Ha tudnék repülni 1.

Sziasztok! Meghoztam az új történet legelső részét, amit SophieAnne-el közösen álmodunk/írunk, és izgatottan várjuk, hogy fog nektek tetszeni :) Ezt a csodálatos borítót ő szerkesztette a sztorihoz:

Louis

Szerda, 11:23

A fehér BMW terepjáró lassan kanyarodik be az orvosoknak fenntartott parkolóba, ami a legközelebb van a bejárathoz. Ez az egyik olyan dolog, amit Louis imád a munkájában, persze azok után, hogy naponta menthet életeket. Miután leállítja a motort, magához veszi az utasülésen pihenő táskáját, hogy kiszállva a kórházba indulhasson. 

– Dr. Tomlinson – bólint az egyik nővér, amikor a férfi elsétál a közeli nővérpult mellett, és az orvosi szoba felé indul. Louis rámosolyog, és magára csukja az ajtót, hogy felvegye az orvosi köpenyét, és átnézzen néhány aktát, amit az asztalára tettek. Sóhajt egy nagyot, és úgy dönt, mielőtt nekikezd a hosszú ügyeletes műszaknak, előbb iszik egy kávét. Amíg a kávéfőző végez, a nyakába dobja a sztetoszkópját, és megköti a nyakkendőjét. Önszántából nem öltözne így, de a munka megköveteli. Kávézás közben átnézi az aktáit, és úgy dönt, miután átveszi a műszakot Dr. Fletchertől, megnézi a betegeit.

– Szia – nyit be hozzá a kollégája, és leül a tőle nem túl messzi szabad székre. 

– Milyen napod volt? – kérdi mosolyogva, és becsukja a kezében lévő mappát, hogy teljes figyelmét a munkatársára összpontosíthassa. 

– Fárasztó – sóhajt fel, de azért kimerülten elmosolyodik. – Kérhetek egy szívességet, Louis? Az egyik betegemről lenne szó. 

– Persze, mondd csak – bólogat érdeklődve a kék szemű férfi, és az asztalra könyökölve összefűzi az ujjait. 

– Nagyjából egy hónapja műtöttem Harry Stylest, tudod – kezd bele, és Louis elé tolja az említett nevével ellátott sárga dossziét. – Úgy volt, hogy csak a jövő héten jön vissza kontrollra, de ma reggel telefonált, hogy elutazik valahová, ezért ma este lenne ideje eljönni. Én viszont nem leszek itt. Nem akartam akadékoskodni, mégiscsak egy világsztár. A főorvos kitekerné a nyakam, ha megtudná, hogy nem álltunk azonnal a rendelkezésére. Meg tudnád nézni nekem? 

– Mivel is műtötted? Már nem emlékszem – ingatja a fejét Louis, és kinyitja a mappát. 

– Ínhüvelygyulladással – feleli Brendon, aztán folytatja, hogy végre hazamehessen. – Nem volt komoly műtét, végig ébren volt, és utána is jól viselte. Azért aggódtam, mert nem igazán volt szófogadó. Kértem, hogy a varratok kiszedéséig legyen óvatos, és ne gitározzon, vagy erőltesse meg bármi más módon, de ez nem sikerült neki. Szükség volt még két öltésre, mert szétnyílt a seb. Ennyi volt a komplikáció. 

– Szóval semmiség – motyogja Louis, miközben a papírokat olvasgatja. – Oké, mikor jön? 

– Este tizenegyre ér ide – feleli a kollégája, aztán felkel, hogy levegye a köpenyét, és felkapja magára a fogason várakozó zakóját. – Ha vannak még fájdalmai, akkor írj fel neki Aspirint. 

– Nagy felhajtás lesz körülötte? – vigyorodik el Louis, mert fogalma sincs, hogyan kellene elképzelni egy globális sztár érkezését. Nem volt itt, amikor Brendon műtötte. Nem tud sokat az énekesről, csak amennyit valószínűleg mindenki. Néha hallja a zenéit az autó rádióján, vagy beleakad néhány szalagcímbe az interneten, amikor híreket olvas, de nem nyitott még meg egyet sem. Nem igazán törődött a férfival. A zenéje hallgatható, de otthon még sosem jutott eszébe bármit is lejátszani tőle. Talán majd ezek után. 

– Legutóbb a menedzsere, az anyja, meg három testőr kísérte – darálja gyorsan a férfi, és már a táskáját veszi magához. – Köszönöm, Louis. Majd visszaadom egy betegednél. 

– Nem gond, jó pihenést! – köszön el tőle a kék szemű, és becsukja maga előtt Harry mappáját, majd azt az egyet az asztalon hagyva, az összes többivel a kezében, elindul a betegei felé. 

Ahogy belép az első kórterembe, három idős néni is hangos üdvözléssel fogadja őt, ami hatalmas vigyort csal az arcára. 

– Hogy vannak, hölgyeim? – sétál beljebb, és a kezébe veszi az ajtóhoz legközelebb helyet foglaló ágy végéből a keretre akasztott kórlapot. 

– Sokkal jobban a műtét óta, doktor úr – feleli kedvesen Mrs. Forbes, a hetven éves nénike. A csípőizületét kellett műteni néhány napja, de olyan rossz emlékei vannak az állami kórházakról, hogy azt mondta, soha többet be sem teszi a lábát egyikbe se. Így került ide. 

– Ezt örömmel hallom – bólogat Louis, és tekintetét a kórlap adataira emeli. – Úgy látom vasárnapig még itt kell maradnia, de hétfőn segítek beadni a jelentkezését a London Maratonra, rendben? 

A néni csak hangosan felnevet ezen, amihez a doktor is csatlakozik, aztán visszaakasztja a műanyag irattartót az ágy végébe. 

– Ma este én vigyázok a hölgyekre. Ha bármilyen fájdalma lenne, Mrs. Forbes, csak szóljon – kacsint az ősz hajú asszonyra. – Na, és Mrs. McBain? Tudja már fájdalom nélkül hajlítani a könyökét, vagy még mindig makacskodik? 

– Áh, Dr. Tomlinson, az öreg csontok már nem olyan szófogadóak, mint az olyan fiatalok – mutat egyértelműen Louis felé, aki csak színpadiasan felvonja a szemöldökeit egy kedves mosollyal. – Majd idővel megtudja. 

