Szelídíts meg! - 24. Kalitkába zárt madár

Sziasztok! Nagyon szerettem ezt a részt írni, úgy érzem, lassan, de biztosan visszatalálok a fiúkhoz. Jó olvasást! :) Ha van időtök, nagyon-nagyon hálás lennék egy kommentért ;)

Louis Harry nyakát csókolgatta, miközben az oldalán fekvő fiú hátához bújt. Olyan közel voltak egymáshoz, mint már hosszú idő óta nem. Harrynek legalábbis végtelen hosszú időnek tűnt az elmúlt másfél hét, amíg a hibrid nem ért hozzá a pánikrohama óta. És mennyi minden változott azóta! A különbség amiatt, hogy végre átbeszélték az érzéseiket, szinte tapintható volt. Harry csak élvezte, hogy Louis a nyakát kényezteti, és nem várta, hogy mikor harapja már meg. Louis pedig valahogy még inkább Harry testének a megszállottja lett, mert miközben arra vártak, hogy az aktus után ki tudjon húzódni, a kezével átnyúlt a fiú csípője felett, és az érzékeny, de telhetetlen erekcióját simogatta. 

–  Szóval… már a beszédem alatt kemény voltál? –  kérdezte Louis, ahogy ráérősen kényeztette Harry farkát.

Harry belemarkolt a párnájába, mert úgy érezte, ez az egész túl sok. Alig öt perce élvezett el, aminek még mindig érezte a hatását, de nem tudott betelni Louis– val, akinek a szerszáma a másfél hetes „pihenő” miatt túl nagynak tűnt. Ahhoz legalábbis mindenképpen, hogy egy épkézláb mondat megszerkesztése is lehetetlen feladatnak tűnjön. De Louis nem elégedett meg a karjaiban fáradtan nyöszörgő Harryvel, hanem egy kicsit erősebben beleharapott a vállába, hogy válaszra bírja.

–  Tényleg beszélgetni akarsz? –  kérdezte Harry hitetlenkedve. Louis ismét lüktetni kezdett benne, és ő még jobban hátratolta a csípőjét.

–  Válaszolj, cica. Most nem menekülhetsz el, mint akkor – mondta a hibrid, és egy kis lökéssel felelt Harry mozdulatára.

–  Holnap nem fogok tudni lábra állni – panaszkodott Harry, de még ő is kiérezte a meggyötört hangjából a büszkeséget. –  Tudod, hogy szeretem, hogy határozott vagy. És igen, sokszor felizgat…

–  Ha a határozottságom izgat, akkor valószínűleg folyton erekciód van – nevetett a hibrid Harry hajába.

–  Túl nagy az önbizalmad – vágott vissza Harry.

–  Biztos nem nagyobb, mint a farkam – kontrázott rá Louis azonnal, mire mindketten elnevették magukat.

Végre minden visszatért a régi, fesztelen kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy Louis már nem akarta az egészet arra fogni, hogy kellett neki valaki, akárki, aki kielégíti a vágyait. Sokkal jobban fel tudtak oldódni az élvezetben, a boldogságban, a pillanatban, mint azelőtt bármikor. 

–  Nem akarom, hogy vége legyen – motyogta Harry, egyszerre túl sok dologra utalva.

–  Ha tovább mocorogsz, és nyomod hozzám a formás kis hátsódat, egy darabig még biztosan nem szabadulsz – jegyezte meg Louis, és Harry csípőjébe markolt, ahol már egyébként is biztosan ott lesznek az ujjai nyomai.

–  Nem erre gondoltam, nem csak erre. Én nem akarom, hogy… –  Harryt mondandóját kopogtatás szakította félbe.

–  Gyere! –  kiáltott Louis, és Harry rémülten próbált felé fordulni. Nem gondolhatja komolyan, hogy behív valakit, bárkit, amikor a hálószoba ajtaját sem csukták be. De Louis csak feljebb húzta a vállukon a takarót, és lassan Harry hasát kezdte simogatni, mintha ezzel megnyugtathatná. Harry teljesen lefagyva hallgatta, hogy valaki a nappalijukban tesz vesz, tányér és evőeszköz csörgés szűrődött be a szobába.

