Ha tudnék repülni 4.

Sziasztok! Jó olvasást kívánok nektek a részhez, és ha a végére értetek, hagyjatok itt nekünk egy-két mondatot, hogy tudjuk, elolvastátok, és hogy tetszett-e :) 

Louis

Szombat, 9:15

Louis-nak muszáj mélyeket sóhajtania, miután túl van Harry szenvedélyes támadásán, de egy pillanatig sem képes elszakadni a zöld szemektől, amik egyszerre tűnnek aggódónak és megkönnyebbültnek. 

– A gorilla a testőröd? – bök a fejével lágyan az ajtó irányába. 

– Gary, igen – mutatja be úgy a biztonsági emberét, hogy az illető már nincs a helyiségben. 

– Hatásos – húzza fel a szemöldökét vigyorogva. – Én a közeledbe se mernék menni miatta. 

– Mára egy kicsit lenyugodtak a kedélyek a katasztrófa körül – feleli a fejét csóválva. Louis csak nézi őt. Most pont olyan, mint azelőtt volt, hogy összeomlott körülöttünk a kórház. A haja már nem olyan zilált, de ez nem akadályozza meg abban, hogy kócosnak tűnjön, és egy napszemüveggel próbálja kordában tartani, amit a feje tetejére tolt. A ruhája tiszta, bár most nem melegítő van rajta. Egy kék farmer, ami kicsit lengébb, és egy sportcipő barna, kötött pulcsival. Harry lejjebb húzta a pulóvere egyik ujját, és most azt birizgálja, mintha zavarban lenne. – Szükség van Garyre. Hogy érzed magad?

– Jól – zárja le egyetlen szóval, és egy icipicit feljebb helyezkedik a párnán, hogy jobban lássa Harryt. – És te? Hogy van a fejed? A karod? Nem tűnt úgy, hogy eltört. 

– Nem is, csak egy kis repedés, semmi komoly – ingatja a fejét, és a gipszet kezdi nézegetni. – A turné előtt lekerül, ami nagyszerű, mert szükségem van a kezemre. A fejem pedig jól van. Mintha másnapos lennék, néha egy kicsit nyomottnak érzem magam, de az alvás jót tett. Fáj a lábad? 

– Nem, már nem. Szerintem holnap visszamegyek dolgozni… – vigyorodik el Louis, és hogy jelezze, csak viccelődik, a másik férfira kacsint.

– Hülye kérdés – ingatja meg a fejét a fiatalabb kuncogva, de Louis csak mosolyog. Édesnek tartja, hogy egy kicsit szétszórt. – Persze, hogy fáj. Annyira sajnálom, hogy nem voltam ügyesebb. 

– Megmentettél, Harry – néz rá összeráncolt homlokkal. Nagyon nem akarja, hogy a fiú úgy érezze, a történtek az ő hibája. Sőt, mindketten tudják, neki köszönhető, hogy Louis most egyben van. – Nem igazán lehettél volna ennél ügyesebb. Hálás vagyok neked. 

Félbeszakítja a beszélgetésüket, ahogy egy ápolónő érkezik a szobába, és beköt Louis-nak egy új infúziót. A férfi közben a tasak leírását nézi, amit éppen felakasztani készül a fiatal nő az állványra, és csak véletlen kapja el a pillantását, ami Harryt fürkészi mosolyogva. Nyilván felismerte, és Louis-t egy kicsit zavarni kezdi a tudat, hogy a zöldszemű már nem csak az övé. Milliókkal kell osztozkodnia rajta. 

– Jól érzi magát, Dr. Tomlinson? – néz most már a doktorra, Louis viszont csak bólint. – Kér még fájdalomcsillapítót? 

– Nem, most még jól vagyok – mondja ki egyértelműen, mire a lány rámosolyog, Louis pedig túlságosan lelkiismeretes ahhoz, hogy ne viszonozza. 

– Harry, tudom, hogy ez nem a legjobb hely erre – kezdi a lány zavarban, amikor a doktor ágyának végében jár már. – Kérhetek egy közös fotót? 

– Persze – vágja rá automatikusan az énekes, és mosolyog is hozzá. Felkel, és tesz egy lépést a lány felé. Feltartott hüvelykujjal egy mesterkélt pózt villant, aztán visszaül az idősebb ágya mellé. 

– Köszönöm! A főnököm megölne, ha megtudná ezt – nevetgél a nővér, és kisurran a szobából. Ebben Louis is biztos, náluk még a protokollba is beletartozik, hogy ha esetleg híresség érkezik a magánkórházba, nem zaklathatják őt autogram vagy fotók kunyerálásával. 

– Dr. Adams javasolta, hogy ha már egy kicsit jobban vagy, át kellene szállítani téged egy nyugodtabb kórházba – kezd bele, ezzel kiszakítva a férfit a gondolataiból, és Louis tisztán látja rajta, hogy csak a zavarát próbálja leplezni, és terelni az előbbi történéseket. – Majd segítek benne, szerintem is ez lenne a legjobb. 

– Gyakran szoktatok konzultálni Sabrinával? – emeli meg viccelődve az egyik szemöldökét. Sab és ő együtt jártak egy ideig az egyetemi éveik alatt, és igazán szerette a lányt ő is, és a családja is, de aztán amikor Sabrina is választott magának egy szakot, akkor egyre kevesebb órájuk volt közös, és idejük sem volt sok Louis kettős szakosodása miatt. Egyszerűen csak nyűggé vált a dolog, ami eltörölte a szerelmet. Nincs miről beszélni már ezzel kapcsolatban. Louis nem is tudja, hogy van-e bármi értelme ezt felhozni, de végül úgy dönt, nincs. Bár Harry se valami bőbeszédű. Csak lebámul az ölébe, és nem is felel egy ideig semmit, aztán amikor mégis szóra nyitná a száját, megcsörren a telefonja. Az egyik a sok közül, mert hogy három is van nála. A kékszemű emlékszik, hogy volt nála egy, ami összetört amikor lezuhantak, de az talán csak valami magántelefon volt. 

– Bocsáss meg, csak egy pillanat – szabadkozik, és felveszi azt, aminek rózsaszín a tokja. Louis elmosolyodik ezen, de aztán a fogai közé szívja az ajkát, hogy ne legyen túl feltűnő. Édesnek találja, hogy épp ilyen színt választott, és ezzel a kis észrevétellel tudatosul benne, hogy igazából szeretné, ha még több ilyen szeretnivaló apróság kerülne elő a fiúval kapcsolatban. Esküdni merne rá, hogy temérdek ilyen van. Harry nem megy ki a szobából, csak egy kicsit oldalra fordul a széken, hogy ne zavarja az egyre laposabbakat pislogó férfit. – Mondd, Jeffrey.

Hosszú ideig csak hallgat, és a szabad kezével a száját birizgálja. Louis tekintete a gyűrűire siklik. Újra viseli őket, és rájön, hogy azok már az első pillanattól tetszettek neki. Harrynek szép kezei vannak, és ahogy ezt még ékszerekkel is kihangsúlyozza, az igazán tökéletes látványt nyújt. 