– Tudom én azt, évekig kísértett a tananyag az egyetemen – legyint egy nagyot, és megint mindenkit nevetésre sarkall vele. – Mit szólna egy vershez? Készültem valamivel. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem ismeri. 

– Nem hiszem, hogy bármivel meglephet, de csak próbálja meg! – állítja kihívás elé a doktort, aki bólogatva leül az ágya végébe, kivesz egy kis összehajtott papírlapot a zsebéből, és úgy fordul, hogy a többiek is lássák. Elszaval egy régi, még az angol reneszánsz korból származó versikét, de mielőtt a végére érne, a hölgy is becsatlakozik, és közösen fejezik be. Az idős nő elmondja a dátumot és a szerzőt, Louis pedig vigyorogva csóválja a fejét. 

– Nem értem, hogy csinálja, Mrs. McBain – kel fel az ágy végéből, és a kezébe fogja a kórlapját. Ez egy játék volt azóta, hogy az asszonynak be kellett feküdnie a műtétje miatt. Elejtette azt, hogy nincs olyan angol vers, persze a klasszikus korokból, amit ő ne ismerne, Louis pedig fogadott vele, hogy találni fognak. A fogadás persze nem volt túl komoly, arról szól, hogy ha Louis péntekig nem tud ilyen költeményt felmutatni, akkor a hétvégét már otthon töltheti, ha viszont igen, Louis csak vasárnap engedi haza. 

– A lényeg, hogy rohan az idő – húzogatja a szemöldökét Mrs. McBain cinkosan, feljebb húzva a takaróját. – Már csak két versikényi esélye maradt, Dr. Tomlinson. 

– Ne féltsen engem! – tartja előre drámaian a kezét, és még a szemét is lehunyja hozzá. Miután visszaakasztotta a mappát, tovább lépdel a következő ágyig, és így tovább, amíg végig nem nézi az összes beteget, akik az osztályon fekszenek, ő a felelős értük, és ezt nagyon komolyan veszi. Persze a részlegen sokkal súlyosabb műtétekből lábadozók is vannak, és Louis velük is ugyanilyen bensőséges, és mély kapcsolatot alakít ki minden egyes alkalommal. Tudja ő, hogy ez nem mindig szerencsés. Voltak esetek, amikor valaki a műtőasztalon maradt, vagy éppen később veszítette életét, és az mindig nagyon megrázta a fiatal orvost. Louis elsősorban idegsebész, de a mozgás is legalább ennyire érdekelte, ezért két szakterületen is diplomázott, így ma már neurológus és ortopéd sebész. Persze még fiatal, nagyon sokat kell tanulnia, de szerencsésnek mondhatja magát, amiért a gimnázium után azonnal felvették az egyetemre, és azt is tudta, milyen szakirány érdekli, így nem volt sok időhúzás a tanulmányai alatt. Közeledve a harminchoz, végre elkezdhetett praktizálni, és imádja a munkáját. Fárasztó, stresszes, és kevés szabadidőt enged neki, de soha nem panaszkodna érte. Mindig ez volt az álma, és boldog, hogy elérte. 

Szerda, 22:30

Louis még vetett egy utolsó pillantást a kritikusabb betegeire, aztán végigkísérte, amíg az ügyeletes ápolónők kiadagolják a gyógyszereket, hogy végül ő is elmehessen egy kicsit lepihenni. Ilyenkor soha nem alszik el. Nem szereti, mert ha vészhelyzet van, akkor képtelen olyan gyorsan felébredni, és összeszedni magát, hogy a helyzet magaslatán legyen. Amikor ügyeletes, olyankor látja el az összes felhalmozódott papírmunkáját, és ha azokon is túl van, akkor a laptopján szokott filmet nézni. Már a harmadik részt indítaná éppen a jelenlegi kedvenc sorozatából, amikor megszólal a csipogója. Lecsukja a gépet, és miután alaposan kinyújtóztatja a tagjait, a legközelebbi nővérpult felé indul. 

– Mi történt? – kérdi kedvesen, mire a nővér egy mosollyal néz fel rá. 

– Mr. Styles megérkezett – bólint Louis háta mögé. A férfi megfordul, és valóban a hírességet pillantja meg az egyik széken várakozva, miközben épp a telefonját nyomkodja. Látott róla már néhány fotót, amik címlapokon vagy az interneten jöttek vele szembe, de soha nem ragadt le, hogy alaposabban megnézze őket. Most ráadásul teljesen máshogy néz ki. A haja egy kicsit kócos, egy piros mintás kendő van átkötve rajta, ami megmosolyogtatja, mert így pont úgy fest, mint bárki más, aki nem akart túl sok időt tölteni a tükör előtt, mielőtt elszaladt valahová. Fekete, kötött pulóvert visel, egy szürke melegítővel, és fehér edzőcipőkkel. Louis soha nem ismerte volna meg őt, és valószínűleg csak elsétált volna mellette a folyosón, ha nem szólnak, hogy hol keresse. 

– Köszönöm, Alice – mosolyog vissza a nővérre, majd elindul az említett férfi felé. – Üdv, Dr. Louis Tomlinson vagyok. Ma este én vizsgálom meg. Dr. Flecher nincs műszakban. 

– Én Harry Styles vagyok – kel fel a műanyag székről, és ezzel a lendülettel Louis fölé magasodik, miközben mosolyogva elfogadja a felé nyújtott kezet. – Nem mondta, hogy nem jó neki a mai nap. 

– Nem akarta rabolni az idejét, inkább rám bízta az esetet – folytatja Louis, és csak reméli, hogy a srác nem egy tipikus hisztis celeb, aki majd egy ilyen semmiség miatt kezd el cirkuszolni vele, hogy ki vet néhány pillantást a kezére három és fél percben. Nem nézi ki belőle, hogy az lenne. Valójában igazán kedvesnek, természetes embernek tűnik Louis szemében. Legalábbis így, első pillantásra. Aztán majd kiderül.  – Így nem kell átrendeznie a napirendjét emiatt. 

– Istenem, tegeződjünk, oké? – mosolyodik el a zöld szemű férfi, és ettől két kis gödör jelenik meg a szája sarkaiban. Louis ezt bájosnak találja egy felnőtt férfitól. – Azt hiszem, egyikünk sem túl idős még. Így közvetlenebb.

– Rendben – bólint a doktor is egy mosollyal, aztán oldalra tartja a kezét, hogy megmutassa a világsztárnak, merre kell menniük. – A kísérőid itt is megvárhatnak, vagy velünk is jöhetnek. Ahogy tetszik. 

