Szelídíts meg! - 7. Ismerősök a múltból

Sziasztok! Nem tudom, ti mennyire szeretitek olvasni ezt a sztorit (kivéve azokról, akik írtak, amit itt is hálásan köszönök), de én nagyon szeretem írni :D Nem bánom, hogy több rész lesz, mint amennyit előre terveztem. Jó olvasást ehhez a részhez is! :)

Louis az egész életében teljesen kizártnak tartotta, hogy egyszer kutyát fog sétáltatni. Ráadásul egy ilyen korai órában, és ennyire hidegben. Igaz, a póráz nem az ő kezében volt, és szerencsére a kutyaszart sem neki kellett összeszedni, de azért ott lépkedett Harry mellett a kora reggeli fagyban. Néha tett egy-egy kéretlen, gonosz megjegyzést Reese-re, például azzal kapcsolatban, hogy be fog fagyni a segge, ha nem végzi el gyorsan a dolgát, de az volt a bosszantó tény, hogy igazából ő fázott annyira, hogy még a fogai is összekoccantak.
– Louis, menj vissza nyugodtan. Hamarosan mi is csatlakozunk – mondta neki Harry, ahogy a feje búbjáig vastag sálba bugyolált hibridet nézte.
Louis szúrós tekintettel fordult felé, de nem mondott semmit, csak kortyolt egy nagyot a forró teájából. Az volt a csali. Harry felhívta, hogy vett neki fekete teát, és jöjjön le érte. Ő persze nem tudott ennek ellenállni, és lent ragadt a fiúval, na meg a szőrgombóccal.
– Be kell szereznem azokból a teákból, amiket szeretsz – mondta Harry elgondolkodva, mert Louis nyilván baromi válogatósnak bizonyult, ha a teákról volt szó, és nem volt hajlandó meginni a gyümölcsteákat. – Egyre többet alszol nálunk.
– Nálatok? – kérdezte Louis elkerekedett szemekkel. – Jézusom, olyan vagy, mint egy kismama, aki többesszámban beszél az éppen lepottyantott gyereke miatt – mondta rosszallóan ciccegve.
Harry sértődötten fordult el, és guggolt le a kis kedvencéhez, hogy inkább vele foglalkozzon Louis helyett.
– Fogadjunk, hogy Reese megvédene, ha megtámadnának a farkasok – motyogta a kutyának, miközben alaposan meggyömöszölte.
– Kétségkívül lenne olyan hülye, hogy kiálljon ellenük ezekkel a méretekkel – fűzte hozzá a hibrid szemforgatva.
– Te sem vagy egy óriás, ahhoz képest elég nagy a szád – vágott vissza Harry. – Talán több közös van bennetek, mint hinnéd.
Louis felháborodást színlelve fonta össze a karjait a mellkasa előtt, miközben irigykedve nézte, hogy Harry a teljes figyelmét a kutyára irányítja. Gügyögött neki, szeretgette, és minden egyes alkalommal elmosolyodott, amikor Reese valami idétlen dolgot csinált. Rájött, hogy sokkal jobb, ha nála találkoznak, mert olyankor a fiú csak rá koncentrál, és nincs semmi, ami elvonná a figyelmét. Az egyedüli ok, amiért Louis szeretett Harry lakásában lenni, azok az illatok. Persze, leszámítva a szőrgombóc szagát, a bútorokat és szobákat Harry illata itatta át, és akármilyen szörnyen hangzik, szívesen belehempergőzött volna a fiú szennyesébe. Csupán a racionális emberi oldala gátolta meg ebben, ami néha nagyon el tudott gyengülni, mint akkor, amikor Reese Harry térdéhez dörgölte a kis szőrös pofáját. A gondolatok azonnal kiröppentek Louis fejéből, és azon kapta magát, hogy bújik Harryhez, miközben az arcát a fiú nyakához, állához dörgöli. Harry először biztosan nem tudta mire vélni ezt, de aztán a szabad kezével átölelte a hibrid derekát, és nem kérdezett. Ezt imádta benne Louis a legjobban. Mindig tudta, mire van szüksége, szavak nélkül is.