– Nem! – sziszeg a telefonba a fiatalabb, mert nagyon nem akar kiabálni, viszont most éppen azt fojtja vissza. Louis látta már őt idegesen, felismeri az energiái vibrálásából, de ez mégis más. – Megmondtam már, hogy azt nem vállalom, Jeff. Intézd el valahogy. Rázd le őket valami hülye indokkal, de nem csinálom. A holnap reggelit aláírhatod. Ott leszek. Rendben, majd hívj, hogy mikorra kell a stúdiószékházhoz érnem. 

Nem is köszön el, csak egyszerűen kinyomja a hívást, Louis viszont nem szólal meg egy ideig. Harry a kezében tartja a telefont, és villámgyors mozdulatokkal pötyög be rajta egy üzenetet, majd még egyet, és egy újabbat, mire végül lezárja a képernyőt, és figyelmét újra az ágyban fekvő férfira szenteli. 

– Ne haragudj – szabadkozik, de a doktor egyből a fejét kezdi rázni. 

– Semmi baj – feleli egy kis mosollyal. – Mi lesz holnap reggel? Eléggé bosszantónak tűnik. 

– Nem, az nem lesz az – sóhajt fel Harry, aztán kivesz a zsebéből egy csomag rágót, és bedob egyet a szájába. Minden egyes mozdulata annyira ösztönösnek, természetesnek hat, Louis mégis szinte tátott szájjal bámulja őt. – Egy reggeli TV műsorban leszek, csak hogy mindenki lássa, hogy jól vagyok. Senkinek fogalma sincs, hogy hogyan, de kiszivárgott, hogy abban a néhány napban nem tudták, merre járok. Jeff, a menedzserem, próbálta enyhíteni a dolgot, hogy ő persze tudja, de mindenki ideges volt. Amit pedig nem akarok, az egy újság interjú, a világ legidegesítőbb riporterével. Mindig lehetetlen helyzetbe hoz, és kiforgatja a szavaimat. Inkább nem beszélgetek vele. 

– Értem – bólint Louis, és többet akar mondani, sokkal többet. Megint viccelődni akar, és jól szórakozni Harryvel, de nem tűnik úgy, hogy ő erre vágyik, ezért inkább nem teszi. A fiú feszült, és két percenként rezzen meg a telefonja, egy újabb üzenetet jelezve, amire nem reagál, de Louis hallja. Harry lehetetlenül frusztrált, és a doktor csak tenni szeretne valamit, de fogalma sincs, hogy mi lehetne az. Nem forog úgy az agya, ahogy kellene. A gyógyszerek is letompítják, és iszonyatosan fáradt. 

– Ne haragudj – rázza meg a fejét Harry, és a zsebébe süllyeszti a telefonját. – Túl sokat beszélek. És ez mind nem fontos. Délutánra intézkedem, átvitetlek egy jobb helyre, ahol nyugodtabban lehetsz. 

– Egyáltalán nem zavar, ha beszélsz – mosolyodik el Louis, és már mozdítaná a kezét, hogy megfogja Harryét, de valahogy nem érzi természetesnek az egész mozdulatot, és így megszakítja. – Az viszont igen, hogy már vagy negyedszer kérsz bocsánatot a semmiért. 

– Ettél ma már? – kérdezi végül egy kis hallgatás után, és a kisasztalon lévő vászon szatyorhoz nyúl, amit még akkor tett oda, amikor belépett, és felismerte Louis-t a másik ágy mellett. Kiemel belőle egy műanyag frissentartó dobozt, és felpattintva a tetejét, Louis ölébe teszi. – Ezt anyu küldte neked. Azt mondta, itt biztos nem kapsz olyan finomat, amit ő csinál. És ez kétségtelenül igaz. 

– Anyukád egy angyal, majd add át neki, hogy köszönöm – feleli Louis hálásan, és miután Harry egy műanyag villát is a kezébe ad, azonnal elkezdi apró falatokban majszolni a sülthúst egy kis gyümölcs körettel. Bár melegen biztosan ennél is finomabb lenne, de még így is isteni. A doktor igazán hálásnak érzi magát, és egy pillanatra újra csak az a két átlagos ember ül egymással szemben, akik segítenek a másiknak, mert ők ilyenek. Ösztönösen először a másikra gondolnak, és ezekben a pillanatokban Louis megint így érzi magát. Miközben ilyeneken gondolkodik, az énekes mobilja újra megrezzen, ezzel félbeszakítva a doktor gondolatait. Harry kihalássza a zsebéből, de anélkül nyomja ki, hogy felvenné, vagy visszahívást kérne. Louis ezelőtt soha nem gondolta volna, hogy egy telefon ennyire idegesítő tud lenni. Az övé is sokat csörög a munkája miatt, és folytonos készenlétben kell lennie, de ez minden eddig tapasztaltnál durvább. Gyakorlatilag megállás nélkül zaklatják Harryt, és ez ráébreszti a másik férfit arra, hogy már nem abban a koszos veremben vannak. A világ újraindult körülöttük, és nem áll meg, hiába érzi az idősebb azt, hogy lassítani szeretne. Harry egy nagyon sikeres, és ugyanennyire népszerű híresség, akinek persze, hogy percenként csörög a telefonja, és arról még csak fogalma sincs, hogy hányan állíthatták meg a házától idáig, hogy szüksége volt a testőrre. Annak a fiúnak, aki egyedül jött el a kórházba aznap este, csak hogy egy kicsit mentesüljön a saját élete alól. A fejét ingatja, amiért még az is végigszaladt a gondolatain egy pillanatra, hogy visszamászna oda azért, hogy megint csak ketten legyenek, és senki más. Persze a halálos sérülés nélkül. 

– Mikor kezdődik a turnéd? – néz fel az rögtönzött tányérjából, mert az öt perce beállt csend kettejük közt már kezdett nagyon kínossá válni. 

– Két hét múlva – mosolyodik el a fiatalabb, és kiveszi a napszemüveget a hajából, hogy újra hátratúrja azt, és visszategye. Egy teljesen felesleges mozdulat volt, és mégis. Louis még a falat rágásában is megállt, amíg nézte. – Már nagyon várom. A tavalyi turné nagy siker volt, pedig nem volt olyan nagyszabású, mint az idei lesz. Most a világ legnagyobb arénáit céloztuk meg, és a jegyek így is pillanatok alatt fogytak el. Hihetetlen és egyben sok stressz is a felkészülés miatt. Ugye… Lesz majd két show Londonban is. Be tudlak vinni. Feltéve ha… Ugye eljössz az egyikre? 

– Szupersztár… Hiányzol – súgja maga elé, és oldalra teszi a műanyag dobozt az éjjeliszekrényre, majd megfogja Harry kezeit, hogy magához húzza őt. Épp annyira, hogy a fiatalabb lélegzete elakadjon, és nagyon közelről csodálhassa a zöld szemeit. Eltünteti maguk közt a megmaradt kis teret is, és forróság önti el az egész testét, ahogy megérzi Harryt a szájába sóhajtani. Szinte eltűnik az idő körülöttük, mert a fiú ajkai hihetetlenül puhák. Amikor először kóstolta, nem volt ilyen. Nem csak puha, esküdni merne, hogy halványan egy kis mesterséges gyümölcs ízt is érez. Gondolatban megmosolyogtatja a felismerés, hogy Harryn valamiféle ajakápoló lehet, és csak próbál nem hangosan is felkuncogni. Nem akar elszakadni Harry csókjától. A fiatalabb a tarkójára simítja a kezét, és Louis szinte megborzong. Azonnal eszébe jut minden, ami odalent történt. Harry tenyere, ahogy az inge alá simul, aztán a cirógató ujjai, és a kezdetben csak bátortalan, zavart csókok, amikből később szenvedély lett. Olyan szenvedély, ami elvette az eszüket, és egymásnak estek a lehetetlen körülmények között is. Mégis… Szeretne most egy kicsit újra elrejtőzni a világ szemei elől. Ezzel a fiúval, aki egy béna pozícióban már percek óta képes fölé görnyedni, csak hogy érezhessék egymást. 