Harry megfordul, és szétnéz a háta mögött, mintha keresne valamit, majd egy egyszerű vállrándítással folytatja a sétát Louis oldalán. – Nincsenek kísérőim. Úgy gondoltam, csak felesleges bonyolítása lenne az egésznek. Ennyit egyedül is el tudok intézni, ezért akartam este jönni. 

– Ez azt jelenti, hogy most tilosban jársz? – kérdi egy féloldalas mosollyal. – Nem is tudják, hogy itt vagy? 

– Olyasmi – nevetgél Harry, és a gyűrűit csavargatja az ujjain, ahogy már a sokadik folyosót szelik át. A fények ebben a szárnyban gyengébbek, és szép lassan az emberek is eltűntek már a környezetükből. A folyosó teljesen kihalt. – Teljes egészében rád vagyok hagyatkozva.

– Gyere, ez a rendelő jó lesz – lassít le, és a mágneskártyáját kihúzva a zsebéből, kitárja az ajtót Harry előtt. Ő csak bólint, és belép a szobába, majd megáll a helyiség közepén. – Foglalj helyet azon a széken. És tűrd fel a ruhád ujját. 

– Igenis, doktor úr – felel Harry, és az idősebb mosolyogva ránéz, mert arra számít, hogy ez valami csipkelődés lehetett, de a zöld szemű csak ugyanazzal az apró mosollyal összpontosítja minden figyelmét a kezére, és teszi, amit az orvos mond. Louis egy picit megrázza a fejét, aztán a csaphoz lép, és alaposan megmossa a kezét. Ez csak egy kontroll vizsgálat, nincsen semmilyen seb már, amit kímélni kellene, vagy vigyázni a fertőzések miatt, de Louis nem szeret úgy vizsgálni, ha előtte nem mosakodik be. Miután megtörli a kezeit, ő is leül a másik szék szélére, hogy közel legyen Harryhez. A telefonját, ami a nadrágzsebében nyomorgott eddig, az asztalra teszi, majd a kezét nyújtja, és a zöld szemű a tenyerébe fekteti a műtött csuklóját. Louis a másik kezét is felemeli, és már két kézzel forgatja a fény felé Harry karját, hogy a heget ellenőrizze, majd mutatóujjával finoman végigsimít a még rózsaszínes csíkon. – Brendon szép munkát végzett. Apró a vágás, és gyönyörűek az öltések. Szinte alig marad majd nyoma. Még a tetoválásnak sem lett nagy baja. 

– A magánklinikák előnye – bólogat bőszen Harry, és ő is a saját műtétje nyomait nézegeti. – Sok pénzért, de legalább szépen vágják fel az embert. 

– Összegezve valóban ez a lényeg – válaszolja egy mosollyal Louis, ahogy elszakítja a tekintetét a másik férfi csuklójáról, és helyette a szemébe néz. – Fáj még, vagy már nincs szükséged fájdalomcsillapítóra? 

– Nem igazán szeretem a gyógyszereket – feleli a fejét rázva az énekes, és ahogy Louis elengedi a kezét, egy kicsit még ott tartja maga előtt, mintha arra várna, hogy a doktor újra a kezébe vegye a csuklóját. Lassan húzza le a pulóvere ujját, és veszi újra kezébe a telefonját. – De amikor gitározom, még néha fáj. 

– Rendben – bólint a kék szemű férfi, és a gurulós irodai széken, amibe ő foglalt helyet, a számítógép felé gördül, amit előzőleg egy mozdulattal már bekapcsolt. – Írok fel egy kis Aspirint, és… 

– Nem lehetne valami mást? – kérdi rekedtes hangon, majd rögtön utána meg is köszörüli a torkát. Louis eldönti, hogy otthon meg fog hallgatni tőle néhány számot. Most, ahogy itt ülnek, élőben olyan különlegesnek tűnik a hangja. Megérdemelné, hogy ne csak háttérből hallgassa meg. Legalább egyszer.  – Nincs semmi baj vele, csak olyan erős. 

– Mit szólnál egy kenőcshöz? – kérdi a fiatalabb felé fordulva, de csak egy pillanatra néz rá, tekintetét máris visszairányítja a monitor felé. – Nem olyan erős, mint a tabletta, de a semminél jobb. 

– Tökéletes – bólint mosolyogva a másik férfi, és míg Louis megállás nélkül a zárójelentését gépeli, érzi, hogy a srác még nézi őt egy ideig, aztán a telefonján ügyködik valamit. Miután a nyomtató már dolgozni kezd a dokumentumon, Louis még megír gyorsan egy receptet, és az asztalon hagyva Harry felé fordul. 

– Van az a szám… folyton játsszák a rádiók is… – kezd bele, de már érzi, hogy ezzel csak borzasztóan kínos helyzetbe hozta magát ahelyett, hogy valami kellemes beszélgetést kezdeményezett volna. Harry csak meglepetten felvonja a szemöldökét, és egy nagyon komisz mosollyal várja a folytatást. 

– És ez az én számom, vagy valaki másé? – szurkálódik mosolyogva, és lezárja a telefonja képernyőjét, de továbbra is a kezében tartja azt. 

– A tiéd – forgatja meg nevetve a szemeit Louis, és egy kicsit fellélegzik, hogy Harry is vele nevet. 

– Rendben, akkor már közelítünk, ne add fel Louis! – vigyorog a fiatalabb, és láthatóan próbálja ösztönözni a doktort, hogy erőltesse meg magát, meg a memóriáját. 

– Oké, de, feladom! – tárta szét a kezeit Louis, és nevetve hátradől a székben. – Csak próbáltam jó színben feltűnni előtted, de nem jött be. Nem igazán ismerem a zenéd, sajnálom. De van egy, amit sokszor játszanak a rádiók, időről időre hallom a kocsiban. 

– Nem, ezzel nincs semmi baj – mosolyog rá továbbra is, de Louis valahogy csak ragályosnak találja, és ő sem tud leállni vele. – Jobban mondva van! Holnap ideje megvenned a lemezem. A koncertjegyed megvan már? Hamarosan indul a turné, nehogy lemaradj!

– Természetesen! – bólogat lelkesen, de már mindketten hangosan nevetnek. 

