Ha tudnék repülni 3.

Sziasztok! Hű, hát ebben a részben elég sok minden fog történni, annyit elárulhatok. Szerettük írni, reméljük, nektek is tetszik majd. Jó olvasást! :)

Louis

Péntek, 02:11

Amikor Louis megint felébred arra, hogy fázik, érzi, hogy Harry alaposan bebugyolálta a takaróba, és még a pulóvert is ráterítette, míg a fiatalabb így egy szál pólóban vacog mellette. A doktor nem tudja, hogy alszik vagy csak próbálkozik, de a szemei csukva vannak. Az oldalán fekszik, és átöleli magát a karjaival, a térdeit pedig szinte a mellkasáig húzta. Louis szíve összefacsarodik a látványtól. Rá akármennyi réteget pocsékolnak el, akkor is fázni fog. Érzi, hogy a láza már nagyon magas, és egy percre sem akar enyhülni. Harry viszont már csak a pulcsitól is jobban lehetne.
Óvatosan kicsomagolja magát a gondosan még oldalt alá is tűrögetett takaróból, aztán ülő helyzetbe tornázza a szó szerint remegő tagjait, de minden mozdulat olyan rohadt kimerítőnek érződik. Muszáj megtámaszkodnia, mert szédülni kezd. A lába annyira fáj, hogy már az is kezdi elvenni az eszét. Annyival könnyebb lenne csak elengednie magát, és hagynia, hogy a szenvedése eluralkodjon felette. Üvölteni, őrjöngeni, és talán még sírni is, de nem teheti. Neki kell erősebbnek lennie, mert a másik férfi már többször is jelét adta, hogy nem esik nehezére kiborulni. Az emlékeibe kúszik, hogy Harry szemei mennyi aggodalmat rejtettek, amikor rájött, hogy baj van. A könnyek, amik a smaragdzöldekben csillogtak…
Egyszerre szorítja el a torkát, és csal mosolyt az arcára. Louis már akkor tudta, hogy baj van, amikor úgy érezte, a körülöttük lévő hideg szinte csontig hatol, és a rögtönzött takaró sem segített. Olyan volt, mintha belülről készülne megfagyni. Tudta, hogy mit jelent ez, de nem akarta a frászt hozni Harryre. Most viszont, miután már megtette, elkezdett borzasztóan félni, hogy mi lesz, ha nem találják meg őket. Pillanatok alatt lett az élelem– és folyadékhiányból adódó aggodalma a múlté, amikor tudatosult benne, hogy itt már tényleg csak órákról beszélnek, és a korgó hasa, vagy kicserepesedett ajkai a legkisebb probléma. Nincsenek hetek, vagy napok… A sebe nagyon elmérgesedett, és ezzel ilyen körülmények között, lehet ő bármilyen jó sebész, semmit sem tehet. A fertőzés már mélyen a szervezetébe jutott, és soha nem gondolta, hogy ennyire hálás tudna lenni egy olyan alapvető dologért a mai világban, mint a penicillin. Hisz napi szinten használja. Az épületben szinte rogyásig vannak vele a gyógyszerraktárak polcai, ők pedig itt rekedtek, és bár az életét menthetné meg, mégsem jutnak hozzá, mert néhány tégla az útjukat állja. A sors undorítóan flegma fintora, amit valójában fogalma sincs, mivel érdemelt ki. Eddig abban a hitben élt, hogy ő egy jó ember, de itt ülve, elmerülve ezekben a gondolatokban, már nem biztos benne. Össze van zavarodva.
Éppen ezért gondolta azt is, hogy ha már így alakult, ha már úgy tűnik, hamarosan ebben a koszos lyukban hal meg, akkor muszáj minden pillanatot kihasználnia Harryvel. Miután egy kicsit lenyugodtak, tartott tőle, hogy messzire ment. Nem akarta, hogy Harry azt érezze, hogy ezt Louis erőltette. Csak azért imádkozott, hogy a másik férfi is éppen annyira élvezte, és egy percig sem bánta meg. Rohadjon meg a világ, ha ennyi nem jár nekik ezekben a percekben. Persze viccelődnek vele, hogy egy szupersztárral nem minden nap zárnak össze embereket, de valójában tényleg nagyon tetszik neki a fiatalabb férfi. Nem csak külsőleg. Harry Styles nagyon meglepte Louis-t azzal, hogy mennyire emberi tudott maradni, és hogy még az is előfordul néha, amikor nagyon elmerülnek a beszélgetésben, hogy a doktor elfeledkezik róla, kinek a szemeiben is gyönyörködik annyira, amikor a hangját hallgatja. Vagy épp az ajkait bámulja, amit időről időre annyi helyzetben elképzel, és mindegyikben valahol a bőrét érinti. Louis az egyetem alatt azért nem élt nyugodt életet. Sokat jártak szórakozni a csoporttársakkal, és akkor voltak kalandjai is, vagy hosszabb-rövidebb kapcsolat próbálkozások. Mindenesetre az érzelemmentes szex nem tartozik a megvetendő dolgok közé az életében, bár tény, hogy már régen kalandozgatott csak úgy. Néha voltak randijai, de néhány találkozó után egyszerűen csak elhaltak az érzések. Vagy meg sem születtek. A hívások elmaradoztak a partnerekkel, az üzenetek ritkultak, majd teljesen megszűntek. Nem volt lángolás. Még csak parázs sem. A kórház mellett elfoglalt, és amikor nem, akkor pihen, vagy épp valami olyat csinál, amivel kikapcsolódhat, nem pedig egyéjszakásokat hurcol haza. Aztán besétált az életébe Harry azzal a nevetséges piros hajpánttal a fején, ami valójában jól állt rajta, de Louis esküdni merne, hogy senki másnak a világon, és néhány emberi tettével, kedves mosolyával, törődő kezeivel, egyszerűen nem csak hogy parazsat gyújtott, egyenesen készült lassan felégetni Louis világát. A vágya már annyira sürgető volt, annak ellenére, hogy a teste fáradt, és gyenge. Borzasztóan akarta Harryt, és bár minden egyes heves szívdobbanása elvett egy adagot az erőtartalékaiból, amikor a zöldszemű kettejükön dolgozott, soha nem kérte volna, hogy hagyja abba. A csók után – ami váratlanul alakult így, komolyan nem volt megtervezve, és nem is látta előre, hogy bármi ilyen történhet köztük, egyszerűen csak érezni akarta magán a másikat – többet akart belőle, jobban vágyott Harryre, mint bármire vagy bárkire, mióta csak magányosan élt a nagyvárosban. Most is akarja. Minden pillanatban. De a kezei enyhén remegnek, a fejét alig képes megtartani, és úgy kapkodja a levegőt, mintha a tüdeje nem lenne képes rendesen feldolgozni az oxigént, amihez jut. Még azon is elgondolkodott korábban, hogy talán fogy a levegőjük is idelent, de Harryn nem látta, és most sem mutatja jelét, hogy nem jut elég oxigénhez. Mégis, ez sem érdekli. Csak Harry gyönyörű ajkait képes nézni, mert az minden rossz gondolatot el tud tüntetni a fejéből. Arra a csupán néhány percre gondol, amiket egymás ölelésében töltöttek. Mindez akkor se lehetett volna tökéletesebb, ha egy luxusszállodában, egy michelin csillagos vacsora után történik. Ebben így semmi akaratlagos, semmi művi viselkedés nem volt. Csak a színtiszta vágy, megszínezve egy kis félelemmel, kétségbeeséssel, és sürgetéssel. És ez a mű így volt a legszebb, amit valaha festhettek volna együtt.