– Hazaviszel? – kérdezte, ahogy még mindig összebújva álltak, és a leheletük párafelhőket alkotott a hidegben.
– Maradj itt – vetette fel Harry. – Este amúgy is el akartunk menni abba az ázsiai étterembe. Miért nem töltjük együtt az egész napot?
– Egyedül akarok lenni – dünnyögte a hibrid a fiú nyakába.
– Nem. Velem akarsz maradni, és azt szeretnéd, hogy felmelegítselek – mondta Harry, és már a hangján hallani lehetett, hogy vigyorog.
– Talán igazad van. De tudod jól, hogy fel kell készülnöm holnapra.
– Segítek – ajánlotta Harry, de Louis megcsóválta a fejét.
– Egyedül szeretném megcsinálni. Ez nagyon fontos nekem.
A bizottság embere, aki azért felelt, hogy előkészítsék a hibridek integrálását a társadalomba, hétfőre ígérte magát, és szerette volna meglátogatni Louis egyik óráját. El sem hitte, hogy már idáig eljutottak. Pár hónappal ezelőtt, amikor szó szerint kirúgták az étteremből, még eszébe sem jutott volna, hogy ez lehetséges. Meg volt győződve arról, hogy rejtőzködve, hazugságok mögé bújva kell leélni az egész hátralévő életét, folyton attól rettegve, hogy mikor fog lebukni csupán azért, mert hibridnek született. És most hirtelen, szinte a semmiből kibontakozva megcsillant egy kis remény az alagút végén. Elképzelhető, hogy belátható időn belül minden megváltozik? Nagy volt a nyomás, mert Louis akárhogy csűrte-csavarta magában a dolgokat, rájött, hogy sok múlik rajta is, és nem akarta elbaltázni. Nagyon nem.
– Szeretnéd, ha holnap ott lennék? – kérdezte Harry.
– Nem. Csak összezavarnál – válaszolta Louis, és kibontakozott az ölelésből. Elég ideig hallgatta Harry szívverését, hogy egy kicsit lenyugodjon. – Átrakhatnánk a ma esti éttermet holnapra. Feltéve persze, ha lesz mit ünnepelni.
– Rendben, én benne vagyok – bólogatott Harry, és kicsit megrántotta Reese pórázát, hogy tudassa vele, elindulnak visszafelé. – De ha szükséged lenne bármi segítségre, akkor hívj nyugodtan. Semmi különöset nem tervezek mára, csak pihenni szeretnék.
– Néha már szinte bűntudatom van a sötét karikák miatt a szemed alatt – jegyezte meg Louis vigyorogva, és a legközelebbi kukába dobta a kiürült papírpoharat.
– Ne zavartasd magad miatta – válaszolta Harry kiismerhetetlen hangon.
– Ó, engem nem kell féltened! – jelentette ki Louis színpadiasan, ahogy vidáman lépkedett Harry mellett, és már a kutya jelenléte sem zavarta annyira.

**

– Hogy sikerült? – támadta le Louis-t hétfőn délután Harry azonnal, ahogy a hibrid belépett az irodájába.
– Tartottam már ennél sokkal jobb órát is – mondta Louis kedvetlenül. – De a férfi egész kedves volt velem, emiatt nem panaszkodhatok.
– Mégsem vagy teljesen elégedett – vonta le a következtetést Harry, ahogy Louis elé lépett. – Mesélj, mi a gond?
– Csak felfoghatatlan, hogy ez az egész rajtam múlik. Úgy érzem, mintha az én tudásomon, viselkedésemen múlna minden, pedig vannak nálam sokkal különb hibridek is. Talán nekik kéne itt lenniük most helyettem – csóválta a fejét Louis. – Nem is értem, miért pont engem választottál erre a feladatra. Semmit sem tudok az oktatásról.
– A diákok mégis imádnak, és tökéletesen átadod azt nekik, amit szeretnénk. A bizalmat és megértést a hibridek felé – magyarázta Harry. – Ez az első lépcsőfok, és eddig kifogástalanul teljesítesz – mondta, és gyengéden a karjaiba vonta a hibridet. Louis szerette ezt. Harry ölelése volt a legjobb gyógyír, ha ideges volt, ha aggódott, ha szomorú volt… Mindig a fiú karjait akarta maga körül.