– Valamiért mindig felüdülés találkozni valakivel, aki nincs oda értem – fordítja egy hajszálnyival komolyabbra a szót Harry, Louis pedig minden mást kizárva figyel rá. – Ez most beképzelten hangzott, de érted, hogy értem, nem? Egy idő után már sok, és azt sem tudod, kiben bízhatsz meg, ki van csak magad miatt melletted, és ki az, akinek a hírneved vagy a pénzed kell. Frusztráló. 

– Azt elhiszem – ért egyet az orvos, és még néhány percig nézi a másik férfit, aztán kiveszi a zárójelentést a nyomtatóból, lepecsételi, majd aláírja, hogy Harry kezébe adhassa a recepttel együtt. – Én utálnám azt, ahogy a sztárok élnek. 

– Meg lehet szokni – ránt vállat Harry, és közben a papírt nézi, amit Louis kinyomtatott. – Persze egészen más, mint az a csodavilág, amit gyerekként elképzelsz. Egyszer tényleg el kellene jönnöd, hogy megnézd…

Louis nem tudja, Harry akart volna mást is mondani, vagy ez volt a mondat vége, mert hirtelen minden figyelmét leköti, hogy milyen erősen kezd szédülni, és ahogy az asztalhoz kap, csak annyit lát, hogy Harry rémülten felugrik, de mintha ő sem tudna megmozdulni, a székbe kapaszkodva próbál talpon maradni. Hallja a vitrin ajtók, és mögöttük helyet foglaló üvegcsék csörgését is, ahogy kapkodja a fejét. 

– Mi a franc történik? – kiált fel a fiatalabb, és amikor az előbbinél is erősebb hullámban érkezik a korábbi érzés, a bútorok és berendezések pedig elkezdenek összedőlni körülöttük, Louis rájön, hogy egy nem annyira barátságos földrengést élnek át éppen. Tudja, hogy mit kellene tennie, de nem gondolta soha, hogy éles helyzetben ez ennyire nehezen jön elő. Harry teljesen bepánikolt, és most már bármibe próbál kapaszkodni, ami csak a keze ügyébe kerül, Louis pedig felkel a székből, hogy egy védett helyre bújtassa magukat. Ezt is tanulták a főiskolán, és elsősegély órákon is mindig elmondják. Az ajtókeret, vagy egy védett hely, mint az asztal alatt vagy valami hasonló, ezek a legjobbak az ilyen helyzetekben. Amikor már kész arra, hogy megragadja Harryt, és a vizsgáló ágy alá tuszkolja őt, leválik a plafonról a neoncsöveket burkoló nehéz műanyag borítás, és egyenesen az énekesre zuhan. 

– Jézusom! – kiált fel a doktor, és ő is leguggol a térdre rogyott srác mellé. – Jól vagy? 

– Nem igazán – nyöszörög, és mindkét kezét a fejére szorítja, ahogy hangosan zihál. – Szédülök… 

– Gyere, segítek felkelni – magyarázza a kék szemű, és Harry egyik karjába markolva próbálja őt felhúzni, hogy a menedékül szolgáló ágy alá segítse, mire a rengés csillapodni látszik, és már sokkal kevésbé érzik elveszve minden mozdulatukat. Harry még mindig lehunyt szemmel próbál magához térni az előbbi pánikhelyzetből, aztán egy sóhajjal, és Louis segítségével, nekidől a vizsgáló ágy oldalának. – Mennyire szédülsz? 

– Eléggé ahhoz, hogy most inkább nem nyitom ki a szemem – feleli halkan, dörmögő hangon, és minden rémület ellenére, Louis egy apró mosollyal fogadja, hogy igazán komoly baja úgy tűnik nincsen, vérzést nem lát, bár az erős szédülés aggasztja egy kicsit. Valószínűleg bent kellene tartania éjszakára, és megvárni, hogy reggelig javul-e a tünet, de közben attól is tart, hogy az épület többi részén mi lehet a helyzet, és azt is tudja, hogy mielőtt biztonságosnak nem ítélik a kórházat, ki kellene menniük, ha nem akarnak ennél is nagyobb bajba keveredni. A földrengések alattomosak. Sosem tudni, hogy mennyire rongálta meg az épületet, az utórengésekről nem is beszélve. 

– Ha úgy érzed, hogy fel tudsz kelni, minél előbb el kellene hagynunk a kórházat – kezdi Louis, és már igyekszik is úgy helyezkedni, hogy Harry a vállára támaszkodva ki tudjon menekülni vele az épületből. – Menni fog? Segítek. 

– Köszönöm – feleli Harry, és erősebben szorítja össze a szemeit, ahogy Louis talpra próbálja állítani, de újabb pánikkal nyitja nagyra őket, amikor a föld ismét megindul alattuk, és egymásba kapaszkodva zuhannak a padlóra. Ezúttal sokkal erősebb a mozgás. Az ablakok hangosan robbannak ki, és minden szekrény felborul a kis helyiségben, ripityára törve az üvegbetétes ajtókat. Louis megragadja Harry karját, és az ágy alá rángatja a sokkos énekest. A magasított ágy lábaiba kapaszkodik, és némi megkönnyebbüléssel konstatálja, hogy a másik férfi is ezt teszi. Innen már nem volt mit tenniük, mint remélni, hogy nem lesz nagyobb baj, és várni a rengés végét. A lámpák kiszakadva a plafonból, nem messze tőlük zuhannak a fénylő fehér járólapokra, és Louis nem tudja, hogy a rájuk eső lámpáktól, vagy pedig valami sokkal rosszabb okból, de megrepednek a csempék a padlón, és hangos recsegéssel szaladnak tovább a repedések a szobában, hogy pókhálóként lepjék el az egész helyiséget. Az összes hidegvérét elveszíti, amikor minden olyan gyorsan történik, és érzi, ahogy megnyílik alatta a föld. Már hiába kapaszkodik olyan erősen, nincs ami megtartsa, amikor egy kiáltással a semmibe zuhan. Hangos nyögéssel puffan egy kemény felületre, miközben érzi a jéghideg fájdalmat szétáradni a jobb lábában. Amikor fájdalmában odakap, rémülten emeli fel a fejét az alatta elterülő kőtörmelékről, és veszi alaposabban szemügyre a sérülését. Ideje viszont nincsen arra, hogy ezzel foglalkozzon, mert ahonnan ő esett le, most szakadatlanul hullanak alá a hatalmas kődarabok, teljesen elzárva előlük a rést, ahol talán visszajuthattak volna. Louis amilyen gyors mozgásra csak képes a combjába fúródott, vékony vasrúddal, ami minden bizonnyal az épület tartóelemeiből származik, igyekszik Harry közelébe férkőzni, aki nem olyan nagyon messze tőle, mozdulatlanul fekszik. A kendő már nincs a fején, a földön hever mellette, és az arca piszkos a poros törmeléktől, ami körülveszi őket, de a mellkasa mozog, és hallja a zihálását is. Louis egy nagy sóhajjal köszöni meg az égnek, hogy ezek szerint nem esett túl nagy baja, és amikor a föld végre teljesen megáll, egy fájdalmas nyögéssel dől neki a közeli falnak. 