Most viszont csak nézi a földön vacogó, piszkos fiút, és nem akarja elképzelni, hogy ennek vége legyen. Hogy lejárjon az idő, és semmit se tehessenek ellene. Ő ennyinél sokkal többet akar tőle. Most lobban fel benne az érzés, hogy egyszerűen ő már egy ideje nem kalandozik, és azt sem akarja, hogy Harry csak ennyi legyen. Több kell neki a fiúból. Meg akarja ismerni. Megtudni, milyen érzés mellette ülni egy kanapén, és együtt nézni a TV-t. Milyen, amikor egy fárasztó nap után hazaér, a fiút pedig mondjuk a konyhában kapja rajta, hogy valami meglepetéssel készül neki. Látni akarja őt, amikor nevet, és hallani a kacaját, amiben nincs nyoma a helyzetük súlyának. Megérinteni azt a gyönyörű, tetovált bőrét úgy, hogy nem fedi be ez a poros piszok. Látni akarja őt farmerban is, nem csak melegítőben, és netán még az öltönybe bújtatott Harry is érdekli. Igen, minden bizonnyal kíváncsi rá, mondjuk csokornyakkendőben. Újra látni akarja a gyűrűket az ujján, amiket először csak a földre szórt, amikor mondta neki, hogy vegye le, de minden bizonnyal fontosak neki, így készülve a szabadulás pillanatára, a nadrágja zsebében csörögnek már jó ideje, amikor éppen megmozdul. Nemrég azt mondta, hogy tud gitározni, és a koncertjein is ő szokott játszani, így hát látni akarja gitárral a kezében. A pokolba is, Louis eldöntötte, hogy nem halhat meg, addig nem, amíg nem hallotta énekelni Harryt. Nem csak az autórádió alacsony minőségű hangszóróin át, hanem úgy, hogy csak ketten vannak egy szobában, és Harry csakis neki énekel. Küzdeni akar, és ezekben a pillanatokban, ahogy fájdalmasan összeszorított fogakkal mozdul közelebb Harryhez, aki erre felébred, és rémült szemekkel néz fel rá, eldönti, hogy küzdeni is fog. Nem adja fel. Nem is adhatja fel, mert nem hagyhatja őt itt egyedül a lyukban. És a családját sem hagyhatja magára. Alkalma sem volt elköszönni tőlük. Mint orvos, sokat gondolkodik azon, hogy mi a legkönnyebb út. Amikor valaki haldoklik, és a hozzátartozóknak van lehetőségük egy utolsó búcsúra, vagy egy hirtelen halál? Eddig nem tudta ezt megválaszolni, most viszont tudja, hogy akár az összes maradék idejét is odaadná, ha láthatna mindenkit, csak még egyszer.
– Rosszul vagy? – tornázza ülő helyzetbe magát Harry, de szinte egyből Louis után nyúl, és visszafekteti őt, ügyelve, hogy a feje a táskán legyen. – Louis…
– Vedd fel a pulóvered – zihálja a doktor, és ezzel komolyan megrémíti a fiatalabbat. Harry nem felel, csak megrázza a fejét, és újra elkezdi nyakig bepólyálni az orvost. – Harry, komolyan mondom. Nekem itt a takaró. Gyerünk! Vedd fel!
– De… – kezdené, de elhallgat, ahogy Louis ellenkezést nem tűrő pillantásába botlik.
– Amúgy sem tesz jót, ha még jobban felmelegítjük a testem – motyogja, mert így képes végigmondani egy tisztességes mondatot, de az nyilvánvalóan látszik rajta, hogy nagyon rosszul van. – Vedd fel! Aztán bújj ide…
Az utolsó mondata vége egy kis sóhajban halt el, de Harry ennek ellenére is megajándékozza őt egy halvány mosolykezdeménnyel. Miután magára húzza a pulóverét, közelebb mászik Louis-hoz, és ugyan a férfi a mellkasára akarja húzni őt, Harry előbb az ajkai után kap. Legalábbis az orvos így érzékeli, pedig lehet, hogy nem is így van. Mégis, minden érintés túl erős, minden mozdulat túl intenzív. Ahogy Harry ujjai szinte erőszakosan simítanak végig a nyaka érzékeny bőrén. Mintha egy smirglipapírral kínoznák. Ez a láz. Ami mostanra már túlságosan magas, de nem készül részletesen beszámolni az állapotáról a fiatalabb fiúnak.
– Innod kell! – jelenti ki Harry, ahogy elhajol a férfitól, és az automatából kihalászott utolsó palackos vízért nyúl. Louis látta, hogy volt még a gépben néhány, így nem fogja vissza magát, amikor Harry a szájához emeli az üveget, és megitatja őt. – Még!
Lefolyik egy csepp víz a szája szélén, ahogy elmosolyodik. Tetszik neki Harry akaratos gondoskodása. Édes, ahogy próbál fölé kerekedni, és ráparancsolni, most pedig csak felhúzza mindkét szemöldökét, és nem enged. Louis még kortyol néhányat, aztán felemeli a kezét, hogy eltolja a műanyag palackot a szájától. A kézfejévél megtörli az arcát, amin azóta már több apró csepp is végigszánkázott, és csak egy megfáradt félmosollyal néz fel Harry arcára. Az énekes leteszi az üveget, aztán felveszi a pulóverét, amit a doktor ügyetlenül az ölébe dob. Ezután Louis mellkasára hajtja a fejét, ahogy a férfi a kezeit nyújtja érte, és mindkettejüket betakarja. Teljesen az oldalának simul, és az idősebb még azt is szívesen venné, ha az egyik lábát az ő lábai közé fűzné, mert olyan nagyon jó érzés a vacogó testén Harry melegét érezni. Minél közelebb, annál jobb. Ahogy a fiú haja az állát éri, még érzi benne a samponja illatát a porral keveredni. Gyengén felemeli a karját, és Harry vállára fekteti. Nem szorítja őt magához, ahhoz már rég nincs elegendő fizikai ereje, de így is jó.
– Annyira nagyon forró vagy – szólal meg Harry halkan, és olyan aggódónak érzi a hangját. – Még így, ruhákon át is.
– Legalább már nem fogsz fázni – mosolyodik el Louis. Nem egy drámázós ember, mindig jobban szereti viccekkel elütni a dolgok élét. Néha talán még olyan helyzetekben is, amiben senki sem róná fel neki, ha komolyan venné. De ő nem akarja. – Mit tehetek még a kényelmedért, Szupersztár?
– Ez nem vicces, Louis – motyogja az énekes, és a hangján hallja, hogy mosolyog. – Mondd, hogy mit tegyek érted? Mondhatsz bármit, amit szeretnél.
– Azt, ami most megfogalmazódott a fejemben, inkább nem mondom – kuncog egy kicsit, és nem is próbálja meg elhessegetni a képeket, ahogy minden rájuk nehezedő félelmetes súly nélkül, csak egyszerűen szeretkeznek. Viszont pontosan tudja, hogy mostanra már képtelen lenne ilyesmire. – De annak nagyon örülnék, ha így maradnál most.
