Back to You 1. - Váratlan látogató

Sziasztok! Újra itt a Karácsony, és vele együtt az én ajándékom is Nektek. Kezdjétek bontogatni ;) Köszönöm, hogy vagytok nektem :) 

Teljesen mozdulatlanul lebegett a víz felszínén, és semmi mást nem hallott az uszoda víztisztítójának tompított zúgásán kívül. Ez amolyan rituáléféleség volt számára. Kora délután még nagyon kevesen voltak a sportcentrumban, ezért lehetősége nyílt száműzni a gondolatokat a fejéből úszás közben, és ha tehette, minden hétköznap élt is vele. Harry kinyitotta a szemét, és észrevette Niallt, aki türelmesen várakozott a medence szélén. A szőke férfi közel emelte az arcához a telefonját, mert az olvasószemüvegét valószínűleg megint az öltözőben felejtette, és úgy tűnt, éppen egy üzenetet pötyög be.

– Ha így folytatod, kopoltyúd fog nőni – vetette oda úgy, hogy fel sem nézett a kis készülék képernyőjéről.

Harry elvigyorodott, lemerült a víz alá, és kiúszott a medence széléhez.

– Eddig sem történt meg, ezután sem fog – felelte, miközben kimászott a vízből, és a törölközőjéért indult. – Nekem legalább nincs izzadtságszagom – csapta a törölköző egyik sarkát játékosan a szőke férfi combjához.

– Ellenben bűzlesz a klórtól – vágott vissza Niall. – És ha tudni szeretnéd, ma kifejezetten megérte szenvedni az edzőteremben. Az izzadó csajok látványa mindenért kárpótol.

– Örülök – vigyorgott Harry a barátjára.

– Most mi van? Nézni szabad – vonta meg a vállát a szőke, miközben a zuhanyzók felé indultak, hogy felfrissítsék magukat, mielőtt visszaindulnak az irodába. Harry kiásta a tusfürdőjét és a samponját a sporttáskája mélyéről, aztán beállt a zubogó forróvíz alá. Isteni volt a klóros, hideg vizű medence után a zuhany alatt állni, egészen addig, amíg Niall megszólalt a homokfújt üveg túloldaláról, hogy igyekezzen. Harry kiöblítette a maradék habot a hajából, aztán kelletlenül elzárta a csapot. Hiába maradt volna szívesen, tudta, hogy Niallnek fél óra múlva foglalkozása lesz, és már így is sokat köszönhet a barátjának, akit sikerült rávennie, hogy minden nap lejárjanak edzeni. Harry a legtöbb napon úszott, Niall pedig szívesebben töltötte el a szabad óráját a konditeremben. Kocsival öt percre voltak az irodától, de mivel Harry nem vezetett, így legtöbbször a szőkére volt utalva, főleg akkor, ha nem volt ideje egy húsz perces sétát tenni.

– Beszélnem kell Angelával. Beírt valakit estére – mondta Niall kedvetlenül, amikor Harry kiért az öltözőbe, egy törölközővel a fején és egy másikkal a derekán. A barátja addig már alsóban és félig begombolt ingben ült a padon, miközben lelkesen gépelt a telefonján. A szemüvege lecsúszott az orrnyergén, de nem zavartatta magát. – Ma van Nancy szülinapja, és mindenképpen haza akarok érni még időben, hogy együtt vacsorázhassunk.