–  Édes vagy, amikor zavarba jössz – kuncogott Louis Harry hajába, aztán kicsit felemelte a fejét. –  Ben?

Harry el sem tudta képzelni, Louis honnan tudta, ki lépett be a kis kölcsönbe kapott lakásukba, mindenesetre eltalálta. A hálószoba ajtajában az a fiatal tanársegéd jelent meg, akit délután Carol mutatott be nekik, mint jobbkezét. A fiú nemrég múlhatott húsz, és szőke, göndör fürtjei voltak, amit oldalt felnyírva, középen kicsit hosszabbra meghagyva hordott. 

–  Szükségetek van valamire? –  kérdezte, aztán gyorsan felmérte a helyzetet, és a szemöldöke kicsit felszaladt, de egyébként semmi jelét nem mutatta, hogy zavarja a helyzet. Ellentétben Harryvel, aki kis sikerrel próbálta elrejteni a kipirult arcát a párnába. 

–  Nem nekünk, mi tökéletesen elvagyunk – felelte Louis huncut éllel a hangjában. –  De van valaki, akire talán rá kéne nézned.

Benjamin kötelességtudóan bólintott egy aprót, és bár Harry csak találgatott, hogy Teaganról beszélnek, kicsit megnyugtatta a tudat, hogy Louis nem feltétlen azért hívta oda a fiút, hogy őt bosszantsa. Ben együtt érző mosollyal pillantott Harry felé.

–  Azt hiszem, jobb, ha megyek.

–  Köszönjük a vacsorát, Benjamin, az illata isteni.

A fiú megint bólintott, és Harry hatalmas megkönnyebbülésére végre kettesben hagyta őket. 

–  Hol is hagytuk abba? –  kérdezte a hibrid, de a kérdés csak költői volt, mert anélkül kezdte újra simogatni Harryt, hogy megvárta volna a választ. Harry dühe egy pillantás alatt szertefoszlott, és amikor újra elélvezett, már az sem érdekelte, hogy olyan hangos volt, hogy talán az egész hibridtábor hallotta.

***

Harry másnap reggel arra ébredt, hogy valaki birizgálja a haját. Az első gondolata az volt, hogy biztosan Louis az, de amikor meghallotta egy kislány halk kuncogását, azonnal kinyitotta a szemét, hogy utánajárjon a dolgoknak.

–  Szia, Harry – köszöntötte a vörös hajú Madison, akivel az előző látogatásuk alkalmával találkoztak. Harry elmosolyodott, és óvatosan felült az ágyban, ügyelve arra, hogy a takaró ne csússzon le róla.

–  Szia, kicsilány. Hát te, hogy kerülsz ide? –  kérdezte álmos rekedtséggel, aztán a tenyerével megütögette az ágy szélét, és Madison szó szerint lehuppant mellé.

–  Louis küldött, hogy hozzam be neked a reggelit – mesélte vidáman. –  Palacsintát sütöttünk.

–  Louis– val? –  kérdezte Harry, és közben az éjjeliszekrényen gőzölgő finomságra pillantott.

Madison megcsóválta a fejét, amitől néhány vörös fürt kiszabadult a lazán összefogott kontyából, és az aranybarna fülecskéit is felfedte.

–  Carollal. Louis csak az evésnél segített – jegyezte meg halkan, mintha egy nagy titkot árulna el, miközben a kis farkincája izgatottan mozgott. Harry elvigyorodott. A kisgyerek hibrideknél nem látott még aranyosabb teremtményeket.

–  Nem szép dolog árulkodni – mondta a kislánynak. –  Csak te és én, egymás között tehetjük meg – kacsintott rá, aztán az ölébe vette a tányért. –  És mondd csak, Madison, te reggeliztél már?

–  Igen – vallotta be a kislány, de azért vágyakozva nézte a juharsziruppal és áfonyaöntettel tálalt finomságot.

–  Hm… –  nézegette Harry kételkedő arckifejezéssel a tányért. –  Ennyit nem bírok megenni, ez túl sok. Mit szólnál hozzá, ha elfeleznénk? Meg tudsz vele birkózni?