– Nem mozdulok mellőled – feleli halkan, de vigyorog Louis ingébe. – Te szexmániás.
– Valójában nem vagyok az – vallja be a doktor, és még a szemöldökeit is megemeli, ahogy ezen ténylegesen el is gondolkodik. Vesz néhány kapkodó lélegzetet, és egy kicsit feljebb húzza a fiút. Épp csak annyira, hogy lángoló ajkait Harry szinte hidegnek tűnő homlokára szorítsa. – Ezt most te váltod ki belőlem.
A fiatalabb nem felel, csak Louis mellkasára simítja a kezét úgy, hogy a felső három nyitva hagyott gombjánál alá csúsztassa a tenyerét. Finoman cirógatja a bőrét. Louis biztos ebben, mégis olyan érzékenynek érzi azt a területet. Minden rohadt területet a lángoló bőrén. Lehunyja a szemeit, és csak lassan a fiú nem túl hosszú, de már göndörödő tincsei közé túrja az ujjait.
– A hajad – leheli minden eddiginél halkabban. – Biztos vagyok benne, hogy imádják a hajad.
– Oké, ebbe most beletrafáltál – nevetgél Harry, és Louis csak erőtlenül mosolyog. Nem nyitja ki a szemeit, a pillái túl nehezek hozzá, és így amúgy is maga előtt látja a másik férfit, egy egészen más helyzetben. Egy normális, hétköznapi helyzetben. – Volt nagyon hosszú is. Még a vállamat is túlnőtte.
– Komolyan? – súgja úgy, mintha a világ egyik nagy titkát fedte volna fel előtte a fiú.
– Igen – bólint egy aprót Louis mellkasán. – De aztán a film miatt le kellett vágni. Nem bántam, mert azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. De valójában szerettem a hajam úgy. És mint kiderült, a rajongók is.
– Film?
– Igen, doki, tudod, arról az Oscar-díjas háborús filmről beszélek, amit a méltán legendás Christopher Nolan rendezett, és vagy egy évig volt tőle hangos a világsajtó – kéri ki magának Harry, de a hangján érezni, hogy a gúnyolódó hangsúlyok mögött minden csak játék. Louis még percekig nem felel, mert valójában még így sem tudja, hogy milyen filmről lehet szó. Nem igazán szokott moziba járni. Sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem, így nem találkozhatott vele, hacsak nem került már fel a Netflixre. Ott néha napján a sorozatokon kívül megnéz egy-egy mozifilmet is, de ez ritka. Főként csak sport közvetítések miatt kapcsolja be a TV-t, vagy valami ütősebb sorozatért. Harry megemeli egy kicsit a fejét, és ezúttal tényleg hangosan nevet fel, majd egy hosszú csókot nyom a férfi picit izzadt mellkasára. – A Dunkirk.
– Ó, arról hallottam! – lelkesedik egy kicsit, de hamar átcsap túl szapora zihálásba, így kényszeríti magát, hogy megnyugodjon, és inkább semmi hirtelen mozdulat, vagy lelkesebb hang. – De nem láttam, ne haragudj.
– Viccelsz? Te burokban élő doktor… – vigyorog rá, és miután megcsókolja az állát, visszateszi a fejét a férfi mellkasára. – Ez az egyik kedvencem benned. Semmit sem tudsz rólam.
– Ennek örülünk? Oké – mosolyog a neonfénybe maguk felett, ami mostanra már folyamatos pislogásba kezdett, és az őrületbe igyekszik hajszolni ezzel Louis-t.
– Nem is tudod, hogy mennyire – sóhajt fel egy kicsit Harry, és valahogy a hangja olyan megkönnyebbültnek tűnik. Louis csak megsimogatja a vállát a hüvelykujjával. – Itt vagyunk. Te szó szerint semmilyen információval nem rendelkezel rólam, azt leszámítva, hogy ismert vagyok, és énekelek. Van esélyem arra, hogy engem ismerj meg. Hogy ne legyenek előítéleteid, mert mindent tudsz arról, amit a lapok, vagy az internet alapján tudni lehet rólam. Nem hiszed, hogy ismersz, csak mert már végigolvastad a wikipédia oldalam, hanem azon vagy, hogy hagyd, én mutassam be neked magam. Ennél többre nem vágyhatnék. Néha csak félek az emberektől. Az új ismeretségektől, mert nem tudom, hogy mit látnak. A sztárt, vagy engem? Vajon akkor is a barátaim akarnának lenni, ha nem az lennék, aki most vagyok? Így pedig képtelenné váltam arra, hogy megbízzak az emberekben. Van egy maroknyi gyerekkori barátom, a rokonaim, és a családom. Ők azok, akiknek az életem is a kezükbe adnám. Akik tényleg mindent tudnak rólam. És itt kifújt.

– Szóval bennem bízol, csak mert műveletlen vagyok Harry Styles témakörben? – kérdi a férfi akadozó hangon, és már csak nagyon halkan leheli a szavakat, mégis, még mindig ott a humorérzéke a mondandója mögött. Amíg az nem hagyja el, addig nem pánikolhat, még akkor sem, ha most úgy érzi, a szemei lecsukódnak, és képtelen kinyitni őket. Egyszerűen próbálja, de nem képes rá.
– Pontosan – feleli a másik, és Louis érzi, hogy meg akar mozdulni, de minden erejét összeszedi, hogy egy apró szorítással jellezze neki, mennyire nem akarja, hogy itt hagyja, mire Harry újra ellazul, és folytatja a mellkasa kicsit fájdalmas, de mindenképp megnyugtató simogatását. A lehunyt pillái alatt egyszerre megszűnik a pislákolás, és teljes sötétség uralkodik. Louis azt hiszi csak képzeli, vagy hogy átcsúszott egy félig álom, félig ébrenléti édes állapotba, amiben sokáig ellebegne még, csak az a baj, hogy annyira fáj. Minden. A lába, a feje, a teste, az összes porcikája, még a levegővétel is nehéz és fájdalmas.
– Mi a…? – rezzen össze Harry hangjára, aki most viszont egy kicsit eltávolodik tőle, de nem kel fel. – Bassza meg! Tudtam, hogy ez lesz a vége!
– Hm? – ad ki egy apró hangot Louis, mert rászakadt az az állapot, ahol tudja, innentől az ereje összes tartalékára vigyáznia kell. A keze erőtlenül hullik le Harry válláról, és a szemei… Azokat egyszerűen képtelen kinyitni, bármennyire is küzd.
– Kialudt a fény! Az istenverte egyetlen világításunknak is annyi! – morogja Harry minden másodperccel hangosabban. – Egyszerűen ez…
– Hé, Szupersztár… – súgja, de a mondata vége nyöszörgésbe fullad, mire érzi, hogy Harry visszafordul felé, és újra közel helyezkedik. – Nyugodj meg, és… csak maradj velem, jó?
