The unforgiving - 32. Epilógus

Sziasztok! El sem hiszem, hogy elérkeztünk a végéhez... Ismét lezárul egy sztori, amit imádtam írni, már csak a furcsa körülmények miatt is, amibe belekényszerítettem a két fiút. Köszönöm, hogy ezen az érzelmi hullámvasúton is velem tartottatok :) Nyugi, nem maradunk sokáig Larry nélkül, jövőhéten már hozok is valami meglepit nektek ;) Ha szerettétek a sztorit, írjatok a rész alá valamit, és még egyszer köszönöm, a támogatásotok nélkül nem ment volna :) Külön hatalmas köszönet Carmennek, hogy mindig szakított időt a javításra. Higgyétek el, nélküle fele ennyire sem lenne olvasható a végeredmény :) Köszönöm, drága!!

Hat hónappal később

H. 

Amikor megéreztem az arcomon a szelet és a napsugarakat, ahogy kiléptünk az utcára, ismét elárasztott az az érzés, mint mikor a börtönből szabadultam. A gondolataim a józan ész határán egyensúlyoztak, és azon filóztam, hogy talán nem érdemelte meg, és túlreagáltam az egészet, de közben végtelenül megkönnyebbültem, hogy lezárhatom az életem ezen sötét szakaszát. Az ügy hosszú hónapokon keresztül húzódott, de már amikor belevágtunk, akkor is tudtuk, hogy nem lesz egy egyszerű menet. Volt elítéltként bíróság elé állítani egy fogdaőrt őrültségnek tűnt, és néha győzött az a felem, aki inkább hagyta volna az egészet, csak hogy nyugalomban élhessen, de akkor szerencsére mindig jött Louis, aki a szememre hányta, hogy Jason más fiatal fiúkkal is megteheti azt, amit velem, ha nem csinálunk valamit. Nagyon szükségem volt a biztatására, mert sokszor elbizonytalanodtam, és már tudom, hogy jól döntöttem, amikor a szörnyeteg ellen vallottam.
– Nagyon büszke vagyok rád – mondta nekem Louis, miközben a kocsija felé sétáltunk, és a derekamnál fogva közelebb húzott magához, majd belecsókolt a nyakamba. – Te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek – tette hozzá. Én ebben annyira nem voltam biztos, mert tényleg sokszor próbáltam meghátrálni, de azért bólintottam. Olyan jól esett, hogy végig mellettem volt, bátorított, felvidított és támogatott, ha arra volt szükség. És még meg sem köszöntem neki.
– Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire hálás vagyok – mondtam neki, amikor már a kocsiban ültünk, mert hangosan akartam a tudtára hozni. Biztos voltam benne, hogy szavak nélkül is érzi a hálámat, de így gondoltam helyesnek. – Szeretlek. Fogalmad sincs, hogy mennyire – tettem hozzá egy kicsit elszoruló torokkal, mire óvatosan felém pillantott. A nap hétágra sütött, és rajta volt a napszemüvege, ahogy vezetett, de pontosan tudtam, hogy mennyire ellenállhatatlanul csilloghat a szeme a sötét lencsék mögött, miközben elmosolyodott.
– Én is, Harry – biztosított róla, és egy pillanatra megszorította a kezem.
Nehéz időszak állt mögöttünk. Amíg én Jason ellen tanúskodtam, Lou-t is behívták Tyler tárgyalására. Az utóbbi hetek folyamatos bíróságra járásból álltak mindkettőnknek. Előfordult, hogy annyira frusztráltan, szellemileg és lelkileg is kimerülve estünk haza, hogy kis semmiségeken kaptunk össze, mint az öreg házasok. A legtöbbször szerencsére csak ideig-óráig tartottak a kis cicaharcok, és másnap már nem is emlékeztünk rá. Louis-t megviselte, hogy az exe ellen kellett tanúskodnia. Már attól is a plafonon volt, hogy látnia kell azt a szemétládát, aki elhitette vele, hogy szereti, közben ott használta ki, ahol tudta. Egyetlen egyszer kísértem be a terembe, hogy megnézzem magamnak azt a rohadékot, de negyed óra után ki kellett mennem, mert attól féltem, nekiugrok, ha tovább kell bámulnom a pofáját. Az eset után is mindig elkísértem Lou-t, de odakint vártam, amíg véget nem ért a tárgyalás. Amikor hazamentünk, Louis-nak nagyobb szüksége volt rám, mint bármikor. Tudtam, hogy ezerszer el kell neki mondanom, hogy mennyire szeretem, ezért ilyenkor mindig babusgattam, és órákon keresztül szeretkeztünk. Később kifulladva, elégedett mosollyal az ajkán dőlt hátra, már tudtam, hogy rendben lesz.
– Hová menjünk? – kérdezte, ahogy az egyik piros lámpánál álltunk. – Szeretnél hazamenni, vagy…?
– Nem, ne menjünk még haza – ráztam meg a fejem. Az agyam szinte zümmögött a nap történéseitől, hogy Jasont végre börtönbe juttattuk, és voltak olyan pillanatok, amikor egyszerre akartam sírni és nevetni. Biztos voltam benne, hogy szükségem lesz néhány napra, amíg feldolgozom mindazt, amit sikerült elérnünk Lou-val, egy másik fiú segítségével, akit szintén bántalmazott Jason a rácsok mögött, és jó kezdésnek tűnt, ha kicsit kiszellőztetem a fejem.
