Szelídíts meg! - 8. Szürke fellegek

Sziasztok! Egyre jobban hozzám nő ez a történet is. Örülök, hogy rávettetek, folytassam :)

Harry a konyhába indult poharakért, hogy vizet töltsön a vendégeinek. A két hibrid úgy elfoglalta a nappaliját, mintha a lakás az övék lenne, és ezen csak mosolyogni tudott, esetleg a fejét csóválhatta. A lány Louis egyik régi ismerőse volt, és nagyon úgy tűnt, mindketten szívből örültek a viszontlátásnak. Annyira, hogy amióta feljöttek Harry lakására, megállás nélkül fecsegtek, néha egymás szavába vágva, sokat nevetve és nosztalgiázva a gyerekkorukon. Reese a fekvőhelyén kuporogva figyelte őket a sarokból, és Harry meg tudta érteni a kutyát, mert ő is baromira kirekesztve érezte magát.
– Nagyon szép ez a lakás, Louis – mondta Teagan, ahogy hátrahajtotta a fejét a kanapé fejtámlájára. Harry egész este a haját bámulta azokban a pillanatokban, amikor nem tudott hozzászólni a diskuráláshoz. A lánynak majdnem derékig érő, rózsaszín átmenetes haja volt, és nagyon tetszett neki. Jól állt a karamellszínű bőréhez és a sötétbarna szemeihez. Olyan igazán belevaló csajnak tűnt, aki semmiképpen sem akart beleolvadni a kinézetével a tömegbe. Harry abban a pillanatban érkezett vissza a megtöltött poharakkal, és kíváncsian várta, mit fog mondani a fiú.
– Harryé, nem az enyém – felelte Louis a szemeivel Harry tekintetébe mélyedve, mielőtt újra visszafordult a barátja felé.
– Amikor követtelek, mindig ide jöttél – mondta a lány értetlenül. – Azt hittem, itt laksz. Ezek szerint… ó, ti nem csak barátok vagytok, ugye? – nézett most felváltva a két fiúra. Harry odaadta nekik a poharakat, hogy lefoglalja magát a kínos csönd alatt, de még ez sem volt elég.
– Ez bonyolult – mondta Harry, mert úgy tűnt, Louis arra vár, hogy ő válaszoljon. Egy kis mosolyt is megengedett a lány felé, aki viszonozta azt, de akkor megszólalt Louis, mert ennyivel nyilván nem lehetett ezt lezárni. Az túl egyszerű lett volna.
– Nincs benne semmi bonyolult. Jól érezzük magunkat együtt – jelentette ki a fiú, és Harry arcáról azonnal leolvadt a mosoly. Akkor sem tért vissza, amikor Louis lehúzta maga mellé a kanapéra, és úgy kezdte simogatni a combját, mintha a tulajdona lenne.
– Mindig tudtad, hogy szerezd meg a legjobbakat, ugye? – kérdezte a lány kihívóan, és közben Harryt nézte, aki kínosan feszengett, és nem tudta, mit kezdjen magával. Utálta ezt az egész helyzetet, hogy Louis úgy tett, mintha valami egészen különleges dísztárgy lenne a gyűjteményében, miközben úgy beszélt róla, mintha ott sem lenne.
Ennyi. Ez volt az a pont, amikor Harry megunta az egész vendéglátást, és azt, hogy jól nevelten viselkedjen. Megfogta Louis csuklóját, az ujjait lefeszegette a combjáról, és egy jó fél méterrel távolabb ült tőle.
– Miért követted őt? És hogy lehet az, hogy nem tudta, hibrid vagy? – tette fel nyíltan azokat a kérdéseket, amikre már azóta választ akart, hogy a lány átlépte a lakása küszöbét. Louis-t valahogy nem izgatták ezek a dolgok, vagy talán már rájött magától, de ő tudni akarta, hogy kit engedett be a lakásába.
– Először nem voltam benne biztos, hogy ő az, mert már tinikorunk óta nem láttuk egymást – felelte a lány, és hirtelen komolyságot öltött az arca, ahogy Harryhez beszélt. – Aztán persze az illatából felismertem. Utána veled volt, és nem tudtam, mennyire vagy megbízható, ezért inkább csak követtelek titeket.
– De ma este vártál ránk – mutatott rá Harry.