Harry szinte elugrik tőle, amikor meghallják, hogy nyílik az ajtó, és Gary lép be rajta. Kellemetlenül megköszörüli a torkát, ebből pedig mindketten tudják, hogy látta őket. 

– Harry, Jeffrey hívott – szólal meg teljesen érzelemmentes hangon. A férfi meglehetősen ijesztő látványt nyújt, és amikor dolgozik, akkor vérprofi, de mindezek mellett nagyon jóban is vannak Harryvel. Az énekesnek fontos volt már a kezdetektől, hogy olyasvalaki legyen folyton a nyomában, akit kedvel, máskülönben ez nem működne. – Kéri, hogy hívd vissza. 

– Majd később – int az énekes, és tekintetét azonnal visszakapja Louis-ra. Gary bólint, amit a kócos már nem is lát, és újra kihátrál. Az orvos feje egy kicsit szédelegni kezd, és emiatt lehunyja a szemeit. Nem tart sokáig, meg van győződve erről. Csak néhány másodperc, amíg elmúlik az egész. 

Mire a szempillái megremegnek, hogy felnyíljanak, a fülét tompa hangok ütik meg. Úgy érzékeli, mintha emberek lennének körülötte, de még nem érez magában annyi erőt, hogy körülnézzen. Csak pár pillanat. 

– Igen, ez tényleg így van – tör át Harry mély hangja egy burkon, ami eddig védelmezőn vette körbe a férfit, de most lassan eloszlik, ő pedig érzékelni, és látni is kezdi a külvilágot. Esküdni mert volna, hogy csak egy pillanatra pihentette meg a szemeit, így összezavarodik, hogy hogyan kerültek emberek a szobájába. Ahogy felnyitja a pilláit, a kócos hajú még mindig ugyanazon a széken ül, de nem veszi észre, hogy őt nézi. Mosolyog az ágy másik felének irányába. Vele szemben, az ágya végében Sabrina támaszkodik, és ahogy tovább pásztázik a tekintete, a szüleit és a húgát látja. Épp Lottie magyaráz valamit, nagyokat gesztikulálva, és ezen elmosolyodik. 

– Csak hogy felébredtél – teszi karba a kezét jelenlegi orvosa mosolyogva. – Már készültünk úgy átszállítani, hogy alszol. 

Louis-tól csak egy erőtlen mosolygásra futja, de azt sem a nő irányába teszi. Tekintete egyből Harryét keresi meg, aki azonnal viszonozza azt. Ezután a családjára néz, és megszorítja az édesanyja kezét, amikor az asszony utána nyúl. 

– Mindig is úgy kellett kiráncigálni az ágyból – nevetgél a húga, és Louis valahogy meglehetősen jól érzi magát minden körülmény ellenére. 

– Te is hiányoztál – motyogja álmoskás hangon a férfi, de a humorral kevert gúny így is kivehető a mosolya mögül, és egy kicsit felsóhajt, amikor az anyja hozzábújik, és megöleli őt, megpuszilva néhányszor az arcát. – Jól vagyok, anya. Ti is, ugye? 

– Igen, a házig nem ért el a rengés – feleli, miután eltávolodik.

– Reggel elmentünk a te házadhoz is – veszi át a szót az apja, de Louis nem figyel száz százalékosan. Közben a szeme sarkából Harryt lesi, aki csak némán ül az ágya melletti széken, és a gyűrűit csavargatja az ujjain. Úgy néz ki, mint akinek kényelmetlen ez az egész szituációt, és Louis valahol érti is, hogy miért. Olyan lehet ez neki, mintha hazamenne egy sráchoz, akit csak egy kalandnak gondolt, aztán beállít az egész család, és el kell játszaniuk a boldog párt, pedig eszében sem volt közel kerülni a kalandjához. Kellemetlen. Azon gondolkodik, hogy mondania kellene neki, hogy menjen nyugodtan, hisz biztos számtalan fontosabb dolga van, mint őt őrizni, és már amúgy is jól van. Viszont nem akarja még rosszabb helyzetbe keverni azzal, hogy ráirányítja a figyelmet. – Kitört néhány ablak, rádőlt egy fa a tetőre, és a falak sincsenek túl jó állapotban. A biztosító cégek le vannak terhelve, úgyhogy biztosan idő, míg fizetnek és elkezdheted a javításokat intézni. 

– Nem baj, egy ideig gondolom úgyis fogoly vagyok itt – mosolyog az apjára, bár nem hozott túl jó híreket az otthonát illetően. 

– Valójában nem itt – szól közbe Sabrina, és még firkál néhány aláírást egy nyomtatványra, aztán Harry kezébe adja őket. A fiú felugrik, mintha felelni hívta volna a tanárnéni, és bőszen bólogatni kezd, ahogy a doktornő magyaráz neki néhány olyan dolgot, amiben Louis egészen biztos, hogy a fiatalabb fiú nem érti. Szórakoztatja a jelenet, sokkal jobban annál, hogy a beszélgetés témájára figyeljen. Mire újra néhány pislogás után képes elszakítani a tekintetét Harrytől, egyetemi barátja már hozzá beszél. – A mentő már készen áll. Ha te is, akkor indulhattok. Valamikor majd bemegyek hozzád, megnézem, hogy jól bánnak-e veled ott, és vetek pár pillantást a lábadra. 

– Igenis! – vigyorog rá az ágyban fekvő férfi.

Szombat, 16:40

Louis azt hitte, hogy Harry majd elköszön tőle odalent, de végül nem ezt tette. Olyannyira nem, hogy Garyt megkérte, hogy a kocsijával kövesse a mentőt a közeli városba, ahol van egy biztonságos magánkórház, ő pedig Louis mellett maradt, mint a kísérője. Ez meglepte, teljesen össze volt zavarodva, mert mindennek ellenére egyetlen szót sem beszéltek egymással az autó hátuljában, és ahogy beértek, Harry elkezdett a recepciósokkal papírmunkákat intézni, Louis hiába kérte, hogy majd ő, senki sem foglalkozott vele, csak a szobájába vitték. 

A szülei is vele jöttek, és amikor már azt hitte, Harry elment, kiderült, hogy végig csak a folyosón ült, és azt várta, hogy Louis családja hazamenjen. 