– Mit szólnál a folyóparthoz? – érdeklődött Louis kedvesen, és amikor lelkesen bólintottam, azonnal megállt, hogy megfordulhasson.
Tíz perc múlva már kezünkben egy-egy gyümölcsös, tejszínhabos, csokiöntettel megspékelt gofrival sétáltunk egymás mellett. Máris jobb kedvem lett, és ahogy a szél fújta a kiengedett hajam, sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Lehet, hogy csak a töméntelen mennyiségű szénhidrát miatt, de már az is viccesnek tűnt, ahogy a hajammal küzdöttem, nehogy belefújja a szél a számba, vagy a gofri feltétébe. Louis csak csóválta a fejét, és közben velem nevetett. Végül megkértem rá, hogy fogja össze a hajam, mert így sosem fogok végezni a finomsággal. Leültünk a fűbe, ő mögém térdelt, aztán az ujjait a tincseim közé merítve összefogta a hajam, így be tudtam fejezni az uzsonnát.
– Nagyon jó idő van – sóhajtottam elégedetten, miután a fejem a combjára hajtva elfeküdtem a finom illatú zöld füvön. – Ez az első nyaram idekint… már elég régóta.
– Ez az első nyaram, hogy valaki olyannal vagyok, aki mindennél fontosabb nekem, és én is neki – felelte Lou, ahogy az ég felé fordította a fejét, és lehunyt szemekkel süttette az arcát. – Ó, istenem! Ez kifejezetten nyálasan hangzott – tette hozzá, miközben tettetett kétségbeeséssel lenézett rám.
– Igen, igazad van. Ez elég ok arra, hogy holnap reggel, mire felébredsz, már sehol se találj – válaszoltam viccelődve.
– Ugye tudod, hogy nagyon befolyásos vagyok, és megvannak a módszereim, hogy az Antarktiszon is felkutassalak? – húzta fel a szemöldökét, amin megintcsak nevetnem kellett.
– Ne aggódj, utálom a hideget – feleltem neki, és a nyakába csimpaszkodva követeltem a csókom.
A kapcsolatunk meglehetősen sokat változott azóta, hogy kijöttem a börtönből, és Louis befogadott, ezzel megadva a lehetőséget egy sokkal jobb, lehetőségekkel teli életre. Régen tartottam attól, hogy az utcán, vagy akár a barátai előtt fejezzem ki a szeretetem, de mostanra sikerült megszoknom azt, hogy egy-egy lopott csók, titkos érintés, vagy kézfogás a sötétben még nem a világ vége. Már nem zavartak a furcsa pillantások, nyíltan utálkozóból pedig szerencsére kevés akadt. A szexuális életünk is alaposan megváltozott. Legtöbbször nem az volt a cél, hogy minél hamarabb a felhők felé repüljünk, sokkal inkább a szerelmünk megerősítéseként és kiteljesedéseként gondoltam rá. Persze, néha azért előfordultak tíz perces gyors menetek, ha úgy adódott, és volt, amit még mindig ugyanolyan intenzíven éreztem: a szenvedélyt, amikor együtt voltunk. A múltunkban megesett szörnyűségek sem tudtak nekünk keresztbe tenni, mintha az élet minden területén tökéletesen illeszkednénk, legyen szó egy vitáról, egy döntésről, vagy a szeretkezésről. Elmondhatatlanul hálás voltam ezért, hogy magam mellett tudhatom.
– Zavarba ejtő, ahogy bámulsz – húzott ki a gondolataim közül az a karcos hang, amire egyszerűen imádtam felébredni, még ha reggel hatkor is keltett. Együtt jártunk dolgozni, én a recepción kaptam állást, ő pedig délelőtt tárgyalásokon vett részt az apjával együtt, akivel enyhén szólva is furcsa volt a viszonyuk. Lou sokat mesélt róla, és később már el tudtam fogadni, hogy úgy viselkednek egymással, mintha semmivel sem lennének többek szimpla üzlettársaknál. A férfi jegesen kék tekintete az elején minden alkalommal hidegen méregetett, és én rendíthetetlenül álltam a pillantását, így egy idő után már rám sem nézett, csak besétált az irodájába. Persze, jó lett volna barátibb viszonyt kialakítani a párom családjával, de miután Louis biztosított róla, hogy ez igazán még neki sem sikerült az elmúlt huszonkét évében, elfogadtam, hogy ez van. Ő sem volt túl jóban a testvéremmel, bár minden találkozáskor próbáltam őket közelebb hozni egymáshoz.
– Szeretlek bámulni. Azt hittem, már megszoktad. Már a börtönben is alig tudtam levenni rólad a szemem – mondtam neki évődve, miközben felnyúltam, és egy tincset hátrasimítottam az arcából, hogy tökéletesen láthassam őt.
– Nem az a zavarba ejtő, hogy nézel – felelte nevetve. – Inkább az, amit ez kivált bennem.
– Ezt kifejtenéd? – vontam fel a szemöldököm kihívóan, mire csak egy rosszalló fejrázást kaptam válaszul.
– Ha kettesben leszünk, akár részletekbe menően is – ígérte végül, amikor belátta, hogy nem fogom ilyen hamar feladni.
– Akkor induljunk haza –  ültem fel azonnal, és amikor Louis rájött, hogy komolyan gondolom, nevetve megcsóválta a fejét, de hagyta, hogy felhúzzam a földről.