– Igen, mert mondjuk úgy… átpottyantál a szűrőn – kacsintott Harryre Teagan. Louis érdeklődve figyelte őket, ahogy beszélgetnek, és közben a vizet kortyolgatta.
– És mi a helyzet azzal, hogy azt hitte, ember vagy? Éreznie kellett volna az illatod – akadékoskodott továbbra is Harry.
– Szagtalanító spray – szúrta közbe Louis. Harry azonnal felé fordult. Nyilván, Louis tudta mi folyik itt, mert Harry még mindig gyerekcipőben járt, ha a hibridekről volt szó, hiába próbált már hetek óta vért izzadva felzárkózni. És Louis nem könnyítette meg a dolgát.
– Mint egy dezodor? – kérdezte Harry, mire Louis csak nevetett.
– Elfedi a feromonokat – válaszolt helyette Teagan. – Arról biztosan hallottál már, hogy az embereket is ezek a kémiai vegyületek irányítják. Egyfajta kommunikáció a két fél között, ami nálunk sokkal egyértelműbb és könnyebben értelmezhető. A legerősebb fajtája az, amivel azt üzenjük, hogy készen állunk a szaporodásra, mert a ciklusunk egy olyan szakaszában vagyunk, amikor a legkönnyebb a megtermékenyülés, ha nőstényről beszélünk – magyarázta a lány nagy beleéléssel. – De a lényeg az, hogy ezzel a spray-vel képesek vagyunk elfedni magunkat egy másik hibrid előtt, és ha kell, azt is titokban tarthatjuk, hogy hamarosan a ciklusunk egy olyan részébe érünk, amikor képtelenek vagyunk kontrollálni az ösztöneinket.
– Mint egy védelmi bástya – állt össze Harry fejében az elmélet. – Sajnos van egy olyan érzésem, hogy erre néha nagy szükség van – tette hozzá elgondolkodva.
– Jól gondolod. A táborokban még most is halomszámra erőszakolják meg a védtelen nőket. És a legrosszabb, hogy nem lehet ellene tenni. A férfiak egyszerűen kimagyarázzák magukat, mert mindenki pontosan tudja, hogy egy éppen termékeny időszakában lévő nő mézesmadzagnak számít, és szinte lehetetlen neki ellenállni, ráadásul könnyen el lehet érni, hogy az áldozatok maguk könyörögjenek érte – mesélte Teagan, miközben undorodó arckifejezést öltött az arca. Louis csak bámult a poharába, és az egyik lábát felhúzta a kanapéra. Úgy tűnt, ő nem akar beleszólni ebbe a témába. – Így az egyedülálló nőknek muszáj bezárkózniuk és elbújniuk, miközben abban reménykednek, hogy lesz elég önuralmuk egyedül átvészelni azt a pár napot, és senki sem töri rájuk az ajtót.
– Ez szörnyen hangzik – vallotta be Harry elkerekedett szemekkel. – Nem is tudom, mit mondjak, hiszen nem ismerek minden részletet, de ez a spray hatalmas dolognak tűnik mindezek fényében.
– És éppen a feltalálóval beszélgetsz – szólalt meg Louis, és büszke mosollyal pillantott a lányra.
Teagan megemelte a szemöldökét köszönet gyanánt, és egyszerre felhajtotta a pohár vizet.
– Ez esetben szívből gratulálok – bólogatott Harry. – És köszönöm, hogy elmesélted. Tanulságos volt. Nem tudom, Louis említette-e már, de én azon fáradozom, hogy meggyőzzem a kormányt, van lehetőség a hibridek integrációjára a társadalmunkban.
– Érdekes, hogy mennyire a szíveden viseled ezt – jegyezte meg Teagan, és összehúzta a nagy, sötét szemeit Harry arcát fürkészve. Közben Louis mocorogni kezdett mellette. Úgy tűnt, kezdi idegesíteni, hogy nem ő van a középpontban.
– Mi lenne, ha most hagynánk Harryt aludni? A beszélgetést folytathatjuk nálam is – szólt közbe Louis.
– Nem vagyok álmos – ellenkezett azonnal Harry, de késő volt, mert egy pillanattal később Louis már az előszobában húzta a cipőjét. Teagan bocsánatkérő szemekkel pillantott Harryre, és kelletlenül kászálódott fel a kényelmes kanapéról. Legalább egy fejjel alacsonyabb volt, mint ő, és Harry azon morfondírozott, hogy ez vajon tipikus hibrid dolog-e. Tudta, ha megkérdezné Louis-t, valószínűleg keresztben lenyelné.
