Szelídíts meg! - 16. Féltve őrzött titok

Sziasztok! Jó olvasást a folytatáshoz! :) 

Harry feszülten figyelte Louis-t, ahogy a hibrid az étkezőasztalra hordta a vacsorát, míg ő az asztal megterítésével foglalkozott. A hangulat még mindig komor volt, de Louis jó színészhez méltóan tettette, hogy minden rendben van, Anne pedig csak a szeme sarkából bámulta a fiút, miközben kipakolta az evőeszközöket. A helyzet inkább hasonlított a vihar utáni, mint előtti csöndhöz, de Harry nem akarta kockáztatni, hogy újra kitörjön. Kétségbeesetten kutatott téma után, amibe mindkét, számára fontos személyt be tudná vonni.
– Szeretnék még egyszer bocsánatot kérni – szólalt meg Anne, mire mindkét fiú tekintete rajta állapodott meg. – Mindig úgy tekintettem rátok, mintha valami varázslatos meséből léptetek volna ki – intézte a szavait kifejezetten Louis-hoz. – Egyetlen hibridet sem láttam közelről, és meg akartam bizonyosodni, hogy igazi vagy.
Harry szívesen közbeszúrta volna, hogy dehogynem, egyet ő maga szült meg, de még nem állt készen erre a beszélgetésre.
– Halloween még messze van, hogy jelmezt hordjak, nem igaz? – kérdezte Louis csípősen, aztán leült az asztalhoz. Harry elmosolyodott, mert már jól ismerte a fiút, de Anne nem tudta hová tenni ezt a megjegyzést, ezért segítségkérő tekintettel fordult a fia felé.
– Emlékszel az első napokra az iskolában? Azt sem tudtam, mit esztek – próbálta Harry oldani a feszültséget. Csak most tűnt fel neki, hogy Louis farkincája még mindig el van rejtve a ruhái alatt, és a szíve azonnal összeszorult.
– Hogyan felejthetném el. És azóta mennyi minden változott – vonta fel a szemöldökét kihívóan Louis Harry felé fordulva.
– A lényeg, hogy már jól kijöttök – vette át a szót Anne egy erőltetett mosollyal. – Tudom, hogy az elején akadtak nehézségek, és örülök, hogy mára sikerült kiküszöbölni őket. Harry mesélte, hogy az intézet előtt séfként dolgoztál.
– Igen, értek a főzéshez, de inkább mondjátok meg ti, mit gondoltok – intett a fejével a csirke felé, ami ínycsiklandóan gőzölgött az asztal közepén, a rizs társaságában. Miután mindhárman szedtek a tányérjukra, és megkóstolták az ételt, Anne elismerően hümmögött.
– Ez nagyon finom. Én jobban szeretek sütni, mint főzni. Az, hogy Harry ilyen nagyra nőtt, a házhoz rendelt ételeknek köszönhető, semmint a saját főztömnek – jegyezte meg az asszony, és ahogy Harry mosolyogva Louis felé nézett, örömmel látta, hogy a hibrid szája is megvonaglott egy pillanatra. Anne próbálkozott rendbe hozni a konyhában elkövetett hibáját, és ezért Harry nagyon hálás volt neki. – Mikor jöttél el a táborból, Louis?
– Hat éve, amint nagykorú lettem – felelte a fiú.
– Igazak a mendemondák az ottani körülményekről? – kérdezte Anne, és közben jóízűen fogyasztotta a vacsorát. Harry egy kicsit megfeszült ültében, mert ez egy olyan téma volt, amiről Louis még neki sem mesélt.
– Ez a legfőbb oka, hogy már az emberek között élek, annak ellenére, hogy az elején titkolnom kellett, ki vagyok – vallotta be Louis, de a hangján lehetett hallani, hogy nem akar erről beszélni. Harry reménykedett, hogy ezt az anyja is észreveszi.