– Mondd meg neki, hogy azt üzenem, boldog szülinapot – szólt közbe Harry, miközben kibontotta a derekán a törölközőt, hogy felöltözhessen. Ahogy belelépett az alsójába, a szeme sarkából észrevette a fiút az öltöző távolabbi részében. Valószínűleg egyetemista volt, és látszólag a jegyzeteibe temetkezett, de valójában éhes tekintettel követte Harry minden mozdulatát. Amikor találkozott a pillantásuk, a fiú lesütötte a szemeit, Harry pedig mosollyal az ajkán folytatta az öltözködést. A kis kukkoló édes volt a nagy, barna szemeivel, sűrű szempilláival és pisze orrával. Amikor Harry felöltözött, leült a tükör elé egyik kezében egy hajkefével, a másikban a hajszárítóval. A tekintete a tükörben újra és újra visszavándorolt a fiú felé, aki a kapucnis pulcsija alapján az egyetemi röplabdacsapat tagja lehetett. Próbálta eldönteni, mihez kezdjen vele. Harry egy huszonöt éves fiatal férfi egészséges szexuális vágyával rendelkezett, de ezt a legtöbbször próbálta elfojtani. Nem azért, mert bűntudata lett volna miatta, vagy elítélte a kizárólag szexuális kapcsolatokat, egyszerűen csak… tisztában volt vele, hogy nem kaphatja meg azt, amire igazán vágyik… akire igazán vágyik. És minden más csak halvány utánzata volt annak, amit akart. Ez egy olyan tény volt, amelyre az elmúlt évek kísérletezései során kellett rádöbbennie. A fiatal srác lerakta a jegyzeteit, és az ásványvizes palackját a szájához emelte. Talán szexi akart lenni, Harry nem tudta, de az egész egy vicces jelentbe fordult, amikor leöntötte magát a vízzel. Harry elnevette magát, de szerencsére a bekapcsolt hajszárító teljesen elnyomta a hangját. Amikor látta, hogy a fiú állán lefolyt a víz, megint elbizonytalanodott, és az öltözők felé pillantott. Csak el kellett volna küldenie Niallt, hogy majd inkább visszasétál, háromig úgysincs munkája, aztán bezárkózni az édes barnával az egyik öltözőfülkébe. Ha sietnek, talán nem is nagyon zavarták volna őket, bár valami azt súgta neki, hogy a fiú nehezen tudta volna visszafojtani a hangját. Valamiért ez a gondolat csak még jobban feltüzelte, és úgy döntött, aznap bőkezű lesz, és megadja neki, amire vágyik. Harry kikapcsolta a hajszárítót, és miközben az ajkai közé szorította a hajgumit, az ujjaival összefésülte a haját.

– Niall… szerintem sétálok ma. Még másfél órám van a következő terápiáig – fordult a barátjához, aki semmit sem vett észre a kis közjátékból. Az egyetemista srác viszont felkapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel figyelte őket.

– Ahogy szeretnéd, Harry – felelte Niall, és máris felállt, aztán a vállára dobta a sporttáskáját. – Odabent találkozunk?

– Mindenképpen. A délutáni cukortúladagolásunk nem maradhat el – bólintott Harry, és Niall előre nyújtott ökléhez érintette a sajátját.

Amikor Niall lelépett, Harry nem siette el a dolgokat. Talán jól tudott olvasni az emberek testbeszédében, de távol állt attól, hogy gondolatolvasó legyen. Időt hagyott a fiúnak, hogy ha mégsem gondolta komolyan, vagy csak flörtölni akart, lehetősége legyen lelépni. Ő közben teljesen összepakolta a cuccait, aztán leült a padra, és kivette a telefonját a zsebéből.

– Nyugtass meg, hogy elmúltál tizennyolc, és nem a bátyád pulcsiját viseled – szólalt meg, amikor úgy érezte, eleget várt.

– Nagykorú vagyok – jött a sarokból a válasz, és Harry akkor hallotta először a fiú hangját. Mély volt, bár nem annyira, mint a sajátja, és kissé rekedtes, amitől jóleső borzongás futott végig a hátán. – Jövő hónapban lesz a huszadik szülinapom.

Harry a táskáját a padon hagyta, aztán odasétált a fiúhoz. Nekidőlt falnak, és ahogy lenézett a nagy, barna szempárba, megállapította, hogy tökéletes látvány lesz, ahogy majd előtte fog térdelni.

– Az én ajándékomat hamarabb kibonthatod – vigyorgott rá, és fejével az öltözőfülkék felé intett. – Csak utánad.