– Nem akarlak sokáig fárasztani – ül le az ágy melletti fotelba, ami sokkal kényelmesebbnek tűnik, mint az a műanyag szék, ami az állami kórházban volt. Az egész szoba sokkal szebb. A falakon tapéta, az éjjeliszekrényen virágcsokor, és festményekkel feldobva a légkör. Az ággyal szemben egy hatalmas LED TV szemez Louis-val, van saját fürdőszobája, és a sötétítő függönyt a feje melletti gombokkal lehet behúzni. Ez még hotelszobának is a luxus típusból való lenne, nemhogy egy kórháznak. Louis munkahelye is szép volt, de nem ennyire. – Ha pihenni szeretnél, akkor hagylak aludni. 

– Azt hittem, már hazamentél – feleli válasz helyett, mire Harry csak a fejét csóválja. 

– Az én házam sincs túl jó állapotban, bár szerencsére nem kapott akkora löketet, mint a tiéd – néz Louis szemeibe, amitől a férfi nyel egyet. Szeretne egy kicsit összebújni vele, de mindenek előtt, amire igazán vágyik, megmosakodni végre. – Tudok segíteni, hogy mire kiengednek, már rendbe tegyék a tiédet is. 

– Harry – halkítja le a hangját, és kinyújtja a kezét maga elé, amit a fiú egyből megfog. – Tudom, hogy segíteni akarsz, és hálás vagyok, de ez nem nagy dolog. Majd felveszem a kapcsolatot a biztosító társasággal. Hála neked, most már rendben leszek. 

– Szóval – vigyorodik el az énekes, és a szemöldökét is felhúzza. – Nem válaszoltál még a kérdésemre. Eljössz? 

– Elmegyek – feleli végül, mert minek is tagadja, már a romok alatt is ez volt az egyik olyan dolog, ami életben tartotta. Hallani akarta énekelni Harryt. 

– Helyes válasz. Másikat el se fogadtam volna – simogatja meg Louis kézfejét a hüvelykujjával úgy, hogy ne érjen a kanülhöz, ami az infúzióba csatlakozik. – Most viszont tényleg hagylak pihenni. Szükséged van a sok alvásra. Ha bármi van, hívd a nővéreket. 

– Köszönöm, doktor úr – feleli Louis mosolyogva, és látja, ahogy Harrynek elnyílnak az ajkai, amikor végignyalja a sajátját, így felnézve a mellette ülőre. A zöld szemű gyorsan mozdul, és hirtelen tapad az ajkaira. A doktor egyből megérzi a simogató nyelvét a sajátján, és nincs ennél jobb gyógyszer, vagy nyugtató. Most csak igyekszik kizárni a kétségeit, és élvezni, ami történik. Nem figyelni arra, mennyire aggasztónak találta az elzárkózó viselkedését, amikor Louis családja is a közelben volt. Nem figyelni az azóta is folyamatosan rezgő telefonjára, amit az idősebb férfi néha csak kivenne a zsebéből, hogy ő vegye fel, és küldje el melegebb éghajlatra azt, aki zaklatja az énekest. 

– Pihenj, Lou – szakítja meg a csókot a zöld szemű, akinek túl jó az illata ahhoz, hogy a doktor képes legyen azonnal magához térni. Egyáltalán nem tetszik neki Harry meghátrálása, de nem fog panaszkodni miatta. Ha a fiú elmegy, majd kibotorkál a zuhanyzóba, hogy rendbe tegye magát egy kicsit. – Holnap reggel interjúm van, de utána bejövök, rendben? 

– Éld az életed, Harry – mosolyodik el, de a szemeit nem éri el a gesztus. A fiatalabb összeráncolja a szemöldökét erre, és elhajol tőle. – Ne rúgj fel semmit miattam. Én megleszek itt. Gondomat viselik, most koncentrálj a kötelezettségeidre.

Harry leveszi a napszemüveget a fejéről, és hátra túrja a haját. Frusztráltnak tűnik, de Louis nem mond semmit. Nem akarja azzal zaklatni, hogy folytan azt kérdezgeti tőle, jól van-e. Bízik abban, hogy elég közel kerültek egymáshoz odalent, és Harry beszél hozzá, amikor szüksége van rá. Szeretné hinni, hogy ez a Harry még mindig ugyanaz a Harry, akit megismert. Aki csak az a kisfiú a pékségből, akiről mesélt neki. Az énekes egy pillanatra még megszorítja a kezét, aztán összeszorított ajkakkal csak bólint egyet, és amikor az ajtó felé indul, felteszi a napszemüveget a szemére. 

Szombat, 19:50

Louis végre felpezsdül egy kicsit, ahogy a nyugtatók, amiket a műtét után kapott, már kezdik hatásukat veszíteni, és így nem is érzi magát annyira kimerültnek. Aludt még egyet, miután Harry elment, aztán lezuhanyozott, már amennyire a csövek, és a kötése engedte. A sok alvástól most egy kicsit éberebbnek érzi magát, és tétlenségében úgy dönt, bekapcsolja a laptopját, amit az apja hozott el neki a házából, hogy lefoglalja magát, amikor épp nincs nála senki. Megnézi az e-mailjeit, és válaszol is néhányra, aztán muszáj ránéznie a hírekre. Tudni akarja, mi történt a városban, míg ők csapdába estek, de olyan elkeserítő az egész, hogy hamar bezárja a hírportált. Rengeteg a halott, és a külvárosi rész, ahová a rengés koncentrálódott, romokban. A földrengés tényleg hatalmas volt, ahogy így visszagondol, ők valójában még szerencsések is voltak. A számítógéppel az ölében a gondolatai megint Harry felé kalandoznak. A fiú, aki csodálatos, és mégis tele van buktatókkal. Louis komolyan kételkedik abban, hogy eztán bármi komolyabb is kialakulhatna köztük, és nem azért, mert ő nem akarja. Nem elsősorban ezért… Harry tartózkodóbb lett, emellett elfoglalt, és világhírű. Ez az egész annyira komplikált, hogy Louis-nak belesajdul a feje, ahogy ezen kattog, és nem tudja, hogy mit akar. Hogy szeretné-e bevállalni a sok nehézséget, ami a fiúval járna, vagy csak hagyni az egészet, hogy egy szép emlékké váljon. Emlékszik, amikor azt a számot akarta felidézni, amit sokszor hallott a rádióban, de képtelen volt rá. Újra megnyitja a böngészőt, és rákeres a fiú zenéire. Most már tudja, melyik az, és elmosolyodik, ahogy elindítja a klipet. Értelmezni nehezére esik, ahogy Harry hegyek felett repül át, de tetszik neki. A zenei oldal automatikus lejátszásra van állítva, így hamar követi az énekes egy újabb száma, és így sorra veszi az összeset. Teljesen elragadja Harry hangja, és az, amikről énekel. Az viszont elgondolkodtatja, hogy többnyire nők szerepelnek a számaiban, bár igazán nem elemezte ki őket. Ahhoz még nincs eléggé összeszedve az agya. Harry rejtőzködik. Azok alapján, ahogy beszélgettek erről, arra következtet, hogy nincs is tervben az, hogy felfedje a valódi énjét a világ előtt. Ez csak egy újabb pont Louis, ezúttal negatív listáján, hogy miért lenne ez annyira nagyon nehéz köztük. Vajon képes lenne az árnyékban élni? Bujkálni, és elfogadni, hogy Harrynek a karrierje az első, és ő csak azután következik, hogy a négy fal biztonságában vannak? Ha nem Harryről lenne szó, gondolkodás nélkül mondaná azt, hogy nem, de a fiú már fontos neki annyira, hogy ez most már csak egy nem tudom lett a fejében. Nem tudja. Bizonytalan. Semmit sem tud, és ez frusztrálja. 