– Ez esetben örülök, hogy az intézet alkalmazott. Ott legalább önmagad lehetsz – mosolyodott el Anne, és Harry lassan kifújta a benntartott levegőt, amikor Louis egyetértően bólintott. Innentől a beszélgetés elterelődött a hibridek integrációjára, és Harry arról mesélt az édesanyjának, hogy a kormány milyen intézkedéseket tervez, és hogy ebben mennyire fontos szerepe van Louis-nak. A vacsora nem volt zökkenőmentes, főleg az elején, de a végére sokkal felszabadultabb lett a hangulat. Harry elkönyvelte magában, hogy az anyja és Louis talán sosem lesznek puszipajtások, de azért is hálás lehet, hogy legalább megpróbálják elviselni egymást.
Amint lepakolták az asztalt, Louis máris készülődni kezdett hazafelé. Harry érezte, hogy ha erőltetné, hogy maradjon, azzal csak még rosszabbat tenne, így szomorúan nézte, ahogy Louis felhúzta a cipőjét és összeszedte a cuccait.
– Isteni volt a vacsora, köszönjük, Louis – jelent meg Anne is az előszobában, hogy elköszönjön.
– Szívesen, örülök, hogy ízlett – felelte a hibrid jólnevelten.
– Leviszem Reese-t sétálni, anya – mondta Harry, és már kereste is a pórázt. – Nemsokára visszajövök, és beszélünk.
– Csak nyugodtan, én addig bepakolok a mosogatógépbe – bólintott Anne megértően. – Jó éjt, Louis!
– Neked is, Anne.
A két fiú és szótlanul indult le a lépcsőházban, csak a kutya körmeinek csattogása törte meg a némaságot, de amint kiértek az épületből, és a füves részre léptek, ahol Reese elvégezheti a dolgát, Harry Louis elé állt.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva, és a kezével lassan végigsimított a hibrid arcán.
– Persze, semmi bajom – felelte Louis egy kis mosollyal. – Tudod, hogy nem kedvelem túlságosan az embereket, ezért nehéz ez nekem.
– Anya nem akart rosszat, csak…
– Tudom – szólt közbe Louis, és előre hajolt, hogy magához ölelje és megcsókolja Harryt. – El fogod neki mondani?
– Az lenne a legjobb. Ha tovább húzom, csak rosszabb lesz.
– Megígéred, hogy felhívsz később? – kérdezte Louis halkan, a homlokát Harryéhez támasztva.
– Hiányozni fogsz, amint eltűnsz a szemem elől – felelte Harry, és mélyen Louis nyakába szimatolt, hogy elraktározza az illatát. Az anyja előtt ezek a dolgok ki voltak zárva, de most egy kicsit kettesben lehettek. Már eltervezte magában, hogy aznap este ha Louis-val nem is, de a visszakapott pulcsijával fog aludni, hogy maga mellett érezhesse a hibridet. Louis néhány súlyos pillanatig nem válaszolt, aztán vett egy mély lélegzetet, és kimondta:
– Te is. És valljuk be, a szex is – tette hozzá, hogy elviccelje a vallomást, de ez elég volt, hogy Harry hasában megzavarodjanak a pillangók örömükben. Legalább tíz percet álltak ott, összebújva, és kiélvezve egymás közelségét, amíg csak lehet, aztán Louis lassan elhúzódott.
– Nem akarod, hogy hazavigyelek? – kérdezte Harry aggódva.
– Ugyan már, még félig világos van! – mosolyodott el Louis. – Inkább menj vissza anyukádhoz, hogy beszélhessetek. Van miről.
Harry bólintott, de még mindig nem eresztette a fiút.
– Azt hiszem, még nem köszöntem meg tisztességesen mindazt, amit értem tettél – kezdte komolyan, amire válaszul egy látványos szemforgatást kapott. Louis megpróbált szabadulni az ölelésből, legalábbis úgy tett, mintha, mire Harry még erősebben szorította magához, és a hajába kuncogott. – Csak mondd azt, hogy szívesen, és elengedlek.
– A francokat! – dünnyögte Louis az orra alatt, csak azért, hogy ne Harryé legyen az utolsó szó. – Miért kell állandóan ilyen nyálas helyzetekbe sodornod?