– Harry? – nyöszörgi, mert a lába minden pillanattal, ahogy az adrenalin távozik a szervezetéből, egyre jobban fáj. Mindkét tenyerével körbeöleli a sérülést, amibe a hosszú vas még mindig masszívan bele van fúródva. Tudja, hogy mit kellene tennie, de egyelőre csak vár, hogy megnyugodjon minden igevégződése annyira, hogy képes legyen teljesen tisztán gondolkodni. – Harry, hallasz? 

Az énekes lassan mozgolódni kezd a földön, és óvatosan nyitogatja a szemeit. Először értetlenül néz körbe, majd a pillantása megakad Louis-n, de aztán fájdalmasan eltorzul az arca, mert a lába beszorult egy rázuhanó polcos szekrény alá.

– Hol vagyunk? – kérdi rekedt hangon, de akkor észreveszi Louis véres köpenyét, és a kezeit követve meglátja, hogy mi történt a doktorral. A pupillái rémülten tágulnak ki, és azonnal mozdulna, ha nem tartaná vissza a törmelék.

Harry

Szerda, 23:21

Amikor Harry magához tér, az első gondolata az, hogy talán másnapos, mert a feje szét akar robbanni, és ha ez még nem lenne elég szörnyű, mindene úgy fáj, mintha elütötte volna egy busz. A levegő annyira poros körülötte, hogy azonnal köhögni kezd, és végre kinyitja a szemeit is. Csak homályos emlékképek villannak be neki, és először nehezére esik összerakni magában, hogy mit keres egy összeomlott épületben. De aztán oldalra fordul, megpillantja a doktor gondterhelt, fájdalomtól eltorzult arcát, és végre eszébe jut a szédülés, az őrült rázkódás, meg a pillanat, amikor megnyílt alattuk a föld.

– Hol vagyunk? – kérdezi erőtlenül, de amikor észreveszi Louis pirosra színeződött köpenyét, és hogy az ujjai közül csordogál a vér, a válasz már nem is olyan fontos. Az ösztönei azonnal azt diktálják, hogy segítenie kell, csak fogalma sincs, hogyan kezdjen hozzá. Amikor az oldalára próbál gördülni, valami visszatartja, és ő ledermed. Egy polc dőlt a lábára, és most súlyos béklyóként nehezedik a sípcsontjára.

– Tudod mozgatni a lábad? – kérdezi Louis alig hallhatóan. A pánik egy pillanatra teljesen eluralkodik Harryn, de kényszeríti magát, hogy mélyeket lélegezzen, még akkor is, ha a por irritálja a nyálkahártyáját. Csak egy kis polc, semmi nagyobb. Tudja jól, hogy sokkal rosszabbul is járhatott volna. Amikor felül, a feje kóvályog, de egy határozott mozdulattal sikerül lelöknie magáról a polcot. Négykézláb mászik közelebb a doktorhoz, és ijedten nézi, ahogy a férfi is köhögni kezd, és egy pillanatra elemeli a kezeit a sebről.

– Jézusom – suttogja maga elé, amikor végre megpillantja azt a pontot, ahol a férfi combjába ékelődött a fémrúd. Segít Louis-nak levenni a köpenyét, aki már egy kis mozgástól úgy zihál, mintha lefutotta volna a maratont. A doktor a kiálló vasrúd köré csavarja az anyagot, de Harry átveszi tőle, és ő szorítja a sebre. A vér fémes illata betölti a levegőt, és Harry meg van róla győződve, hogy rosszul lesz, hacsak nem történik valami csoda.

– Figyelj rám – hallja Louis gyenge hangját, és érzi, hogy a férfi a kezére fekteti a sajátját, hogy felhívja magára a figyelmet. Harry végre felemeli a fejét, és ránéz. – Nem lesz semmi baj, oké? Összeszedjük magunkat, és szépen sorjában megoldjuk a problémákat – mondja megnyugtatón, és Harry talán hinne neki, ha a mondat végére nem csuklana el a hangja a fájdalomtól. – Hogy van a fejed? Vérzik – hajol hozzá közelebb a doktor, hogy megnézhesse a homlokát.

Harry önkéntelenül odanyúl, és az ujja hegye véres lesz, de ez most nem számít.

– Semmi bajom. A kezem amúgy is jobban fáj – magyarázza, és a tenyerét a bal könyökére szorítja.

– Mi van a műtött csuklóddal?

– Lehet, hogy ráestem, de az nem olyan vészes – biztosítja Harry, és Louis egy kicsit nyugodtabban támasztja a fejét a még épen lévő falnak.

– Oké, semmi baj. Le kéne venned a gyűrűket, mert könnyen előfordulhat, hogy bedagadnak az ujjaid – mondja, és amikor Harry teszi, amire kérte, folytatja: – Mutasd a lábad! – kéri az énekestől, aki azonnal felhúzza a melegítője szárát. A sípcsontja felett egy csíkban zúzódások, bőr alatti véraláfutások mindkét lábán, de szerencsére nem tört el. – Rendben. A hasad nem fáj? A mellkasodat nem ütötted meg nagyon? – kérdezi a férfi.

Harry megcsóválja a fejét, és próbálja elhessegetni azokat a gondolatokat, hogy a doktor csak próbál időt nyerni, mielőtt a legnagyobb problémára fókuszálnának. A férfi még akkor is azzal foglalkozik, ő hogy érzi magát, amikor láthatóan nagy fájdalmai vannak a combjába fúródott vas miatt. 

– És mi van veled? – kérdezi Harry, mert már nem bírja tovább látni, ahogy a férfi minden apró mozdulatnál összerezzen. Louis a fájó könyökét nézegeti éppen, a véres ujjai hozzátapadnak a bőréhez, és Harry érzi, hogy milyen hideg a keze. Tisztán emlékszik rá, hogy amikor a csuklóját vizsgálta a rengések előtt, az ujjai melegek voltak. Louis felsóhajt, és elengedi őt.