L.

Hitetlenkedve hallgattam, ahogy Steven már harmadszor próbálkozott flörtölni Patriciával, minden alkalommal egy erős falba ütközve. Nem is tudtam, hogy ennyire kitartó, ha csajozni akar, aminek valószínűleg az az oka, hogy általában fele ennyit sem kell fűznie a kiszemeltjeit. Az elején Harry volt az, aki leállította, de utána rájöttünk, hogy a nővére elég erős személyiség ahhoz, hogy ne legyen szüksége segítségre.
– Ne haragudj rá, általában agyamentre issza magát – mentegetőztem a lány előtt, aki megcsóválta a fejét egy apró mosollyal. Steve kiment a teraszra cigizni, így hármasban maradtunk a nappaliban. Harry a vállamnak dőlve bóbiskolt, kimerülve a munkától, és a szextől, amit még azelőtt ejtettünk meg, hogy a két vendég megérkezett volna a péntek esti feszültséglevezető iszogatásra. Magamhoz húztam őt, és a karját simogattam.
– Semmi baj, tudom kezelni – felelte Patricia, és belekortyolt a vodka narancsába. – Még egyszer, köszönöm a meghívást – mondta nekem komolyan, és válaszul bólintottam egy aprót.
Lehetséges, hogy a kapcsolatunk nem túl rózsás, de továbbra is dolgozom rajta, hogy legalább egyszerű barátokként legyünk képesek egymásra tekinteni. Az utóbbi hónapokban rájöttem, hogy Harrynek igenis szüksége van valakire rajtam kívül, ha tetszik ez a gondolat, ha nem. Elképesztő, hogy mennyire birtokló tudok lenni, ha róla van szó, de már dolgozom ezen, mert néha saját magamat is megrémítem vele. Csábító gondolat, de nem tarthatom őt folyton magam mellett, bár tudom, hogy néha neki sincs ellenére. Inkább arra próbálom biztatni, hogy ismerkedjen, szerezzen barátokat akár a cégnél, akár máshol. Rebecca, a másik unokatestvérem, aki időközben elvégezte a pszichológiai tanulmányait, hetente találkozott velünk külön-külön, és egy órát beszélgettünk kifejezetten terápiás céllal. Úgy gondolom, meglett az eredménye, mert Harrynek teljesen elmúltak a rémálmai és a pánikrohamai, én pedig sokkal jobban tudtam kezelni a dühömet. És erre a képességre baromira szükségem volt, amikor nap mint nap apámmal kellett együtt dolgoznom. Valamilyen csoda folytán a szüleim elfogadták, hogy Harryvel élek, és ő is a közelünkben fog dolgozni, úgyhogy nekem már ez is hatalmas dolognak számított. Nem vártam kedves szavakat, biztató mosolyokat, de erre ott voltak a barátaim, és Harry. Már megszoktam, és még így is a világ legszerencsésebb pasijának éreztem magam. Lenéztem a csodálatos páromra, aki fáradt tekintettel, de mosollyal a tökéletes ajkain nézett fel rám, és elégedetten felsóhajtottam.
– Lou ötlete volt, hogy meghívjunk – vetette fel Harry, amikor a rövid beszélgetés elakadt, és aztán kiegyenesedett mellettem, majd kissé megdörzsölte a szemeit. – Na haragudjatok, eléggé partigyilkosnak érzem magam.
– De legalább szereted a munkád – mondta neki a nővére.
– A legjobb, hogy együtt mehetünk be Louis-val – fordult felém Harry, és kaptam egy gyors puszit a számra. – Veled és Daniellel mi a helyzet? – kérdezte a lány párjára utalva.
– Szeptember utolsó hetében lesz az esküvő – bökte ki Patricia titokzatosan mosolyogva. – Még nem akartam elmondani, de ha már rákérdeztél… A hivatalos meghívók ebben a hónapban készülnek majd el, és szeretném, ha mindketten eljönnétek.
– Persze. Hogy a francba ne! – felelte Harry lelkesen, és a kezemért nyúlt.
– Szeretném, ha bekísérnél majd, Harry. És Louis… lennél a tanúm? – nézett rám a lány reménykedve. A kérése annyira megdöbbentett, hogy hirtelen azt se tudtam, mit feleljek erre. Aztán a magától értetődő válasz már ott volt a nyelvemen, és nem tudtam megállítani:
– Igen, szívesen. Én csak nem értem, hogy…
– Talán ez egy jó kezdet lenne, ami a barátságunkat illeti – magyarázta a lány lelkesen, és a pillanatnyi sokk után végre képes voltam rámosolyogni.
– Rendben, talán igazad van – bólintottam, és mintha Harry is megkönnyebbülten fújta volna ki a levegőt.
Az elmúlt fél évben még nem sikerült elfogadnom azt, amit Harryvel tett, és talán már sosem fogom, de még régebben volt egy komoly beszélgetésünk arról, hogy mi történt. Patricia elmondta, hogy kétszer is megpróbált bemenni meglátogatni Harryt a börtönbe, de minden alkalommal azzal küldték el, hogy a testvére nem hajlandó látogatókat fogadni. Azonnal visszagondoltam arra az esetre, amikor én is hasonlóan jártam, és tudtam, hogy nem hazudik. Jason igyekezett Harryt teljesen elvágni a külvilágtól, és úgy intézte, hogy nem csak én, de még a nővére se látogathassa. Megértettem, hogy ezek után feladta a reményt, ami persze még mindig nem magyarázza meg, miért vallott az öccse ellen. Harry azzal próbált meggyőzni, hogy még gyerekek voltak, és Patricia félt, hogy állami gondozásba kerül. Tudom, hogy igaza volt, és ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre könnyebben sikerült elfogadnom a tényt, hogy sokat fogok találkozni a lánnyal. Talán az esküvőig még valamennyire össze is barátkozhatunk, meglátjuk.