Madison nagy, barna szemei szinte felcsillantak az ajánlatra. 

–  Hát jó. Segítek neked.

–  Ez a beszéd – helyeselt a fiú, és mosolyogva elfelezte az adagot.

–  Harry, nagyon kócos ma a hajad. Mintha éjjel a manók összekócolták volna – jegyezte meg Madison nevetve, miközben felnyúlt, és próbált néhány tincset kifésülni a kis ujjaival. Harry az este emlékétől elpirulva kapott a hajához, de a fáradozásuk feleslegesnek bizonyult. Ahhoz, hogy eredményt érhessen el, egy hajkefére volt szüksége. Madison szerencsére hamar ejtette a témát, és nem kérdezte meg ártatlan gyermeki kíváncsisággal, hogy ugyan, Harry milyen szemtelen manókkal találkozgat éjjelente.

–  Köszönöm nektek a cipőt – emelte fel az egyik lábát a kislány, hogy megmutassa, aztán nyitotta is a száját, hogy Harry odaadja neki az első falatot. Harry emlékezett rá, mennyire összeszorult a szíve, amikor meglátta Madisont a lyukas cipőben. Már csak azért is van értelme kockára tenni a saját biztonságukat, ha ezzel segíthetnek a hasonló helyzetben lévő hibrid gyerekeken. 

–  Igazán nincs mit, kicsilány.

–  Louis azt mondta, hogy itt lesztek egy pár napig.

–  Igen, most nem kell sietnünk, mint legutóbb – bólintott Harry, és élvezettel eszegette a palacsintát.

–  Ha szeretnéd, majd körbevezetlek titeket az épületben – ajánlotta Madison.

–  Ez nagyon jó ötlet. Mesélhettek majd nekem Louis– val. Tudod, ő is itt nőtt fel.

–  Louis itt lakott az árvaházban? –  képedt el Madison. –  Azt hittem, hogy ő mindig odakint élt.

–  Nem, ő is itt élt, mint ti mindannyian. Igaz, hogy már régen elköltözött…

Harry be sem tudta fejezni a mondatot, amikor Louis berontott a lakásba, és dühösen betrappolt a hálószobába. Csak akkor torpant meg, amikor meglátta Madisont, aki legalább olyan ijedt tekintettel nézett rá, mint Harry. 

–  Madison, megtennéd, hogy megkeresed Carolt vagy Tomot? Beszélnem kell Harryvel – guggolt le a kislány elé, és próbált nyugodtságot magára erőltetni. A kislány azonnal bólintott, és még a szoba ajtajából visszaintegetett Harrynek. Amikor elment, és bezárta maga után a bejárati ajtót, Louis szinte lerogyott az ágyra. Harry el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett, és lefagyva, mozdulatlanul várta, hogy a hibrid beavassa.

–  Van egy fiatal fiú… a neve Evan. Ő Benjamin öccse. –  Harry bólintott, és várta, hogy Louis folytassa. –  Ma reggel úgy ébredt, mintha lázas lenne. Ég a bőre, és izzad… el akarják vinni egy nőhöz, aki majd „gondját viseli” –  mondta Louis szinte undorodva köpve a szavakat.

Harry azonnal összetette magában, miről beszél Louis, és azt is megértette, miért van annyira kiakadva. 

–  Az első…?

–  Igen – felelte a hibrid, és az ajkait egy vékony vonalba szorította. A szemei villámokat szórtak, és teljesen eltökéltnek látszott. –  Ezt nem engedhetem.

–  Carol tud róla? –  érdeklődött Harry, és közben kimászott az ágyból, hogy felöltözhessen. Gyorsan magára kapott a bőröndből egy tiszta alsót, farmert és pólót.

–  Nem, de nem is hiszem, hogy egyetértene velünk – mondta Louis szinte kétségbeesett hangon. –  Harry, kérlek, segítened kell. Ide kell hoznunk, amíg kitalálunk valamit. Nem hagyhatjuk, hogy bántsák.