– Harry, meg kell nyugodnod – mondja neki komolyan.

– Miről beszélsz? Nyugodt vagyok – feleli teljesen összezavarodva.

– Nem vagy az. Sokkot kaptál, és nem csodálkoznék, ha agyrázkódásod is lenne – magyarázza a doktor.

– Aggódom miattad – vágja rá Harry, és Louis azonnal elmosolyodik. – Az a fémrúd a lábadban…

– Nem néz ki valami jól, ugye? – kérdezi Louis, még mindig fáradt vigyorral az arcán.

– Sápadt vagy – mondja Harry gondterhelten összevont szemöldökkel. Egyértelmű, hogy kettejük közül ki van rosszabb állapotban, és a férfi még mindig próbál viccelődni.

– Félek, ha eltávolítjuk, még jobban fog vérezni – vallja be Louis, ahogy lenéz a sebre. – De ki kell szednünk. Ki tudja, mikor ér ide a segítség.

Harry nyel egy nagyot, de újra bólint. A férfinak szüksége van a segítségére, és ő mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy rendbe jöjjön. Ha belegondol, hogy könnyen magára maradhatott volna abban a betemetett sírban, legszívesebben megölelné a doktort, amiért ott van vele.

– A telefonom! – jut eszébe Harrynek, és máris visszamászik a helyre, ahol magához tért. Emlékszik, hogy a kezében volt, de azért a zsebeit is átkutatja, mielőtt elkezdi a földön keresni. Egyetlen lámpa világít az épen maradt falon, aminek Louis is nekitámaszkodik, de szerencsére elég ahhoz, hogy észrevegye a mobilt egy kis betontömb alól kilógni. A kijelzője ripityára tört, de ez még nem jelenti azt, hogy… – A kurva életbe! – káromkodik Harry, miközben sikertelenül próbál életet lehelni a kis készülékbe.

– Hagyd, Harry. A vonalak valószínűleg amúgy sem működnek. A földrengés elég nagy volt, hogy az egész városrész romokban álljon.

Harry a törmelékek közé dobja a használhatatlan eszközt, és vesz néhány mély lélegzetet. Sosem volt az a ideges fajta, most mégis úgy érzi, hogy bármit össze tudna törni, fájós kéz ide vagy oda.

– Megoldjuk – mondja határozottan, mikor visszamászik Louis-hoz. A hangja remeg, és a szíve sokkal hangosabban dübörög a fülében, mint bármelyik óriási arénakoncertje előtt. – Aztán kiviszlek innen – néz a férfi kék szemeibe, mintha ígéretet tenne.

Louis nem válaszol, de a tekintetében ott a néma hála.

– Látod azt a barna táskát ott? – mutat egy kupac felé. – Ha jól emlékszem, a szekrény tetején volt, és ha minden igaz, kötszerek is vannak benne. Talán azzal nagyobb szerencsénk lesz.

Harry máris felugrik, és annyira elkezd szédülni, hogy majdnem visszaesik a földre. A falnak kell támaszkodnia, miközben Louis ijedten nézi őt.

– Semmi baj, jól vagyok – biztosítja a doktort, és átmászik a törmelékeken, hogy megkaparintsa a táskát. Amikor visszamegy a földön ülő férfihez, azért imádkozik, hogy tényleg találjanak benne valami használhatót. Lehet, hogy nem sokat ért a sebekhez, de a jogsiszerzés miatt elvégzett elsősegély tanfolyamon azért ragadt rá egy-két dolog, és tudja, hogy ha nem csinálnak valamit, a férfi szép lassan elvérzik. Amikor kinyitják a táskát, Louis azonnal kutakodni kezd. Kivesz néhány adag steril gézlapot, feltekert gyorskötöző pólyát, ollót, tűt és cérnát, betadint, végül egy kis átlátszó üvegfiolát egy diadalittas mosoly kíséretében.

– Fájdalomcsillapító – magyarázza, amikor kerít egy steril tűt, és máris felszívja a folyadék egy részét. – Szétosztjuk – jelenti ki még azelőtt, hogy Harry tiltakozni kezdene. Azonban ez nem állítja meg őt:

– Add be magadnak, szükséged lesz rá. Én jól vagyok, tényleg – bizonygatja Harry, de Louis megcsóválja a fejét. 

– Mint mondtam, szétosztjuk. Kettőnk közül te legalább tudsz mozogni, de ha a fejfájás teljesen leszedál, akkor semmi esélyünk, érted? Amúgy sincs olyan erős, mint egy érzéstelenítő, így is úgy is fájni fog, ha kiszeded – pillant le Louis a lábára.

Harrynek ahhoz túl hiányosak a gyógyszerészeti ismeretei, hogy tovább vitatkozzon vele. Kibújik a vastag pulcsija ujjából, és hagyja, hogy Louis egy kis fertőtlenítővel átitatott lapocskával letörölje a vállát, mielőtt beadja az injekciót. 

– Ne haragudj rám, amiért megkérdezem, de ugye nem kaphatok el tőled semmit? – kérdezi Louis hezitálva, amikor másik híján ugyanazt a tűt tölti meg az átlátszó folyadékkal.

Harry az átnedvesedett anyagot szorítja a doktor sebére, és először csak bambul maga elé, de amikor végre leesik neki, hogy a doktor valószínűleg nem a múltheti náthájára gondol, gyorsan nemet int a fejével. Miért ennyire nehéz a gondolkodás? Úgy érzi magát, mint egy fárasztó koncert után, ahol végkimerülésig hajtva magát beesik a szállodai szobájába, és arra sincs energiája, hogy lezuhanyozzon. A szemeit is nehéz nyitva tartani, de amikor újra befurakodik a fejébe a gondolat, hogy ő az egyetlen, aki segíthet Louis-n, éberebb lesz, mint valaha. Nézi, ahogy a férfi felhúzza az ingét, a fogaival tartja meg, hogy ne csússzon vissza, lefertőtleníti a hasát egy kis részen, összecsípi a bőrt, de egy pillanatra megtorpan.