Az ajánlott videók listáján megjelenik néhány rajongók által készített koncert felvétel is, és van egy, ami Japánban készült. Egyetlen gitárral énekel egy számot mikrofon nélkül, és Louis-t teljesen lenyűgözi. A legmagasabb résznél egy kicsit elcsuklik a hangja, és vannak pontatlan intonációk, de valahogy mindezek ellenére is annyira varázslatos az egész. A légkör, ami körülveszi. A rajongói sikoltanak, és ő alig bírja elcsitítani őket. Egy piros öltöny van rajta, amin még valami vékony minták is futnak, de Louis nem tudná azt mondani, hogy utálja. Valószínűleg ez az öltöny a világ összes férfiján idétlenül mutatna, legalábbis nem tudja elképzelni senkin, de Harry valamiért képes rá, hogy betörje, és uralkodjon felette. Minden, ami körülveszi őt, a fiút szolgálja, és azért van, hogy ő még erősebben ragyoghasson, ezt még a vak is látja. Louis megbabonázva nézi, ahogy a feketére lakkozott körmeivel pengeti a gitárját. Az énekes igazán lenyűgöző látványt nyújt. Fogalma sincs, hogy ezt akkor is így gondolná-e, ha ezt ismeretlenül mutatta volna neki valaki, de elmosolyodik az elfogultságán. Nem, valószínűleg nem varázsolná el így. De az, hogy ő tudja ki rejlik a médiának mutatott maszk alatt, mindent megváltoztat. 

– Meghoztam vacsorát, és a gyógyszereket, Dr. Tomlinson – nyílik az ajtó, és lép be rajta egy középkorú nővér. Louis úgy csapja le a laptop tetejét, mintha minimum valami szaftos pornófilm bámulásán kapta volna rajta a nő, és a névtáblája szerint Caroline, meg is lepődik rajta egy pillanatra. – Hogy érzi magát? 

– Jobban – feleli zavartan a doktor, és félre teszi a gépet, hogy az ételre, és a gyógyszereire koncentráljon. 

Vasárnap, 7:30

Az orvos még este megnézte, hogy milyen műsorról beszélt Harry, mert megkérdezni teljesen elfelejtette, így most célirányosan kapcsolja oda a falra szerelt TV-t. Még reklám megy, mert persze nem kezdenek pontosan, de szerencsére nem kell sokat várnia. Megjelenik a reggeli műsor intrója, és meglátja a fiút. Egy narancssárga, mintás ing van rajta, fekete farmerrel, és egy fekete bokacsizmával. Jól néz ki. Túl jól. Az ing nevetséges, és általában az ilyen hawaii jellegű felsők a legtöbb ember vicceinek a középpontjai, Harryn mégis jól mutat. Az egész összképet csak ő tudta megint így megalkotni.

Fáradtan mosolyog a vele oldalasan ülő műsorvezetőre, és nem tűnik boldognak. Sőt, kifejezetten úgy néz ki, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, de ez a kötelessége. Először teljesen hétköznapi kérdéseket tesz fel neki az ősz hajú férfi, amikre úgy válaszol, mintha betanult szöveg lenne. Louis arra gyanakszik, hogy így is van. 

– Elmeséled, hogy mi történt a kezeddel? Sokan aggódtak érted a katasztrófát követő napokban. 

– Egy kórházban voltam, a korábban műtött csuklóm miatt. Egy egyszerű kontroll vizsgálat lett volna, amikor gyakorlatilag megnyílt alattam a föld. Amikor lezuhantam az alagsorba, beütöttem a karom, megrepedt egy csont, de nem kell aggódni. Gitározni fogok a koncerten. Nincs az a katasztrófa, ami megakadályozhatná. 

Louis ezen elmosolyodik, mert egészen biztos benne, hogy Harry nem viccel. Ez egy pillanatig az a Harry volt, akit talán ő is ismer. Vagy elkezdett megismerni. A kezei nem nyugszanak, folyamatosan a gipszet vagy a gyűrűit birizgálják. 

– Csak tegnap tették közzé a nyilatkozatot, hogy jól vagy, és ma reggel ezt meg is mutatod a rajongóidnak. Mi történt addig? 

– Én, és egy orvos, aki a kezem vizsgálta, a romok között ragadtunk. Ő eléggé súlyosan megsérült, így nem igazán figyeltem arra, hogy velem mi van. Rajta próbáltam segíteni. 

– Hősködtél még a tragédiát követően is – nevetgél a műsorvezető, és a papírjait rendezgeti. 

– Nem, nem mondanám. Rendesen be voltam rezelve, de segített, elmagyarázta, mit kell tennem, és aztán szerencsére kiszabadítottak minket. 

– Szerencsés, hogy az orvosoddal kerültél össze. Tudott gondoskodni rólatok, és még ismeretlen sem volt. 

– Valójában nem ismerem őt – feleli Harry, de nem néz az interjúztatóra. – Akkor találkoztunk először, de biztosan nem utoljára. 

– Barátságot kovácsolt a rászorult helyzet köztetek? 

– Abszolút! – vágja rá gondolkodás nélkül. – És a barátságon túl, már azt is elmondhatom, hogy van egy jó orvosom. 

Louis ajkain egy félmosoly játszik, ahogy Harry szavait hallgatja. Nem hazudik. Minden szava igaz, csak épp nem teljesen részletes. Pont úgy viselkedik, mint amit elmesélt neki is odalent. Nem beszél semmiről, ami káros lehet a karrierjére nézve, és persze Louis nem is várta volna, hogy bevallja, miket műveltek ott lent, isten ments! Valamiért mégis rossz hallgatni a rideg szavakat azok közül a gyönyörű ajkak közül. Ezután sok minden már nem hangzik el a balesetükkel kapcsolatban, sokat kérdez a férfi a turnéról, és persze szóba jön a magánélete is. 

– Nem, nincs senki, aki szóra érdemes lenne – ingatja a fejét mosolyogva. – De attól tartok, ha lenne is, arról a rajongók előbb tudnának, mint én magam. Őrült jók ebben a dologban. Bármi történik velem, annak azonnal híre megy. Mint egy futótűz. Láthatod. 

– Igen, ez tényleg így van. Köszönöm, hogy eljöttél, Harry, és nagyon sok szerencsét a turnédhoz! 

– Köszönöm szépen! 

Louis kikapcsolja a tévét, és maga mellé dobja a távirányítót. Az ágy állító gombjaival egy kicsit lejjebb dönti a matracot a feje alatt, és a plafonra meredve kezdene az agya máris veszettül pörögni, és száguldanak a gondolatai, de egy sóhajjal lehunyja a szemeit, és kényszeríti magát, hogy ne gondoljon semmire. A reggeli mellé egy kis fájdalomcsillapítót is bekötöttek az infúziója mellé, így most felnyúl, és feljebb tekeri a dózist, csak hogy ettől könnyebben elnyomja az álom. 