Harry sejtette, hogy ennek nem lehet jó vége. A haját próbálta rendbe rakni, miközben azon filózott, hogy most tényleg egy fiút fognak rejtegetni a kölcsönbe kapott kis lakásban? Nem akart csalódást okozni Carolnak, hiszen a nő annyira kedves volt velük, ugyanakkor ismerte Louis múltját, és megértette a kétségbeesését. 

Tíz percen belül már egy sápadt, erőtlen tinit támogattak be a lakásba, akit Harrynek el kellett kapnia, mert majdnem összeesett a nappaliban. A fiú szőke haja az izzadt homlokára tapadt, és úgy kapkodta a levegőt, mintha kilométereket futott volna. Harry szíve is a torkában dobogott, mert szinte kommandózva kellett nekik hárman eljutniuk a lakásig.

–  Louis, beszélhetnénk? –  kérdezte Harry, miután egy pohár hideg vizet nyomtak a fiú kezeibe, és leültették a kanapéra. Louis csak bólintott, és a hálószoba felé indult. Mániákusan kezdte leszedni a lepedőt és az ágyneműt, aztán újat vett elő a szekrényből. Harry segített neki.

–  El kell tüntetnünk innen a szagokat – motyogta Louis olyan halkan, hogy Harry biztosan meg sem hallotta volna emberi fülekkel. 

–  Louis… –  kezdte újra Harry. A hibrid éppen egy párnára húzott tiszta huzatot, és a feladat annyira lekötötte, hogy fel sem nézett. –  Louis, figyelj rám… –  szólt hozzá Harry újra nyugodt hangon, pedig kezdett elfogyni a türelme. –  Mi a terved a fiúval?

Úgy döntött, nincs idő kivárni, amíg Louis teljesen neki szenteli a figyelmét, ezért inkább rákérdezett. Olyan szépen indult a nap… most pedig… mintha minden kezdene a feje tetejére állni. 

–  Vigyázok rá – felelte Louis teljesen magától értetődően. –  Rám senki nem vigyázott, amikor ugyanebben a helyzetben voltam.

–  Megértelek – bólintott Harry teljesen őszintén. –  El tudom képzelni, hogy mit érezhetsz most… de ki kell találnunk valamit.

–  És ki is fogunk! Megoldjuk ezt a helyzetet – mondta a hibrid, de mintha ezekkel a szavakkal magát is próbálta volna megnyugtatni.

–  Azt mondtátok, hogy nincs más mód… kell találnunk valakit, aki…

–  Kitaláljuk! –  szólt közbe Louis csöppet sem nyugodtan. –  Még van időnk.

–  De vajon mennyi…?

Louis már nem tudott válaszolni, mert meghallották a nappaliból a fiút.

–  Kérem… segítsenek!

Mindketten szinte egyszerre robogtak ki a szobából, de Harry maga elé engedte Louis– t, mert még mindig abban bízott, ő jobban tudja, mit kell csinálniuk. Evan felhúzta a lábait a kanapéra, az állát a térdén nyugtatta, és a farkincája védekezőn ölelte körbe a törékeny alakját. Harry tudta, hogy most ezek a drasztikus hormonváltozások heteken belül meg fogják változtatni a testét, hiszen Louis mesélt neki erről, de még annyira gyereknek nézett ki.

–  Ezt vegyük le – ajánlotta Louis, és miután feltérdelt a kanapéra, segített levenni Evan pólóját. –  Így sokkal jobb lesz. Ha szeretnéd, le is zuhanyozhatsz. Addig is, hozok a homlokodra hideg borogatást.

Harry tanácstalanul figyelte, hogy a mindig makacs, mindig a saját útját járó hibrid úgy sürög– forog a srác körül, mintha a gyereke lenne, aki segítségre szorul. Nem tudta, hogy mit kellene tenniük, és úgy érezte, hogy Louis– nak sincs terve, csak teszi, amit a szíve diktál. És ez a bizonytalanság ebben a helyzetben nem volt jó. Nagyon nem.