– Persze, Lou, itt vagyok – feleli idegesen, de a doktort így is meg tudja nyugtatni vele. Így már nem is akarja kinyitni a szemeit. Jó ez így, a súlytalan lebegésben, nincs fájdalom. Miért nincs most fájdalom? Louis minden lépcsőt ismer abban az állapotban, amiben most van, de csak kívülről. Megélni rémisztő érzés, és soha nem hitte, hogy ilyen lehet ez. Óvatosan megmozdítja a lábát, mert bár nem gondolta, hogy valaha így lesz, most megnyugtatná, ha a fájdalom visszatérne. Nem fáj, a lába nem fáj, és ez sokkal rosszabb, mintha még mindig mardosná az a majdnem elviselhetetlen érzés. Sokkal rosszabb, mert így tudja, hogy közeleg az idő. Ez nem normális dolog, nem lehet sok vissza. Ahogy ez a gondolat átveszi az uralmat minden más felett, mindene remegni kezd. Sosem fogja elmondani Harrynek, hogy mennyire nagyon fél, mert erős akar maradni, a fiúért.
– Lou… – hallja meg az apró térben is szinte teljesen elvesző mély hangot. – Kérlek.
– Gyere… – leheli ki nagyon nehezen Louis, és azt szeretné mondani, hogy csókolja meg őt, mert újra érezni akarja az ajkait a sajátján, de csak ennyire képes, és ezért egy kicsit dühös lesz. Szerencsére Harry így is érti őt, és ahogy feljebb emelkedik, nem kell sok, hogy megérezze őt, ahogy a szája végigsimogatja Louis arcát, pici puszikat elszórva rajta, majd lágyan csókolni kezdi. A doktor viszonozza azt, minden erejével. Talán nagy butaság tőle, hogy minden maradék energiáját ebbe a csókba tölti, de nagyobb szüksége van most erre, mint bármire.
– Louis! – kiált fel Harry, ahogy hirtelen, szinte fájdalmasan szakad el tőle. Meg akarja kérdezni, hogy mi történt, de a fiú egy pillanat alatt szökken talpra, és hagyja őt a hideg kövön egyedül. Utána akar nyúlni, de nem megy, így bárhová is tűnt Harry, nem tud mit tenni ellene, bele kell törődnie. Hallja megint a téglák hangját, ahogy a fiú dobálni kezdi, és egymáshoz ütődnek. Egy pillanat alatt feldühödik, és kiabálni akar a másikkal, elmondani neki, hogy hagyja abba, hogy most már elég ebből a hülyeségből, és még fény sincs, hogy ellássa majd a friss sebeket a kezén, de csak egy eddigieknél is feszültebb sóhajra futja. Ennyi maradt a megtakarított energiájából. Ez kétségbeejtő számára, de nem tud mit tenni.
– Ezt nem hiszem el! Végig itt volt! – kiabálja Harry. Lehet, hogy nem is kiabál, csak neki túl hangos, ahogy a pici lyukban visszhangzik. – Istenem, mondd, hogy nincs jelszó… Mi a jelszó, Louis? Kérlek, édesem, szedd össze magad egy pillanatra. Muszáj. Meg foglak menteni, de segítened kell.
Louis képtelen értelmezni a fiatalabb szavait. Egyszerűen csak hallja őket, de fogalma sincs, hogy mit vár tőle a másik. Semmit nem ért. Harry újra mellette van, csak ezt tudja, mert érzi, ahogy megszorítja a kezét, és mellé ül. Nem tudja, hogy mire vár tőle választ, de nem is számít, mert mellette van, és ez segít. Ettől megint van egy pici ereje, hogy küzdjön, és ne aludjon el már megint. Fél elaludni, mert… Mi van ha félreérti, és úgy történik meg, hogy nem is tud róla?
– Louis… – hallja megint Harryt, és érzi, ahogy a fiú még magasabbra emeli a kezét, és egy nagyon kényelmetlen pozícióba erőlteti, amitől muszáj nyöszörögnie, csak hogy ellenkezzen. – Imádom a modern technológiát…
A fiú csak motyog az orra alatt, aztán megint ott hagyja őt, és valakihez beszél. Hallja őt összefüggően és hevesen beszélni, de túl messze van még ezen a kis helyen is, és nem kiabál úgy mint eddig. Nem igazán tudja kivenni a szavait. A kórházról motyog, meg a törmelékekről, aztán valamit Louis sérüléséről, de a mondatok értelme nem áll össze neki. Aztán a fiú elnémul, és visszamászik mellé a takaró alá. Ezt végre egy hálás sóhajjal fogadja, és akármennyire is hozzá akar bújni, csak néhány remegő mozdulatra képes. De legalább nincs fájdalom. Harry most nem a mellkasán fekszik, az arca nagyon közel van Louis-éhoz, és érzi, ahogy az ajkai a füléhez érnek.
– Tarts ki, Louis – súgja, és a férfinak megrándul a szája sarka. Ez egy mosolynak indult. Nem látszik, de most olyan boldogan mosolyog. – Kiviszlek innen, megmondtam. Már úton vannak, édes, csak egy kicsit tarts még ki. Annyira erősen küzdöttél egészen eddig. Annyira erős vagy. Én erre nem lettem volna képes. Csak lélegezz, és egy kicsit még küzdj addig, amíg ideérnek. Utána már elengedheted magad. Akkor már vigyáznak ránk.
Harry megállás nélkül beszél. Louis nevetni akar most már, nem is csak mosolyogni. Normál esetben olyan lassan, és megfontoltan ejt ki minden szót. Ez is egy pont a listán. Most mégis, szinte hadarja a végtelennek ígérkező monológot arról, hogy hamarosan megmenekülnek, és Louis nem bánja. Örül annak, hogy Harrynek marad elég hite ahhoz, hogy neki is adjon belőle, így csak hallgatja őt. Nem tudja már azt sem, mióta suttog a fülébe, de ez jó így. A fiú hangja megnyugtatja, mert Harry hangja mély, nyugodt, és bizakodó. Hangokat hall. Más hangok is bekúsznak a tudatába, mire Harry elmozdul a mostanra már megszokott, olyan nagyon kényelmes pozitúrájukból, és fölé emelkedik. Érzi a másik férfi súlyát a sajátján, és hogy úgy öleli át, mintha teljesen be akarná takarni őt a testével. Nem baj, nem érti, de jó így. Mindenhogy jó, ha közben Harry nem ereszti el. Újra hallja azokat a hangokat. Mintha a törmelékek mozognának, mire jeges félelem árad szét az egész testében, egy újabb földrengéstől tartva, majd valami éles fény hatol a gyengén lehunyt pillái közé. Nagyon éles, szinte fájdalmat okoz a szemeiben, és Harry egy pillanatra felnevet. Ez már nem lehet a valóság. Harry nem nevethet ilyen boldogan, és a fény, ami egyre erősebb és nem akar szűnni, biztosan nem jó jel. Harry testének szorító érzete eltűnik, és a fény tovább erősödik. Nem tud küzdeni ellene, csak egy sóhajjal elengedi magát, és hagyja, hogy bekebelezze őt, miközben a családjára gondol. A családjára, és Harryre.