– Azt hiszem, vele kell tartanom, akármennyire szívesen folytatnám ezt a beszélgetést – mondta Harrynek, de nem elég halkan, mert Louis felmordult, Reese pedig úgy megijedt a sarokban, hogy a mellső lábait a fejére húzta, és próbált láthatatlanná válni. Teagen kuncogott egy kicsit, és Harry szája is felfelé görbült. Ha Louis-nak valami nem tetszett, azt képtelen volt elrejteni. Csak jó lett volna tudni, ezúttal mitől akadt ki ennyire.
– Holnap látjuk egymást – vetette oda Louis, amikor mindketten elkészültek, és a karjánál fogva húzta ki a lányt a lakásból. Harry az ajtóhoz lépett, hogy bezárkózzon éjszakára, és még hallotta, ahogy Louis fojtott hangon sziszegte Teagan-nek: Ő az enyém!
Harry gondolkodva beharapta az ajkát, és fejcsóválva, leolvaszthatatlan vigyorral ment a fürdőbe, hogy elkészüljön lefekvéshez.

**

Azon a héten nem töltöttek együtt túl sok időt Louis-val az iskolán kívül. A hibrid a délutánjait a lánnyal töltötte, sokszor éjszakába nyúlóan, és Harry kiegyezett ezzel. Louis mesélt a kettejük kapcsolatáról, ami tinédzserkorukban kezdődött, amikor segített a lánynak valamiben, és onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettek egészen addig, míg Louis elszökött. Teagan mikrobiológiát, és biokémiát tanult, sokat foglalkozott azzal a mutációval, ami létrehozta a hibrid fajt, mert meg akarta érteni, hogyan működnek, és úgy tűnt, egy egyszerű felvilágosító könyv, amit Harry is rejtegetett az ágya alatt, neki nem volt elég. Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Louis nem szerette, ha Harry és Teagan találkoztak, csütörtökön ebédszünetben mégis úgy alakult, hogy Louis nagy nehezen megkérdezte tőle, nincs-e kedve kávézni velük egyet. Amikor Harry igent mondott, a fiú csak megforgatta a szemeit, de Harry úgy döntött, nem foglalkozik a viselkedésével. Nem fogja rosszul érezni magát azért, mert Louis egyértelműen azt kívánta, bár nemet mondott volna. Harry nagyon jól elbeszélgetett a lánnyal, és Teagan továbbra is sokkal közlékenyebbnek bizonyult, mint Louis valaha. Vigyázniuk kellett, és szinte csak suttoghattak, nehogy illetéktelen fülek kihallgassák őket, mert annak sosem volt még szép vége. Sokat mesélt arról, hogy milyen az élet a táborban, hogy a gyerekek iskolába járnak, de csak a legokosabbak folytathatják a tanulmányaikat komolyabban. Elmondta, hogy van egy vezetőjük, aki tartja a kapcsolatot a kormányfővel, és igyekszik kiállni a jogaik mellett. Az összezártság még mindig nincsen megoldva, és Louis jellemével példálozott, amikor éppen azt fejtette ki, ez miért veszélyes.
– A hímek között szinte mindennaposak az összezördülések. Képzelj csak el sok-sok hibridet összezárva egy kis helyen, akiknek olyan a természetük, mint Louis-nak – mondta piszkálódva.
– Utálom, ha hímeknek nevezel minket – húzta el a száját az említett, és az orrát magasra emelve, az állát a tenyerébe fektetve fordult el tőlük.
– Tök mindegy. A lényegen nem változtat, hogy makacsok, indulatosak és baromi féltékenyek vagytok – szította tovább a tüzet a lány, az utolsó részt drámaian elhúzva. Harry nagyon remélte, hogy tudja, meddig mehet el.
– Mondj neki, amit csak akarsz. Én nem fogom tovább hallgatni – sóhajtott fel Louis, és felállt, hogy meglátogassa a mosdót.
Egyikük sem szólalt meg, amíg a fiú be nem zárta maga után az ajtót, de aztán Harry nem bírta tovább.
– Mi baja van? – kérdezte bizalmasan a lányhoz hajolva.
– Ó, ne is foglalkozz vele. Csak félti a területét – mosolygott Teagan, miközben a kávéját kevergette komótosan.