– Mi lenne, ha máris indulnánk az étterembe? Farkaséhes vagyok – vallotta be Louis, ahogy vonakodva elhúzódott az ölelésből, hogy kinyújtózzon. Csak egy pillanatra nem figyelt oda, ami máris elég volt ahhoz, hogy Harry elkapja a farkincáját, és az ujjait a puha szőrön csúsztatva végigsimogassa. Újra és újra, a szemével követve a mozdulatot, mintha valami transzban lenne. Még ha nem lett volna elég élénk a fantáziája, hogy ezt a mozdulatsort máshová képzelje, akkor sem tudta volna megállni dorombolás nélkül. A vibráló hang betöltötte a kis irodát, és Harry izgatottan kapta a pillantását a hibrid arcára. Louis hirtelen elhallgatott, és csak a szemeit forgatta Harry mindentudó vigyorára.
– Csak nem egy új erogén zónát fedeztem fel? – kérdezte a fiú, ahogy határozottan keresztbe fonta a karjait.
– Pff. És ezért valami díjat szeretnél? – kérdezett vissza Louis tettetett gúnnyal, de belül még mindig remegett egy picit. – Azért Kolumbusz ennél jóval nagyobb felfedezéseket tett.
– Már értem, miért nem engedted, hogy hozzáérjek – mondta Harry halkan, mintha csak magában beszélne.
Louis utált védtelen lenni, és a farkincája volt az egyik leginkább sebezhető pontja. Igen, valószínűleg teljesen el tudta veszíteni az eszét, ha a megfelelő ember, a megfelelő módon nyúlt hozzá, de teljesen az ösztönök által cselekedni, önkívületben néhány havonta bőven elég volt. Szóval nem, Harry nem értette, de Louis nem is akarta felvilágosítani. Emberként el sem tudná képzelni, mit él át olyankor egy hibrid.
– Mehetünk? – kérdezte Harry, amikor egyértelművé vált, hogy Louis befejezettnek tekinti a beszélgetést. A hibrid bólintott, és még akkor is magán érezte a fiú érintését, amikor már a parkoló felé igyekeztek, szigorúan tartva a fél méter távolságot.

**

Louis elégedetten dőlt hátra a félhomályba burkolózott étteremben, miután befejezte az evést. Kinézett az ablakon, és az utcán sebesen lépkedő embereket figyelte. Odakint már besötétedett, és a gondolatba is beleborzongott, hogy milyen szörnyű lesz majd kilépni az álmosítóan meleg étteremből. Már alig várta, hogy a nap ne csak vakító fényt, hanem végre meleget is adjon, hogy elnyúlhasson a kis teraszán, míg a télen átfagyott tagjai átmelegednek. Hiányzott neki a virágok illata, a természet színe, és ahogy Harryre pillantott, örült neki, hogy a fiú nem tud olvasni a gondolataiban, mert még saját maga számára is nyálasnak tűntek ezek a dolgok. Éppen a saját tükörképét tanulmányozta, amikor az üveg túloldalán, a járdán észrevett egy ismerős alakot.
– Szeretnél valami desszertet? – férkőzött be a gondolatai közé Harry hangja, és így elkapta a pillantását az utcáról.
– Tessék? – kérdezte teljesen összezavarodva, mert a vadászösztön fellángolt a bőre alatt, és képtelen volt másra koncentrálni. – Maradj itt, mindjárt visszajövök – hadarta Harrynek, és olyan hirtelen pattant fel a székről, hogy majdnem felborította az asztalt. Még a kabátját sem vette fel, ahogy kiviharzott az étterem ajtaján, majdnem fellökve egy éppen befelé tartó párt. Kilépett a szmogszagú, kora esti nyüzsgő város utcájára, és elszántan kapkodta jobbra-balra a fejét. Meg akarta találni a furcsa szerzetet. Ki akarta deríteni, hogy ki az, és miért figyeli állandóan. Véget akart venni ennek a nevetséges üldözésnek. Csakhogy mire kiért, az alak már beleolvadt az emberek tömegébe, és esélye sem maradt, hogy követni tudja. Louis dühösen, az oldala mellett összeszorított kezekkel fordult hátra, hogy visszamenjen a melegbe, de akkor már Harry ott állt mögötte, kezében a kabátjával.