Éjfélre szerencsére mindkét vendégünk hazament, így Harry gyorsan ágyba bújhatott. Miután megmostam a fogam, csatlakoztam hozzá, és csodálkozva láttam, hogy még ébren van.
– Mi a baj? Miért nem alszol még? – kérdeztem kedvesen, és a fejét a mellkasomra húztam. Az ujjaimat lassan a hajába fúrtam, és megnyugtatóan simogatni kezdtem. Imádtam, hogy ilyenkor szinte dorombolt nekem.
– Nincs baj. Csak gondolkodtam. Miattam mondtál igent Patty kérésére? – kérdezte kíváncsian.
Felesleges lett volna hazudnom.
– Tudod, hogy igen – válaszoltam kelletlenül. – De emellett bízom abban, hogy később majd jól kijövök vele. Csak idő kérdése.
Harry hümmögött egyetértése jeléül, és közben a combomra fonta a lábát. Elmosolyodtam, és egy kis puszit hintettem a homlokára. Hamarosan meghallottam a folyamatos, édes szuszogását. Hihetetlen, hogy fél perc alatt álomba tudott szenderülni, ha simogattam, és a közelemben lehetett. Egyszer azt mondta, hogy a szívdobogásom megnyugtatja. Egyszer azt mondtam neki, olyan nekem, mint egy életre éhező növénynek a napfény. Már rég képtelen lennék nélküle élni, és újra hálát adtam az égnek, hogy sikerült megtalálnom a társam. A körülmények talán borzasztóak voltak, amikor megismerkedtünk, és az elején fel sem fogtuk, mekkora csodában van részünk, de szerencsére mellettem kötött ki, és eszemben sincs elengedni. Ő az én fényesen ragyogó, saját napfényem.

VÉGE