– A területét? – vonta össze a szemöldökét Harry. – Rossz kedve van, mert itt vagyok én is harmadiknak?
Teagan továbbra is kedvesen, megértően mosolyogva nézett rá, és közben lassan megcsóválta a fejét.
– Jól összezavart téged, ugye? – kérdezte elmerengve. – Amikor ilyen, egyszerűen csak jobb, ha nem foglalkozol vele. A lényeg, hogy fontos vagy neki.
– Ennek éppen az ellenkezőjét hangoztatja állandóan – horkant fel Harry egy lemondó mosollyal.
– Ahogy az előbb mondtam… – fektette Teagan Harry kézfejére a sajátját. – Olyankor csak hagyd figyelmen kívül.
Aztán többet nem beszéltek erről, mert visszatért a társaságuk harmadik tagja is. Kicsit mintha neki is sikerült volna megnyugodnia, mert sokkal jobban tudtak beszélgetni.
– Indulhatunk? – fordult Louis Harry felé, amikor lassan már egy órája voltak ott, és hamarosan kezdődtek a délutáni foglalkozások.
– Persze – bólintott Harry. – Örülök, hogy újra találkoztunk, Teagan – mosolygott Harry a lányra, aki egy pillanatra az ölelésébe zárta. Harry látta Louis-n, hogy valami gúnyos megjegyzés már a nyelve hegyén lehetett, amikor inkább nyelt egyet, és elfordult tőlük. De a lány persze nem hagyta ennyiben. Átölelte hátulról a helyzetből menekülő Louis-t, és összedörzsölte az arcukat. Valamit mondhatott neki, mert a fiú azonnal hátrahagyta a rosszkedvét és elvigyorodott, aztán még egy puszit is hagyott Teagan orcáján.
Aznap este Louis meglátogatta Harryt, és egy túl hosszúnak tűnő kutyasétáltatás után legalább fél órán keresztül kényeztette a szájával megállás nélkül. Louis ritkán volt ennyire odaadó, de ha mindent beleadott, csodálatos, fájdalmasan kínzó perceket tudott okozni csupán az ügyes nyelvével. Harry véresre rágta a saját ajkát, ahogy teljesen kitárulkozva térdelt az ágyon, a feje lehajtva a párnába, ami nem bizonyult túl jó hangszigetelőnek. A hibrid a nyelvével készítette elő, és csak a legvégén vonta be az ujjait is a játékba, amikor már minden türelme elfogyott. Azon az éjszakán háromszor élvezett el.

**

Harry a telefonja csörgésére ébredt vasárnap éjjel. Hajnali egy óra volt, és amikor meglátta Louis nevét a kijelzőn, durcásan felhorkant. Az volt az első gondolata, hogy a hibrid fel akar hozzá menni, nyilvánvalóan egyetlen ok miatt: hogy addig szexeljenek, amíg ki nem dőlnek. Csakhogy Harry baromi fáradt volt, így néhány pillanatig hunyorítva nézte a kijelzőt, és próbált magához térni.
– Louis, tudod, hogy hány óra? – kérdezte, amint fogadta a hívást. Mert ez volt az egyetlen opció, és mindketten tudták, hogy fel fogja venni.
– A legkevésbé sem érdekel az idő – nevetett fel erőtlenül Louis. – Van orvos ismerősöd?
Harry összeráncolt homlokkal ült fel az ágyban, és most már sokkal jobban figyelt.
– Miért kérdezed ezt? Történt valami?
– Van… van egy kis probléma – mondta a hibrid elcsukló hanggal, és Harryt azonnal elöntötte a jeges veríték. – Ide tudnál jönni értem?
– Persze, csak mondd meg, hol vagy – felelte Harry, és máris kapkodta magára a ruhákat, amit talált. A pulcsiját már a garázsba menet húzta magára, és a kócos haját egy piros lámpánál fogta össze egy hajgumival. Sokkal gyorsabban hajtott végig a kiürült városon, mint azt szabad lett volna, de szerencsére alig voltak az utakon, és valószínűleg a rendőrök is aludtak már. Alig tíz perc alatt tette meg a több, mint negyed órás utat nem messze Louis lakásától, és már csak meg kellett találnia a fiút. Sajnos még öt percbe beletellett, míg a parkban rohangászott, és végre megtalálta a hibridet egy padon összegörnyedve. Akkor már biztos volt benne, hogy valami nagyon rossz történt, és a torkában dobogó szívvel rohant a padhoz. Azonnal térdre vetette magát Louis előtt.