Harry

Péntek, 08:35

Harry a városszéli kis kórház folyosóján ül lehajtott fejjel, és a kezei között tartja Louis forró tenyerét. Emberek szaladgálnak körülöttük, mindenfelől jajgatást, sírást és ordibálást hall. Teljes a zűrzavar, és Harry feje elemi erővel kezd lüktetni. Sebesültek és hozzátartozóik mindenhol, az orvosok megállás nélkül rohannak. A mentő szinte percenként érkezik szirénázva, hogy új betegeket hozzon. Olyan nagy a kontraszt a romok alatt töltött csönddel, és az itteni káosszal, hogy Harrynek hányingere lesz attól, ahogy figyeli a rohangáló embereket. Már lassan egy órája, hogy odaszállították őket, de még mindig nem történt semmi azon kívül, hogy bekötöttek egy infúziót Louis karjába. A férfi néhányszor magához tért, mocorgott, és összefüggéstelenül beszélt. Ilyenkor Harry rendre felpattant, és a haját simogatva próbálta megnyugtatni. Ahogy lassan, alig hallhatóan beszélt hozzá, a hangja úgy tűnt, mindig lenyugtatta a férfit. Fogalma sincs, Louis mennyit fog fel a mondandójából, vagy hogy egyáltalán hallja e, de nem is számít. Muszáj valamit csinálnia, hogy segítsen neki, mert nem bírja tovább nézni a szenvedését.
– Nővér! – pattan fel, amikor egy ápoló egyenruhába öltözött alakot pillant meg. – Kérem… – elengedi Louis kezét, és most a nő vállára fekteti a sajátját, hogy megállítsa. Egy fáradt tekintet fordul az ő kétségbeesett arca felé.  – Mrs. Turner – olvassa a nővér kis névtáblájáról – A barátom nagyon rosszul van, és attól félek, ha tovább várunk, csak romlani fog a helyzet.
– Látta már orvos?
– Csak akivel behoztak minket. A mentőorvos. Ő köttette be az infúziót – magyarázza Harry.
– Mindjárt kerítek valakit – ígéri a nő kedvesen, és egy pillanatra bátorítóan a fiúra mosolyog. Harry fáradtan rogy le a székre, és azonnal Louis keze után nyúl. A homlokát a gurulós ágy szélére hajtja, és próbál mélyeket lélegezni. Szörnyen érzi magát. A feje egyre jobban hasogat, a karjai mintha le akarnának szakadni, és hányingere van. De minden fájdalma eltörpül amellett, amit a szívében érez. Borzasztóan aggódik Louis-ért. Teljesen tehetetlen, és ez percről percre egyre jobban feldühíti. Az egyetlen dolog, amiért nem kezd el magából kikelve ordibálni, hogy csináljanak már valamit, az az, hogy nem engedheti el a kezét. Nem akarja, hogy a férfi egy percre is azt érezze, egyedül maradt.
– Uram – érinti meg valaki a vállát, mire olyan gyorsan felkapja a fejét, hogy az egész világ forogni kezd vele. Egy középkorú doktor áll mellette, az előző ápolóval, és már Louis lábát nézik. Harry a falnak támaszkodva feláll, és helyet ad nekik.
– Dr. Louis Tomlinson. 28 éves, a magánkórház romjai alatt találták. Van egy csúnya, szúrt seb a bal combján. Gyógyszerallergiáról nem tudunk. A széles spektrumú antibiotikum már benne van az infúzióban – hadarja Mrs. Turner a doktornak, miután megnézi a kis csíptetős táblát, amit a mentőorvos hagyott ott. – 5 milligrammos Klion.
– Kezdésnek jó lesz – bólogat a doktor. – Lassan szükségünk lesz egy lélegeztetőgépre a biztonság kedvéért. Vérnyomás?
– Alacsony. 86, a pulzusszám pedig 93. A láza 38,8.
– Azonnal kérek egy teljes vérképet – adja ki az utasítást. – Sürgős. És szólnunk kell, hogy transzfúzióra is szükség lesz. Van szabad műtő?
Harry nem tudja, hogy megkönnyebbüljön, esetleg még jobban kétségbe essen. Nem tetszik neki, hogy lélegeztetőgépről beszélnek, de annak örül, hogy legalább történik valami.
– Megnézem, de előtte megcsinálom a vérvételt – feleli a nővér, és már bontogatja is a tűt.
A férfi éppen arra készül, hogy eltűnjön a folyosó forgatagában, de Harry elkapja a kezét.
– Doktor, kérem! Mi történik? Hogy van Louis? – faggatja a férfit, aki megtorpan, és egy sóhaj után beszélni kezd.
– Sajnos súlyos az állapota. Elfertőződött a sebe, és ha nem csinálunk gyorsan valamit, a toxinok szétterjednek az egész szervezetében. Ezt azért nem hagyhatjuk, mert előidézheti a szervei leállását. Biztosat majd a vérvétel eredménye után tudok mondani. Most az lenne a legjobb, ha minél hamarabb meg tudnánk műteni. Attól tartok, amputálnunk kell a lábát – teszi hozzá a doktor, és amikor látja, hogy Harry elsápad, gyorsan elkapja a karjait és leülteti az egyik székre. – Jól van? A fejét csúnyán beütötte. Meg kellene nézetnünk.
– Jól vagyok – tiltakozik Harry azonnal, de a hangja még saját magának is túlságosan kimerültnek tűnik. – Csak aggódom.
– A jó hír, hogy talán még időben kaptuk el a szeptikus sokkot. A vérnyomása nem érte el a kórosan alacsony határt, de kérdéses, hogy a szervezete hogy fog reagálni a kezelésekre. Fiatal, erős férfi. A legjobbakban bízom.
Harry már csak félig-meddig érti, amit az orvos mond neki. Teljesen leragadt ott, hogy Louis elveszítheti a lábát. Megígérte a férfinak, hogy minden rendben lesz, és abba nem tartozott bele az, hogy egy lábbal kevesebbel ébredjen fel a műtét után.
– Köszönöm, doktor úr – mondja Harry maga elé meredve, mire az orvos bólint, és máris elviharzik. Harry remegve botorkál vissza Louis ágyához, és ül le ugyanoda, ahol eddig volt. Automatikusan a keze után nyúl, és az érintésből próbál erőt meríteni, mert úgy érzi, most mindkettőjüknek szüksége van rá. Az emberek jönnek-mennek, és néhány sanda pillantásból kitalálja, hogy páran még koszosan, teljesen szétesve is felismerik. Szerencsére mindenki túl elfoglalt ahhoz, hogy odamenjen hozzá, és ezért most baromi hálás. Nem tudja, hogy reagálna rá, de bízik benne, hogy ez nem is fog kiderülni.
Egy kisfiú kerül be a látóterébe. A maciját szorongatva próbálja szedni a lábait a nővér után, aki a kezét fogva húzza magával. A szőke haja összetapadt a vértől, és a pufi arcát is befestette a vörös szín. Az állán nagy cseppekbe gyűlnek a könnyek, és amikor a kézfejével próbálja letörölni, csak még jobban elmaszatolja a vért. A kis lábacskák egyszer csak megtorpannak, és minden erejét összeszedve rántja ki a kezét az ápoló fogásából.
– Anyát akarom! – üvölti teli torokból. Az ápoló ledöbben a hirtelen kifakadástól, sok arc feléjük fordul, és a kisfiú kihasználja a zűrzavart, amit okozott. Megfordul, és elkezd futni a kijárat felé. Még az sem állítja meg, hogy elveszíti a maciját, amikor két férfi között furakszik át. Harry összeszedi a maradék erejét, felugrik, és amikor odaér mellé, egyszerűen felemeli a földről a kis szökevényt.