– Basszus, ez teljesen más, mint mikor egy betegnek adom be – magyarázza Louis, kínjában nevetgélve tompa hangon, mert még mindig a szájában a ruhája. Harry együttérez vele, de nem tudja, mit feleljen erre. Már éppen nyitná a száját, hogy megkérdezze, segítsen-e, amikor Louis újra megszólal: – Az inzulinos cukorbetegek naponta többször csinálják ezt, szóval… – rántja meg a vállát, és többet nem gondolkodik rajta. A hasa gyorsan emelkedik és süllyed, ahogy kapkodja a levegőt, miközben a bőre alá fecskendezi a fájdalomcsillapítót. 

Amint végez az injekcióval, az ollót veszi a kezébe, és elkezdi levágni magáról a szürke vászonnadrágot a seb körül.

– Add ide, majd én – ajánlja Harry. – Mondd, hogy mit csináljak!

 Louis elmagyarázza neki, hogy helyre van szükségük, hogy mielőtt bárminek nekikezdenek, le tudják fertőtleníteni a seb környékét. Harry bólogat, és óvatosan elhúzza a doktor lábához tapadt véres anyagot. Úgy látja, mintha a vérzés kicsit csökkent volna. A kötszer egy kisebb darabját lelocsolja betadinnal, és Louis utasítására körbekeni vele a sérült részt. Harry minden kérését gépiesen teljesíti, mert még mindig nem bízik abban, hogy képes ennél többre. Szeretné tudni, hogy hány óra van. Abban reménykedik, hogy Louis hamarosan nála sokkal megbízhatóbb és tapasztaltabb kezek közé kerül, de hiába fülel, semmit sem hall odafentről. Néha úgy érzi, mintha elválna a saját testétől, és kívülről figyelné magukat, de ilyenkor mindig megrázza a fejét, és próbál visszatérni a jelenbe. Bár ne ütötte volna be a fejét…

– Oké, csináljuk! – jelenti ki Louis, amikor Harry egyik keze már a vékony vasrúdon, a másik tenyere pedig a combján pihen ott, ahol átszúrta a bőrét. Harry összeszorítja a fogait, miközben egy határozott mozdulattal kihúzza a fémet. Annyira szeretett volna óvatos lenni, de nem valószínű, hogy ebben a helyzetben az lehetséges, így csak ijedten hallgatja, hogy Louis felordít, aztán amikor ledobja maga mellé a vasrudat, nézi, ahogy a férfi csodálatos kék szemei megtelnek könnyel, és végigfolynak az arcán. A kötszert azonnal a sebre szorítja, és várja, hogy a doktor lélegzethez jusson.

– Nincs semmi baj, Harry, jól csináltad – biztosítja a férfi zihálva. A hangja teljesen berekedt, és látszik rajta, hogy már a beszéd is nehezére esik. A fejét hátraejti a falhoz, és Harry felé nyújtja a befűzött sebvarrótűt. – Három öltés elég lesz. Egyenként kell rá hurkot kötni, aztán elvágni, és gyorsnak kell lenned. Ne haragudj, képtelen vagyok rá – motyogja magában. Harry hallja a hangjában a bűntudatot és a szégyent.

– Megcsinálom – ígéri neki, bár azt sem tudja, hogy kezdjen hozzá. – Nem lehet nehezebb, mint zoknit foltozni – teszi hozzá, és a szíve felderül, amikor a doktor elmosolyodik. Talán nem lesz baj. Louis jobban lesz, és kiszabadulnak onnan. Szerez néhány téglát, amivel felpolcolhatják a doktor lábát, ezzel is csökkentve a vérzést, majd elhúzza a kötszert a sebről.

– Jó hír, hogy nem talált el artériát – jegyzi meg Louis, amikor lenéz, és a haja a homlokába hullik. Harry szívesen elsimítaná onnan a világosbarna tincseket, és csak az akadályozza meg, hogy véres a keze. Mielőtt nekikezd a varrásnak, kap egy sebész gyorstalpalót, lefertőtleníti a kezét, és amikor Louis a még épen maradt mennyezet felé fordítja a fejét, elkezdi. Nincs könnyű dolga. A férfi fájdalmas nyöszörgése, és az, hogy néha önkéntelenül összerezzen a szúrásokra mind nehezítik a varrást. Harry utál fájdalmat okozni másoknak, de azzal nyugtatja magát, hogy talán ezzel menti meg az életét. Érzi, hogy a homlokán, a haja alatt már gyöngyözik az izzadtság, ezért a kézfejével gyorsan odanyúl, hogy letörölhesse az utolsó öltés előtt. Ehhez képest a nyomókötés már gyerekjáték. A varrás talán nem a legszebb, a kötés lehet, hogy csálén áll, de Louis biztosítja arról, hogy tökéletes munkát végzett.

Csütörtök, 01:34

– Harry, pihenned kell – hallja meg maga mögül Louis hangját. Az énekes felsóhajt, és óvatosan lemászik a kupac tetejéről. Az elmúlt órában, vagy fél órában – a fene se tudja, valójában mióta – azon fáradozott, hogy feljusson a földszintre, ahonnan lezuhantak a pincébe. Emlékezett rá, hogy volt egy snack automata a rendelő ajtaja mellett a folyosón. Még az is meglehet, hogy az is a pincében kötött ki, mert az omlás teljesen átrendezte a kórházat. A könyöke időközben egyre jobban fájni kezdett a törmelékek pakolgatásától, ezért tudja, hogy a doktornak igaza van. Lassan lemászik a férfihoz, és csinál magának helyet mellette.

– Szerinted mikor érnek ide a mentőcsapatok? – kérdezi, amikor leül, a hátát a falnak támasztva. Louis már összegömbölyödve fekszik az oldalán, a keze a feje alatt, és úgy fordult, hogy a sérült lába legyen felül.

– Fogalmam sincs. Tényleg nem tudják, hogy itt vagy? – érdeklődik a doktor. – Talán előnyünkre válhat a hírneved – teszi hozzá viccelődve.

– Nem, nem igazán szóltam senkinek – feleli Harry kelletlenül. – Néha sok… tudod, amikor körbeugrálnak, és nem tehetem ki a lábam testőrök nélkül. Olyankor úgy érzem, mintha nem lennék a magam ura, mintha csak egy értékes tárgy lennék. Előfordul, hogy elfeledkeznek róla, hogy ember vagyok érzelmekkel, vágyakkal, önálló akarattal.

– Sosem gondoltál még arra, hogy abbahagyd?

Harry lenéz a doktor arcára, és látja rajta a kíváncsiságot. Képtelen neki hazudni.