– Itt vagy. Én vagyok az, Harry – tette hozzá, amikor a hibrid összerezzent a hangjára. – Mi történt? – simította a kezét a fiú karjaira, és amikor valami nedveset tapintott, ijedten emelte az ujjait az utcai lámpa fénye felé. A fényes, vörös folyadék szétkenődött a bőrén. Egy pillanatig lélegezni is elfelejtett, és megrögzötten próbálta lefejteni Louis karjait a hasáról.
– Mi történt? Ki tette ezt? Istenem, hol sérültél meg? – kérdezte, és olyan gyorsan kapkodta a levegőt, hogy muszáj volt megállnia egy pillanatra, hogy lenyugtassa magát. Nem pánikolhat most, amikor Louis-nak szüksége van rá. A hibrid felszisszent, amikor megragadta a karját, és halkan átkozódott.
– A karom, Harry! A karom sérült meg, basszus – sziszegte összeszorított fogakkal, ahogy kirántotta magát a fiú szorításából. Ez végre észhez térítette Harryt.
– Ne haragudj – mondta bűnbánóan. – Menjünk a kocsihoz, jó? Meg kell mutatnunk a kórházban. El tudsz jönni odáig? Itt parkolok az út szélén.
– Azt hiszem, menni fog – bólintott Louis, és amikor felállt, Harry a biztonság kedvéért azért átkarolta. A hibrid úgy remegett, mint egy nyárfalevél, pedig Harryben is rendesen dolgozott az adrenalin. Valahogy sikerült eljutniuk a kocsihoz, és Harry újra úgy kötötte be a biztonsági övvel Louis-t, mint mikor be volt csípve. Azzal a különbséggel, hogy akkor vidámak és felszabadultak voltak. Levette a pulcsiját, és körbetekerte vele Louis karját, mielőtt beült a kormány mögé.
Az út a kórházig csöndben telt, és csak a zaklatott lélegzetvételüket lehetett hallani a kocsiban. Harrynek annyira sok kérdése lett volna, de most az volt a legfontosabb, hogy ellássák a fiút.
– Nem fogsz elájulni, ugye? – kérdezte Harry Louis-tól, akinek a feje hátra volt döntve, és nagyon rosszul nézett ki.
– Nem tudom, Harry – vallotta be a hibrid. – Utálom a vért, és hányingerem van a szagától.
Harry azonnal lehúzta az ablakokat, mert még ő is érezte a vér vassal átitatott szagát, el se tudta képzelni, milyen lehet Louis extra érzékeny orrával.
Szerencsére hamar megérkeztek a kórházba, és még nagyobb szerencséjükre, Harry édesanyjának ismerőse éppen ügyeletes volt. David a baleseti sebészeten dolgozott, és egy nagy mosoly terült szét az arcán, amikor meglátta a fiút.
– Segítened kell, David – mondta Harry, miután gyorsan üdvözölték egymást a szőke, szemüveges férfival. – Ő a barátom, Louis, és megsérült. Azt hiszem, megvágták a karját – mutatott a széken kuporgó alak felé.
– Semmi akadálya. Vegyétek fel az adatait a recepción, és írasd be a nevem...
– Nem! – vágott közbe Harry indulatosan. – Nem lehet. Ő egy hibrid – mondta halkan.
– Nem kéne itt lennetek – csóválta a fejét David, miután megcsillant a szemeiben a felismerés. – A saját tábora orvosánál lenne a helye.
– Tudom. De Louis az iskolámban dolgozik egy hibrid integrációs program keretében. Már egy jó ideje itt él, köztünk – magyarázta Harry hevesen. – Kérlek! Nem tudom, mennyi vért veszített, de megígérem, amint ellátod a sérülést, már itt sem vagyunk.
David hitetlenkedve csóválta a fejét, aztán a fejével a folyosó másik oldalán lévő vizsgáló ajtaja felé intett.
– Hozd be oda.
Harry felsegítette a kis alakot, és minél kevesebb feltűnéssel próbálta bekísérni az ajtón, ahol David már várt rájuk. Éppen akkor húzta fel a gumikesztyűt, amikor bezárták maguk mögött az ajtót.