Felszisszen, amikor a kicsi, de erős lábak hasba rúgják, de nem engedi el, inkább még jobban magához szorítja a zokogó fiút.
– Shh, nyugalom – dünnyögi neki, miközben az ápoló feléjük fut. – Nem lesz semmi baj.
Harrynek bűntudata van, hogy aznap már a második embernek ígéri ezt anélkül, hogy bármit is tudna. Lehet, hogy Louis elveszíti a lábát. Lehet, hogy a kicsi sosem látja többé az édesanyját. De mégis mit mondhatna neki? Megszakad a szíve, amikor az ápoló beszélni kezd a kicsihez, és megpróbálja elvenni tőle, de Will úgy csimpaszkodik a pulcsijába, mint egy kis majom.
– Meg kell nézniük a buksidat. Hagyd, hogy a kedves néni magával vigyen. Nagyon szeretnék veled menni, de itt kell maradnom Louis-val – magyarázza neki Harry, és úgy fordul, hogy a kicsi láthassa az ágyon fekvő férfit.
– Mi baja? – szipogja Will, és az öklével újra letörli a könnyeit.
– Nagyon beteg. Szüksége van rám – feleli Harry a fiú nagy, barna szemeibe nézve. Will egy pillanatig habozik, de utána bólint egy aprót, és most már elengedi Harry pulóverét, amikor a nővér újra érte nyúl.
– Nagyon köszönöm – mondja hálásan az ápoló, miközben a kisfiúhoz dünnyögve eltűnik vele az egyik ajtó mögött. Harry még sokáig néz utánuk, és csak arra eszmél fel, amikor Louis halkan a nevét ismételgeti.
– Itt vagyok – lép gyorsan a férfihoz, majd végigsimít az arcán, aki azonnal megnyugszik – Semmi baj, Louis. Nem megyek sehová.
– Louis? Louis Tomlinson? – hall maga mögül egy döbbent női hangot, és azonnal megfordul. Egy fiatal, szőke hajú doktornővel találja szembe magát.
– Igen, ő az. Ismerik egymást? – kérdezi Harry.
– Ismerem. Együtt jártunk egyetemre – feleli a nő, miközben közelebb lép, és összevont szemöldökkel vizsgálgatja a férfi fehér arcát. – Dr. Adams vagyok.
– Harry Styles – mutatkozik be ő is, és a nő egy pillanatra rákapja a tekintetét, de aztán újra Louis felé fordul.
– Mi történt? – kérdezi, és közben már olvassa is a kórlapot.
– Beleszúródott a combjába egy vasrúd. Még tegnap előtt kiszedtem, és összevarrtam, de két napig nem szabadítottak ki minket – hadarja Harry kétségbeesetten. – Kérem, segítsen neki. Nagyon rosszul van, és mindenki azt mondja, várjunk.
– Hé, nyugalom – szól rá a doktornő. – A seb elfertőződött, ezért máris előre veszem a listán. Van már orvosa?
– Volt itt egy doktor…
– Átveszem, és azonnal megműtöm. Addig elküldelek egy koponya MRI-re.
– Én jól vagyok…
– Ez nem kérdés volt. Figyelj, azzal nem segítesz neki, ha rosszabbul leszel. Muszáj kideríteni, mennyire sérült meg a fejed. Szédültél? Hánytál? – faggatja Dr. Adams, miközben egy kis lámpával világít a szemébe.
– Egy kicsit szédülök, de nem hánytam – feleli Harry beletörődőn.
– Oké. Kérlek, gyere velem – és máris elindul a recepciós pult felé. Két perc alatt intéz egy szabad műtőt fél órán belülre, és Harry kezébe nyom egy papírt, amivel a képalkotó diagnosztikán kell jelentkeznie. – Nagyszerű, Louis perceken belül a műtőben lesz. Mindjárt elviszik előkészíteni – magyarázza Harrynek, aki csak bólogat.
– A másik orvos szerint le kell vágni a lábát – kezdi Harry remegő hangon, miközben visszamennek Louis mellé. – Nincs más megoldás?
– Sajnos előre nem tudom megmondani – feleli a doktornő, és közben Louis friss vérleletét futja át a tekintetével. – Újra fel kell nyitnunk a sebet, eltávolítani az összegyűlt váladékot, meg az elhalt részeket. Én azon leszek, hogy ne kelljen amputációt végezni, de tudnod kell, hogy súlyos az állapota. Ha ez kell ahhoz, hogy túlélje, akkor nincs miről beszélnünk.
Harry bólint, és egy sóhajjal tudomásul veszi, hogy a nőnek igaza van. Nem tudja, miért, de Dr. Adamsben sokkal jobban bízik, mint a másik orvosban. Talán azért, mert a nő azonnal cselekedni kezdett, amint megtudta, mi a helyzet.
Nem sokkal később egy férfi jelenik meg, hogy a doktornő utasítására a hármas műtőbe tolja Louis-t. Harrynek alig marad ideje, hogy elbúcsúzzon tőle. Még egyszer megszorítja a férfi kezét, megpuszilja a homlokát, és hagyja, hogy a műtősfiú elvigye.
– Ne aggódj, vigyázunk rá – mondja neki Dr. Adams kedvesen. – Most mennem kell előkészülni. Délben találkozunk ugyanitt, és megnézem az MRI leleted.
– Köszönöm, doktornő – bólint Harry hálásan, és hamarosan egyedül marad a zajos folyosón, sebesültekkel körülvéve, akik olyan szerencsések, mint ő, és még a saját lábukon állnak. Bármit megadna azért, hogy Louis is vele lehessen egy-két kis karcolással, de újra rátör a felismerés, hogy vannak dolgok, amiket pénzen nem lehet megvenni.

Péntek, 18:47

– Anya! – sóhajtja Harry, amikor végre a karjaiba zárja a nőt, és mélyen magába szívja az ismerős illatot.
– Istenem, Harry – zokogja Anne. – Már attól féltünk… hogy valami szörnyűség történt veled. Senki sem tudta, hová mentél, és mi történt veled. Miért nem szóltál a menedzserednek, vagy Garynek?
– Sajnálom. Én csak egy egyszerű ellenőrzésre mentem vissza a kórházba – mondja Harry bűnbánóan, még mindig az édesanyját ölelve.
– Annyira örülök, hogy nincs komoly bajod – tolja el magától a fiát, és alaposan végignéz rajta. – Gary azt mondta a telefonba, hogy MRI leletre vártok.
Harry a hajvonalánál kezdődő kis sebhez érinti az ujjait, és bólint.
– Beütöttem a fejem, de semmi komoly. Agyrázkódásom van, és kaptam rá fájdalomcsillapítót.
– És a kezeddel mi történt? – kérdezi Anne, miközben Harry felkötött karjára pillant.
– Csak megrepedt egy csont. Nem vészes, hamar leveszik majd a gipszet.
– Édesem – kezd el sírni a nő újra, miután meggyőződik róla, hogy Harry rendben lesz. Még egyszer magához öleli a fiút, és úgy tűnik, nem akarja elengedni többet. – El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam. Annyira örülök, hogy egyben visszakaptalak.