***

Niall és Harry barátsága nem volt még túl régi. Harry másfél éve kezdett el dolgozni az egészségközpontban, és kezdetben csak gyakornokként tevékenykedett, mint pszichológus. Sokat köszönhetett a barátjának, akire az a feladat hárult, hogy segítsen neki beilleszkedni. A több tíz éve praktizáló doktorok nem szívesen vesztegették az idejüket a kezdőkre, de a Niallel való közös munkát megkönnyítette az, hogy csupán két év volt közöttük. Azóta pedig elválaszthatatlanok voltak: minden nehéz helyzet után egymáshoz fordultak, hogy megkapják a lélekerősítést, mert ha napi nyolc órában a páciensek gondjait hallgatod, az könnyen melankolikussá változtatja a hangulatod. Akármennyire hihetetlen, a pszichológusok nem tudják a saját lelküket gyógyítani, és nagy szükségük van arra, hogy egy hosszú, fárasztó nap után kibeszélhessék magukat.

– Egyre többet álmodok vele – mondta Nora, Harry hetven éves páciense. – De nem tudok vele beszélni, és ez teljesen összetöri a szívem. John csak ott áll, a fején azzal a régi kalappal, amit még az apjától örökölt, és kihívóan vigyorog rám, mert tudja, hogy utálom rajta – mondta az idős nő, miközben Harryre mosolygott. – Ugyanolyan szép zöld szeme volt, mint magának.

Harry egy kicsit elpirulva visszamosolygott az özvegyre, miközben leírt néhány dolgot magának.

– Milyen érzésekkel töltik el ezek az álmok? Mit érez, amikor felébred belőlük?

– Csalódott vagyok – vágta rá Nora azonnal. – Amikor felébredek, és nincs mellettem az ágyban, összeszorul a szívem, mert tudom, hogy már nem ölelhetem meg. De legalább az vigasztal, hogy láthatom még. Az álmokban. És majd odaát.

Harry párás szemekkel figyelte az idős hölgyet, aki vette a bátorságot, hogy segítséget kérjen annak ellenére, hogy a barátnői kinevették, amikor megemlítette nekik, hogy fel akar keresni egy terapeutát. Nem értették, hogy miért nem elég, ha velük beszélget az egy éve elvesztett férjéről, akivel ötvenkét évig voltak házasok, és három gyermeket neveltek fel. Harry tisztelte őt a bátorságáért, hogy végül mégis eljött, mert úgy döntött, nem kér a depresszióból, és mindabból a pokolból, ami ezzel jár.

– Mi a helyzet az unokákkal? – kérdezte Harry, hogy kicsit oldja a hangulatot. Nora mindig felvidult, ha az öt unokáról beszélhetett, és az is nyilvánvaló volt, hogy ők azok, akik miatt próbál erős maradni.

– Amy tegnap átjött, hogy jövőhétre megtanulja, hogyan sütheti meg a nagyi-féle almáspitét. Az iskolában lesz valami program, amire süteményekkel kell készülniük. Egészen estig nálam volt, nagyon jól éreztük magunkat – mesélte Nora vidáman. – A bátyja, Robert viszont még mindig neheztel rám, a múltkori miatt. Azt mondja, inkább pénzt keresne az egyetem helyett, de én ennek nem örülök, ahogy az anyja sem.

– Veszekedtek emiatt?

– Nem, inkább csak elmondtam neki a véleményem, és ő ennek nem örült. Arra számított, hogy mellette fogok állni – magyarázta Nora.

– Biztos vagyok benne, hogy ki fognak békülni – felelte Harry egy biztató mosoly kíséretében. – Azt javaslom, egy kicsit képzelje magát Robert helyébe, és úgy beszélgessenek egymással erről. Lassan lejár az időnk mára, de szeretném, ha a jövőheti alkalomra átgondolná magában a legszebb emlékeket, amiket Johnnal szerzett.

– Gondolja, hogy normális, hogy még hónapokkal a halála után sem tudom feldolgozni a veszteséget? – kérdezte Nora félve, mintha valami baj lenne vele. Harry az asszony ráncos, májfoltokkal tarkított kézfejére simította a sajátját.