– Szép estét, Louis. A nevem David Olsen, és szeretném megnézni a sebedet – mondta a doktor kedvesen, és Harry szívéről egy nagy kő esett le, amikor a férfi úgy kezelte a hibridet, mint bármelyik másik betegét. – Mi történt?
– Megtámadtak az utcán, aztán előkerült egy kés is. Magam elé rántottam a karom, és megvágott – mesélte Louis fásult hangon. – Aztán sikerült elfutnom.
Harry a sarokban állt a mellkasa előtt összefont karokkal, és sötét tekintettel hallgatta a történetet, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a hibridről. A tehetetlenség és aggódás frusztrálttá tette, és úgy érezte, puszta kézzel meg tudná azt fojtani, aki ezt tette.
– Csak a karodon sérültél meg? – kérdezte David.
Louis bólintott, és óvatosan kibújt a ruháiból, hogy megmutassa a mély sebet, de ő elfordult, és inkább az anatómiai rajzokat nézte a falon, de Harry mindent látott. Egy nagy vágás éktelenkedett az alkarja külső oldalán, és a bőre körülötte mindenhol véres volt.
– Piszkosul fáj – vallotta be.
– Most adok egy kis érzéstelenítőt, hogy összevarrhassam, és egy doboz fájdalomcsillapítót is későbbre. Szédülsz?
– Egy kicsit – felelte Louis. – De inkább azért, mert nem bírom a vért.
David közben sürgött-forgott a kis helyiségben, hogy mindent összeszedjen egy tálcára.
– Ne haragudj, de nem vagyok túl nagy hibrid szakértő. Van valami, amiről tudnom kéne? Esetleg allergia?
– Nem, semmi ilyesmi. Csupán annyi, hogy picit gyorsabban gyógyulunk, mint az emberek – felelte a hibrid. David nem várt tovább, beadta az injekciót, és mikor hatni kezdett, nekiállt a varrásnak. Összesen hét öltésre volt szükség, mielőtt a doki leragasztotta a sebet.
– Készen is vagyunk – jelentette ki felnézve Harryre, és közben megszabadult a koszos kesztyűtől. – Minden nap meg kell nézni, lefertőtleníteni a seb körül, és kicserélni a kötést. Öt nap múlva ki lehet szedni a varratokat. Harry, meg tudod oldani? Csak el kell vágni egy ollóval, és egyenként kiszedni a varratot.
– Azt hiszem, igen – bólintott a fiú.
– Ha bármi baj van, esetleg csúnyább lenne a seb, vagy ha durván váladékozni kezdene, azonnal jöjjetek vissza – mondta komolyan. – A vérveszteség miatt mindenképpen bent tartanám egy éjszakát, de…
– Semmi baj – szólt közbe Louis, és hálásan nézett a férfira. – Így is rengeteget segített. Köszönöm.
– Ugyanúgy jogod van az ellátáshoz, mint bárki másnak – felelte David.
– Bár mindenki így gondolná – sóhajtotta Louis fáradt hangon.
– Mivel tartozom a szívességért? – vette át a szót Harry. Louis mellé lépett, és segített neki felöltözni.
– Semmivel, Harry, tényleg. Ez a dolgom. Örülök, ha segíthetek – mondta David széles mosollyal.
Sikerült észrevétlenül kiosonniuk a kórházból, és nemsokára otthon voltak. Természetesen Harry lakásában, mert a fiú nem volt hajlandó ilyen állapotban egyedül hagyni a hibridet.
– Ki tette ezt? – kérdezte Harry, amikor már az ágyban feküdtek a sötétben, és hátulról átkarolta a fiút.
– Nem tudom. Egy részeg fickó, aki felbosszantott, és rájött, hogy nem vagyok teljesen ember – vonta meg a vállát Louis. – Az volt a szerencsém, hogy nem volt józan.
– De mégis, miért mászkáltál az utcán éjszaka? – faggatta tovább, mert nem értette, Louis miért nem volt otthon. – Nem értem… Ez veszélyes, főleg neked.
– Nem tudtam aludni, és ahhoz volt kedvem, hogy sétáljak – felelte a hibrid sértődötten. – Gondolkozni akartam.
Louis fészkelődött egy kicsit, és inkább szembe fordult Harryvel, hogy az arcát a nyakába temethesse.
– Min? – lehelte Harry halkan, és megpuszilta a hibrid fejét.