Harry a hátát simogatja, és amikor meglátja a második legfontosabb nőt az életében lejönni a lépcsőn, elmosolyodik, és félig kibújik az ölelésből, hogy Gemmának is helyet adjon. A nővére rohanva teszi meg az utolsó néhány fokot lefelé, és csatlakozik hozzájuk.
– Már attól tartottam, nem láthatom többet a kócos fejed – jegyzi meg a lány viccelődve, de az ő szemében is könnyek csillognak, ahogy Harry vállához bújik.
– Főztem vacsorát – meséli lelkesen Anne, amikor Gary, Harry testőre behozza a fiú sporttáskába összegyűjtött cuccait. Harry hasa éhesen megkordul már a gondolatra is. Délben Gary vitt neki egy hamburgert a kórházba, de mostanra úgy érzi, egy egész lovat fel tudna falni.
– Nagyszerűen hangzik. Két napig kekszen és müzliszeleten éltünk – mondja Harry, és amikor rájön, hogy többesszámot használt, azonnal eszébe jut Louis. Vajon mi lehet vele? Kihalássza a férfi telefonját a zsebéből, és csalódottan konstatálja, hogy Louis szülei még nem hívták. Délután egy torokszorító telefonbeszélgetést folytatott velük, és a doktor édesanyja megígérte neki, hogy felhívja, amikor beérnek a kórházba, és kapnak valami hírt a fiukról.
Harry legalább egy fél órát áztatja magát a kádban, mielőtt lemegy vacsorázni. Ráfért már ennyi kényelem, és a tisztaság felüdítő érzése. Anne isteni sült húsából kétszer is szed, de mindeközben fél szemmel az asztalra kirakott mobilt figyeli. Már a desszertként felszolgált gyümölcssalátát eszik, amikor Gemma megszólal:
– Ki az a férfi? Az a doki, akivel ott voltál összezárva – pontosít a lány, és kíváncsian fordul a testvére felé. Harry nem tudja, mit feleljen erre hirtelen. Annyi mindent mesélne Louis-ról, de közben azt se tudja, hol kezdje. Akaratlanul befurakodnak az elméjébe az elmúlt napok történései. A földrengés, a rögtönzött sebellátás, Louis és a zavarba ejtő listája, az őszinte beszélgetéseik, a csókok, érintések, a félelem és a törődés érzése…
– Hagyd őt, Gemma. Nagyon kimerült, és nem biztos, hogy máris akar róla beszélni – mondja Anne megértőn, de Harry megrázza a fejét, ezért mindkét nő felé fordul.
– Nem erről van szó. Az egész szörnyű volt, de… Louis nagyszerű ember. Egy percig sem bánom, hogy ott maradtam vele, összezárva – magyarázza. Olyan nehéz szavakba önteni az érzelmeit, hogy mások is megértsék. Olyanok, akik nem voltak ott, és nem élték át, amit ők. Talán ha írna róla egy dalt, könnyebben menne. – Amúgy is beszélni akartam erről. Holnap visszamegyek a kórházba hozzá.
Anne arcára egyértelműen kiül a csalódottság, de támogatóan Harry kézfejére simítja a sajátját. Már megszokta, hogy a fiú, aki tegnap még olyan pici volt, hogy etetnie és pelenkáznia kellett, mára felnőtt férfivá érett, és a saját útját járja. Harry sajnálja őt, mert amikor Anne azt hitte, még rengeteg idejük van együtt, hirtelen ő is kirepült a családi fészekből.
– Mi történt a londoni házaddal? – kérdezi a nő.
– Gary szerint tele vannak repedésekkel a falak, úgyhogy majd meg kell vizsgáltatnunk szakértővel – feleli Harry, és felszúr a villájára egy barackot. – Na aggódj, már foglaltam szobát egy szállodába holnap estére, fél órányira a kórháztól. Eszemben sincs megint átélni, hogy rám omlanak a falak – teszi hozzá, és még a gondolatba is beleborzong.
Harry háza elég távol volt a földrengés központjától, ezért nem dőlt össze, de egy darabig mindenképpen lakhatatlanná vált.
– Michal unokatestvére meghalt – töri meg a hirtelen beállt csendet Gemma. – A nagynénjét még nem találták meg.
– Jézusom. Nagyon sajnálom – mondja Harry, és átkarolja a lány vállát, hogy magához húzhassa. – Örülök, hogy ti nem voltatok a városban. Mondd meg Michal-nek, hogy őszinte részvétem.
A fiú már évek óta Gemma barátja, és Harry nagyon kedveli. Persze, ha a testvére egy bunkó paraszttal randizna, aki nem érdemli meg, már minden követ megmozgatott volna, hogy eltávolítsa a lány mellől.
– Most muszáj az anyukájával lennie, de ő is örül, hogy meglettél. Azt mondta, hogy lógsz neki 100 fonttal valami hülye fogadás miatt – mondja a lány nevetve, mire Harry megforgatja a szemét.
– Nyilván ezért örül annyira, hogy egyben vagyok – méltatlankodik viccelődve.
Az asztalra kikészített mobil végre rezegni kezd, és mindhárman rákapják a tekintetüket. Harry egy pillanatra mozdulatlanná is dermed, de aztán összeszedi a bátorságát, és a telefonért nyúl, majd miközben fogadja a hívást, gyors léptekkel az emeletre indul a régi szobájába.
– Szia, Harry. Jay vagyok. Ne haragudj, hogy csak most hívtunk, de a kórházban még mindig nagy a káosz, és csak percekkel ezelőtt tudtuk elkapni Louis doktorát – kezdi a szabadkozást egy nagyon kedves női hang. A kiejtése, a beszédstílusa mind Louis-ra emlékezteti, és Harry arcára máris kiül egy bárgyú mosoly.
– Semmi gond. Kérlek, mondd el, mi a helyzet. Már nagyon vártam, hogy valami hírt kapjak – vallja be, és az ujjaival a nadrágja varrását kezdi piszkálni. Attól tart, hogy valami rossz dolog történt, de közben minden sejtjével azért könyörög, hogy ne így legyen. Louis-nak muszáj felépülnie. Kizárt, hogy ez ne történjen meg. Annyi minden áll még előttük, annyi mindent szeretne mutatni a férfinak. Azt akarja, hogy még több közös emléket gyártsanak ők ketten, annál sokkal szebbeket is, mint a megismerkedésük borzasztó körülményei.
– Louis műtétje jól sikerült, de még mindig bizonytalanok. Holnapra kiderül, hogy reagál a gyógyszeres kezelésre, és talán az életveszélyes állapotból is kikerül. A láza szerencsére kicsit lejjebb ment – meséli a nő, és mintha az ő hangja is sokkal nyugodtabb lenne, mint délután, amikor Harry elmondta neki, hogy a fia életben van, de súlyos az állapota. – Még nincs magánál, de a doktornő szerint ez normális. Olyan jó, hogy megtaláltad neki Dr. Adamset. Egy angyal vagy Harry – hálálkodik a nő, és a fiú hallja, hogy csöndben újra sírni kezd.
– Valójában Dr. Adams talált rá – feleli Harry mentegetőzve. – Azt mondta, együtt jártak orvosira.