– Már fizettem, mert csak Ben & Jerry fagyikat lehetett kapni. Azt mondtad, utálod a hideg desszerteket télen – magyarázta Harry, miközben Louis fázósan magára kapta a kabátját, és összehúzva bugyolálta bele magát.
– Nem értem a logikát abban, hogy az emberek miért akarnának belülről is átfagyni, amikor idekint is meg lehet fagyni – válaszolt a hibrid, de gondolatban még mindig a kapucnis alaknál járt. Harry türelmesen várt, hogy mondjon még valamit, esetleg némi magyarázatot arról, miért rohant ki a vacsora közben, de hamar feladta, Louis pedig nem érezte úgy, hogy magyarázattal tartozna neki.
– Szálljunk be a kocsiba. Elviszlek valahová – mondta inkább, és a hangján nem lehetett hallani, de az arcára kiült a csalódottság.
Louis imádta Harry kocsiját, de legjobban az ülésfűtést, így még akkor sem panaszkodott, amikor már lassan fél órája ültek benne, és már a város határait is elhagyták. Amikor újabb tíz perc múlva már csak a kopár szántóföldek és a fasorok mellett haladtak, győzött a kíváncsiság.
– El akarsz rabolni? – kérdezte viccelődve, ahogy elnyúlt az ülésben, és érdeklődve figyelte Harry profilját.
– Valami melegre vágytál, és gondoltam, teljesítem a kívánságod – pillantott rá a fiú mosolyogva.
– Nem lett volna egyszerűbb, ha csak hazaviszel, és kefélünk? – vetette fel Louis érdeklődve.
Harry arcáról úgy radírozódott le a mosoly, mintha sosem lett volna ott. Az állkapcsa megfeszült, és hiába próbálta rejtegetni a hangulatváltozást, Louis átlátott rajta. És egyáltalán nem örült ennek a reakciónak.
– Elég fantáziátlan, ha minden alkalommal az ágyban kötünk ki – felelte Harry.
– Nem mindig az ágyban duglak meg – kérte ki magának Louis. – Azt hittem, hogy elégedett vagy, de talán félreértelmeztem a jeleket. Mit szeretnél? Legközelebb lehetne a teraszon, persze csak majd ha melegebb lesz – tette hozzá egyre ingerültebben.
– Tudod, hogy nem így értettem – dörmögte Harry az orra alatt, és már egy pillanatra sem nézett Louis felé.
– Akkor mégis hogyan? Nem tudom, hogy egy szexpartner miről fantáziálhat még – dörrent Louis hangja egy kicsit hangosabban a kelleténél. Egyre idegesebb lett, és az sem segített, ha arra gondolt, hogy az ismeretlen alaknak már megint sikerült ellógnia. Meglepődött, amikor leparkoltak egy kivilágított kis épület előtt, valami kisvárosban, ahol sosem járt még. Nem mintha élete során olyan sok helyre utazott volna.
Harry leállította a motort, és vett egy mély lélegzetet, aztán lassan kifújta.
– Nem akarok veszekedni – jelentette ki. – Csak el akartalak hozni ide, ennyi az egész.
Louis bámulta a régimódi feliratot, és próbálta kitalálni, mi lehet olyan érdekes ezen a helyen. Egy átlagos kávézónak tűnt, bár a neve eléggé röhejes, Cafe, Cake & Kisses volt.
– Miért? – kérdezte értetlenül.
– Mert itt csináljak a legfinomabb forrócsokit – biztosította Harry. Louis szájában erre azonnal összefutott a nyál, és hirtelen mintha a dühe is elillant volna. Hirtelen úgy érezte, hogy a fél karját odaadná egy kis édességért, és ha az még forró is, az egyszerűen a mennyország.
– Mire várunk még? – kapcsolata ki gyorsan a biztonsági övet, és máris kiugrott a kocsiból. Harry nevetve, a fejét csóválva követte.