– Valld be, hogy szereted – nevetett Harry, amikor Louis az oldalát csiklandozva próbált egérutat nyerni.

– Egy frászt! Azt szeretem, amikor például olyan mélyen vagyok a torkodban, hogy alig kapsz levegőt – ellenkezett Louis felháborodva, és tovább ficánkolt az ölelésben. Harry abbahagyta a nevetést és elengedte a hibrid derekát, aki akkor már természetesen meg sem próbált elszakadni tőle. Továbbra is ott álltak olyan közel egymáshoz, amennyire ruhákban csak lehetséges.
– Az jó, mert azt én is szeretem – mondta Harry mély, reszelős hangon, aztán a kezei közé fogta Louis arcát, és maga felé fordította. Látta a hibrid szemeiben a feléledő tüzet, és pontosan tudta, hogy Louis mire számít, ezért az ellenkezőjét tette. Olyan óvatosan és puhán érintette össze az ajkaikat, mintha még csak most ismerkednének a másikkal. Semmi nyelv vagy fogak, ahogy eddig csinálták, csak a finom, simogató érzés. Örömmel konstatálta, hogy tényleg sikerült meglepnie Louis-t, aki meg sem próbálta átvenni az irányítást, hanem teljesen Harryre bízta magát. A fiú érzékelte, hogy egy kocsi ajtaja csapódik be tőlük nem messze, kutyákat sétáltató emberek beszélgetnek az utcán, de ők szerencsére egy nagy bokor takarásában álltak, és csak az láthatta őket, aki ugyanabban a házban lakott. Harry arra eszmélt fel, hogy Reese rángatja a pórázt, és amikor elhúzódott Louis-tól, látta, hogy a hibridnek kell egy kis idő, amíg meg tudott szólalni.
– Mennem kell. Este beszélünk – mondta rekedten, a tekintetét Harryébe olvasztva.
– Hívlak majd – ígérte Harry. A nyelve hegyén volt, hogy kimondja „szeretlek”, de még időben sikerült összeszorítania a száját, miközben nézte, hogy Louis a metrólejárat felé veszi az útját.

**

– Érdekes fiú. – Ezzel a mondattal fogadta Anne, amikor visszaértek Reese-zel. Az asszony a kanapén ült, és a telefonját nyomkodta, Harry biztos volt benne, hogy még most is dolgozik. – Látszik rajta, hogy kedvel téged, különben már akkor lelépett volna, amikor elvetettem a sulykot.
– Louis-nak nem volt könnyű élete amiatt, hogy hibrid. Még nekem sem mesélt túl sokat a múltjáról, de biztosan tudom, hogy van oka távolságtartónak lenni – felelte Harry, amint Reese-zel a nyomában belépett a nappaliba, és lezuttyant az anyja mellé. – Türelmesnek kell lenni vele.
– Most már tudom, hogy ki nem állhatja, ha megérintik – mondta Anne elgondolkodva. – Nem gondolod, hogy szüksége lenne egy pszichológusra?
Harry felnyögött, és a fejét a tenyerébe támasztva dünnyögte:
– Anya, ő más mint mi. Egy árvaházban nőtt fel, a hibridek táborában.
– Éppen ezért. Nem azért ajánlottam a pszichológust, mert őrültnek gondolom. Nyilvánvaló, hogy vannak gondjai a szociális élettel.
– Louis nagyon jól elvan velem, a barátaival, és az iskolában is a gyerekekkel. Kérlek, hagyjuk ezt a témát – mondta Harry a fogait összeszorítva, mert nem akarta felemelni a hangját. – Van egy sokkal fontosabb dolog, amiről beszélnünk kellene.
Anne végre érdeklődve nézett rá, nem azzal az „én mindent jobban tudok, mert idősebb vagyok” tekintettel. Harry vett egy mély levegőt, aztán még egyet, de akkor sem tudta, hol kezdje az egészet.
– Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, a családunkban csörgedezik némi hibridvér? – vágott azonnal a közepébe.