– Előfordult – vallja be lehajtott fejjel. – De aztán eszembe jutnak a rajongóim. Nem tehetem ezt velük.

Louis egy ideig nem szól, és Harry azt hiszi, már elaludt. Ő is lefekszik az oldalára, szemben a férfival, és akkor már észreveszi, hogy a doktor követi minden mozdulatát. Próbál valami kényelmes pózt felvenni, de ez teljesen kizárt azon a hideg, kemény kövön.

– Mennyien lennének most a helyemben? – szólal meg Louis, mire Harry csak összezavarodva néz rá. Fogalma sincs, mire utal a férfi. – Mennyi rajongód adná el a veséjét azért, hogy itt lehessen veled, kettesben összezárva? – pontosít Louis vigyorogva. – Mennyien fizetnének azért, hogy érzéstelenítő nélkül összevarrd őket? – teszi hozzá, és már nem bírja, kipukkan belőle a nevetés.

Harrynek tetszik a férfi nevetése, sőt, már a kissé magas, kissé rekedtes hangja is elvarázsolta, mielőtt élve eltemette volna őket a földrengés.

– Maga beteg, Dr. Tomlinson. Ez nagyon morbid – feleli Harry mosolyogva.

– Ha mazochista lennék, talán élveztem volna.

– Ha szadista lennék, talán én is – vágja rá Harry, és egy pillanatra elfelejti, hogy hol vannak, és mi történt. Csak élvezi a jó társaságot egy olyan ember személyében, aki egyetlen dalcímét sem tudja felidézni. Harry majdnem elbóbiskol, amikor meghallja Louis mocorgását.

– Mrs. McBain – motyogja a férfi. Harry kinyitja a szemét, mert nem tudja hová tenni a nevet. Csak pislog a doktorra, és kíváncsian várja a magyarázatot. – Az egyik betegem, akivel fogadást kötöttem. Úgy volt, hogy még hétvégére hazaengedem, ha péntekig nem találok olyan angol klasszikus verset, aminek nem tudja megmondani a költőjét. Egy kedves, szellemileg teljesen friss néni – hadarja Louis, miközben kivesz egy összegyűrődött cetlit a zsebéből. – Ó, Istenem, vajon mi lehet vele? Mi lehet a sok emberrel a kórház fekvő részlegén? A legtöbbjük mozgásképtelen. Nem csak idősek, gyerekek is vannak köztük – magyarázza Louis egyre jobban kétségbeesve. – Mi van, ha a rengés a szüleim házához is elért? Nem a városban laknak, de sosem lehet tudni…

Harry látja az egyre növekvő pánikot a doktor szemeiben, és tudja, hogy most neki kell erősnek lennie. Túlélőoktatáson már hallotta, hogy mennyire fontos a racionális, nyugodt gondolkodás, ha valaki hasonló helyzetbe kerül, mint ők ketten. Ezért a legegyszerűbb megoldást választja, hogy megnyugtassa őt. Ez nála is mindig bevált. A tenyerét a férfi karjára fekteti, és lassan simogatni kezdi. A könyöke tiltakozik a mozgás ellen, de nem foglalkozik vele.

– Shh, Louis, semmi baj. A szüleid biztosan jól vannak – duruzsolja halkan. – A kutatást a kórház másik részén fogják kezdeni a mentőcsapatok, és ahogy mi is, ők is túlélhették – folytatja, miközben Louis minden szavát pislogás nélkül hallgatja. Harry elgondolkodik azon, hogy elég-e egy embert csupán néhány órája ismerned ahhoz, hogy az életedet is rá merd bízni, ha úgy alakulnak a dolgok. Elképesztő, hogy ott, elzárva a világtól, egy rövid idő elég volt a teljes bizalom kialakulásához. – Pihenned kell. Nagyon elfáradtál lelkileg és testileg is. Megígérem, hogy holnap jobb lesz.

Louis végre bólint, és vesz néhány mély lélegzetet, majd remegve kifújja őket.

– Igazad van, csak… szörnyű érzés, hogy nem segíthetek nekik. Vesztettem már el embereket a műtőasztalon. Ez most pont olyan érzés, csak megsokszorozva.

– Nehéz hivatást választottál – feleli Harry őszinte csodálattal.

– Ahogy te is. Míg benned a rajongók, bennem a gyógyult betegek tartják a lelket – mosolyog a doktor. Harry örül, hogy sikerült megnyugtatnia, és az ő ajka is felfelé kunkorodik.

– A mosolyod a gödröcskéiddel – jelenti ki Louis titokzatosan.

– Tessék? – kérdezi Harry zavartan, de máris érzi, hogy elpirul.

– Amióta megláttalak, elkezdtem a fejemben listát készíteni arról, hogy miért szerethetnek annyian. Találtam egy újabb pontot – vonja meg a vállát játékosan a férfi.

– Ó. És idáig milyen hosszú ez a lista? – húzza fel a szemöldökét az énekes, de még mindig zavarban van.

– Közel sem teljes, de alakul – válaszolja Louis szemtelenül.

– Te most flörtölsz velem?

– Legalább van lehetőségem a vérveszteségre fogni – nevet a doki, és Harry csak megcsóválja a fejét, miközben próbálja lenyugtatni a lepke szárnyaiként verdeső szívét.

Louis néhány perc múlva elalszik úgy, hogy Harry forró tenyere a kézfején pihen. Harry egy darabig nézi még őt. A vonásai, a hosszú szempillái és a kócos haja még így, kimerülten is ellenállhatatlannak tűnnek. Elgondolkozik azon, mi lett volna, ha máshogy találkoznak. Ha a doktor csak egy arc lenne a tömegből, vajon észrevette volna? Meg van róla győződve, hogy igen. A kis, összegyűrődött cetliért nyúl, ami a földön hever kettejük között, és óvatosan kihajtogatja:

Christopher Marlowe: Hős és Leander (1593)

Első látásra

Nem vagy ura, hogy gyűlölj vagy szeress,

mert vágyad vize hajt, s az végzetes.

Ha két futó feszeng verseny előtt,

te választasz már vesztest vagy nyerőt.

S ha két egyforma aranyrúd világít,

úgy érzed, az egyik szebben világlik.

Szemünkön át hatol belénk a villám:

a vágy, hiába töprengünk a titkán.

A habozás csak a szerelem árnya;

ki szeretett valaha, s nem első látásra?