Harry

Vasárnap, 9:24

Harry farkaséhesen ül le a kávézó egyik asztalához, kezében a gondosan kiválasztott zsákmányával. Gyorsan megszabadítja a szendvicset a celofántól, és leharapja a kilógó salátadarabot, majd jóízűen kezdi rágcsálni. Úgy érzi, az interjú tökéletesen sikerült. Nem tettek fel zavarba ejtő kérdéseket, csak a szokásosat, amikre már évek óta fel van készülve. Úgy érzi, megérdemli a finom reggelit, és egy mosolynak is örülne a szemben ülő férfitől, de Jeffrey a kávéja mögül figyeli őt, és a fejével a gipsz felé int.

– A turnéra már nem lesz rajtad, ugye? – kérdezi, és annyi cukrot pakol a csészéjébe, amitől Harrynek komolyan hányingere lesz.

– Másfél hét, és leveszik – dünnyögi válaszként, miközben végre rendesen beleharap a megkésett reggelijébe. Amikor megérzi a sonka, sajt és zöldségek ízét, valami finom öntettel megspékelve, elégedetten elvigyorodik.

– Utána nem lesz sok időd gyakorolni – jegyzi meg Jeff, amiért kiérdemel egy kis bokán rúgást az asztal alatt.

– Tudod, hogy jó vagyok – feleli Harry önelégülten vigyorogva. – Jövő hétvégén találkozom a többiekkel. Amíg nem gitározhatok, addig is énekelhetek. Átbeszéljük a dalokat, meg az egész koncepciót.

Biztos benne, hogy ebből nem lesz probléma, nem is érti, a férfi miért pörög annyit a témán. Vannak még gitárosok rajta kívül a csapatban, és bár utálná, ha csupán énekesként tudna kiállni a színpadra, még mindig jobb lenne, mint otthon sajnáltatni magát. 

– Igazi próbára nem sok időtök marad – köti az ebet a karóhoz a férfi, és nem tűnik boldognak. – Ma, és holnap sem ártana próbálnotok.

Még egy kanál cukrot tesz a kávéjába, és ebből Harry kitalálja, hogy a menedzserének nagyon rossz a kedve. Általában akkor szokta túladagolni magát szénhidráttal, amikor ideges, pedig a tapasztalatok azt mutatják, hogy ettől csak még jobban a plafonon lesz.

– Mit csináltam már megint, Jeff? – kérdez rá Harry egy sóhajjal, és leteszi a szendvicsét a tányérra, hogy teljes figyelmét a férfira irányítsa.

Jeffrey kavargatja még egy darabig az undorító cukros löttyöt, mielőtt felnéz Harryre:

– Az emberek elkezdtek sugdolózni. És ha sugdolóznak, a média hamarosan felkapja az egészet, és ők már ordítani fognak. Nagyon nem hiányzik ez nekünk a turné előtt, Harry – néz rá komolyan a férfi, de ő még mindig nem tudja, pontosan miről is van szó. Vagy inkább nem akarja tudni.

– Nem értelek – csóválja meg a fejét. – Nem tehetek róla, hogy megsérült a kezem, ahogy arról sem, hogy be kellett gipszelni. De képzeld el, rosszabb is lehetne a helyzet. Könnyen meghalhattam volna, de mivel ez nem történt meg, mutathatnál felém némi kedvességet. Az elmúlt napok nehezek voltak, de mindezt félresöpörtem, hogy eljöjjek erre az interjúra, meg majd jó néhány későbbire – magyarázza Harry ingerülten. – Kérhetnék szünetet, mielőtt belevágunk a világkörüli turnéba, de nem teszem, mert fontosak a rajongóim. Akkor mégis mi a problémád?

Harry olyan nyugodtan beszél, ahogy csak tőle telik. Úgy érzi, ő mindent megtesz, hogy a menedzsere kedvében járjon, és cserébe csak rosszalló pillantásokat kap. Jeffrey és közte elég érdekes kapcsolat alakult ki az elmúlt néhány évben. Vannak időszakok, amikor együtt mennek partizni, de olyan is akad, hogy a háta közepére sem kívánja a férfit. Most sem akar vele veszekedni, de ki akarja szedni belőle, mi ütött belé.

– Tudják, hogy egy férfit látogatsz a kórházban – hajol hozzá közelebb a menedzsere, és suttogva ejti ki a szavakat, mintha bármelyik pillanatban kihallgathatnák őket. Harry körbenéz, de alig vannak rajtuk kívül a kávézóban. A legtöbben csak elvitelre kért uzsonnáért ugranak be ebben az időpontban, és ők találtak egy kis sarkot a hátsó részen, ahol senki nincs rajtuk kívül. Gary egy asztallal távolabb iszogatja a kávéját, és néha rájuk pillant, hogy minden rendben van-e.

– Na és? – kérdez vissza Harry teljesen értetlenül, de ő nem foglalkozik vele, hogy halkan beszéljen. Újra a kezébe veszi a szendvicset, és folytatja a reggelit, miközben Jeff csak megcsóválja a fejét.

– Nem teheted ezt – fakad ki a férfi.

– Mit? Hogy meglátogatok valakit a kórházban? – vonja fel a szemöldökét Harry. – Tudtommal jogom van hozzá.

– Jól tudják, hogy két napig össze voltatok zárva, és most nem akarod magára hagyni őt – folytatja Jeffrey a vádaskodást.

– Louis a barátom – szögezi le Harry egy újabb falat után, és egyre nagyobb ellenszenvvel néz a menedzserére. Már nyoma sincs az arcán annak a mosolynak, amit akkor öltött magára, amikor beültek a hangulatos kis helyre. Felismeri, hogy nem a barát Jeff-fel ül egy asztalnál, sokkal inkább a főnök Jeffreyvel, aki általában nagyon bosszantó. Harry fáradt, és alig várja, hogy visszamehessen Louis-hoz, de mégis beleegyezett, amikor a férfi beszélni akart vele. Bár lelépett volna közvetlenül az interjú után… Késő bánat.

– Az emberek nem így gondolják. Szerintük több van köztetek.

– Magasról teszek arra, hogy mit gondolnak mások – sziszegi Harry egyre dühösebben. – Az igazi rajongóim akkor is mellettem lesznek, ha rózsaszín toll boával, és egy férfival az oldalamon fogok megjelenni.

– Nem ér az egész ennyit, Harry – csóválja a fejét Jeff, és a kioktató hangnemtől Harrynek hányingere támad. Olyan érzése van, mintha újra gyerek lenne, és a legkiállhatatlanabb tanára beszélne vele.

– Azt hiszem, az én dolgom eldönteni, mi a fontos az életemben – szögezi le, és máris felállni készül az asztaltól. – Most pedig megyek, és meglátogatom Louis-t. Próbálj csak megállítani! – azzal az ajtó felé indul, és Gary gyorsan felhörpinti a kávéja maradékát, hogy csatlakozzon hozzá.

Vasárnap, 11:41

– Harry! Kit látogatsz meg?

– Igaz, hogy a doktorral közel kerültetek egymáshoz? Harry!