Anna arca azonnal hófehérré vált, és úgy nézett Harryre, mintha szellemet látna. A keze a fia arcához ért, és a tekintete olyan átható volt, mintha jeleket keresne rajta. Harry ereiben megfagyott a vér, mert sokféle reakcióra számított, de erre nem.
– Anya, kérlek, mondj valamit! – könyörgött, mert még mindig bízott abban, hogy nem arról van szó, amire gondol. Amikor Anne csak szótlanul bámulta, mérgesen lökte el a nő kezét. – Ugye, csak viccelsz velem? – kérdezte ridegen, elborzadva.
– A ti érdeketekben nem beszéltünk róla sem Gemmának, sem neked – védekezett az asszony. – Kicsi volt az esélye, hogy kiderüljön.
– Tudtad. Te is és nagyi is – vonta le a következtetést Harry. – És elhallgattátok ezt az aprócska információt – csóválta a fejét Harry hitetlenkedve. – Pár nappal ezelőtt meg voltam róla győződve, hogy meg fogok halni. Ha nincs Louis…
– Louis átsegített rajta? – kérdezte Anne, és békülékenyen Harry kezére fektette a tenyerét, de a fiú nem kért az érintéséből.
– Ha nem így lenne, valószínűleg már nem lennék itt.
– Mikor történt?
– Néhány napja, amikor visszajöttem tőletek – felelte Harry érzelemmentes hangon, a falat bámulva. – Tehát a nagyapám, akivel sosem találkoztam… ő hibrid volt, igaz?
– Egyszer találkoztatok – vágta rá Anne kétségbeesésében. – Csak pár hónapos voltál, és látni akart. Akkor már nagyon beteg volt, ez volt az utolsó kívánsága. Gemmát is elvittem apához, amikor még olyan kicsi volt, hogy biztos voltam benne, nem fog rá emlékezni – vallotta be szemlesütve.
– Azt hazudtátok nekünk, hogy már rég nem élt, amikor megszülettünk – mondta Harry sírós hangon.
– Hadd mondjam végig! – emelte fel a hangját Anne. – A nagymamád el akarta neked mondani, mert apa úgy sejtette, örökölted a génjeit. Amikor elmentünk hozzá, nyűgös voltál, és egész nap sírtál, mert jöttek a fogaid, de amikor a karjaiba tartott, azonnal megnyugodtál. Akkor kezdtünk el gyanakodni, és nagyapád megerősítette a feltételezésünk. Érezte rajtad, hogy hozzájuk tartozol. De hidd el nekem, Harry, abban az időben a mostaninál még rosszabb volt a hibridek helyzete. Ha valaki látott egyet az utcán sétálni, egyszerűen lelőhette, és még meg is köszönték neki. Féltettelek. Fogalmad sincs, hogy mennyire. Apámról csak olyan emlékeim vannak, hogy a pincében rejtőzködik, és még mindig emlékszem anya arcára, amikor váratlan látogatók csöngettek be hozzánk. Én csak azt akartam, hogy normális életed lehessen – mondta Anne szipogva.
– Azt hitted, hogy ha valamiről nem beszélünk, az nincs is? – kérdezte Harry kiábrándulva. – A szőnyeg alá akartad söpörni az egészet? Mi van, ha az egész az utca közepén történik velem, mert fogalmam sincs, hogy be kellene zárkóznom a lakásomba? Mi van, ha Niall kihívja a mentőket, és bevisznek a kórházba?
– Azt hittem, apa tévedett! – mondta Anne hisztérikusan, a sírással küzdve. – Nagyon beteg volt már, és az érzékszervei is eltompulhattak. Fogalmad sincs, hogy mekkora kő gördült le a szívemről, amikor magad mögött hagytad a tinikort. Biztos voltam benne, hogy megnyugodhatok végre, és az egész csak vaklárma volt.