Evan segítséggel zuhanyozott le, mert félő volt, hogy a lábai nem fogják megtartani, aztán lefektették az ágyra egy szál alsóban. Egy picit mintha jobban lett volna, de Harry a saját példájából is sejtette, hogy ez nem sokáig marad így.

–  Meg fogok halni? –  kérdezte a fiú Harrytől, amikor egy percre egyedül maradtak. Harry éppen a sötétítőkkel bíbelődött, mert Louis azt mondta, ha Evan elalszik, nyerhetnek egy kis időt.

–  Nem – felelte eltökélten, mert ebben biztos volt. –  Louis most pont úgy néz ki, hogy a kaszást is seggberúgná, ha megpróbálna megkörnyékezni – próbálta oldani a feszültséget egy kis viccelődéssel. Evan elmosolyodott, és vett egy mély levegőt. Alig öt perce jött ki a zuhany alól, de megint izzadt. –  Tudod, mi történik most veled?

–  Nagyjából – válaszolta a fiú bizonytalanul.

–  Ha tudod, mivel állsz szemben, könnyebb szembenézni vele. Akkor annyira már nem is ijesztő az egész. Tapasztalat –  magyarázta Harry.

–  És most mi lesz? Kerestek egy lányt, aki hajlandó ide jönni? –  kérdezte Evan bátortalanul, és még a füle is elpirult. A kék szemei szinte világítottak a félhomályban is, és az arca ijedtséget, zavart tükrözött.

–  Megoldjuk valahogy – tért ki Harry a konkrét válasz elől, és az ő hangja sem volt határozottabb, mint Louis– é, amikor a további tervekről faggatta.

Louis egy átnedvesített kis törölközővel tért vissza a fürdőből, amit azonnal Evan homlokára tett.

–  Mit gondolsz, el tudsz így aludni? –  kérdezte a fiútól.

–  Egész éjjel hánykolódtam az ágyban. Szerintem menni fog.

–  Nagyszerű – mosolygott le rá Louis biztatóan. –  Mire felébredsz, hozok neked enni, rendben? Addig is… szólj, ha rosszabbul lennél.

–  Köszönöm – bólintott Evan. Louis kiterelte Harryt a nappaliba, és amikor becsukta a hálószoba ajtaját, a küszöb és az ajtó közötti rést egy nagy törölközővel tömte be. Harry figyelte őt ténykedés közben, és elég volt látni a hibrid kapkodó mozdulatait ahhoz, hogy a kétségbeesés összeszorítsa a torkát.

–  Louis, nem zárhatjuk be őt oda örökre, mint egy értékes kincset – kezdte óvatosan, mert nem igazán tudta, hogyan tudná jobb belátásra bírni Louis– t anélkül, hogy összekapna vele. –  A te oldaladon állok, de ez nem mehet így sokáig.

Louis felpattant a földről, a fülecskéit hátra csapta, és fenyegetően vicsorgott Harryre.

–  Fogalmad sincs, miről beszélsz! Fogalmad sincs erről az egészről! –  morogta a hangját lehalkítva.

–  Keresnünk kell valakit… ott van például Teagan. Miért nem szólunk neki? –  kérdezte suttogva, és már szinte könyörögve.

–  Teagan… –  mondta Louis elgondolkodva, de azonnal megcsóválta a fejét. –  Teagan nem ér most rá.

–  Szólhatnánk neki…

–  Ez nem jó ötlet! –  jelentette ki Louis, és látszott rajta, hogy nem akar erről több szót váltani.

–  Rendben – egyezett bele Harry legyőzötten, és egy kicsit közelebb lépett a hibridhez, hogy végigsimíthasson a karján. Louis végre ellazult, ha csak egy rövid pillanatra is. –  Akkor kinek szólhatnánk? Van valaki, akire gondoltál?

Louis ahelyett, hogy válaszolt volna, összevont szemöldökkel vette fel a mobilját. Amikor megnézte, hány óra van, a szemei ijedten elkerekedtek.

–  Elmúlt kettő… Carol várt minket ebédre. A fenébe! 

–  Hé, hé, nyugi! Mi lenne, ha megkeresném Carolt, és ebédelnék vele? Majd azt mondom, nem érzed jól magad – ajánlotta Harry. –  Ha egyikünk sem megy, az furcsa lehet. Hozok nektek is enni.

