Le akarom magam inni, csatlakozol? - tértem azonnal a lényegre. - Vagy van most valami dolgod?

- Ami azt illeti, fekszem az ágyban és a plafont bámulom. Bámulhatnánk együtt is némi alkohol társaságában. Mit szólsz?

Elképzeltem, ahogy azon a bizonyos ágyon fekszik, ahol néhány napja én adtam át magam Nad-nek, és hirtelen elöntött a forróság.

- Viszek pezsgőt, húsz perc és ott vagyok nálad – ígértem reszelős hangon, majd megszakítottam a hívást.

Ha ez egy olyan nap, mikor a barátnőm semmivel nem törődik azon kívül, hogy jól érezze magát, akkor én is megtehetem ugyanazt, nem?

Ugrás a folytatáshoz!