– Mindig azt mondtad, hogy nem tudsz róluk sokat. A vacsoránál Louis szemébe hazudtad, hogy ő az első hibrid, akivel találkoztál – vetette a szemére Harry. – És Gemma… ő idősebb nálam, megismerkedhetett volna a nagyapjával, játszhattak volna együtt.
– Féltettelek titeket. Nincs más mentségem – felelte az asszony elhalkulva. – És most itt volt Louis… már teljesen elfelejtettem, milyen érzés volt apa fülecskéit megérinteni. Csak meg akartam újra tapasztalni – magyarázta, és egy újabb könnycsepp buggyant ki a szeméből.
– Istenem, anya – csóválta a fejét Harry érzelmileg teljesen kimerülve. Nagy volt a kísértés, hogy magához ölelje a halkan szipogó asszonyt, de közben nem tudta túltenni magát azon, hogy nem mondta el neki az igazat huszonöt éven keresztül. – Végig azt hittem, hogy utálod a hibrideket. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
– Haragszom Louis-ra. Alig több, mint egy hete még nagyon össze voltál törve miatta – vallotta be Anne. – Többet kell csinálnia egy finom vacsoránál ahhoz, hogy megkedveljem.
– Megmentette az életem – szögezte le Harry, de nem akart belemenni a részletekbe, hogy ez mekkora áldozatokkal járt a hibridnek. – Azt mondtad, nagyi el akarta nekem mondani…
– Lebeszéltem róla – mondta Anne. Még gyerek voltál.
Ha Harry jobban visszagondolt, eszébe jutott egy régi, furcsa beszélgetés Anne és a nagymamája között, amit véletlenül hallgatott ki.
Harry utálta a kötelező olvasmányokat. Mindig órákat szenvedett az olvasásukkal, és hiába ült felettük, sehogy sem fogytak a lapok. De amióta elkezdte olvasni a Harry Pottert, mintha egy teljesen új világ nyílt volna meg előtte, és szinte szomorúan vette tudomásul, hogy már csak ötven oldal van hátra. Azt a hétvégét a nagymamájuknál töltötték a testvérével, de Gemma előző héten nem volt iskolában, és utol kellett érnie magát a tanulnivalóval. Harry unatkozott, de aztán bekuckózott egy kényelmes fotelbe, és olvasni kezdett. Hallotta, amikor az édesanyjuk késő délután megérkezett, hogy hazavigye őket, ahogy azt is, hogy Anne és a nagymamája bementek az egyik szobába, hogy beszélgessenek. Harry lerakta a könyvet, kinyújtózott, és elindult, hogy üdvözölje Anne-t. Csak akkor torpant meg, amikor indulatos szavak, visszafojtott veszekedés szűrődött ki a szobából. Ők ketten sosem veszekedtek, ezért nem értette, mi történhetett. Amikor rájött, hogy róla van szó, még jobban összezavarodott.
– Harry pont olyan, mint Gemma! – mondta Anne ellentmondást nem tűrő hangon. – Nincs benne semmi különös. Hidd el, ismerem őt, az anyja vagyok.
– Sok időt töltök vele, és biztos vagyok benne, hogy megértené, ha elmondanánk neki – kötözködött a nagymama. – Nem biztos, hogy vele leszel éppen akkor. Nem tudhatod, hogy mikor fog megtörténni. 
– Semmikor! – vágta rá Anne ingerülten. – Harry már… ő már nagy fiú. Ugyanúgy történt minden, mint bármelyik fiúval, aki hasonló korú.
Harry érezte, hogy az arca elpirul, és a szíve idegesen dobol a mellkasában. Amikor hónapokkal ezelőtt az egyik reggelen úgy ébredt, hogy a lepedője teljesen átázott alatta, kétségbeesésében arra a következtetésre jutott, hogy biztosan bepisilt éjjel, mint a kisbabák. Amikor túljutott a kezdeti sokkon, és megpróbálta lehúzni az ágyneműjét, hogy eltüntesse a nyomokat, Anne észrevette, hogy mit csinál, és rögtön megértette, miről van szó. Az utána következő beszélgetés alatt Harry magában csak azt kívánta, bár elsüllyedhetne szégyenében, és közben arra gondolt, bár az apja lenne ott inkább. Anne megnyugtatta, hogy az egész azért van, mert már „nagy fiú”. És Harry most még annál a pillanatnál is megalázottabbnak érezte magát. Nem értette, miért kellett ezt elmondani a nagyinak, amikor az egész csakis rá tartozik.