Louis elgondolkodott az ajánlaton, és erre végre rábólintott. Harry kifújta a bent tartott levegőt, mert így legalább alkalma adódott arra, hogy valahogy előre mozdítsa a kialakult helyzetet.

***

Carol túl jó házigazdának bizonyult. Háromfogásos ebédet készített, és Harry igazán sajnálta, hogy a gyomra összeszorult az idegességtől, ezért nem tudott valami sok ételt leerőltetni. Végre találkozhatott Carol párjával, Tommal is. A férfi szívélyesen üdvözölte őt az otthonukban, és alaposan kifaggatta Harryt arról, hogy mi a tervük egész pontosan azzal, hogy felfedik a világ előtt, hogy alkották meg az első hibridet. Harry örült volna, ha Louis ott van vele, mert sokkal jobban össze tudta volna foglalni a helyzetet, de azért megbirkózott a feladattal. A probléma akkor kezdődött, amikor Carol Louis állapotáról kezdte faggatni.

–  Megviselte a visszatérés? –  kérdezte a hibridre utalva.

Harry megtörölte a száját a szalvétával, hogy időt nyerjen, aztán bólintott.

–  Igen, legfőképp az első utunk alkalmával. Magával ragadták az emlékek – mondta, és ezzel nem hazudott, elég volt, ha arra gondolt, hogy egy tinit rejtegetnek a lakrészükben. –  Sajnálja, hogy nem tudott ma jönni, de ha kialussza magát, biztosan jobb színben fogja látni a világot.

–  És mi ez a fejfájás? –  kérdezte Tom összevont szemöldökkel. –  Nem gondolod, hogy köze lehet ahhoz, hogy ti még mindig nem…

–  Tom, az istenért! –  szakította félbe Carol a férjét rosszallóan.

–  Ne haragudj – szabadkozott a férfi azonnal. –  Tudom, hogy már régen együtt vagytok – tette hozzá bocsánatkérően.

–  Semmi baj – felelte Harry, mert lassan kezdte megszokni, hogy az összes hibrid felveti ezt. A keze önkéntelenül vándorolt a nyakához, de amint észrevette, hogy mit csinál, rögtön az asztal lapjára fektette. –  Louis egy kicsit… későn érő típus? –  pillantott segítségkérően Carol felé.

–  Egyáltalán nem meglepő, a fiú hibridek már csak ilyenek – mosolygott Carol, miután belekortyolt a kávéjába.

–  Bár ezt rám is mondhatjuk. Néhány hónappal ezelőttig semmi jel nem mutatott arra, hogy félig hibrid lennék.

–  Én örülök, hogy már közénk tartozol – mondta Tom őszintén. –  Jó srácnak tűnsz.

–  Ez jól esik. Köszönöm. És az ebédet is, isteni volt – felelte Harry kicsit zavarban, de hálásan. Megitta az utolsó korty kávéját, aztán lassan hátratolta a székét. –  Szívesen beszélgetnék még veletek, de szeretnék Louis mellett lenni.

–  Persze! –  vágta rá Carol azonnal, és felpattant az asztaltól. –  Máris csomagolok neki ebédet.

Harry örült neki, hogy a nő nem aprózta el, mert legalább három főnek elég étellel engedte el, de tudta jól, hogy Evannek nagy szüksége lesz az erejére. Elbúcsúzott a pártól, és az árvaház előtt átvágva sietett vissza az épületbe, ahol a lakrészük volt. Ahogy elhaladt a nagy épület előtt, az egyik tölgyfa árnyékában egy csoport lányt pillantott meg, és az egyikük közvetlenül neki integetett. Corinne… Harry visszaintett neki, de közben azért imádkozott, hogy a lány ne menjen oda hozzá, és szerencsére ez nem is történt meg. Túl sok minden kavargott a fejében, és kicsit tartott tőle, hogy ha Cori beveti magát, a szőke, hosszú haját és a barbie– s nagy, kék szemeit, nehezen fog tudni ellenállni. Még hetekkel később is kellemetlenül érezte magát, hogy egy kiskorú lány elvette az eszét, ha csak egy fél percre is. 