– Több, mint fél évszázadot töltöttek együtt, jóban-rosszban. A gyászmunka nem napok vagy hetek kérdése, és mindenkinél máshogy működik. Ha az egyik barátnője azt állítja, hogy nem is tudom… két hónap alatt túllépett a veszteségen, ez nem jelenti azt, hogy magával is így lesz – mondta Harry, mert úgy érezte, ez áll a kérdés hátterében. – Erre nincsenek szabályok, minden a saját ütemében fog történni, nem lehet siettetni.

– Maga is veszített már el valakit, ugye, Harry? – kérdezte Nora. Harry hirtelen megfeszült és hátradőlt a székében. Az asszony már az első alkalommal is személyeskedett, de képtelenség volt rá haragudni. Egyszerűen késztetésnek érezte, hogy ő is kérdezzen a terapeutája hogyléte felől.

– Igen, a nevelőapámat, akit imádtam, és a páromat – felelte összeszorult torokkal. – De szerencsére ott van az anyám és a húgom, akikre bármikor számíthatok, ahogy ők is rám. Mint magának a gyerekei és az unokák.

– Örülök, Harry. Maga csak a jót érdemli – bólintott az asszony, és miután megbeszélték, mikor találkoznak legközelebb, Harry elkísérte őt az ajtóig.

Harry egy fáradt sóhajjal süppedt a székébe, aztán kinyitotta a laptopját és megpróbálta elvégezni a papírmunkákat. Ez volt az a rész, amit a legkevésbé szeretett, és most hamar rá is jött, hogy nem fog tudni koncentrálni. A gondolatai elkalandoztak, hála a Norával folytatott beszélgetésnek. Eszébe jutott a nevelőapja, hogy mennyire hiányzik neki, aztán eszébe jutott a párja is… Igazságtalanságnak érezte, hogy ugyanúgy, mint a páciense, ő sem ölelheti már meg egyiküket sem. Egy hosszú, halálig tartó kapcsolatra vágyott, nem olyanra, amit kora délután ejtett meg az uszoda öltözőjében. Már régen kinőtt abból, hogy az érzelemmentes szex kielégítse. Talán testileg, de lelkileg semmiképp. Mielőtt még túlságosan elmerült volna a sötét gondolatokban, kopogást hallott, és Niall dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón.

– Megyünk?

– Máris végeztél?

Niall belépett az irodába, leült Harryvel szemben, és megigazította a szemüvegét. 

– Egy nárci. Teljesen kikészít egy óra alatt – dőlt hátra Niall fáradtan, mintha átment volna rajta egy busz.

– Mi vette rá, hogy eljárjon terápiára? – vonta fel a szemöldökét Harry, mert a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedők nem arról híresek, hogy beismerjék a problémáikat.

– A párja, természetesen – forgatta meg a szemét Niall. – Szerintem csak azért van itt, hogy otthon elmondhassa a férjének, semmi értelme ide járnia, és már megint ő cseszte el azzal, hogy egyáltalán eszébe jutott, ez megoldás lehet.

– Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte Harry.

– Eléggé. És attól félek, jövőhéten is itt lesz, de ha igen, eldöntöttem, átirányítom ahhoz a specialistához. Úgy érzem, a férjnek is segítségre lenne szüksége. Egy párterápia ideig-óráig működhet.

– Kodepencia?

– Tíz éve együtt él ezzel a házisárkánnyal – rázta ki a hideg a szőkét jól láthatóan. – Borítékolható.

– Nekem a világ legédesebb nagyijával volt dolgom, aki imád flörtölni – emelte fel Harry büszkén az állát, és elnevette magát, amikor Niall rosszallóan ciccegett.

– Ez igazságtalan. Míg téged az egekig magasztal valaki, engem ledegradálnak.

– Sajnálom, Niall, ma nekem volt szerencsém – vonta meg a vállát Harry viccelődve, és addigra el is felejtette, milyen rossz kedve lett Nora terápiája után egy lélekbe hatoló kérdés miatt.

– És még milyen szerencséd! Azzal a fiúval is az öltözőben – vonogatta a szemöldökét Niall mindentudóan.

– Stefan? – kapta fel a fejét Harry.

– Ha így hívják. De akkor jól gondolom. Még a nevét is tudod, ami bizakodásra ad okot – jelentette ki Niall.