– A rajongóid tudni szeretnék, hogy miért jössz vissza a kórházhoz. Más ismerősöd is megsérült a földrengésben?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések tömkelege fogadja az énekest a kórház előtt, ahol a helyi biztonsági őr már próbálja elzavarni az odatévedt újságírókat, paparazzikat. Gary védelmezőn magasodik fölé, és tör utat az ajtóig maguknak, hogy aztán a hangzavarból a sokkal csöndesebb előtérbe lépjenek. Jeffreynek igaza volt, de Harry nem aggódik túlságosan. Ennél sokkal rosszabb mendemondák is keringtek már róla, és ennek legalább van igazságalapja. Ilyenkor mindig hatalmas a kísértés, hogy bevallja, mert azzal elhallgattatná őket, de tisztában van vele, hogy az mivel járna. A menedzsere már túl sokszor felvázolta neki a legrosszabb forgatókönyvet. 

Lifttel mennek fel az ötödikre, és egy pillanatra megtorpannak az 529-es szoba előtt.

Harry látja, ahogy Louis gyorsan felül, amikor kopogtatás után a testőrével együtt belépnek a szobába. Louis bólint a nagydarab férfi felé, és Gary is viszonozza a gesztust, majd miután körbenéz a kórházi szobában, kettesben hagyja őket. Harry mosolyogva indul Louis felé, és egy kis szájrapuszi után lehuppan a kényelmes fotelbe, közvetlenül az ágy mellé. 

– Napról napra egyre jobban nézel ki – jegyzi meg az énekes, és nem tudja levenni a tekintetét Louis kócos hajáról és álmos tekintetéről.

– Ez jó hír, azt hiszem – nevetgél a doktor zavartan, miközben az ujjait a hajába túrja, és megpróbálja elrendezni a frizuráját. Harry nem érti, miért aggódik. Így is, úgy is tökéletes.

– Felébresztettünk? – kérdezi Harry összeráncolt homlokkal. – Ne haragudj.

– Ideje felkelnem, nemsokára ebédidő – mutatja fel a telefonját a doktor Harrynek, aztán elkezdi igazgatni maga mögött a párnát. A fiú rögtön felpattan, hogy segítsen neki.

– Képzeld, ma már engedélyt kaptam rá, hogy ráálljak a lábamra. Végre kedvem szerint használhatom a mosdót, ha szükségem van rá – újságolja Louis lelkesen, de amikor összetalálkozik a pillantásuk, gyorsan el is kapja, és inkább a telefonját forgatja az ujjai között. – Sign of the Times – jelenti ki hirtelen, és Harry máris mosolyog. – A dal, amit sokszor hallottam a rádióban tőled, de nem tudtam a címét – magyarázza Louis.

– Úgy tűnik, valaki kutatómunkát végzett – jegyzi meg Harry csipkelődve, mire a férfi bólint.

– Láttalak reggel a tévében.

Harry most az ágy szélére ül, hogy kényelmesen foghassa a férfi kezét. Persze ez csak egy ok a sok közül. A lényeg az, hogy minél közelebb lehessen hozzá. 

– Tényleg? – kérdez vissza, mert nagyon kíváncsi, mit gondol a férfi.

– Elképesztően néztél ki. Ahogy most is – mondja Louis maga elé mosolyogva, és Harry valamiért egyre idegesebb lesz. Érzi, hogy a doktor még akar valamit mondani neki, de talán nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Harry utálja kerülgetni a forró kását.

– De?

Louis vesz egy mély levegőt, és az elmúlt tíz percben először néz igazán Harry szemeibe.

– Nem kéne itt lenned velem. A kettőnk világa teljesen különbözik, és én… – ebben a pillanatban hangosan megszólal Harry telefonja, aki csak annyira veszi ki a zsebéből, hogy kinyomja a hívást, aztán újra Louis-ra néz, és őrülten dobogó szívvel várja a folytatást. – Vedd fel nyugodtan – mondja Louis halkan.

– Egy frászt! Folytasd, kérlek – feleli Harry lassan, de határozottan.

– Nem hinném, hogy összeillünk – vallja be Louis, amikor látja, hogy a másik tényleg nem fog válaszolni a hívásra. – Ami odalent történt… az egy teljesen más világ volt. De most itt vagyunk, és ideje, hogy folytassuk a saját kis életünket. 

Harry szeretné azt hinni, hogy nem hallotta jól. A keze remegni kezd, ezért inkább elengedi Louis-t, és visszaül a fotelbe, miközben próbálja feldolgozni a hallottakat. Úgy érzi, a talaj újra kezd kicsúszni a lábai alól, pont, mint a földrengéskor, és most is legalább annyira rémült, ha nem jobban. Nézi a férfit, a csodálatos embert, akit az élet teljesen véletlenül sodort mellé, és úgy tűnik, most újra el akarja tőle venni. Nem, ez nem a sors… Louis egyszerűen csak... 

– És itt már nem akarsz – nevet fel keserűen, miközben összeszorult torokkal néz arra a férfira, akit biztosan az élete végéig nem fog elfelejteni, akármilyen keményen is próbálkozik majd.

– Nem erről van szó, Harry – ejti a kezeit Louis frusztráltan maga mellé. – Kötelezettségeid vannak, ahogy nekem is. És… és lehet, hogy baromi gyáva alak vagyok, de úgy érzem, nekem ez sok… Minden, ami körülötted van. Az a felhajtás, a turnék, hogy le kéne tagadnod a kapcsolatod – sorolja Louis, és mindketten érzik, itt még közel sincs vége a listának.

– Sajnálom, ez vagyok én – feleli Harry teljesen összetörve, miközben az arcát a tenyerébe rejti.

– Harry, ne csináld ezt, kérlek – szól rá Louis remegő hangon.

– Ne aggódj, mindjárt lelépek, és többé nem kell látnod az összeomlásom – feleli Harry, és dühösen letöröl egy könnycseppet az arcáról.

– Nem értesz meg…

– Te sem értesz meg! – vág a szavába Harry szikrázó tekintettel. – Fogalmad sincs, hogy mennyit jelentesz nekem. El sem tudod képzelni. De szerintem nem is akarod.

– Harry, gyere ide! – mondja Louis, és kitárja a karjait a fiú felé. Harry csak néz rá a könnyektől csillogó zöld szemeivel, és ötlete sincs, mit csináljon. – Kérlek… a francba, Szupersztár, gyere már! – Harryt teljesen összezavarja a férfi viselkedése, de lábai egy kis idő után maguktól mozdulnak meg, és lökik Louis karjaiba. Amikor megérzi a doki illatát, azonnal a hajába fúrja az orrát, és próbál néhány mély lélegzetet venni. Őszintén nem tudja, hogy lesz-e még alkalma ölelni a férfit, ezért mindent meg akar jegyezni. A teste melegét, a bőre illatát, az ujjai érzését, amik most megnyugtatóan simogatják a hátát, a szíve dobbanásának ütemét, egyszerűen mindent.

– Ne tedd ezt velem, Louis – dünnyögi a férfi nyakába könyörgőn. – Kérlek.