Amint Harry visszaért az épületbe, nem a saját lakrészük, hanem Teagan– é felé indult el. Érezte, hogy már régen be kellett volna vonniuk a lányt, mert kezdett náluk minden a feje tetejére állni, de nehezen vallotta be magának, hogy akadnak olyan helyzetek, amikor képtelen kezelni Louis– t. És ez, amit most Evannel csináltak, kifejezetten egy ilyen helyzet volt. Kopogtatott a lány ajtaján, de amikor nem történt semmi, óvatosan lenyomta a kilincset. Csodálkozott, hogy az ajtót nyitva találta, de csak egy pillanata maradt ezen gondolkozni, mert a következő másodpercben megcsapta egy illat, amit még sosem érzett. Olyan erős volt, hogy szinte teljesen letaglózta, és ahogy zombi üzemmódban belépett a lakásba, nehéz volt felfognia, hogy mit lát, pedig az illatok semmi másra nem utalhattak. Teagan nem volt egyedül, Benjamin ott térdelt mögötte a kanapén, a ruháik szétdobálva a földön, és… Harry tekintete összetalálkozott a lányéval. Teagan észrevette őt, de az ő agya is legalább annyira le lehetett lassulva, mint Harryé abban a pillanatban, ahogy lassan kinyújtotta felé a karját, mintha közelebb akarná húzni. Harry már lépett volna előre, amikor egy kéz megfogta a vállát, és visszahúzta őt. Csak akkor eszmélt fel, amikor az ajtó nagy hanggal becsapódott az orra előtt.

–  Mit keresel itt, Harry? –  kérdezte tőle Carol rosszallóan, miután leültette egy székre a folyosón, és gyors mozdulatokkal kitárta mellette az ablakot. –  Louis nem mondta, hogy kerüld el Teagant?

–  Én… –  motyogta Harry, aztán megrázta a fejét. A hangja zavarba ejtően mély és rekedt volt.

–  Oké, Harry, nagy levegő – legyezte a nő valami magazinnal. –  Nagyon sápadt vagy, még a végén elájulsz itt nekem.

Harry lenézett az ölébe, és kínjában felszisszent, amikor meglátta, hová lett az összes vér az arcából és az agyából. 

–  Sajnálom – mondta, amikor kicsit sikerült lenyugodnia, és Carol is abbahagyta a legyezést. –  Nem is értem… én meleg vagyok.

–  Ez természetes reakció ilyenkor, Harry – mondta Carol türelmesen, mintha egy diákjához beszélne. –  Ne érezd magad zavarban miatta. Pont úgy reagáltál mint egy tini hibrid, és gyakorlatilag az is vagy. Hatalmas szerencse, hogy éppen most hoztam el nekik az ebédet – pillantott Carol a földre lerakott kis papírszatyorra, ami mellett ott volt Harryék csomagja is. –  Gyere, elkísérlek. Louis majd… az illata majd mindent rendbe hoz.

Harry majdnem rábólintott az ajánlatra, mert semmire sem vágyott jobban, mint egy hatalmas ölelésre Louis– tól, de aztán eszébe jutott, hogy Carol nem jöhet vele oda. 

–  Ühm… köszönöm, már jól vagyok – próbált elhúzódni a nőtől, aki azonnal elkapta a karját, ahogy felpattant a székről.

–  Szeretném megnézni, hogy van Louis… talán főzhetnék neki valamit estére, amitől jobban lesz…

–  Nem! – vágta rá, aztán kicsit barátságosabban folytatta. –  Biztosan alszik most. Nem kéne felébresztenünk, majd én…

Harry próbálkozott, de igazán sosem tudott jól hazudni, ráadásul az agya még mindig nem működött tökéletesen. Csak arra tudott gondolni, hogy nem viheti Carolt a lakrészük közelébe, mert akkor lebuknak, és Louis nagyon szomorú lesz. És semmi sem volt neki fájdalmasabb, mint a hibridet szenvedni látni.