– Tudod, hogy ez semmi sem jelent. Ha apád itt lenne…
– De nincs itt. Tőle nem kérdezhetjük meg – zárta a témát rövidre Anne. – Jövő hétvégén csak Harryt hozom. Remélem, bízhatok benned – mondta az asszony szigorúan, és Harry már nem várta meg a választ, inkább lehajtott fejjel visszakullogott a fotelhez, és kinyitotta a könyvet. Egy sort sem olvasott belőle.
Harry elméjében most, hosszú évekkel később az egész értelmet nyert. Némán felállt az anyja mellől, és a hálószobájába ment, hogy plusz ágyneműt keressen neki. Aznap este többet nem beszéltek, és Louis-nak is csak egy üzenetet írt, hogy ne aggódjon, majd másnap mindent elmond.

**

– Szóval… elmondod végre? Egész nap olyan arcot vágtál, mintha kínoznának – mondta számonkérőn Louis, miközben Harry az ölébe vette Reese-t, és leült vele az ágyra. Harry fáradtan elmosolyodott, mert tudta, hogy Louis azért ilyen csipkelődő, mert szívesen lenne a kutya helyében.
– Egyik téma sem olyan, amit az iskolában megbeszélhettünk volna. – Louis végre megnyugodott, leült mellé, és türelmesen várta, hogy folytassa. – Hívtak ma a kormányzattól. Azt akarják, hogy te meg én menjünk el a hibridtáborba, és forgassunk egy kis filmet az ottani helyzetről – mondta Harry, és várta Louis reakcióját. A hibrid megfeszült ültében, és elkapta a pillantását Harryről.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte vékony hangon.
– Hogy felvetem neked az ötletet, és meglátjuk. Tudom, hogy nehéz lehet neked. Nem meséltél arról, hogy milyen ott, de el tudom képzelni – mondta Harry megértően. – De számításba kell vennünk, hogy ez sokat segíthet abban, hogy az emberek elfogadóbbak legyenek.
– Kaphatok pár napot?
– Persze, amennyit csak akarsz – mosolyodott el Harry lágyan, és a fiú fejét maga felé fordította, hogy megcsókolhassa.
– Nem szabadulsz ilyen könnyen – csípte Louis a fogai közé a fiú ajkát. – El kell mondanod, mi volt tegnap este.
Harry felsóhajtott, és mivel Reese nagyon ficánkolt az ölében, inkább lerakta a földre, mielőtt széttaposná a golyóit.
– Anya tudta. Egy hibrid nevelte fel, mivel a nagyapám olyan volt, mint mi – mesélte. – Kicsi voltam még, amikor meghalt, így nem ismerhettem. Anya azt állítja, azért nem mondta el, mert féltett. Azt hitte, én is megúszom, mint Gemma vagy ő.
Louis rosszallóan felhorkant, aztán nyugtatóan Harry farmerbe bújtatott combjára simította a kezét.
– Legalább nem ítél el miatta.
– Igen – nevetett fel Harry kényszeredetten. – Ebben igazad van. De egész éjjel ezen járt az eszem, és most szeretném végre elterelni a gondolataim. Segítesz? – vonta fel a szemöldökét kihívóan, és Louis nyilvánvalóan kapva kapott az alkalmon. Öt perc múlva már ruhák nélkül dörgölőztek egymáshoz, a halk sóhajaik, nyögéseik, az ágy nyikorgása töltötte be a szobát, de Harry még félig önkívületben is érezte, hogy megint megakadtak. Nagyon jó volt a szex a hibriddel a konkrét aktus nélkül is, de most ennél sokkal többet akart. És eldöntötte magában, hogy meg is szerzi.