– Muszáj adnod nekem egy kis időt. Olyan gyorsan történt minden – feleli Louis, és az ujjai belegabalyodnak a fiú hajába. Amikor kicsit meghúzza őket, hogy a teljesen hozzásimult fiú a szemeibe nézzen, Harry alig hallhatóan felnyög. – Azt akarom, hogy egy kicsit visszatérj a világodba, és ha később még mindig akarsz, beszéljünk – magyarázza, és közben a fogai közé szívja az énekes ajkát. – Addig megpróbálok barátkozni a gondolattal. Ma egy rakat videót megnéztem rólad. Azt hiszem, lassan, de biztosan az az oldalad is levesz majd a lábamról – folytatja vágytól elmélyült hangon. – Tudod te, hogy egy kis mozdulatod milyen hatással van mindenkire? Olyan vagy, mint egy pillangó, ami egy apró szárnycsapásával képes hurrikánt okozni a világ másik végén – motyogja Louis, miközben a keze, amivel nem Harry fejét húzza hátra, már befurakodott az ing alá, hogy a tenyerét a hasára fektesse, pont a tetoválása fölé.

Harry nem tudja, mi történik. Az egyik percben még összetörten ül a fotelben, a másikban pedig már Louis mellett van az ágyon, és teljesen elveszíti az eszét a hangjától, a simogatásától. Eddig annyira túlzónak tartotta a sóvárgás kifejezést, de most pontosan ezt éli át, és nem akarja, hogy vége legyen. Miközben Louis csókolja, észre sem veszi, hogy megint csörög a telefonja, csupán azt érzékeli, hogy a férfi lassan eltolja magától, és odaadja neki a készüléket, amit anélkül vett ki a zsebéből, hogy ő felfogta volna. 

– Vedd fel – kéri Louis, miközben összetámasztja a homlokukat. – Nem akarom, hogy miattam ne tudjanak elérni.

– Oké – suttogja Harry rekedten, és egy kis torokköszörülés után fogadja a hívást. A szoba távolabbi csücskébe húzódik, és homlokráncolások közepette próbál Jeffreyvel egyezkedni arról, hogy milyen kötelezettségei lesznek még a héten. Rosszul esik visszatérnie a való világba, miután Louis jelenléte elvitte valami egészen különleges, és szép helyre, de a férfi nem hagyott más megoldást. Amikor a menedzsere bocsánatot kér a délelőtti vitájuk miatt, Harry már nem nagyon figyel rá, csak dünnyög valamit a készülékbe, mert Louis éppen az orvosával vitatkozik valamin.

– Ezt nem értem. Én nem fizettem ki – jut el a tudatáig Louis összezavarodott hangja, és hirtelen leesik neki, miről van szó.

– Most mennem kell – szakítja hirtelen félbe Jeffet, aki éppen arról beszél, hogy holnap délután is lenne egy rövid interjú, és máris kinyomja a hívást.

– Az úr előre elintézett mindent, amikor átszállították ide – feleli az őszülő, szemüveges doktor, akit Sabrina ajánlott nekik.

– Igen, ne aggódj emiatt – lép az ágyhoz Harry, és ösztönszerűen nyúl Louis keze után elfeledkezve arról, hogy nincsenek egyedül. – Megadtam a kártyám adatait, hogy le tudják vonni a költségeket.

Louis úgy néz rá, mintha elment volna az esze, és azonnal kihúzza a kezét a szorításból.

– Ezt meg kell beszélnünk – jelenti ki jelentőségteljesen, és a doktor máris magukra hagyja őket egy kierőltetett mosoly kíséretében.

– Mi a baj? – kérdezi Harry, amikor kettesben maradnak. Louis megcsóválja a fejét, és látszik rajta, hogy nem tudja eldönteni, hol kezdje.

– Harry, ugye tudod, hogy jól keresek orvosként, és nem szorulok anyagi támogatásra?

– Persze, hogy tudom. Hogy jön ez ide? – húzza össze a szemöldökét a kérdezett.

– Miért fizetted ki a kórházi számláim? – kérdezi Louis, és egyértelmű, hogy próbál nyugalmat erőltetni a hangjára.

– Ez nekem semmi – tiltakozik azonnal az énekes. – És azt akartam, hogy ne kelljen ilyenekkel foglalkoznod. Alig voltál magadnál tegnap – magyarázza Harry, és tényleg nem érti, mit csinált rosszul.

– Meg se kérdeztél! – fakad ki Louis. – Egy magánkórházban vagyunk, Harry. Tudom, hogy ez meg se kottyan a pénztárcádnak, de képzeld el, ez az átlag halandóknak rengeteg pénz.

Harry csak bámul a férfira, és úgy érzi, aznap az egész világ ellene van. Kezd nála betelni a pohár. Jeffrey azt hiszi, irányíthatja őt, Louis meg összetöri a szívét, aztán úgy csókolja, mintha az élete múlna rajta, pont, mint odalent, a romok alatt, majd a következő pillanatban kiakad egy kis apróságon. Mi jöhet még? 

– Én most azt hiszem, hazamegyek – túrja hátra a haját idegesen. Nem akarja megvárni, amíg jobban összekapnak.

– Csak miután szólsz nekik, hogy ne a te számládról vonják le a pénzt! – jelenti ki Louis ellentmondást nem tűrően.

– Ha olyan jól tudsz magadról gondoskodni, miért nem oldod meg ezt is? – kérdezi Harry fáradt hangon. Utána még hosszú másodpercekig néznek egymás szemébe, dühösen, és egyikük sem tudja, mit kellene mondania. Harry nem hajlandó bocsánatot kérni azért, hogy gondoskodni akart a férfiról. Azt várja, hogy Louis megint kitárja a karjait, és magához húzza, hogy elveszhessen a közelségében, de mivel ez nem történik meg, úgy dönt, nincs értelme tovább maradni. Mindent meg akart neki adni, de a férfi úgy ahogy van, visszautasította.

– Oké, majd szólok nekik – mondja Louis végül halkan, de magabiztosan, és Harrynek ennyi elég, hogy elveszítse az utolsó reményt is.

– Holnap felhívlak valamikor. Gyógyulj meg, Louis – suttogja, és minden további nélkül kivonul a szobából. Bólint egy aprót Gary felé a folyosón, és a férfi azonnal követi őt a parkolóig. Amíg elérnek a kocsiig, háromszor állítják meg őket, és kérik, hogy közös képet készíthessenek vele. Harry felteszi a napszemüvegét, mert biztos benne, hogy a tekintete árulkodó. Az ajkait mosolyra tudja bírni bármilyen körülmények között, de a szemei mindig elárulják, ha valami baj van. És abban a pillanatban, amikor egy tini lánnyal pózol, akit az édesanyja kísért el varratszedésre, annyira végtelenül szerencsétlennek érzi magát. Gondolatban feljegyzi, hogy vissza kell hívnia a menedzserét, mert most már bármely nap bármely szakában ráér. Holnap már nem lesz a kórháznál, így arra az átkozott interjúra is elmehet, amit a férfi említett a telefonban. Amikor egy fiatal nő és a barátja jönnek hozzá bátortalanul, eszébe jut, hogy Louis megkérdezte tőle, mi a legrosszabb abban, hogy ő Harry Styles. Most már pontosan tudja erre választ: az, hogy a hírneve miatt nem kaphatja meg azt a személyt, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretne. Egy kibaszott pillangó, aki hurrikánt idéz elő, mi? De arra mégsem képes, hogy megszerezze az egyetlent, aki igazán számít.