– Sabrina és Louis igazán szép pár voltak. Mindig kedveltem azt a lányt, megbízható volt, és a fiam jobb kezekben nem is lehetne – lelkendezik az asszony. Harry arcáról egy pillanatra lefagy a mosoly, és a homloka kissé összeráncolódik a felfedezés miatt.
– Nem tudtam, hogy együtt voltak – motyogja, talán csak magának, de Jay is meghallja.
– Milyen furcsa véletlen, ugye? Azt mondtad, holnap jössz majd, és akkor végre élőben is megköszönhetem neked, amit Louis-ért tettél.
– Igen, délelőtt ott leszek. Remélem, addig Louis is felébred – feleli színtelen hangon, mert hirtelen nem tudja eldönteni, hogy viselkedjen a nővel. Fogalma sincs, hogy Jay tudja-e, hogy Louis meleg… vagy biszexuális. A francba, igazából még Harry sem tudja, mi a helyzet a férfival, de úgy érzi, hogy kicsit vissza kell vennie az érzelmeiből. Álmában sem gondolta volna, hogy az exe gondjaira bízta. Egy kis időre elhitte, hogy ismeri a férfit, és most váratlanul jött a felismerés, hogy alig tud róla valamit.
– Délután találkozunk, Harry. És még egyszer köszönünk mindent.
– Semmiség. Köszönöm, hogy hívtál – mondja Harry, mielőtt jó éjszakát kívánnak egymásnak, és bontják a vonalat. Harry egy fáradt sóhajjal hátradől az ágyon, és úgy bámulja a plafont, mintha onnan kiolvashatná a válaszokat, amik úgy kavarognak a fejében, mint a száraz falevelek egy szeles, őszi napon. Mi történt tulajdonképpen kettejük között? Csak egy furcsa helyzet hozta az egészet? Louis lázzal és kétségbeeséssel átitatott cselekedetei? Tíz perccel ezelőtt még annyira egyértelmű és magától értetődő volt az egész. Mostanra pedig Harry már abban sem volt biztos, hogy Louis egyáltalán szereti-e a fiúkat.
– Fáj a fejed? – kérdezi az ajtóból Anne, amikor Harry a tenyerét a szemére szorítva próbálja legyőzni a fáradtságot és az újra jelentkező fejfájást.
– Igen, egy kicsit – vallja be. Az édesanyja belép a szobába, és leül mellé az ágyra, majd mindentudó mosollyal néz rá.
– Nem tűnsz szomorúnak. Louis jól van?
– Egy kicsit jobban, igen – feleli Harry, és már megint a homlokát ráncolja úgy, hogy észre sem veszi.
– Akkor mi a baj? – kérdezi Anne, és megnyugtatóan kezdi simogatni Harry combját.
– Ez… bonyolult – böki ki a kérdezett.
– Történt valami köztetek, amíg kettesben voltatok? – érdeklődik a nő óvatosan.
Harry kuncogni kezd, és hitetlenkedve megcsóválja a fejét.
– Néha olyan érzésem van, mintha gondolatolvasó lennél.
– Ismerlek – vonja meg a vállát Anne. – Azt is tudom, hogy majd elmondod, ha készen állsz. De most aludnod kéne, mert holnap korán indultok, és amúgy is rád fér – jelenti ki, majd miután megpaskolja a fia térdét, máris menni készül.
– Igenis, anya – viccelődik Harry. – Örülök, hogy láthatlak titeket, és hogy jól vagytok – teszi hozzá komolyan, amivel kiérdemel egy jó éjt puszit. Pont úgy, mint régen, amikor még senki nem ismerte a nevét, és nem tudta, mit jelent vágyakozni valami után, ami az életénél is jobban szeretne, de talán sosem lehet az övé. Most már volt pénze, de amióta híres lett, egyre inkább olyan dolgokra van szüksége, amit nem lehet megvenni.

Szombat, 09:10

Amikor Harry belép a kis kórházi szobába, ahol Louis-t helyezték el, sok mindenre számít, de arra nem, ami odabent fogadja. Egy napja még azon aggódott, hogy a férfi elveszíti a lábát, ha az életét meg is tudják menteni. Sikerült beszélnie Dr. Adamsszel, aki elmondta neki, hogy Louis vérvételi eredményei biztatóak, bár még mindig képlékeny, hogy nem lesz-e valami szövődménye a súlyos fertőzésnek. Felkészítette arra, hogy a férfi valószínűleg nagyon zavart és fáradt lesz az erős gyógyszerek miatt, talán félre fog beszélni, és az is lehet, hogy egyszer magánál lesz, a következő percben pedig aludni fog. Mondta neki, hogy az oxigénmaszk miatt ne ijedjen meg, csak ideiglenes, és amíg beszélgetnek, le is veheti. Így nem csoda, hogy Harry egy kis kopogás után halkan lépett be az ajtón, nyomában Garyvel, akinek kötelessége volt meggyőződni arról, hogy nem bújt el a sarokban egy rajongó, aki a védence életére akar törni.
Harry először az üres ágy felé fordul, aztán a másik ágy mellett álló férfira pillant, aki hátulról kísértetiesen hasonlít arra a Louis-ra, akinek minden kétséget kizáróan feküdnie kellene laposakat pislogva. Csak akkor érti meg, mi történt, amikor még egy lépést tesz a szobába. A másik betegnek valamiféle rohama lehetett, mert Louis próbálja a testével megtartani, hogy le ne essen az ágyról. Harry egy szempillantás alatt ott terem, és hátulról igyekszik átkarolni a férfit. Louis erre úgy érzi, most már biztonságban van, feladhatja, a lábai pedig úgy csuklanak össze, mint egy rongybabának. Harry áldja az eget, hogy Gary ott van vele, mert a sérült könyöke miatt nem bírja el a férfit, és a testőre segítsége nélkül biztosan úgy borultak volna a földre, mint a dominók.
– Kellene egy ágyrács… rohama… rohama volt… majdnem... leesett – zihálja Louis, miközben a két másik – ügyelve a testéből kilógó csövekre és tartályokra -, óvatosan visszaülteti az ágyára. Mire sikerül a művelet, már Harry is majdnem úgy liheg, mint Louis, aki végre felé fordul, és elkerekedett szemekkel néz rá: – Szupersztár?
– Maradjunk csak a Harrynél – feleli a fiú egy visszafojtott mosoly kíséretében, és egy mély lélegzet után feláll, majd óvatosan a takaró alá igazgatja a férfi lábait. Louis feje máris a párnán landol, mintha egy csöppnyi ereje sem maradt volna, hogy megtartsa. – Louis, ugye tisztában vagy azzal, hogy te itt beteg vagy, nem pedig egy orvos?
– Harry… olyan jó az illatod. Én meg annyira… annyira nagyon koszos vagyok – dünnyögi a férfi panaszos hangon, figyelmen kívül hagyva az előző kérdést.
A fiú Gary felé bólint, aki érti a célzást, és azonnal magukra hagyja őket. Amikor a magas, sötét bőrű férfi kilép az ajtón, Harry Louis felé hajol, hogy végre megfelelően üdvözölhesse. Louis motyog még valamit a fogmosásról, amikor Harry elhallgattatja, és annyira hevesen csókolja a félig alélt férfit, hogy utána Louis-nak szüksége van az oxigénmaszkra.