Louis-nak első pillantásra is tetszett a barátságosnak tűnő hely, ahogy kinyitotta az ajtót és belépett, de amikor megcsapták az orrát a sütik, kávék illata, egy nagyot kellett nyelnie. Kiválasztott egy asztalt, és képtelen volt eltüntetni a mosolyt az arcáról, amíg a felszolgálóra vártak. Tetszettek neki a színes asztalok, a virágok a vázában, de még a dekorációt szolgáló kávés kancsók, és porcelánkészletek is az ablakpárkányon. A hely otthonos volt a puha, süppedős fotelekkel, díszpárnákkal és barátságosan mosolygó személyzettel.
– Szia, Harry! – köszönt egy harmincas nő, amikor az asztalukhoz lépett, hogy felvegye a rendelést. Csinos volt a kis köténnyel a derekán, a barna haja puha hullámokban omlott összegumizva a hátára, és az arca ízlésesen volt kisminkelve. Louis nem lepődött meg, hogy ismerik egymást, hiszen Harry biztosan nem először jár ott, de amikor az édesanyja hogylétéről is érdeklődött, a hibrid érdeklődve nézett fel a menüből.
– Ő is jól van, köszönjük. Majd megmondom neki, hogy üdvözlöd – bólogatott Harry megerősítés gyanánt.
– Ő pedig? – fordult most a nő, a névtáblája szerint Jessica Louis felé.
– Louis vagyok – előzte meg a hibrid egy udvarias mosollyal, mielőtt Harry bemutathatta volna. Ki tudja, a fiú mit mondott volna, és ő nem akart kockáztatni.
– Üdvözöllek nálunk. Reméljük, te is törzsvendég leszel, akárcsak Harry volt gyerekkorában.
– Még mindig az lennék, ha nem lenne annyi munkám – mondta Harry sajnálkozva. Úgy tűnt, tényleg nagyon szereti ezt a helyet, ahogy Jessicát is. Louis kényszerítette magát, hogy ne morfondírozzon sokat az utóbbi megállapításon.
– Még csak nyári munkát vállaltam itt a középiskola alatt, amikor Harry kisfiúként ide járt a nagymamájával – mesélte Jessica, most Louis felé fordulva. – Csodálatos asszony volt – tette hozzá egy kis szomorú mosollyal. – Mindig dupla borravalót adott nekem.
– Mert mindig dupla adag tejszínhabbal készítetted a forrócsokim – jegyezte meg Harry. – Már ennyivel is különlegessé varázsoltad a vasárnapjaimat.
– Nem én, inkább a nagymamád – javította ki.
– Igazad van. Mindig megköszöntem neki, ha elhozott – felelte Harry homályos tekintettel, a gondolataiba mélyedve. Louis-ba hirtelen ötlött a felismerés, hogy alig tud valamit Harry családjáról.
– Persze, hogy ide hozott, tudta, hogy tetszem neked – mondta Jessica csípőre tette kézzel, vigyorogva, és Louis szinte látta, ahogy Harry arca egyre vörösebb lesz. Amikor összetalálkozott a pillantásuk, Harry teljesen kiismerhetetlennek tűnt, de Louis gyorsan elkapta a tekintetét, és inkább a levendulás tapétát tanulmányozta. Attól tartott, hogy minden az arcára van írva.
– Meg kellett volna kérnem a kezed, amikor nagykorú lettem – felelte Harry. A hibrid felhorkant, de próbálta köhögésnek feltüntetni az egészet. Fogalma sincs, mennyire járt sikerrel, de annyira nem is érdekelte.
– Ne vedd magadra, Harry, mert a férjemet talán lecserélném érted, de a csodálatos gyerekeimet semmiért sem adnám – mondta Jessica kedvesen, és lehajolt, hogy picit megszorítsa a fiú asztalon fekvő kezét. – Na de elég a dumából. Ti jöttök! Mit hozhatok nektek? Gondolom, Harry, neked a szokásosat.
Harry csak bólintott, és máris összecsapta maga előtt a menüt.
– Én is ugyanazt kérem – nézett fel Louis a nőre negédesen mosolyogva. Csak reménykedett benne, hogy Harrynek a forrócsoki a „szokásos”. Jessica felvonta az egyik szemöldökét, de továbbra is kedvesen mosolygott, ahogy bepötyögte a rendelést.