– Semmin, Harry – kapta fel a vizet Louis, és kicsit távolabb lökte a fiút az ép karjával. – Hagyj aludni! Gyógyulnom kell.

**

Másnap reggel egyikük sem ment be az iskolába, ezért Harry reggel írt egy üzenetet, hogy ne is számítsanak rájuk. Csinált maguknak szendvicset, de nem tudta megvárni vele, amíg Louis felébred, úgyhogy ő már kilenckor megreggelizett. A hibrid tizenegy körül kezdte nyitogatni a szemeit, de amikor Harry megjelent a kajával, azonnal ülő helyzetbe tornászta magát.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Harry, mire Louis elhúzta a száját.
– Fáj a karom – felelte lebiggyesztett ajkakkal. Harry látta, hogy kicsit még mindig kómás, mert a farkincája mozdulatlanul feküdt az ágyon, és csak nézett maga elé, miközben elkezdett enni.
– Hoztam neked fájdalomcsillapítót – mutatott Harry a tálcára bekészített tablettára. – Ja, és visszahoztam a telefonod is. Teagan legalább négyszer hívott délelőtt, de nem akartam, hogy felébredj – nyújtotta oda a mobilt a hibridnek. – Beszélj vele reggeli után, biztos aggódik, hogy így eltűntél.
Louis egyetértően bólintott, és nagyokat kortyolt a narancsléből.
– Mi a helyzet az iskolával?
– Szóltam, hogy ma meg holnap nem leszel – felelte Harry, és ellopott egy kipottyant salátadarabot a tányérról. – Ne aggódj, elintéztem mindent.
– Lehet, hogy a hét második felében sem tudok bemenni – ráncolta a hibrid gondterhelten a homlokát. – Teagannek szüksége van rám.
Harry értetlenül hallgatta Louis-t.
– Nem tudnád vele megbeszélni, hogy a hétvégére tegyétek át a programotokat? – kérdezte, mert nem vallott Louis-ra az, hogy nem akart bemenni az iskolába.
– Nem, ez nem olyan program, amit csak úgy el lehet napolni – horkant fel Louis, aztán egy újabbat harapott a bagettbe, ráérősen megrágta és lenyelte, mielőtt folytatta: – Amint mondtam, szüksége van rám, és ő a barátom. Nem fogom cserben hagyni.
– Szüksége? – kérdezte Harry teljesen összezavarodva. – Ezt úgy érted, hogy...ó… – vesztette el teljesen a hangját, amikor végre leesett neki. A kezei az ölébe hullottak, és ösztönszerűen fordult el Louis-tól, aki tovább folytatta az evést, mintha nem az előző pillanatban törte volna darabokra a mellette ülő alakot, akárcsak a szendvicsét.

– Ő kért meg? – nyögte ki Harry nagy nehezen, miután még mindig nem sikerült lenyelnie a torkában keletkezett gombócot.
– Nem. Nem kellett megkérnie. Érzem az illatán, amikor nem használja azt az izét – felelte Louis szemforgatva, mintha egy óvodáshoz beszélne. – Azt hittem, kiolvastad azt a könyvet az ágyad alatt.
– Azt hittem, nem lesz rá szükség, mert te majd elmondasz mindent – vallotta be Harry keserű mosollyal, mert azokban a pillanatokban minden mindegy volt. Most már akár hülyét is csinálhat magából.
– Lehet, hogy ebben a témában nem én vagyok a legjobb tanár – vonta meg a vállát Louis. – De megpróbálok javítani ezen, megígérem.
Harry bólintott, bár egyáltalán nem volt benne biztos, hogy még mindig Louis-t akarja tanárának. Mit áltatja magát! Persze, hogy őt akarta, nem ezzel volt a gond. De eljött az a pillanat, amikor rájött, hogy ha tovább marad Louis közelében abban a formában, ahogy eddig, teljesen tönkreteszi magát. Muszáj volt erősnek lennie, a saját érdekében. Nem bízott abban, hogy több, ehhez hasonló merényletet el tudna viselni anélkül, hogy teljesen elveszítené önmagát. Louis nyílt lapokkal játszott, nem ő volt a felelős ezért. Megmondta, hogy mit akar, és Harry örömmel sétált bele ebbe a katyvaszba.
A fejében végre értelmet nyert, mit jelent függőnek lenni, és már tudta, hogy ő nem az. Ő nem függő… egyszerűen csak… szerelmes.