– Mégis honnan veszed…

– Ugyan már, Harry, nem vagyok vak. Szinte felfaltátok egymást a tekinteteitekkel. De félre ne érts, nagyon örülök. Már kezdtem aggódni miattad. A számát is elkérted? – érdeklődött a szőke, mire Harry inkább a papírokat kezdte rendezgetni az asztalon ahelyett, hogy a szemébe nézett volna.

– Csak egyszeri alkalom volt, semmi különleges.

– De akár több is lehetne, ha szeretnéd.

– Nem szeretném – szögezte le Harry.

– Harry… lehet, hogy a kapcsolatod, aminek már öt éve vége, magasra tette a lécet, de talán megpróbálhatnál ismerkedni most már. Ezt egyszerre mondom neked úgy, mint a barátod, és mint a terapeutád.

– Látod, megvan az oka, amiért ismerősök nem lehetnek páciens-pszichológus kapcsolatban – vágott vissza Harry.

Niall úgy tűnt, nem akarja tovább firtatni ezt, mert mindketten tudták, hogy Harry nagyon könnyen fel tudta kapni miatta a vizet, ha előhozta ezt a témát. Niall szinte megismerkedésük óta tudta, hogy Harry meleg, ahogy azt is, mi történt vele a múltban.

– Azért gondolkozz el azon, amit mondtam – tette hozzá Niall halkan, mert tényleg nem akart összekapni a barátjával. – Azt hiszem, egy latte és egy sütemény jó hatással lenne rád.

***

Délután öt volt, amikor elbúcsúzott Nialltől. A szőke hazaindult, hogy együtt ünnepelhessen a barátnőjével, Harry pedig úgy döntött, egy kicsit még a kávézóban marad. Angela szólt neki, hogy fél hatra még érkezik valaki, de nem akart rögtön visszamenni a központba. Inkább csak bámult kifelé az ablakon, nézte, ahogy az emberek elindultak hazafelé munkából, és amikor eszébe jutott egy gondolat, azt lefirkantotta az előtte heverő bársonykötésű naplóba. 

Úgy érzem, senki vagyok nélküled, egy haldokló lélek

Mintha a Nap elfordult volna tőlem, hogy ezentúl csak másokra süssön…

Harry összecsapta a kis könyvet, és elégedetlenül megcsóválta a fejét. Nem lehet ennyire hülye! Olyan sok idő után is ugyanazon férfi után vágyakozni szánalmas. Így nem fogja tudni magát túltenni a múltban történteken, csupán azt éri el, hogy még mélyebbre süllyed. Saját magát húzza napról napra lejjebb, amikor az elérhetetlen iránt vágyakozik. Harry sokszor kívánta azt, bár ne lenne ennyire álmodozó típus. Utálta, hogy legtöbbször lassú volt, hogy képtelen volt érzelmek nélkül csinálni bármit is… kivéve akkor, ha idegenekkel szexelt. Pszichológusként mindenképpen azt mondta volna magának, hogy próbáljon mást csinálni, amivel lekötheti a figyelmét. Niallnek igaza volt. Ismerkednie kellene új emberekkel ahelyett, hogy a régieket siratja. Csak azt nem tudta, képes lesz-e újra kötődni valakihez annyira, hogy az életét is rábízza. 

Harry tíz percet ült még, mielőtt visszaindult a munkahelyére. December eleje volt, ezért fázósan húzta össze magán a kabátját, miközben a hideg vízcseppek a haján landoltak. Londonban ritkán volt verőfényes napsütés és meleg idő, ahogy a hóesés is általában elkerülte a szigetországot. Az apró szemű eső viszont annál gyakoribb jelenség volt. Harry szerint túl gyakori is, főleg télen, mert hiába vett fel vastag pulóvert, és hosszú kabátot meg sálat, nagyon tudott fázni. Szerencsére csak öt percre volt az egészségközpont épületétől, és azt is gyors léptekkel tette meg, hogy minél hamarabb tető legyen a feje felett, mert esernyőt persze elfelejtett magával vinni.