– Honnan tudod, hogy nem gyümölcsteát kértem? – vetette fel Harry, amikor Jessica magukra hagyta őket.
– Szerintem ki vagy éhezve a dupla adag tejszínhabra – vágta rá Louis gondolkodás nélkül, miközben alig észrevehetően végignyalta az ajkát. Ideje volt taktikát váltani. Örült neki, hogy Harry elhozta a helyre, de nem érdekelte a hülye beszélgetés a felszolgálóval, sem a régi sztorik. A forrócsoki után a fiú ágyában akart lenni, vagy a sajátjában, teljesen mindegy, a lényeg, hogy kettesben legyenek, és Harry csak rá figyeljen. Neki nyögjön olyan izgatóan, neki tegye szét készségesen a lábait, és neki könyörögjön azért, hogy ne hagyja abba.
Harry szeme egy picit tovább időzött az ajkain, és ahogy összeszorította a száját, Louis tudta, hogy nyert ügye van. Ha véget vetnek ennek a nevetséges randiféleségnek, végre a lényegre térhetnek.
A forrócsoki isteni volt, ezt be kellett látnia. Nem túl édes, nem túl keserű, de krémes, és teljesen átmelegítette, mintha egy puha takaró alatt feküdne Harryvel összebújva.
– Ma együtt alszunk? – kérdezte Louis, amikor megitta az utolsó kortyot is.
– Ha szeretnéd – vonta meg a vállát Harry.
– Ne tégy úgy, mintha te nem – szólt rá Louis.
– Nem azért mondtam így, hanem mert általában minden rajtad függ – magyarázta Harry áthajolva az asztal felett. – Az egyetlen megkötésem, hogy hozzám menjünk. Reese egyedül van otthon.
– Jó – felelte Louis elégedetlenül. – Gondolom, ha hazaérünk le kell vinned sétálni.
– Délután foglalkozott vele a szomszéd lány, úgyhogy egy picit várhat. Majd leviszem sétálni az első dugás után – mondta Harry rezignáltan.
– Ha egyáltalán lábra tudsz állni utána – nevetett Louis, és miután az asztalra tette a fogyasztásuk árát, már vette is a kabátját, hogy induljanak.

**

– Szeretted a nagymamádat – jegyezte meg Louis a semmiből, amikor már megérkeztek, kiszálltak a kocsiból, és a ház felé sétáltak. Egyszerűen csak beugrott neki Harry arca, amikor az asszonyról beszéltek a régi ismerőssel, és kíváncsi lett.
– Igen, szerettem – bólintott Harry. – Nagyon fontos volt nekem.
– Fontosabb, mint a szüleid? – kérdezte Louis.
– Teljesen más a kapcsolatom velük, mint nagyival volt. A szüleim a munkának éltek, és nem volt túl sok idejük foglalkozni velem – mesélte. – De ez rendben van. Azt akarták, hogy biztos anyagi körülmények között nőjek fel.
– Én máshogy gondolom, bár sosem ismertem a szüleimet, nem is beszélve a nagyszüleimről – tiltakozott Louis. – Nem is tudom, milyen az, ha valakinek van apja és anyja – tette hozzá zavartan nevetgélve, amikor rájött, hogy ő nem mérvadó ebben a témában. – Nem tudom, nálatok hogy működik, de nálunk… – Louis hirtelen elhallgatott, amikor megérezte azt az illatot, amit ezer közül is felismerne. Az első pillanatban csak abban volt biztos, hogy egy másik hibrid, de rögtön utána be is azonosította, hogy kihez tartozik az illat. Még egyet szippantott a levegőből, hogy biztos legyen, nem csak a képzelete játszadozik vele, de aztán meglátta a kapucnis alakot az épület előtt, és akkor rájött, hogy csak ő lehet az. Az nem lehet… hogy a fenébe lehetséges? Eddig miért nem jött rá? Azt a pár métert már futva tette meg, és amikor belenézett az ismerős, sötét tekintetbe, azonnal az ölelésébe vonta a kis, törékeny testet.