Amikor a liftajtó szétnyílt, akkor érezte meg először az illatot, ami hiába volt halovány, szinte arcul csapta, és hátratántorodott tőle. Harry úgy nézett az üres liftre, mintha szellemet látna, de aztán erőt vett magán, és belépett a kis kapszulába. Az az átkozott parfüm nem üldözheti egész életén át. Mégis, végig próbált a száján keresztül lélegezni, miközben kibontotta és újra összefogta a szétzilált haját. A tincsei folyton bosszantóan felkunkorodtak az esős időjárás miatt, és amikor rájött, hogy nem tud többet tenni, hogy javítson a megjelenésén, a tükörképére grimaszolt. 

Amikor felért a hatodikra, Angela még mindig a recepciós pultnál ült, és a számítógépen ügyködött valamit. A szőke, középkorú asszony, aki még ötvenesen is nagyon fiatalos volt, kedvesen Harryre mosolygott, amikor meglátta.

– A fél hatosod megérkezett. Ja, és hívott ma egy nő, aki a tinédzser fiát szeretné elhozni. Lecsapsz rá, vagy passzoljam át Niallnek?

– Mi a gond a fiúval?

– Vagdosás, magába zárkózás…az iskolai eredményei egyre romlanak.

Harry együttérzően összeráncolta a homlokát, aztán rábólintott. Szerette a nehéz eseteket, mert kihívást jelentettek számára, és mi lehet nagyobb dolog, mint szóra bírni egy tinédzsert, aki nem akar beszélni a problémáiról?

– Rendben, péntek délután szabad vagyok.

– Beírom, és visszahívom az anyukát – felelte Angela.

– Köszönöm.

Harry elindult az irodája felé, és közben már az járt az eszében, hogy honnan fog vacsorát rendelni, ha végez. Unta már az indiait, ahogy a kínait is, de talán egy pizza nem lenne rossz ötlet… abban a pillanatban látta meg őt, ahogy a váróban a nagy szobapálma mellett üldögélt a kényelmes fotelban. Az egyik bokáját hanyagul átvette a térdén, és felnyúlt a homlokához, hogy a helyére söpörjön néhány mézbarna tincset. Aztán az ujjait ropogtatta, és próbált olyannak tűnni, mint aki éppen nem halálra unja magát. De Harry ennél jobban ismerte… sokkal-sokkal jobban. 

Oda akart menni hozzá, megkérdezni tőle, hogy mi a francot keres ott. Annyi pszichológus van a városban, annyi pszichológus van a kibaszott világban! Szeretett volna kiabálni vele, hogy tűnjön el az életéből… pedig nem ő tehetett arról, hogy évek múltán Harry még mindig róla álmodozott. De aztán a szellem a múltból észrevette, és egy kis mosollyal fordult felé. Harry meglátta a kék szemeket, amik éjjelente még mindig kísértik, és már nem tudta, mit akar jobban. Kétségbeesve nyúlt a mosdó kilincse felé, hogy nyerhessen két percet. Ha szembe akart nézni az exével, először is muszáj lesz lenyugodnia. Belülről az ajtónak dőlt, és kétségbeesve próbálta felidézni az autogén tréning szövegét. Amikor már nem lihegett úgy, mint aki azonnal elájul, hideg vízzel megmosta az arcát és a kezét, papírtörölközővel letörölte a cseppeket, és újra kilépett a folyosóra. Nem tudta, mire kellene számítania. Abban bízott, hogy a férfi felszívódott, pontosabban köddé vált, mint egy szellem, de erről szó sem volt. Ugyanúgy ült ott, mint pár perccel ezelőtt, de most kutató tekintettel méregette Harry-t, aztán felállt a helyéről.

– Harry Styles? – kérdezte bizonytalanul. – Ez volt a második hatalmas döbbenet, ami azon a késő délutánon érte Harryt. Próbálta megtalálni a hangját, de végül csak bólintott. – Louis Tomlinson vagyok. Örülök, hogy megismerhetem – nyújtotta felé a kezét, de Harry csak bámult rá, felváltva a szemeibe és a kezére. Ez nem lehet igaz…

Hogy tetszett az első rész? 26.-án újra találkozunk :)